Nemzeti Társalkodó, 1839. január-június (1-26. szám)
1839-05-23 / 21. szám
náját od’ adná; de azt, hogy elnyomott пере magát baromként kénytetik két kerekű szekere’ elébe jármozni, nem látja, nem akarja látni.“ ,Vannák csak szüzeink e’ szekeret: tudom, drága csordával cserélné bé a’ szép igavonókat. „,Utolsó szavatok legyen ! — hangzott egy kis osztálylyal hirtelen előtűnt durva alak. László király’ nevében foglyaim vagytok. Mind kettőjüket kötözzétek meg.“ A’ parancs töstént teljesülve jön: Petrud és Kemencse csonosztévökként megkötöztetének. „Egy szót uraim! mit akartok?“ kérdé az eliszonyodott Petrud. ,„Negyedik László csak azt akarja megmutatni, hogy koronája drágább egy szűz leánykánál , mellyet te ennyire sem becsültél.“ „Értelek, szólt Petrud, de ezen ifjú ártatlan, őt bocsásd szabadon.“ ,„Nem. Néki is meg kell tanulnia, hogy a’ királyi kincstár bár milly szép igavonókért cserében drága csordát nem pazarolna. Kövessetek/“ „Ember, megállj! Ha érzed, mit foglal e’ szó magában: atya, úgy várnod kell, mig lányommal szólni fogok.“ Kiálta Petrud esdeklőleg. ,„Egy szót se többet, kövessetek/“ „Azt nem fogod tenni, hogy addig elhurczoltass; mert lásd, én és leányom ketten egy háznépet teszünk , ’s mi lesz a’ lányból, ha atyja az esten nem jelenik meg; ő az éjét átvirasztja ugyan; de ha a’ hajnal atyátlan hasad fel néki, irtóztatót fog szenvedni! És végre ha napok telnek — atyja nélkül, ha hetek jőnek — atyja nélkül, képzeljétek, mi lesz szegényből! szemei eláznak könnyei miatt, ’s lehervad mint bérezi virág, mert sejteni fogja , hogy atyja nincsen , elveszett. Uram! te ember vagy, neked lelked is van, azért lányomhoz fogsz bocsátni, ha kísérőiddel is, hogy reményt vigyek az elhagyottnak , ’s életéről gondoskodjam. “ Szólt Petrud atyai lélekkel; de a’szavaira semmit nem figyelmező parancsnok előre haladván, az őrök foglyaikat haladásra kényszeríték. Ők haladónak kétes jövendőik’ fellegi közép remény sugártalan. Petrud előtt egy rémes sejtemény kerenge, ’s e’ halálnál irtóztatóbb gondolat felett minden idegei felborzadának. III. Budavár’ gerinezén magas szirtalapokon emelkedett a’ nem minden idom nélküli királyi lak; de a’ melly ellenség’ fegyverével víharatlanúl még is inkább látszatott daczolni, mint külső csínjával ragyogványok’ árjában fenyelegni. E’ királyi bölcsőt, hanem eredetileg is, romjaiból a’siralmas tatárpusztítás után Ildik Béla emelte fel, mellyben magyar királyaink azután sok időkig biztos lakhatást nyerének. Ez építmény’ égjük tágas teremében látjuk , az előbbi nagy hangazaj’ vegyűletében álhölgyei köztt vajaskodó Lászlót, most csendes mélában szenderegni; egész valóján egy önkénytelen elmerűlés’ diadala győzedelmeskedett. A’ heves szenvedelem’ sebhedt nyomai, mellyek szikkadt arczain sáppadott holdvilágként ömlének szét, soha felsugárzóbbak nem valának, mint éppen e bágyadott pillanatában. Homloka nem volt redő nélküli; leszegzett szemei mély öblökben sötéteskedtek az elvékonyult orr felett; belapult arczain a’ belízekt dombokban puffadának fel; szóval egész tekintete a’ természetien vonalakra kényszerített ábrázaton, a’ méla’ barátja volt. A’ kun és bolgár hölgyek, kik László’ társaságának legkedvesbjei valának , mind elhagyák a’ teremet; mert illykor László nem vala a’ könnyelmű enyelgő, kinek ellobogott szép életvilága’ ellenében pompázó kecseikkel diszelegjenek. Minden emberben , bár milly pontján is a’ romlottságnak, feléled ollykor ollykor mintegy vadul a’ nemesebb ösztön, melly a’ romlottat vagy fel szokta viszont ragadni emberisége’ magas czéljához, vagy tehetetlensége miatt csak néma érzelemként hal el a’ már javulhatlan kebel’ űrében. Lászlónak eszméleti órái is