Társalkodó, 1845. január-december (14. évfolyam, 1-104. szám)
1845-02-23 / 16. szám
a’ Pyrenaek közt tartózkodók, bemutatott a’ hölgyeknél. Rosalinda deli teremtvény vala, fogékony, finomul nevelt szellemet mutata, szavai és szemeiből a’ legvonzóbb kellem szóla. Arthur beszóló nekem , hogy a’ fiatal leánykával nevelteték ’s hogy a’ két család közt házasság régóta szándékoltatik. Nem sokára utazási kedvemben tovább csatangolok, csak a’ legközelebb télen, itt a’ székvárosban, egy tánczmulatságban találkozom a’ szép Rosalinda és Arthurjával. A’ terembe léptemkor épen együtt keringének. Ah, barátom! ekkor láttad volna őt, a’ deli tüneményt! mi imádatraméltóan repült tova, minden arczvonalma , szeme, mosolya mennyire hirdeté életszerencséjét, 17. éve mennyire ragyoga homlokán , sokkal szebben , mint a’ szőke haját körülövezte virágkoszorú! A’keringőnek vége jön. Én üdvözlöm barátomat ’s a’ fiatal hölgy előtt megbajlam. ,Kisasszony, mi szerencsés vagyok* mondám, ,önt egészen felüdültnek láthatni.*—,,A’ pyrennei fürdők** viszonzá ő, „nekem valóban rendkívül jót tőnek. Ha nagynénéra nem volna , ki azon szándékkal, hogy a’ mértéken túli táncztól viszszatartóztasson, naponként mondja, hogy beteg vagyok, betegeskedésemre már alig emlékezném.** Néhány hónap múlva ezen est után Arthur nálam búcsúlátogatást tön. — Hoszszabb időre Amerikába szándékozok , mit megzavart vagyonviszonyai múlhatlanul szükségessé tének. Természetes, hogy arájáról szólék ’s emlitém a’ bút, mellynek ki fogna tétetni e’ gyöngéd lény kedvese hoszszas távolléte által. ,Meg kell rajta nyugodnia, röviden veté oda Lindorf a’ nélkül, hogy arczán legkisebb kedélymozzanat mutatkoznék. Azóta jó egy év múlt. Egy este, 6. óra felé, kimenni készülék , midőn egy levélkét kaptam. Csak e’ kevés szavakat foglalá magában ,Rosalinda nagynénje esdekelve kéri Wild urat, jőne haladéktalanul lakához ’s hozna magával mindent, mi festéshez szükséges. Rendkívül lekötelezettnek érezné magát iránta , ha egy perczet sem veszítene óhajtása teljesítésében.* Könnyen képzelheted, kedves barátom, hogy legkevésbé sem késtem, hanem festékszekrényem , ecseteim ’s egy kis vászonnal legott V. . . . aszszony házához mentem. Az est, tél derekán , igen sötét vala.* — ,Utam czéljához érvén, a’ tornáczban egy éltes nő várt rám. ,Menjen ön, uram, ama’ szobába*súga titokteljesen ,de lassan, igen kérem, nagyon lassan. Legkisebb nesz is megújítja kínait.* Beléptem ’s mit a’ szobában látok, barátom , soha nem feledem. Egy fiatal leányka szobáját mindig illyennek képzelem. Az ablakokon hoszszú fejér függönyök czikáztak. A’ hófejér ágy is mousselinfüggönyökkel volt körülvéve. Ezeken keresztül biborveres bársonyalapon feszület elefántcsontból csillámlék át puszpangággal beaggatva. Első gondos lépteim után a’teremben gyönge reszketeg hangot hallék kérdeni: ,ő az?* — ,,Igen‘* válaszolt az éltes nő. Már közel valók az ágyhoz. Ekkor a’ vánkosok közül fiatal leányfejet lassan ’s fáradságosan emelkedni láttam , fejet , melly halvány, és hoszszas szenvedés által eltorzítva volt, gyönge szomorú szemekkel ’s beesett arczczal. Szivemig lázhideg rázott meg. Azon fiatal leányka vala, kivel előbb a’ Pyrenaek közt, utóbb a’ tánczvigalomban találkozám. De ha meg nem nevezi magát, soha nem ismerendők rá.,Istenem, istenem !* kérdém magamban, ,lehetséges e illy hamar elhervadni?* , kezét nyujtá nekem , égető verítéktől nedveset, ’s lassú, alig érthető hangon szóla : „Szívesen köszönöm önnek, hogy eljőve. Azért írattam önnek , mert emlékezem , hogy Arthur barátja vala. Tudja ön , hogy Arthurnak amerikai utazásából viszszatérte után férjemül kellene lennie. De isten másként akarja. Legyen meg akaratja ; én zúgolódás nélkül adom meg magamat. Szegény Arthur ! Én őt többé nem látandom. Ő viszszatér, de engem itten többé nem találand. De nem akartam tőle örökre megválni a’ nélkül, hogy legalább emléket hagynék neki. E’ miatt óhajtam ’s kértem ön eljövetelét. Jenni** — azon éltes nőhöz fordulva, ki engem fogadott, — „gyújtsd meg a' viaszgyertyákat, a’ szoba olly sötét.“—,,,Hiszem tudja ön , kedves kisaszszony, hogy a’ világosság fájdalmakat okoz önnek.*“ — „Látod , Jenni, miszerint ezen urnák , hogy engem fessen , látnia kell.** — ,Kisaszszony* mondám én ’s hangom reszkete, olly mélyen valók megindulva , ,tudja ön , hogy óhajtásait minden órában teljesíteni kész vagyok. Nem volna jobb várni az arczképpel ?* — „Várni?** ismétlés ’s daczára az eltorzulásnak még mindig szép arcza különös kifejezetével néze rám. „Én, uram, nem várhatok.** —,Csak addig, mig felüdülend ön. Az ülés e’ perczben igen elfárasztaná önt.* — „Ah, értem** viszonzá minden szavát megnyomva, „ön nem meri a’ halvány , betegség által feldúlt arczot lefesteni. Mindenesetre szomorú emlék, mit önnek egy barát számára készítenie kell. Értem önt, de hiszen még mosolyghatok, mosolyghatok.** Mialatt igy szóla, a’ fejkötőcskét, mit hordott , fejéről leveté. Hoszszú szép haja kibontakozva fejét vállaira özönlött le. „Jenni** kiálta azután az éltes nőre , „jer ’s fond be hajamat, mint máskor, midőn tánczvigalomba mentem. Hallod , Jenni ?** — .,,De kedves , kedves kisaszszony*** viszonzá a’nő. Azután elhallgató, nem merve gondolatainak szavakat kölcsönzeni. — „Jenni , Jenni! kérlek, tedd meg** újra kezdé a’ beteg ’s édes hangja elannyira reszkete, kis, elsoványult kezeit olly meghatókig öszszekulcsolá , hogy a’ másik tovább nem ellenkezék ’s a’ fiatal leány haját némán és szerényen befonni kezdé. Ezen munka közben az agg szolgáló redős arczán két nagy köny gördült alá. De a’szép beteg mosolygani látszék. Jenni készen vala. — „Így jól, egészen jól van** szólt úrnője, „hajdanra igy hordám hajamat. Most, Jenni, add ide ama’virágkoszorút. Arthur elutazta óta nem hordám. Told ide a’tükröt.*.* Wild itt megálla. Ezen emlékezet szivét látszék öszszezsugoritani. ,Képzeld magadnak a’ megrázó látványt* kezdé néhány perez múlva, ,képzeld a’ szegény fiatal leánykát halálhoz olly közel, halványnak, eltorzultnak, csaknem erő nélkül, csak egyenesen ágyban ülve, csaknem hang nélkül, eltikkadva ’s lég után küzdve nyomása alatt a’kegyetlen nyavalyának, melly alatt vesznie kelle megszabadithatlanul. Képzeld őt, a’ szerencsétlen Rosalindát, mint én látom illy állapotban, tükör előtt, hogy szőke fürtéit leszorítsa, homlokára virágkoszorú- tűzéssel foglalkodva. ’S képzeld őt fekhelye vánkosai közt fölegyenesülve ’s ragyogva az ünnepies ékszerben , melly csodás ellentétben álla mindazzal, mint különben környezé. ’S mint törekvők szemetnek a’hajdani fényt megadni, halvány ajkai körül mosolyt játszatni, szenvedéseit eltitkolni. Szegény gyermek! szegény áldozat! A’ látvány szivszaggató volt. — „Jól ülök igy?** kérde’s hangja, mintegy törött vala gyengeség miatt. Nem válaszolhatok. Szavaimat könyek fojták el. Kezembe vevém mindazáltal az irónt, festékeket, ecsetet’s festeni kezdék a’ nélkül, hogy tulajdonkép tudnám, mit teszek. Kezem, mint szivem, reszketett. ” pedig folyvást fölegyenesedve ült , erős lévén akaratereje , erős lévén szerelme által. Vonalmai görcsös eltorzulta világosan láttató néha, mennyire erőködők , karjai viszszahanyatlanak, nem akarva tovább tartani teste súlyát. Reszketett , de ajkai, mint azelőtt, mosolygónak , csak hogy meg ne hazudtolják homlokán a’ koszorút. A’ festést lehetetlen volt folytatnom. A’ fiatal , haldokló leánykának több bátorsága volt, mint nekem. ,Kisaszszony* szólók több ízben, ,ön el van fáradva , látom , szenved.* — „Nem , nem** viszonzá , de olly gyönge hangon, hogy szavai alig jutának hozzám. „Ne ejtse ki kezéből az ecsetet, van még erőm, o! fessen ön szaporán!** ’S a’ szegény gyermek görcsös erőködéssel zsugoritá öszsze kezeiben az ágytakarót , ismét fölegyenesedék ’s bár a’ halálhoz közel és egészen elgyöngülve, de mégis mosolygva , igen, mosolygva, még minduntalan mosolygva. Ismét ecsethez nyúltam , a’ festést folytatám. A’ fiatal leányka fájdalom ’s kór elleni harczában volt valami fönséges , a’ lélek élete uralkodott a’ testén ’s midőn