Nemzeti Ujság, 1843. január-június (38. évfolyam, 2-69. szám)

1843-02-25 / 16. szám

16. szám. Slarmincznyolczadik. év. Pest, Bejtely hava 25kén 1 ■ 1,35 1843. N­AZAI ÉS KÜLFÖLDI TUDÓSÍTÁSOKBÓL. Alapító Mutzsár István tábleiadja Úsvegye« TAK’IAIOW. gfu­xill­iBAillo. Kinev., halálozás. Korunk ügyei. (Népnevelés.)­­Fölszólitás a Pesten fölállítandó prof. főiskola ügyében. Vidéki lev. Hevesből, (köz­gyűlés: egy táblabiró javainak zár alá tétetési ügye, adó a kivetés , nádor , föns., helyt, tanács, és megyék levelei , cd­^^kedés elleni intézkedés), Biharból (or­­szággy. vál^Horány munkálata), Erdélyből (a jan. 16. orsz. ülés)^(Avid közlések. Nógrádból (táncz­­vig, jótékony czélra , időjárás), Sz -Fejérvárról (gyil­kosság) k­iírl. llUfíIÁ. Szerb-, Franczia-, Angol-, Olasz-, Portugall-, Lengyelország Belgium/Schweicz. — Rövid közl. Franczia-, Angol-, Spanyol-, Olasz-, Poroszország. Dánia. Columbia. Sajtó-Dlt. Kisfaludy Károly minden munkái. Dalfűzér. SmailTBKLgia. Jelenkor, Világ, Pesti Hírlap. Társalgási terem­. Uj posta-rendszer. Hív. jel. az iparegyesület-, vizgyógyintézet-, hangász­egyesület- és nemzeti színháztól. Aprólékok. •— Hirdet­ő. HAZAI MAB*Iié­­ l&iak­vezrs. A nm. m. kir. udvari kamra a nádszeghi kir. sóhivatalnál megürült beszedő-tisztségre Hauk Alajos ugyanott ellenőrködő sóm­ázsamestert al­kalmazz. Halálozás. Poor János nádszeghi sómázsa­mester febr. 2. meghalt. Korunk ügyei.­Népnevelés, I.­ Ha a kor kívánatét, a haza szükségeit, s az emberiség iránti kötelességeket tekintjük: a népnevelés teendőink sorában legelől tűnik föl előttünk , és e pillanatban fájdalommal telik el keblünk, midőn a mohón fölkapott tárgy­ak seregében a népnevelési ügyet még mindig az utócsapathoz vetve látjuk. Mi ha­zánknak üdvét csak ettől tudjuk föltételezni, meg levén győződve, hogy sem szabad föld, sem ősiségi majorátus eltörlése, sem a bün­tető rendszer javítása nem boldogítana ben­nünket , míg a nép állatiságából föl nem e­­meltetik, s mint ember és polgár érteni és érezni nem fogja viszonyait, s ezekből szár­mazó kötelességeit és jogait. Honfiak! nem mindig szűkkeblűség és tespedéshez szító kedély az, mi a népszerű indítványokat a zöld asztalnál megbuktatni szokta, hanem tiszta hazafias indulat és józan alapokon épült politicai hit, hogy t. i. nem érett meg s nem b­ir még el annyi jót a né­p. Nekünk legalább erős meggyőződésünk, mi­szerint csak olly törvények, olly nemzeti institutiók lehetnek czélszerívek, mellyek az erkölcsökkel összehangzásban állnak; és ha jobbak a törvények , mint az erkölcsök , szükséges, egy olly szerencsésen talált pon­ton egymásba fogódzniok, mi által ezek is amazok után emelkedhessenek. Egyébiránt valódi értelemben vett jó törvények, csak erkölcsileg jó népeknek üdvösek , kártéko­nyak s veszélyhozók ellenben azoknak, mel­­lyeknek nincs elég morális erejük a jónak elfogadására és követésére. Spartat Lykurg vastörvényei nagygyá és erőssé tevék, Kreta velük nem boldogulhatott. S ime itt tűnik föl hódolva tisztelt kormányunk bölcsessé­ge , melly, mig mi a legkényesb érdekek fölizgatásával hazafit hazafinak, testvért test­vérnek ellenségévé téve, a közös anya szi­vét széttépjük, bajaink gyökéhez nyúl, s a nevelés czélszerű elintézésében keres azokra gyógyszert. Kinek nem derült kebele, haza­­fius örömre a mint a hírlapok hasábjain ol­­vasá, hogy fölséges urunktól nem csak nép­­tanitó-képző-intézetek, hanem a népiskolák lényeges javításán kivül, még ipariskolák fölállítása is szándékoltatik? Azonban nekünk sem szabad összedugnunk kezünket, hanem, kik leginkább ezen ügyben a tapasztalás me­­zején állunk, a közjó érdeke által kötelezve vagyunk tapasztalataink és nézeteink köz­lésére. Igaz, sok jeles értekezés jelent meg a hírlapokban, sok ékes beszéd mondatott a megyei teremekben a népnevelésről; mind­­azáltal e komoly tárgynak megvitatása bevé­gezve épen nincs, sőt még kezdve is alig van. Ez ösztönzött, sőt kötelezett minket, hogy a népnevelésről írt, s már régóta kéz­iratban heverő értekezésünket az idő­szaki sajtó által közzé tegyük. A jó rend kedvéért három kérdést állítunk föl. A) Milly állapotban vannak jelenleg és miért népiskoláink? B)Mikép kell és lehet átala­kultak? C) Mi kötelességük azoknak, kik a népiskolákkal hivatalos érintkezésben áll­nak, addig is, míg máskép alakíttatnak? A) Milly állapotban vannak je­lenleg és miért népiskoláink? Minden czélszerű iskola a következő­ket múlhatlanul föltételezi, úgymint: tanult, jó erkölcsű tanítókat, a tanítóknak illő ran­got, élelmezést, alkalmas lakot, iskolaszo­bát, tanítványokat, jó könyveket, lelkes fel­ügyelő hatóságot. Mi a néptanítókat közönségesen falusi mestereknek nevezzük, s meg szoktuk már hinni, hogy ezen kifejezés a tudatlansággal, durvasággal rokon. Tagadni a valót átalában nem lehet; de az okokat tudnunk, miért e tisztes és érdekes hivatal többnyire olly mél­tatlan emberek által képviseltetik, lehet is, szükséges is. Ennek véleményem szerint két oka van; az egyik azon nyom­orű ál­lapot, mellyre néptanítóink ha­zánkban kárhoztatvák; a másik, mestereinknek segédtanítóikat (praeceptor) szabad választhatási joga. Az elsőnek szükséges okozata, mi­szerint tanult s önböcsü­ket érező ifjak a mesteri hivatalt kerülik, s készek bár­mire előbb, mint erre szánni el magukat, csak nagyobb morális botlások, vagy más rend­kívüli esetek kényszerének egy kettőt ezen hivatalban keresni menedéket. A második, vagyis a szabad választhatási jog, fölhatal­mazza a mestert egy személyben kettőt egye­síthetni , t. i. segédtanítóval szolgál, és itt fakad forrása mestereink tudatlanságának, műveletlenségének. Ugyanis olly segédtaní­tókat fogadnak ők, kik az iskolán kívül ba­rom­óljaikat is ellássák, fát vágjanak, ka­száljanak , kapáljanak, és kezdetben a prae­­ceptori névért még fizessenek is. Haladnak az évek, a praeceptor a gyermekeket ki tudja hallgatni, elébük tud írni, egy kis számve­tés, orgonálás is ragad annyi hallás-látás után rá, és ime készen áll a mester, a tanító, kire az anyaszentegyháznak gyenge csemetéi, a hazának legféltőbb kincsei bízatni fognak. A jó tüdő, néhány pint bor, egy pár atyafi, vagy ismerős a faluban háttérbe kényszerit a mesteri csődök alkalmakor mindent, s ki­vívja részére az igényelt, de nem érdemlett hivatalt. Ez oka annak is, hogy szaporod­nak a mesterek, mint új holdkor a gombák, kik nem csak a hivatal­vadászásban, de a megtartásban is alacson,sőt gyakran szemtelen módokra, úgymint a gazdákkali korcsmázás­­ra, étezésre , hol szőllő hegyek vannak, pin­­czékről pinczékre járásra, kelésre, és másra is vetemednek. E demoralisatiót hathatósan elősegíti a jegyzői hivatal, melly őket majd­nem minden héten egyszer, kétszer biró uram asztalához ülteti, hol a közdolgokról tanácskozásokat, mellyek többnyire csak ti­túli bibendi, a helység rovására több pintes áldomás fejezi be. Azonban e soro­kat nem akarom olly átalánosan érteni, mint­ha mestereink között épen nem volnának értelmes erényes férfiak ; vannak igen is, kiket én, mint hazám s anyaszentegyházam érdemteljes fiait, tisztelek, s sérteni korán sem akarok. Mestereinknek nincs illő ran­guk. A rang alatt értem azon tekintetet, és tiszteletet, mellyre a polgári társaság a hivatalos személyeket, mint ollyanokat nem csak méltatja, hanem jogosítja is. Ha a mes­tereket úgy tekintjük, mint tekintenünk kell, egy részről mint egyházi szolgákat, kik a lelki­pásztoroknak az isteni szolgála­tokban segéd munkatársai; más részről mint néptanítókat, kik által kell kifejlődni a természet nyers fiaiból a ferde fogalmak által meg nem romlott, a puhaság által el nem tékozlott, még ép erőben szunnyadó nemzeti erénynek és boldogságnak : létezhet­­nek-e a hazában érdekes­ hivatalnokok? És mégis mennyi megvetés, mindenektől e lené­zés az ő sorsuk! Némellyek a mesterek mo­rális hiányaikra mutatnak, s onnan származ­tatják megvettetésüket; de én az élet köny­vében ezen kivül még mást is látok. Látom ama hármas önkényt , mellynek rettenetes sanctiója a polgári halál, vagy­is becsület, hivatal, kenyérvesztés; ti. a községét, ura­dalomét, plébánosét. Óvatosnak kell lenni mindig a mesternek, hogy az öreg bírót, v. más előkelő gazdát a faluban meg ne sértsen, gyermekét az iskolában érzékenyen meg ne fenyitse; különben a sok komából, sógorból mindenható párt alakul ellene, melly nem csak a plébánost, nem csak az uradalmat, de védésében még a vármegyét is kifáraszt­ja. Ha máskép nem sikerülnek megtámadási, csekély telkét és rétét helyezi hadi állapot­ba, és a setét éjeken barmaival úgy lepusz­­titja, hogy előbb utóbb az éhség kényszeri­­tendi a tovább költözésre. —A­z uradalmi tiszt megunja az írást, reszeli a tized- vagy hegyvámbeszedést, néha vadászni akar men­ni, hivatja a mestert, és a mesternek becsü­lete, s kenyere érdekében fekszik az aláza­tos megjelenés, hetenkinti írás, tizedelés, hegyvámolás, sőt néha még a jó lövés is. Szólaljon föl a plébános, nagy kárával in­­gerli maga ellen az uradalmat, a bajon mégis keveset, vagy épen mit sem segít. Végre nem kevésbé nyomasztó principálisaik önkénye , mert tegyük keblünkre kezünket és valljuk meg, hogy mestereink, kivéve némelly he­lyeket, nemcsak egyházi, hanem papszolgák is. Ők, mint hajdúk, állanak néha munká­saink után, ők járnak mint pinczérek, pin­­ezéinkbe, ők szolgálnak, mint inasok, vala­hányszor vendégeink vannak, asztalainknál. . Férfiak, kiket ennyi önkény nyom, szá­­molhatnak-e tiszteletre ? Vagy az önkény szolgája előtt meg fog hajolni ennek az illő tiszteletet megadandó ? Míg tehát a mester e hármas önkény alól ki nem vétetik, mig viszonyai a község, uradalom s plébános közt törvényesen meg nem határoztatnak, addig illő tekintete soha nem leend. Minden rangbeli személynek rangjához illő lak­á s hivatalos eljárásához alkalmas helyzet kívántatik. Fölösleg talán említenem, hogy többnyire falukon a mesterlakók ala­csony nedves és sötét lyukak, hová egy mű­velt férfit csak a legnagyobb fergeteg ker­gethetne be, azért illy viskók magukhoz ha­

Next