Nemzeti Sport, 2019. június (117. évfolyam, 161-175. szám)
2019-06-30 / 175. szám
MALONYAI Péter ,sóként jutott be a negyeddöntőbe a magyar női kosárlabda-válogatott az Európa-bajnokságon - ehhez nem kell kommentár. Tizenhatos mezőnyről lévén szó, a tény több mint figyelemre méltó. Az illem, a szokások azt kívánnák, hogy bravúrról, csodáról beszéljünk, ám engedelmükkel elkerülöm a közhelyet, mert többről és mégis egyszerűbbről van szó. Arról, hogy magától értetődő a lányok sima továbbjutása. Legalábbis ha a lényeget, a produkciót nézzük, s miért ne azt vegyük alapul, az ilyenkor megszokottan előrángatott esélyekesélyesek ellentétpár helyett. Csütörtökön, a szlovénok ellen támadásban nyújtott maradandót a társaság, másnap, az olaszok legyőzésekor védekezésben. Ezt nem én mondom, hanem Székely kapitány, én csak azt tehetem hozzá, hogy az említett módik az alapjai minden labdajátéknak. Ha pedig az alap stabil, az építkezés egyszerű, legalábbis egyszerűbb. A hozzáértők persze ezer és egy adalékot képesek előcibálni pró és kontra, ezért hozzáértők. Aki drukkerként kíséri figyelemmel a történéseket, megelégszik azzal, hogy nyer-e vagy veszít a csapata, ezen kívül az tűnik fel neki, látja-e a tüzet, a szenvedélyt azokban, akik a vágyainak megfelelően alakítják, alakíthatják a mérkőzést. Nos, ebből szempontból (is) le a kalappal a lányok előtt, hiszen akkor is buzdították, hergelték egymást, amikor a kívülálló csak legyintett - nem sikerülhet... A szlovénok elleni csata első három negyedére gondolok (59-69), és arra, hogy a lefújás után (88-89) elszégyell(het)te magát a pesszimista kívülálló, hát még amikor azt olvasta-hallotta a főszereplőktől, hogy tudták, a végén van a legnagyobb esélyük (lásd még: a kispad hossza). Elismerésem a társaságnak azért is, mert ugyan rengetegszer elmondták a lányok, hogy kedvelik egymás társaságát, egyszer sem ejtették ki a futballban már ki tudja, hányszor elhíresül „szerethető csapat" kitételt. Egyszerűen csak úgy tették, teszik,a dolgukat a pályán és kívüle, hogy közel érezhessük őket magunkhoz. Adaléknak elég, hogy Székely Norbert visszafogottságra intette a lányokat, amikor két győzelem birtokában érkeztek meg a szállodába - minek cukkolni a legyőzött olaszokat és a kieső törököket. A jó modor nem szerepel a kosárlabda ágas-bogas statisztikái között, ám olyan erény, ami csak kamatozhat. Az igazi sportembereknél nélkülözhetetlen. TEGNAP TUDÓSÍTOTTUNK A HŐI KOSÁRLABDA EB MAGYARORSZÁG-OLASZORSZÁG (59-51) CSOPORTMECCSÉRŐL AZ INTERNETES PORTÁLUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. Ásd .Remek, egyszerűen remek! Ez nem egy lépés volt, hanem hatalmas ugrás. Olyan nagy, hogy kicsit meg is kell állni, hogy mivel első csapatként jutottunk a nyolcba, mit csináljunk, amíg utolér minket a mezőny. Ez most kulcsfontosságú, ezen múlik minden. Remélem, ezt a számunkra szokatlan feladatot is megoldjuk! Nagy gratula a szurkolóknak, akik ott voltak és segítették a csapatot!" btszi „ Sajnos nem láttam, de bravó, csajok!!! Megérdemli ez a csapat, hogy a következő meccseken valóságos kationban zúgjon a Ria, ría...!" Materotta „Szakmai baki lenne pihentetni a csajokat a törökök ellen, kiesnének a ritmusból, el kell hinniük, hogy náluk is jobbak! Legyen még több önbizalmuk a negyeddöntőben!" Ladorjan :Nagy öröm és meglepetés ez, különösen a felkészülési meccsek eredményei után. Valószínűleg a tét kihozta az erényünket, a csapategységet, a tüzet, mert hiányosságunk azért rengeteg van. A dobószázalék hárompontosból nevetséges... Ennyi támadólepattanót veszíteni én még nem láttam egy meccsen. Borzasztó lassú volt a reakcióidőnk, néha lassított felvételnek tűnt, ahogy megfordultunk egy-egy labdáért. Jó azonban, hogy végre eredményesek vagyunk, de ezeket ki kell javítani, mert 60 pontot sem dobva nem lehet messze jutni. ’ *J MINEK CUKKOLNI A LEGYŐZÖTT OLASZOKAT ÉS A KIESŐ TÖRÖKÖKET. r* H & KONCZ GYÖRGY •J Női kosárlabdaválogatottunk hihetetlen Eb-menetelését már Béres Tímea csapatvezető férje, Ivkovics Sztojan férfi szövetségi kapitány sem bírta cipőben nézni a nisi csarnokban 2019. június 30., vasárnap nemzetbylff JM UH JHUa NSfe 9B JHML ALAPVONAL • • Örömnap ármely nép mondavilágába utólag beleokoskodni, belepiszkálni tilos és káros. Identitást, fogódzókat vesz el, és semmit sem ad cserébe. Mivel az alábbiakban magyarokról és angolokról is esik szó, hiba és felesleges például azt fejtegetni, hogy a Kárpátok keleti lejtőin legelésző csodaszarvas bolond lett volna őseink nyilai elől egy szűk hágó - mármint a Vereckei - irányába menekülni, mint ahogyan a bálványozott Oroszlánszívű Richárdról is bárdolatlanság (még ha igaz is) azt állítani, hogy kifejezetten viszolygott a zord, csapadékos brit éghajlattól, ezért mindent kitalált, hogy a napsütötte francia földön tartózkodhasson. Egy nemzet futball-legendáriuma szintén szent és sérthetetlen. Különösen az olyané, amely inkább a múltjából él, nehéz időkben abba, annak hőseibe kapaszkodik. Ezért amíg a magyar gyerekek fociznak, ápoljuk, erősítsük az Évszázad mérkőzésének mítoszát - azaz valóságát. Mellette azonban - különösen ma, hogy miért, arról hamarosan - megér egy gondolatkísérletet annak a megválaszolása: a tét nagyságát, a mieink játékát, az ellenfél képességeit, a találkozó képét, színvonalát, fordulatosságát és az eredményt egyszerre mérlegre téve, melyik a magyar futballhistória legbecsesebb mérkőzése? Aligha kérdéses, hogy az 1954-es világbajnokság Magyarország-Uruguay elődöntője. Amelyet június 30-án, azaz éppen ma hatvanöt esztendeje játszottak. Adódik a felvetés, hogy válogatottunk két győztes vbelődöntőt is vívott, de a svédek feletti, 1938-as 5:1 több szempontból is nehezen állja ki a próbát az 1954-es 6:2- vel. Hiszen a mieink még a skandinávok - nem mellékesen - magyar edzője, Nagy József által is elismert favoritként kezdtek, a tradicionális riválissal ekkor már tizenkettedszer találkoztak, és hetedszer nyertek, 0:1-ről is lazán. Viszont 1956. június 30-ig egyszer sem játszottak Uruguayjal. Sőt, június 27-ig dél-amerikai vetélytárssal sem, ekkor, a negyeddöntőben a brazilok jelentették az első tapasztalatot. Négy napon belül tehát két kieséses rangadó az előző világbajnokság első két helyezettjével! Nemcsak a magyar futball legkeményebb, legpompásabb száz órája volt ez, de az egyetemes futballtörténelem sem tartogatott soha senkinek ehhez fogható páros próbatételt. Mondani sem kell, az informatika, a hírközlés 1950-es évekbeli fokán micsoda ugrás volt ez a sötétbe. Bozsikék semmiféle mérkőzésfelvételt nem láthattak az akkor már kétszeres világbajnok urukról, akikkel egy vb-n sem szerepeltek együtt; ők 1930-ban és 1950-ben jelentek meg a tornán, mi 1936-ben és 1938-ban. Annak a veszélyét mindenki pontosan átlátta itthon, mit jelent egészen más futballkultúrából érkező ellenféllel ismeretlenül egymásnak rugaszkodni; válogatottunk először az 1926-os olimpián nézett szembe Európán kívüli riválissal, és azt a fiaskót máig „egyiptomi csapásként" őrzi emlékezetünk. A „bozótlakók” -korabeli „méltatás”, a meccs előttről - ugyanis 3:0-ra intézték el szépreményű együttesünket. 1956-ben persze senki sem esett abba a hibába, hogy lesajnálja a vb-címvédő Uruguayt. A Ferencváros ugyan 1929-es dél-amerikai portyáján Montevideóban 3:2-re legyűrte az akkor még „csak" kétszeres olimpiai bajnokot, de az információáramlás szintjét híven jellemző módon Takács Ilék hazatérve azt mesélték, hogy a vendéglátók középpályása, Andrade annyira furcsán szeret, hogy „egyszerűen alácsúszik az embernek”. Jellemzően ez még negyedszázad múltán is újdonságnak számított, amire Sebes Gusztávnak is külön fel kellett hívnia a figyelmet. A lausanne-i elődöntő napján, kora délután megtartott taktikai értekezleten a rivális feltérképezésével megbízott Kalocsay Géza doktor - a Népsport helyszíni tudósítása szerint - a labdajáratás fontosságára külön kitért, Sebes pedig a szünetben is hangsúlyozta: „Gyorsan kell passzolni, mert az uruguayi védők nagyon jól alkalmazzák a becsúszó szerelést. Ne engedjétek magatokhoz közel a védőket!" A TÉT NAGYSÁGÁT A MIEINK JÁTÉKÁT, AZ ELLENFÉL KÉPESSÉGEIT ÉS AZ EREDMÉNYT MÉRLEGRE TÉVE, MELYIK A MAGYAR FUTBALLHISTÓRIA LEGBECSESEBB MÉRKŐZÉSE? ALIGHA KÉRDÉSES, HOGY AZ 1954-ES VILÁGBAJNOKSÁG MAGYARORSZÁGURUGUAY ELŐDÖNTŐJE. Czibor a 14 és Hidegkúti pazar csukafejesénél a kit percben nem is engedték, csapatunk, mint gyakorta, gyorsan vezetést szerzett, de a dél-amerikaiak, csakúgy, mint a fináléban a németek, 0:2-re egyenlítettek. Az értékelések megemlítik, hogy együttesünket meglepte, megzavarta az „agytröszt”, Schiartiste hátravonta középcsatárjátéka, miközben nálunk Palotás ugyanebben a pozícióban mozgott, a sérült Puskás hiányában Hidegkúti lépett ki balösszekötőbe. A filmfelvételek tanúsága szerint Hohhberg egyenlítő góljára a 86. percben védőink úgy reagáltak, mintha mindennek vége lenne, de a hosszabbítás második félidejében Kocsis két fejese meghozta a 3:2-es győzelmet. „Kockát” olykor az a vád érte, hogy a legfontosabb meccseken képtelen volt gólt szerezni, ez az 1952-es olimpiai és az 1956-os vb-döntőre, a londoni 6:3-ra igaz, de az urukon éppenséggel az ő duplája lendítette túl az ellenfelénél elcsigázottabbnak tetsző gárdát. A másnapi Népsportban közölt nyilatkozatok kivétel nélkül azt támasztják alá, hogy korszakos teljesítménnyel kápráztatott el mindenkit az akkori világ két klasszisa, íme, azt ezt igazoló szavak. Sebes Gusztáv: „Soha nem látott nagy mérkőzést szurkoltam végig. Két nagytudású, sportszerűen viselkedő csapat vívta meg óriási harcát." Kocsis Sándor: „A világ egyik legjobb csapatát győztük le — megérdemelten." Grosics Gyula: „Ragyogó küzdelem volt. Az uruguayi csapat volt eddigi legnehezebb ellenfelünk." Budai II László: „Ilyen hatalmas iramú, nehéz küzdelemben még egyszer sem vettem részt. Az uruguayiak ragyogó labdarúgók és sokkal sportszerűbbek, mint a brazilok." A sérült csapatkapitány, Puskás Ferenc: „A fiúk a rendes játékidő utolsó 15 percében nagyon megijesztettek, de aztán a kétszer tizenötperces hosszabbítás során úgy játszottak, ahogyan azt a nagykönyvben megírták." Buzánszky Jenő: „Életem legnagyobb mérkőzését küzdöttem végig. Az uruguayiak nagyon tudnak futballozni, mi azonban még náluk is jobban tudunk.” Palotás Péter: „Ilyen nagy küzdelemben még nem volt részem. Jobban bírtuk, megérdemeltük." Czibor Zoltán: „Még nem játszottam ilyen nagytudású csapat ellen." Walter Winterbottom angol szövetségi kapitány: „Még nem láttam így küzdeni a magyar csapatot, mint ezen a mérkőzésen." Juan López, az uruguayiak mestere: „Egészen kiváló együttes a magyar. A mieink a hosszabbítást már nem bírták idegekkel.” Victor Rodriguez Andrade, a korábban már idézett, 1930-ban világbajnok Andrade unokaöccse, az 1956-os csapat tagja: „Még nem játszottam ilyen nagy ellenfél ellen. Csodálatosan tudnak a magyarok.” Minden hang az ámuldozásé, a tiszteleté, a dicséreté. Visszatérő motívum, hogy soha még ilyen nagy küzdelmet, próbát, ellenfelet senki sem látott. Hét hónappal az évszázad mérkőzése után. Amelyet persze őrizzünk meg futball-legendáriumunk legfénylőbb fejezeteként, Hidegkúti három góljával, Puskás az örökkévalóságnak szóló húzós cselével, Bozsik pipába vágódó bombájával, Grosics cigánykerekezésével. A 6:3-at kivívó kezdő tizenegyet tekintjük Aranycsapatnak, Puskás Öcsit pedig, nemcsak virtuóz futballtudása, hanem egyénisége, lénye, kisugárzása, tündökletes madridi másodvirágzása miatt is minden idők legkiválóbb, legnagyobb hatású magyar labdarúgójának. Teljes joggal. De mindennek nem ellentmondva, rögzíthetjük, hogy az angolok már az összecsapás előtt megalkották a „match of the century” minősítést, egy tulajdonképpen barátságos találkozóra, amelynek házigazdái, azaz ők az előző, 1950-es vb-n dicstelenül kiestek a csoportból, az amerikaiaktól és a spanyoloktól is 1:0-s vereséget szenvedve, a míieink pedig ott sem voltak. Nem véletlen, hogy ha egy német futballbarát a „Jahrhundertspiel” vagy ha egy olasz a „Partita del secolo” kifejezést hallja, kapásból mindkettő az 1970-es vb Olaszország-NSZK elődöntőjére gondol, amely csak utólag, a lélegzetelállító, hosszabbításos 6-3-as csata után érdemelte ki e méltatást. Ezért is javaslom, mi is kezeljük a rangján - minden bizonnyal - utolsó vb-elődöntőnket. Ne csak július 6-én keseregjünk, különösen az NSZK-tól elszenvedett 2:3 kerek évfordulóin, hanem négy nappal korábban büszkén idézzük minden idők legrangosabb magyar diadalát. BALLAI Attila