Nemzeti Társalkodó, 1837. január-június (1-26. szám)
1837-02-14 / 7. szám
maradnak előtte és éltét sükeretlen kín emészti. A’ szemlélődő életnek a’ kétség és nyomozás , a’ cselekvőnek a’ vágy, a’ félelem és a’ reménység az osztály része , ’s legbölcsebben teszünk , ha az ösztön ellen nem rugoldozva magunkat rendezzük a’ természet örök törvényei szerint, és nem ezeket óhajtjuk rosszul gondolt kényelmünkre megváltoztatni. Igen is jól ismerem a’ kirekesztő theoriák gyanús és hiányos voltát erkölcsi és természeti tárgyakban , hol az eszméket egész tartalmuk ’s terjedelmükben teljesen felfogni, körültök éles korlátokat húzni az ész nem képes. Ezért nem is állitom hogy az emberi gyönyörök csak nemleges értelműek ’s a’ fájdalmak felváltó enyhülésében állanak; de igen azt, hogy számos, sőt legszámosb esetekben ezen nemleges halárzatra reávihetők. A’ legnagyobb szenvedélyek azok, melyek legnagyobb gyönyört, ha nem mindég adnak , legalább ígérnek , és így annak bonczolása talán ezekre is némi világitó sugárt vethet. Azon tízezer és egy költőknek , kik Salamon óta a’ szerelmet éneklék , legremekebb képei , legtüzesb ömledezései nem ezen antithesis kifestésében állanak-e : „édes kín és bájos gyötrelem“? mit logicaibb praecisioval mondva íme’ kifejezésre lehetne vinni : kín és nem kín ! Van-e két hatalmasb , elfoglalóbb szenvedély a’ dics és játékvágynál ? És íme a’ nagyravágyó feláldozza élte csendét, lelke nyugalmát, házi boldogságát,aztán miért ne a’ hazáét is , holott öllényünk meszszebb áll bőrünktől mint ingünk ) ezer bajoknak, sikamlásoknak , bukásoknak teszi ki magát , egy rémletet űzendő, mely mint mocsári lángocska végnélkül futni látszik előtte, vagy mint a’Montbiancra igyekező utasnak, minden elért csap egy újabb magasbra ad csak kilátást, és soha nem