Nemzeti Társalkodó, 1844 (1-52. szám)
1844-10-25 / 43. szám
megrohanja a’ világos eget elbontván kelettől nyugotig, úgy vonták be iveinket a’ nap szét omló sugarát. T£yolczadik ének. A’ lovagok sürűesapatokban rohantak végre egymásra, hull az orosz, kun, ’s a’ rácz ti ép, vérpatak folyt el a’ rónán. Miranesko Kiev hősvezére bátran száguldott köztünk ménével, tekintete villámszikrát lövell , ’s pánczélja csattogott mint cser midőn a’ fagy átjárja kérgeit. Hol vagy vezér fordító fel vadul, vagy hol fiad a’ hősök vezére? Kardom titeket keres a’ harczban , nem emeltem én gyávára fegyvert a’ mióta harczolok hazámért. A’ békét bár úgy szeretem mint barna Hollajám szemét, nem rettegtem a’ harcztol is midőn népem sorsa úgy kívánta. Hol vagy Almos, hol vagy Árpád? kardom titeket keres a’ harczban. Nem gyáva hiv hős csatára, lelkemből szól alkodon az ige; úgy tartom én is a’ vezérkardot hős nemzetemért jobbomban—szóla Almos dörgő szózatával. ’S mint egy folyam, ha mással összecsap ’s örvényt sodor hányva zugó habot; úgy csapott össze a’ két hős vezér vért izzadván a’ csatától. De ki birja meg Almos csapásit? hasonló volt a’ te szablyád atyám, Kaukasus leomló szirtjához, melly lerohan a’ tetőről ’s elsepri a’ tölgyek rengetegét. Ülj szent fényben szebb hazádban, hallandom gyakran hangodat a’ harczok véres napjain , erőd lenyúlik a’ fellegekből, ’s eszembe juttatván a’ múltakat, új éltet ád az lankadó karomba, S mint állás szikrázó szemekkel, százszoris megvallád lassú hangon, hogy nem gyáván csorbul kardod éle. Ámde sujtál végre hős erővel ’s két sisak szakadt le kardod élén : vér festé Miranesko homlokát, vér folyt le szép Hullája arczain. Gyönge sugár! szólott Kiev vezére, drága nőm, éjszemü szép Hollajám, mi hozott téged a’ harezba, vész közé gyöngéd virágot? Nézd, nézd mint futnak vitézid Miranesko, ’s mi jókor jöttem, véled lenni szép halálom — szólt Hollaja csengő szózatával. Mért kell ellened harczot folytatnom szép Hollaja bajnok férje/ dicső vagy te a’ csatában , ’s nődnek keblében seytha vér buzog. Hiyének a’ mi lányaink a’ harczok veszes napjain. Jöjjetek áldomásomra, Taborcz Kiov várába vonult, visszabocsájtlak majd Miranesko hogy erőt adj bajnokidnak ’s készítsd őket a’ csatára , készitsd ostromra Kiov városát, melylyen holnap zászlóim lobognak vagy végső csepp vérem ott kiontom. Szóla Almos a’ vezérhez és vezéri kürtjébe fújt; kürtjeink rá megzúdultak, véget zengők a’ csatának, ’s vidám harczi énekek közt értek vissza hős vitézink, kik Kiev váráig halt testekből rakták a’ dicsőség útját. A’ halálcsapás megoszlott a’ vezér ’s az égi nő közt, és sebök nem volt nagyon veszélyes. Egy táltos bekötözte a’ sebet hatályos irral, és midőn az est a’ földre szállt , elkezdődött fényes áldomásunk, feilenczedik ének. Másnapra viradott az éj, felhők borultak a láthatáron, ott mosolyga fenn a’ kék ég a’ kelő nap sugarában. Én szivemben bus gondok csatáztak, komor álmaim valának, a’ catalauni harezban Eterét látám vérző kebellel. Ködöt láttam őseink sírjáról emelkedni az ég felé, és e’ köd közt hős atyámot mosolygó szent pillantással. Miránesko már Kiev várában tétette készületjeit, atyám is felkiáltá táborát ’s villámkint vontánk a’ várra. Folyt az ostrom, Kievnak falait vérünk veresre festette. Atyám mellettem harczolt, győzelmesen valánk a’ vár falán, a’ midőn egy bősz parittya, siskát száz darabba törte. Megragadtam a’ hanyatlót, ősz fürtjei vértől áztak, mint őrült kiáltozám a’ boszut — ’s elvivém őt sátorunkba. Átadám őt táltosunknak, ’s mint a’ bőszitett oroszlány ordítozva ronték ellenemre. Bajnokink is a’ vezérért bőszharagtól keseredve fogaikkal szaggatók az ellent, ’s tettek kardjaikkal olly pusztítást, hogy reá vérkönyvt sirt az élet. És im jön atyám követte, arczát összevagdalván bujában, ’s hirt hozott, hogy szűnnénk meg a’ harcztól, mert a’ haldokló vezérnek végszava van gyermekével. Eltelénk mély fájdalommal, ’s könyeink raegáradának, és felhagyván a’ csatával indulónk a’ haldokló vezérhez.