Nemzeti Sport, 2019. június (117. évfolyam, 161-175. szám)

2019-06-30 / 175. szám

MALONYAI Péter ,sóként jutott be a negyeddöntőbe a magyar női kosárlabda-válogatott az Európa-bajnok­­ságon - ehhez nem kell kommentár. Tizenhatos mezőnyről lévén szó, a tény több mint figyelemre méltó. Az illem, a szokások azt kívánnák, hogy bravúrról, csodáról beszéljünk, ám engedelmük­­kel elkerülöm a közhelyet, mert többről és mégis egyszerűbbről van szó. Arról, hogy magától értetődő a lányok sima továbbjutása. Legalábbis ha a lényeget, a pro­dukciót nézzük, s miért ne azt vegyük alapul, az ilyenkor megszokottan előrángatott esélyek­­esélyesek ellentétpár helyett. Csütörtökön, a szlovénok ellen támadásban nyújtott maradan­dót a társaság, másnap, az olaszok legyőzése­kor védekezésben. Ezt nem én mondom, hanem Székely kapitány, én csak azt tehetem hozzá, hogy az említett módik az alapjai minden lab­dajátéknak. Ha pedig az alap stabil, az épít­kezés egyszerű, legalábbis egy­szerűbb. A hozzáértők persze ezer és egy adalékot képesek előcibálni pró és kontra, ezért hozzáértők. Aki drukkerként kíséri figyelemmel a történéseket, megelégszik azzal, hogy nyer-e vagy veszít a csapata, ezen kí­vül az tűnik fel neki, látja-e a tüzet, a szenvedélyt azokban, akik a vágyainak megfelelően alakítják, alakíthatják a mérkőzést. Nos, ebből szempont­ból (is) le a kalappal a lányok előtt, hiszen akkor is buzdították, hergelték egymást, amikor a kí­vülálló csak legyintett - nem sikerülhet... A szlo­vénok elleni csata első három negyedére gondo­lok (59-69), és arra, hogy a lefújás után (88-89) elszégyell(het)te magát a pesszimista kívülálló, hát még amikor azt olvasta-hallotta a főszerep­lőktől, hogy tudták, a végén van a legnagyobb esélyük (lásd még: a kispad hossza). Elismerésem a társaságnak azért is, mert ugyan rengetegszer elmondták a lányok, hogy kedve­lik egymás társaságát, egyszer sem ejtették ki a futballban már ki tudja, hányszor elhíresül „szerethető csapat" kitételt. Egyszerűen csak úgy tették, teszik,a dolgukat a pályán és kívüle, hogy közel érezhessük őket magunkhoz. Ada­léknak elég, hogy Székely Norbert visszafogott­ságra intette a lányokat, amikor két győzelem birtokában érkeztek meg a szállodába - minek cukkolni a legyőzött olaszokat és a kieső törö­köket. A jó modor nem szerepel a kosárlabda ágas-bo­­gas statisztikái között, ám olyan erény, ami csak kamatozhat. Az igazi sportembereknél nélkülözhetetlen. TEGNAP TUDÓSÍTOTTUNK A HŐI KOSÁRLABDA EB MAGYARORSZÁG-OLASZORSZÁG (59-51) CSOPORTMECCSÉRŐL AZ INTERNETES PORTÁ­LUNKRA ÉRKEZŐ VÉLEMÉNYEKBŐL IDÉZÜNK. Ásd .Remek, egyszerűen remek! Ez nem egy lé­pés volt, hanem hatalmas ugrás. Olyan nagy, hogy kicsit meg is kell állni, hogy mivel első csapatként jutottunk a nyolcba, mit csináljunk, amíg utolér minket a mezőny. Ez most kulcsfontosságú, ezen múlik minden. Remélem, ezt a számunkra szokat­lan feladatot is megoldjuk! Nagy gratula a szurko­lóknak, akik ott voltak és segítették a csapatot!" btszi „ Sajnos nem láttam, de bravó, csajok!!! Meg­érdemli ez a csapat, hogy a következő meccseken valóságos kationban zúgjon a Ria, ría...!" Materotta „Szakmai baki lenne pihentetni a csa­jokat a törökök ellen, kiesnének a ritmusból, el kell hinniük, hogy náluk is jobbak! Legyen még több önbizalmuk a negyeddöntőben!" Ladorjan :Nagy öröm és meglepetés ez, külö­nösen a felkészülési meccsek eredményei után. Valószínűleg a tét kihozta az erényünket, a csa­pategységet, a tüzet, mert hiányosságunk azért rengeteg van. A dobószázalék hárompontosból nevetséges... Ennyi támadólepattanót veszíteni én még nem láttam egy meccsen. Borzasztó las­sú volt a reakcióidőnk, néha lassított felvételnek tűnt, ahogy megfordultunk egy-egy labdáért. Jó azonban, hogy végre eredményesek vagyunk, de ezeket ki kell javítani, mert 60 pontot sem dobva nem lehet messze jutni. ’ *J MINEK CUKKOLNI A LEGYŐZÖTT OLASZOKAT ÉS A KIESŐ TÖRÖKÖKET. r*­­ H & KONCZ GYÖRGY •J Női kosárlabda­válogatottunk hihetetlen Eb-menetelését már Béres Tímea csapatvezető férje, Ivkovics Sztojan férfi szövetségi kapitány sem bírta cipőben nézni a nisi csarnokban 2019. június 30., vasárnap nemzetbylff JM UH JHU­­a NSfe 9B JHML ALAPVONAL • • Örömnap ármely nép mondavilágába utólag beleokos­kodni, belepiszkálni tilos és káros. Identitást, fogódzókat vesz el, és semmit sem ad cserébe. Mivel az alábbiakban magyarokról és angolokról is esik szó, hiba és felesleges például azt fejtegetni, hogy a Kárpátok keleti lejtőin legelésző csodaszarvas bolond lett volna őseink nyilai elől egy szűk hágó - mármint a Vereckei - irányába menekülni, mint ahogyan a bálvá­nyozott Oroszlánszívű Richárdról is bárdolatlanság (még ha igaz is) azt állítani, hogy kifejezetten viszolygott a zord, csapadékos brit éghajlattól, ezért mindent kitalált, hogy a napsütötte francia földön tartózkodhasson. Egy nemzet futball-legendáriuma szintén szent és sért­hetetlen. Különösen az olyané, amely inkább a múltjából él, nehéz időkben abba, annak hőseibe kapaszkodik. Ezért amíg a magyar gyerekek fociznak, ápoljuk, erősítsük az Évszázad mérkőzésének mítoszát - azaz valóságát. Mellette azonban - különösen ma, hogy miért, arról ha­marosan - megér egy gondolatkísérletet annak a meg­válaszolása: a tét nagyságát, a mieink játékát, az ellenfél képességeit, a találkozó képét, színvonalát, fordulatos­ságát és az eredményt egyszerre mérlegre téve, melyik a magyar futballhistória legbecsesebb mérkőzése? Aligha kérdéses, hogy az 1954-es világbajnokság Magyaror­­szág-Uruguay elődöntője. Amelyet június 30-án, azaz éppen ma hatvanöt esztendeje játszottak. Adódik a felvetés, hogy válogatottunk két győztes vb­­elődöntőt is vívott, de a svédek feletti, 1938-as 5:1 több szempontból is nehezen állja ki a próbát az 1954-es 6:2- vel. Hiszen a mieink még a skandinávok - nem mellékesen - magyar edzője, Nagy József által is elismert favoritként kezdtek, a tradicionális riválissal ekkor már tizenketted­szer találkoztak, és hetedszer nyertek, 0:1-ről is lazán. Viszont 1956. június 30-ig egyszer sem játszottak Uru­­guayjal. Sőt, június 27-ig dél-amerikai vetélytárssal sem, ekkor, a negyeddöntőben a brazilok jelentették az első ta­pasztalatot. Négy napon belül tehát két kieséses rangadó az előző világbajnokság első két helyezettjével! Nemcsak a magyar futball legkeményebb, legpompásabb száz órája volt ez, de az egyetemes futballtörténelem sem tartogatott soha senkinek ehhez fogható páros próbatételt. Mondani sem kell, az informatika, a hírközlés 1950-es évekbeli fokán micsoda ugrás volt ez a sötétbe. Bozsikék semmiféle mérkőzésfelvételt nem láthattak az akkor már kétszeres világbajnok urukról, akikkel egy vb-n sem sze­repeltek együtt; ők 1930-ban és 1950-ben jelentek meg a tornán, mi 1936-ben és 1938-ban. Annak a veszélyét min­denki pontosan átlátta itthon, mit jelent egészen más fut­­ballkultúrából érkező ellenféllel ismeretlenül egymásnak rugaszkodni; válogatottunk először az 1926-os olimpián nézett szembe Európán kívüli riválissal, és azt a fiaskót máig „egyiptomi csapásként" őrzi emlékezetünk. A „bo­zótlakók” -­korabeli „méltatás”, a meccs előttről - ugyan­is 3:0-ra intézték el szépreményű együttesünket. 1956-ben persze senki sem esett abba a hibába, hogy lesajnálja a vb-címvédő Uruguayt. A Ferencváros ugyan 1929-es dél-amerikai portyáján Montevideóban 3:2-re legyűrte az akkor még „csak" kétszeres olimpiai bajnokot, de az információáramlás szintjét híven jellemző módon Takács Il­ék hazatérve azt mesélték, hogy a vendéglátók középpályása, Andrade annyira furcsán szeret, hogy „egy­szerűen alácsúszik az embernek”. Jellemzően ez még negyedszázad múltán is újdonság­nak számított, amire Sebes Gusztávnak is külön fel kel­lett hívnia a figyelmet. A lausanne-i elődöntő napján, kora délután megtartott taktikai értekezleten a rivális feltérké­pezésével megbízott Kalocsay Géza doktor - a Népsport helyszíni tudósítása szerint - a labdajáratás fontosságára külön kitért, Sebes pedig a szünetben is hangsúlyozta: „Gyorsan kell passzolni, mert az uruguayi védők nagyon jól alkalmazzák a becsúszó szerelést. Ne engedjétek ma­gatokhoz közel a védőket!" A TÉT NAGYSÁGÁT A MIEINK JÁTÉKÁT, AZ ELLENFÉL KÉPESSÉGEIT ÉS AZ EREDMÉNYT MÉRLEGRE TÉVE, MELYIK A MAGYAR FUTBALLHISTÓRIA LEGBECSESEBB MÉRKŐZÉSE? ALIGHA KÉRDÉSES, HOGY AZ 1954-ES VILÁGBAJNOKSÁG MAGYARORSZÁG­­URUGUAY ELŐDÖNTŐJE. Czibor a 14 és Hidegkúti pazar csukafejesénél a kit percben nem is engedték, csapatunk, mint gyakorta, gyorsan vezetést szerzett, de a dél-amerikaiak, csakúgy, mint a fináléban a németek, 0:2-re­ egyenlítettek. Az ér­tékelések megemlítik, hogy együttesünket meglepte, megzavarta az „agytröszt”, Schiartiste hátravonta közép­­csatárjátéka, miközben nálunk Palotás ugyanebben a pozícióban mozgott, a sérült Puskás hiányában Hidegkúti lépett ki balösszekötőbe. A filmfelvételek tanúsága szerint Hohhberg egyenlítő góljára a 86. percben védőink úgy rea­gáltak, mintha mindennek vége lenne, de a hosszabbítás második félidejében Kocsis két fejese meghozta a 3:2-es győzelmet. „Kockát” olykor az a vád érte, hogy a legfonto­sabb meccseken képtelen volt gólt szerezni, ez az 1952-es olimpiai és az 1956-os vb-döntőre, a londoni 6:3-ra igaz, de az urukon éppenséggel az ő duplája lendítette túl az ellenfelénél elcsigázottabbnak tetsző gárdát. A másnapi Népsportban közölt nyilatkozatok kivétel nélkül azt támasztják alá, hogy korszakos teljesítménnyel kápráztatott el mindenkit az akkori világ két klasszisa, íme, azt ezt igazoló szavak. Sebes Gusztáv: „Soha nem látott nagy mérkőzést szurkoltam végig. Két nagytudású, sportszerűen viselkedő csapat vívta meg óriási harcát." Kocsis Sándor: „A világ egyik legjobb csapatát győztük le — megérdemelten." Grosics Gyula: „Ragyogó küzdelem volt. Az uruguayi csapat volt eddigi legnehezebb ellenfe­lünk." Budai II László: „Ilyen hatalmas iramú, nehéz küz­delemben még egyszer sem vettem részt. Az uruguayiak ragyogó labdarúgók és sokkal sportszerűbbek, mint a brazilok." A sérült csapatkapitány, Puskás Ferenc: „A fiúk a rendes játékidő utolsó 15 percében nagyon megijesztet­tek, de aztán a kétszer tizenötperces hosszabbítás során úgy játszottak, ahogyan azt a nagykönyvben megírták." Buzánszky Jenő: „Életem legnagyobb mérkőzését küz­döttem végig. Az uruguayiak nagyon tudnak futballozni, mi azonban még náluk is jobban tudunk.” Palotás Péter: „Ilyen nagy küzdelemben még nem volt részem. Jobban bírtuk, megérdemeltük." Czibor Zoltán: „Még nem játszot­tam ilyen nagytudású csapat ellen." Walter Winterbottom angol szövetségi kapitány: „Még nem láttam így küzdeni a magyar csapatot, mint ezen a mérkőzésen." Juan Ló­­pez, az uruguayiak mestere: „Egészen kiváló együttes a magyar. A mieink a hosszabbítást már nem bírták idegek­kel.” Victor Rodriguez Andrade, a korábban már idézett, 1930-ban világbajnok Andrade unokaöccse, az 1956-os csapat tagja: „Még nem játszottam ilyen nagy ellenfél el­len. Csodálatosan tudnak a magyarok.” Minden hang az ámuldozásé, a tiszteleté, a dicséreté. Visszatérő motívum, hogy soha még ilyen nagy küzdel­met, próbát, ellenfelet senki sem látott. Hét hónappal az évszázad mérkőzése után. Amelyet persze őrizzünk meg futball-legendáriumunk legfénylőbb fejezeteként, Hideg­kúti három góljával, Puskás az örökkévalóságnak szóló húzós cselével, Bozsik pipába vágódó bombájával, Grosics cigánykerekezésével. A 6:3-at kivívó kezdő tizenegyet te­kintjük Aranycsapatnak, Puskás Öcsit pedig, nemcsak vir­tuóz futballtudása, hanem egyénisége, lénye, kisugárzása, tündökletes madridi másodvirágzása miatt is minden idők legkiválóbb, legnagyobb hatású magyar labdarúgójának. Teljes joggal. De mindennek nem ellentmondva, rögzíthet­jük, hogy az angolok már az összecsapás előtt megalkot­ták a „match of the century” minősítést, egy tulajdonkép­pen barátságos találkozóra, amelynek házigazdái, azaz ők az előző, 1950-es vb-n dicstelenül kiestek a csoportból, az amerikaiaktól és a spanyoloktól is 1:0-s vereséget szen­vedve, a míi­eink pedig ott sem voltak. Nem­ véletlen, hogy ha egy német futballbarát a „Jahrhundertspiel” vagy ha egy olasz a „Partita del secolo” kifejezést­ hallja, kapásból mindkettő az 1970-es vb Olaszország-NSZK elődöntőjére gondol, amely csak utólag, a lélegzet­elállító, hosszabbításos 6-3-as csata után érdemelte ki e méltatást. Ezért is javaslom, mi is ke­zeljük a rangján - minden bizonnyal - utolsó vb-elődön­­tőnket. Ne csak július 6-én keseregjünk, különösen az NSZK-tól elszenvedett 2:3 kerek évfordulóin, hanem négy nappal korábban büszkén idézzük minden idők legrangosabb magyar diadalát. BALLAI Attila

Next