Társalkodó, 1846. január-december (15. évfolyam, 1-102. szám)
1846-03-26 / 24. szám
94 olly igen szükséges lajstrom, melly rövid időn ki fog nyomatni, részint a’ képek" alá kivántató számtáblák ’s a’ látogatók kényelmére olly igen kívánatos szoba bútorok még hátra vannak. Reményiem azonban, hogy mindezek nem sokára elkészülvén, képtárunkat a’ nagy közönségre nézve annál használhatóbbá és tanulványosabbá teendhetjük. Nincsen egyéb hátra, hanem hogy ezen minden magyarnak olly kedves emlékű nagy napon a’ mennyek urát forró kebellel kérjük, hogy József fens, nádorunkat magy. nemz. museumunk halhatatlan pártfogóját a’ haza javára ’s intézetünk virágzására fens. nejével’s kedves övéivel boldogul és szerencsésen éltesse! — Az áruló. (beszély Belaní L. után). (folytatása ’s vége). „Hallgas reám, és ítélj tenmagad. Ha egy alattvaló, titkosan nőnket a’határon túl idegen tartományba orzani merészlené, hogyan neveznéd te e’tényt?“ „Lehetetlen illyen eset!“ — rivalt Falkenstein székéről föl ugorva, hova ura viszonyomé a’herczeg ’s kérdé keményebben: „Öreg! hogyan neveznéd azon tényt?“ — „Árulás!“ felelt ő komolyan ’s tompa hangon. „És ha jó tetteket vett tőlünk a’ vasall, ha viszszafizetésül nőnket csábitá szerelmi szövetségbe, mit érdemel a’ gonosztevő?“ — „Halált vérpadon!“ — felelt egyhangúan a’ kapitány. „Becsületes németként beszélsz; hanem esetem egészen más alakokat igényel, mert a’ viszonyok nem egészen úgy állnak. Még az éjjel el akar a’ herczegnő csábítójával szökni. E’ gazfi pedig nem a’ mi vasaltunk, hanem idegen király alattvalója. Mi bizalmunkat ajándékozók neki, egy sátorban aludt, egy pohárból ivott velünk; azért — legyen mentve becsülete a’ világ előtt, nem akarom hogy házasságom meggyaláztatása alatt valóim tudomására jőjön. Fogassék el a’ büntevő a’ fényen, haljon meg előkészületlenül az éjjel, melly beleplezheti gonoszságát büntetésével együtt.“ „És mi a’ neve ezen vakmerő fölségsértőnek ?“ rebegé az öreg. — „Halld és átkozd a’ hálátlant: Blankenheim Adolf, ’s e’szivén aludt ő egykor.“ „Nem úgy, herczegem, a’ megváltóra ne olly hirtelenkedve— kérlelő bensőséggel az öreg, kinek a’ kimondott név minden élénkségét viszszaadá. —Ne ítélj, mielőtt a’ vádlottat ki nem hallgatád. Oh,mert a’holt nem felelhet; késő bánalom föl nem keltheti viszont. Lehetlenségül áll lelkem szemei előtt a’vád. Ekként sem ő,sem a’ magasztos erényü hölgy nem bukhatott Ah hallgassa ki őt fönséged, mielőtt elitélné; hiszen ő szabaditá meg éltét egyszer Mainznál!“ ..’S most tolvajként akarja becsületemet elortani. Szót se többet,megfontoltam a’ dolgot ’s akarom. Ki szegülhet nekem ellen, midőn elég kegyes vagyok királyi fönségünk sértőjét a’ bakó haláltól megmenteni ? Éjfélkor, ott hol a’zárda szárnyától a’herczegnő szobája felé vezet át, hat bátor poroszlóval állatom útját, kik mihelyt kijön a’ termekből, akár maga, akár a’ hölgyek társaságában, leszúrják éles gyilkaikkal, ’s öreg! te vezetended fejdelmi becsületem hű boszulóit. Semmi mentegetés kegyvesztés alatt a’gróf G...be ment lovakat rendelni a’ határig,’s épen most jött viszsza; a’ szükséglett holmik már berakvák; utikocsija készen áll a’ nyugati udvarkapunál. Győződjél meg, miszerint a’ dolog halasztást nem szenved, hogy őt későbbi nyomozás okvetlenül hóhér pallas alá vezetendi, mert bűnét legvilágosabban igazolja előtted ezen lap.“ Falkenstein szivaggalmátol homályos szemmel olvasta az átadott levél tartalmát. — ,,E’ lap mázsányi súlyú. Ki ezen lapot az én uram szemei elibe hozta: az akarat és gondolatok örök beírája előtt legyen érte felelős. Jaj neki, ha az ég fénysugáraként nem volt tiszta!... Hanem ezen levél szavai nem világosak. Ki becsületét meggyalázta,nem szokott arról beszélni,főleg nem bűntársai ellenében. ’S aztán meg, azt mondják hogy a’ gróf Ulrika kisaszszony jegyese.“ — „Álarcz! átkos álarcz — semmi más! ”, nagyon finom képmutatók vannak, és a’ gróf érti az élet játékát, bár hogyan feküdjenek is a’kártyák. Azért most az egyszer, valamint°ezután sem fog nevetni, hogy a’ királylyal játszatja a’ szolga szerepet, midőn ő látszott azt szerepleni. Neki mennie kell a’ földrül. Neki, vagy nekem. Illy osztályt koldus sem tűr lakában. Hogyan tűrném én? Bár nőmet nem is szeretem valami különösen—igen! de ő gyermekim anyjok, ezen gyámtalanokat, minden szégyenfolttól meg kell ónom. Falkenstein! akarsz boszum eszköze lenni?“_ Az öreg tagadólag rázta fejét. „Nem akarsz? Te is ellenem vagy? Vagy tán épen czinkosa az árulónak ?“ „Ősz hajam alatt sok sebhelyen van mellyeket önök házáért kaptam herczegem — válaszolt Falkenstein nyugodtan. — Vegye még fönséged ráadásul fejemet — nem fogok zúgolódni, nem önt átkozni, csak ne szidalmazzon árulónak. Parancsoljon! — azonnal elfogatom a’ grófot, megakadályzom a’ szökés végbevitelét: fejemmel állok jót érte, akkor aztán, fontolja meg ura atyjával, mit kell tenni, ’s jutalmazza meg egy meleg kézszoritással, hogy szivét a’ késő bánalom férgeitől megszabaditám.“ „Majd gondolkodom róla. Most menj őrizetre, és senkinek se szólj a’ dologról. Küldd föl Reich hadnagyot, társalgóm lesz az éjszaka.“ Az öreg Felkenstein hoszszu jelentékes pillanatot vetett a’ herczeg lángoló arczára; aztán mély sóhajjal távozott, magára hagyván a’ boszuszomjast,gonosz szellemeivel. Éjfélt kongott az óra a’ dóm magas tornyáról. Néma csönd uralgott, csak a’ magas ivek előtt föl ’s alá járó őrök egyhangú léptei hangzottak föl a’ palotába. A’ nagy zöld üveges lámpák félig világítva be a’ folyosókat, hoszszu szeszélyes árnyakat hintenek reájok. A’csúcs födözeteken szokatlan hangon nyikorogtak a’ széllobogók, ’s az éji szél kisértetesen zokogott a’ magas iva goth ablakok apró ólom foglalványu karikái közt. — Blankenheim gróf megkapta a’ fekete szalagot. Lassan ,és vigyázva lépdelt a’ zárdaajtón keresztül a’ várépitvénybe. Tollas fövegét mélyen fejébe nyomta, világos kék palástja lovagsarujáig beredőnyzi sugár alakját, szorosan szivére nyomva hordá hű fegyverét. A’ hajdan papok szentélyéhez vezető kapunál megállapodott, feszülten lesengve a’ várudvarba. Zaj üté meg kémfűleit; közelebb jött’s egy a’ házon úton keresztül vezetett kémény kidomborodása mögé rejtőzkedett. — Kardcsörgés hallatszott ’s taktszerü szilárd léptek közeledtek A’ Falkenstein vezérlete alatti éjőrség volt, melly épen mellette vonult el a’folyosón által. „Jól őrködjetek! — mondá az ősz hadfi. — Ö fönsége gyöngélkedik, szigorúan el van tiltva a’várban járkálás. Ha valakit találtok, azonnal küldjétek szobájába, ’s ha ellenszegül, fogházba. Kivételt senkire se tegyetek.“ Megütközött a’ rendkívüli éji parancs hallatán Blankenheim és némi sejtelem szállta meg lelkét. Az agg becsületes hangja sok jót tőn már reá egyszer másszor, harczban, mint szerelmi kéj ölén. Vájjon nem kellene é ezt most is isten szavául venni veszélyes útján ? De a’ hölgyek várnak reá. Szavát zálogitá el nektek ’s Blankenheim, lett legyen bár koczkáztatva élete, soha nem állapodott meg félúton. Az udvarias lovag, győzelmet vívott ki a’ higgadt férfiu fölött; köpenyébe burkolva, vigyázva haladt a’ falak mellett. — A’ nagy lovagterem zárva állt, mellette menvénel a’nagy szárnyas ajtón futólag bepillantott. A’ nagyszerű ablakon átszűrt holdfényben egy ember fölötti magasságú alak volt látható, melly mozdulatlanul állt, fölemelt karjaival őt fenyegetve. Egyszerre csattanás hangzott, mintha herczegi vértek hulltak volna le a’ gyászfalak melletti állványokról. Blankenheim férfiassága megrendült, a’ könnyen meghiusulhatandó vállalat eszméje túlfeszültségben tartá lelkét. Elfutott a’ lovagterem mellett; nem hallá az öreg Falkensteint ki őt elérni törekvék’s bár útjában hitegető is magával, miszerint a’ benlevő jelenet valami őr lehet, mindaddig nem lélekzett szabadon mig a’ herczegnő előtermének ajtaját be nem zárta maga után’s Ulrika szende hangú üdvözlete nem zendült elbe. —