Nemzeti Ujság, 1847. január-június (42. évfolyam, 412-512. szám)

1847-02-23 / 442. szám

tette meg­, sőt az abban foglalt sértő szavak még na­gy­obbitották, súlyosították. 8 Erdélyi országgyűlés. XXVIl­k országos ülésben tartott alsófejér-megyei követ beszédének vége. Alaposan mutogató ezután szóló követ az 1820-i status quonak az azon korbeli ösz­­szeiráson alapult hibásságát és czélszerűtlenségét, melly nem hogy megnyugtatná az úrbéreseket, hanem inkább kedélyeiket zaklatná föl, s a rá épített urbér által, milly mértékben növekednék az úrbéresnek bátorsága, a­­zon mértékben nevelkednék étvágya is a földesur földére. — Emlité ezután a Magyar és Erdélyország közti históriai és jogi előzményi különbséget az ur­­bérre nézve..­­- Magyarország t. i. 1547: 34. t. czikk által már kimondotta azt, hogy az úrbéres hetenkint egy napnál többet szolgálni nem tartozik, bár ha ezt a mohácsi harcz utáni desolált állapot o­­kozá is. 1723: 181k törvényczikk megrendeli, hogy az úrbéri állományok az úrbéresektől el nem tulaj­­donittathatnak; az elhagyott és elpusztult állományok a földes urak által colonisáltassanak, ha csak időmú­lás nem jött közbe; melly törvényczikk arról is rendelkezni látszik tehát már, hogy az urbériséget a földesur nem mondhatja egyedül magáénak. 1764- ben behozatott az urbér, s meghatároztatván, hogy mi az urbériség, ebben kimondatott, hogy úrbéri földet a földesur többé saját számára nem használ­hat ; — továbbá, hogy egy ■egész, fél, 'A '/s telki állomány után, minő szolgálat tétessék, s igy 1832 ben ezen históriai és jogi előzmények által e­­gészen el volt készítve Magyarország az urbérre. Erdélyben ellenben nem áll illy gyengén a földesur ré­szére a dolog; mert a tulajdonnak nagy gradusával bir; ebből azonban azt hozni ki, hogy Erdélyben az urbér va­lóságos tabula rasa, hiában való lenne. Az 1791 ki­lodik törvényczikk mondja ugyan, hogy az úrbé­res az általa leírt telekből ok nélkül ki nem vethető, de nincs megmondva, mennyi legyen a telek. App. Const. 3.1. 2. czim 4 czikk már ismét a földesur mel­lett szól, s ezt mondja, miként: neki szabad urbéri­séget saját részére elfoglalni, azonban csak úgy, ha attól a közadót fizeti vagy fizetteti. Kitetszik ebből, hogy másként állanak a viszonyok Erdélyben az ur­bérre nézve, mint állottak Magyarországon; az elv azonban itt is, ott is az, hogy igényei az érdekeltek kö­zöl kinek kinek kielégittessenek. Szóló nem tartaná he­lyesnek, sem a földesurtól az általa törvényesen foglalt úrbériséget,­­ sem az úrbérestől az általa 4791: 26 t. nyomán leírt­ állományt, mint a mellyben et az említett 26 törvényczikk megerősíti, elvenni az allo­­diumon kívül,­­ annyival inkább nem, mivel a ré­gi dolgok fölbolygatása sokkal több zavart okozna, mint mennyi jót eszközölhetne. Küldői csak 1843ig kívánnak visszamenni, s az ezen időtől fogva úrbé­resektől törvényellenesen elvett úrbériségeket kíván­ják visszaadatni. — A nemes székely nemzetet ille­tőleg, szóló kijelenti, hogy az allod­iumok közé érti tisztán, nem csak a primori, hanem a primipilaris és pixidariusi birtokokat is; s kéri a tisztelt követeket, ne méltóztassanak e szóban székely örökség erősséget találni, s mint védfalat használni azt, melly­­nek elején, — a mit szóló s elvrokoni látnak, kevesebb van, mint hátulján, mellyet a t. követek látnak. Szó­ló e szót, székely örökség, úgy értelmezi, hogy a melly primipilaris és pixidariusi föld úrbéres kezére került, az App. Const. 3 r. 6. czimje 6. §. — 12 czim 4. pontja szerint, visszavétethessék; mert ott az mondatik, hogy ha székely birtok például ki­­házasítás által megoszolnék , joguk lévén a véreknek, pénzzel kifizetvén megtartani; látszik, miként a tör­vény szelleme az, hogy azok jobbágykézre ne men­jenek. Meríti szóló még e véleményét s nyilatkozatát a 13. sz. 3. §-ból, hol az van, hogy az illy földet tulajdonosa örökösen el sem is adhatja, egyedül csak elzálogolni adatván meg neki a rendelkezési jog. Szó­ló beszédének többi része, mellyben az országos rr­ket az urbérnek, az emberiség érdeke, a 19-dik század szelleme, — az úrbéres osztálynak napon­kint hangosabban kiáltozó szükségei, és mind e­­zeknél fogva, a honnak elkövetkezendő nagy jö­vendője kivánata szerinti behozatalára lelkesülve, s lelkesítve hivá föl a ri-ket, valóban érzékeny és *) kebelhóditó vala­­­minőt csak a szóló követtől vár­hatni. Elmondá, miként annyi sok a kormánnyal szem­beni sikeretlen harczok után itt van az id­­es alkalom a 1r. előtt, illy magas, illy hont boldogitó tárgyra nézve, az adózó nép iránti rokonszenvben, s vele közlendő , de nem csak egyedül neki használó jóté­teményben — versenyezni a kormánnyal, — melly­ben a nemes irányú érdekeltség erkölcsileg is jutalma­­zandja, s a szükkeblüségnek bár mennyire tömjéne­­zett is, s egyedül csak önérdekekre irányzott áldo­zata , anyagi jutalomtól is megfosztandja a ri­ket, és egy agg nemesnek, vagy úrbéres csoportnak a szűkkeblűen hozandott urbér miatti könyve olva­dott szeméveli s kérdő tekintetéveli találkozás, meg­fosztandja a hazatérő törvényhozót a reputatio azon érzelmétől, melly az emberi kebelnek nemes önérze­tében a legszebb, legjutalmazóbb kincs , melly alka­lom ha most elszalasztatik, szenvedni fog az egész ország reputatioja, — bár nem egy tagja van a kö­veti karnak, ki a szűk kebel hangját töredezett igék­kel alig tudja kimondani, s valósággal nagy kín an­nak, ki a tanácskozásban kifejlett irányt látja, ki­nek keblét hiv szeretet melegíti, és a hon jólétét előmozdítani kívánja, — midőn a szépnek, jónak, és a hon jobblétének előmozdítására, emberszeretete mel­lett is nem szólhat. Vannak — úgymond szóló — kép­viseleti áldozatok. Nagy áldozat ugyan­is hallgatni ott, hol a hallgatás szolgaisági jellemet visel; nagyobb ál­dozat szólani ott, hol kényes, sőt néha veszedelmes a szólás; még nagyobb áldozat szólni s mondani azt, hol és mi a meggyőződéssel ellenkezik; de legna­gyobb áldozat szólni ollyat, mirel ha teljesedésbe megy, tudjuk, hogy a hon romlását fogja maga után követ­keztetni. Mi okozta azt, hogy elvrokonunk e kelle­metlen helyzetben vannak? nem szándékom fejteget­ni. Kerülni akarok polémiát annyival inkább, mert a mi időnk nagyon szűk, mi erre nem érkezünk, mert az országgyűlésnek csak elején van markunkban az idő, annak végén úgy csinálnak, a­mint akarnak; a türelem is kevés, é­s ne is csodálkozzék senki, ha türelméből kifogy, midőn sysiphusi követ három or­szággyűlésen emelgetett. De ezen nem csodálkozom, mert emberek vagyunk, emberek, kik ollyanok, mint a nagy csapás alatt álló utas, küzd, szenved és halad végczéljára; s­em, mint látjuk, az ifjúság nem nagyon igyekszik a sorompóba lépni helyünkbe. Nem forog itt — emlitő szónok — sem elv, sem kérdés föl ollyan, mellyet kormányellenesnek tartani lehetne; sőt bizo­nyosnak lehet mondani, hogy most azon vélemény legjobb, melly legroyálisabb. Elmondá az utasításokból fölmerült s előadott, az urbér behozatala irányábani kivánatoknak több különböző fokozatait, mellyekröl hiszi, hogy el nem fogadtatnak, — mert nem méltá­nyosok, nem igazságosok, azért mivel a földesurak­nak legjobbak ugyan, de bántják a parasztokat, s nem végre azért, mivel nem azért vannak itt a rendek, hogy fructificáljanak a földesurnak a paraszt bántal­­mával, hanem hogy a kettő közt igazságot tegyenek; — legyen meg a földesurnak, mi őt illeti, s legyen meg a jobbágynak, mi neki való. Ne indul­janak a rendek a kormány irányával egész ellentéti­ tervek után, vélvén, hogy talán nem veszi észre a kormány a háttérbe szorítottakat, mert másfél szá­zad folyt el, melly alatt a kormány bebizonyító, hogy több esze van, mint a magyar törvényhozók­nak, é­s bár­mi fog határoztatni, abból csak mit jónak lát, fogja elfogadni, a nemjót máskép tévén, s a neki nem tetszőt egészen is ellökhetvén. Föl­kéri a rendeket, őrizzék meg saját önérzetüket s reputatiojukat megpenészedett káros kiváltságaik mel­letti makacsul nem-viaskodással, annyival inkább , mivel szép és nemes föllépés lesz-e a kormány ellen szólani ott s akkor, hol és midőn ő , a néptömeg boldogságára munkál s irányozta akaratát? (Nagy tetszés). Fölhívja a rendeket, ezen országgyűlés a nemzet és hon becsületének megóvására s nem kocz­­káztatására; mert e becsület, a nemzetnek illy ön­érzete szilárdítja előre a nemzetet, tartja főn a trónt, — s a szép, a dicső állás, ezt eszközölni az or­­szággyűlésnek jutott. Mondja a világ: a magyar szereti honát, a magyar jószivit; de illy flosculusoknál lehet-e, kell-e maradni mindig; s nem kell-e már valahára tén­nyel bizonyitni be ez igazságot? olly ténnyel, melly a néptől a törvényhozókra áldást hozzon s homlokaik kö­rül babért fűzzön? (Nagy tetszés.) Annyival inkább pe­dig, mivel azon alternatívába jöhetnek arra, hogy mi­dőn önként és szívesen azt nem adják, a mit és mennyit akarnak zsebeikből, megtörténhetik, hogy ez kifordít— látván, onnan azt és annyit fog kivenni s az úrbéresek­nek adni belőle más, honnan, mit és mennyit adni nem akartak. — Jobb szívesen adni, ha kevesebbet is, m­int erőjéivé adatni sokat; s van idő, midőn az al­kunak is meg van helyes alkalmazási érdeme, szó­ló legalább az ajándéknak becsét s erkölcsi érde­mét, mint megérdemelt díjt, szeretné magának és a törvényhozóknak megtartani. Akar tehát adni, de úgy, hogy bár­ki élvezze is adományát, az elisme­rés érdeme s öröme szólónak maradjon; akar ál­dozni , de úgy, hogy általa a maradék számára hasznos szolgálatot tegyen; mindez pedig csak úgy érezhetik el, ha azon nagy felekezettel, mellyel min­den esetre élni kell, öt mentős előbb közelebb föl­karolván, a kibékülés megtörténik. Még van egy, mondá végre szóló —­mit említenem kell. Isme­rek még egy nagy czélt, mellyröl midőn szólok, csekély s erőtlennek érzem hangomat, — pedig szentori hanggal szeretném e szavamat millióknak fü­lébe dörgeni, melly nagy czél nélkül nincs hazánk­nak jövendő reménye, — s ezen nagy czél a —■ — honegység, Magyar és Erdélyország egye­sülése! (Zajos tetszés s kitörő hangos éljenzések). Méltó kívánok erre lenni, vagy hogy jobban mond­jam , abban keresem legfőbb érvemet, ha a tek. kk. és rr. az országgyűlés, nemzetem, hazám méltó fog lenni arra, hogy nemes Magyaroszágnak, ezen erősebb és jobb helyzetű testvérhonnak méltánylá­sát, becsülését megnyerhessem; hogy lássa, tanulja Magyarország bennünk az erkölcsi erő diadalát megis­merni,a mellyet erőtlenségünk tetőpontján is kifej­teni tudtunk. (Legharsányabb éljenzések közötti tet­szés.) Huny­ad m. követe: Elsorolván az erdé­lyi 1769, 1785, 1791 s 1820. éveki A. C. 3. r. 21k­ez. 4. §. általi előzményeket az urbérre nézve, s megemlítvén, hogy a 11. József császár parancsá­ra eszközölt fölmérési munkálatok megyénkint tűz ál­tal megégettettek, sőt hogy hamvaikból is valahogy föl ne támadhassanak, 1791ben törvény által is m­eg­­semmisittetni kivántattak: urbériség alapjaid az 1820ki összeírásra szavaz következőleg. Úrbéri föld mind az, mi az 1820ki összeírás szerint úrbéres kezeken volt, smellynek e határidőn innen úrbéres kezekröli elvétele a N­. K. I. r. 40. sz. az A. C. 3. r. 21. ez. 4 §-i, vagy urbériség fölötti kere­setekben kelt törvényes ítélet szoros alkalmazásából nem következett. Továbbá Az 1820ki összeírás mind földes urnak, mind úrbéresnek alapul szolgál; ennek tartalma szerint az urbériség teljes mértékben adassék ki; azon esetre pedig, ha 1820an innen történt szabályozás által, az úrbéri föld összeirásbeli mennyisége változást szen­vedett volna, az összeirásbeli mennyiség, hasonló mennyi­­s minőségben szakasztassék ki. E tárgyban, mint már említek, végzés nem keletkezvén, a kö­vetkező ülésekben is vitatkozás tárgyául szolgált. A hajóhíd iránt. A tavasz első jelensége be­köszöntött : a néhány nap óta tartott lágy és esős idő következtében tegnapelőtt (f. h. 21 -én) délelőtti 11 órakor hirdetők ágyudörgések a jég indultát Bu­da s Pest között, s ez időtől a zajos elvándorlás másnapig tartott. Ez alatt a két város közt minden közlekedés megszűnt, s ha a partokon fel s alásétáló sűrű népcsoport gondolatait találgatni akarnék, szép alkalmunk volna , hosszú sóhajokat fújni az állandó híd után, követvén példáját azon zajongó túlzóknak, kik csak akkor tudnak bőven szólni, ha keseregni kell dolgok után, mik még nincsenek, habár meg­­szülemlésök egészen a küszöb előtt áll is. Mi azon­ban, kik inkább a meglevő jót föntartani, s a meg­levő hiányost javítni törekszünk, eltérünk e kop­tatott modortól, s nem szólván a távolban készü­lő, de mégis biztosan eljövendő dolgok felől, egy pár szót a mostan fönálló közlekedési eszközről, a két főváros közti hídról , fogunk elmondani. A tél folytában darab ideig jéghidunk is volt, rajta nappal üres targonc­át sem volt szabad áthurczolni, s az est homályában nehéz h­intót is láttunk keresztül vo­natni; a szegény embernek egy pár szál deszká­ért fizetnie kellett e jéghidon, de soha egy fél lámpa sem pislogott rajta, mit mégis a bérlőnek gyujtatnia kötelessége lett volna; általában az őr­ködés e jéghídon hanyag volt, a­minek következé­se lett több emberek beszakadása, s bkr szerint leg­alább egynek elveszése. Azonban mind­erről nem születtünk, nehogy azt véljék az illetők, miszerint lessük az alkalmat: bérlőt vagy rendőrséget kor­holhatni. Pedig a felebbiek szerint lett volna okunk. **) Valahányszor csak illy események merülnek föl megyéink életéből, mindannyiszor mélyebb gyökeret ver kebelünk­ben azon meggyőződés, miszerint megyéink rendezését sokára halasztanunk nem lehet, a­nélkül, hogy megyei szerkezetünk az igaz hazafiak legnagyobb ellenszenvét ne költse föl maga iránt, s tökéletes megsemmisítésnek ne rohanjon elébe. Szerk.­­ 123

Next