Nemzeti Ujság, 1919. október (1. évfolyam, 3-29. szám)

1919-10-09 / 10. szám

Censurat: Statioicu. Szerkesztőség: Budapest, VIII., Szentkirályi-utca 28. sz. Telefon : József 65 és József 66. Kiadóhivatal : IV. ker., Gerlóczy-utca 11. Telefon: 75—09 KERESZTÉNY POLITIKAI NA Felelős szerkesztő: Túri Béla. Nlllfllll!|]|llllllllllll!l!lllll!lllllllllllllllllll!llllllllilllllllllllllllllllllllilllllllllllll!llllllilll!lllllllllllllj|||||||||||||!ll!IIIIIIIJIllllllH Csütörtök, 1919. október 9. * I. évf. 10. szám. MZETI ÚJSÁG ^­efizetési ár : Egész évre 220 kor., félévre 110 kor., /Vt^|//negyedévre 56 kor., egy hónapra 20 kor. Egyes szám 80 fillér. — Hirdetések milliméteres díjszabás szerint. Andrássy ur orientálódása. Budapest, okt. 8. Végre gróf Andrássy Gyula is eljutott a zsidókérdéshez. Ma tett hosszabb politikai nyilatkozatában mindenekelőtt , megálla­pítja, hogy van zsidókérdés, amellyel a nemzetgyűlésnek legelsősorban kell foglal­koznia problémái és teendői közepette. Megállapítja, hogy a nemzet nagy része tel­jesen elfordult a zsidóságtól, mióta látta, hogy «a nemzetietlen, felforgató áramlatok mekkora erőt merítettek a zsidóságból»,­­* Andrássy férfias, mély nemzeti érzésből fakadó, nyílt állásfoglalása a zsidókérdés­ben nemcsak nagyjelentőségű, de saját törekvéseinknek és erőfeszítéseinknek szinte pragmatikus igazolása olyan magyar állam­­férfiu és politikus részéről, kinek a ma elhal­kult szava is — a legsúlyosabb. Jól esik ne­künk, a keresztény politika régi harcosainak, hogy politikai és világnézi­et­i törekvéseink mérlegébe most egy olyan kétségtelenül ob­jektív tényező helytállását vethetjük, aki az októberi összeomlásig a liberális politiká­nak szószólója volt s aki lelkében és köz­életi irányában egyenes ivadéka volt a negyvenes és hatvanas évek tiszta, emelke­dett szabadelvű nemzedékének. Az utolsó években, mikor a zsidóság gazdasági és szellemi árvize letörte azokat a gyenge véd­­gátakat és zsilipeket, amelyeket egy félénk és ostoba politika a reakció vádjától való gyáva félelmében nem mert megerősíteni és megszilárdítani, abban az időben, mikor a szabad verseny pusztító hatása alatt egy megdöbbentő kisajátítás ment végbe föld­ben, erkölcsben, lélekben, hatalomban az idegen szellem javára, — valahányszor fel­riadtunk és felhördültünk e folyamat nem­zetgyilkos következményei ellen : a titkos és tudatos tevékenységében megzavart faj ösztönösen próbált elbújni és védelmet ke­resni olyan kétségtelen erkölcsi és politikai integritások terebélye alá, mint amilyen Andrássy Gyula nemes, de kései liberaliz­musa volt. A keresztény politikai és társadalmi szer­vezkedésnek a múltban az volt egyik tra­gikuma, hogy a nemzetnek nagytekintélyű politikai vezérei, köztük egy Andrássy Gyula is, állhatatosan távoltartották ma­gukat tőle. Akár kényelmi szempont, akár az a tény, hogy az arisztokrata ormokra nem ért fel ennek a lihegő, ádáz versengés­nek a zaja, amelyet a magyar társadalom vívott egy erkölcsileg aggálytalan fajtával : a magyar politika nagy vezérei magunkra hagytak bennünket. Sőt, az ő különben tisz­tes forrásból eredő liberalizmusukat mindig sikerült ellenünk felhasználni s az An­­drássyék után induló magyar társadalmat megtéveszteni és önmagával diszharmó­niába keverni. Nem utolsó oka nemzeti összeomlásunknak, hogy a magyar faj két­ségbeesett vergődései és vonaglásai, amik a zsidó áfium tragikus visszadolgozásai vol­tak már a szervezetben — a magyar poli­tika legnagyobb neveit és legnagyobb érté­keit alig érintették. Ilyen szédítő messze­­ségei szakadtak tőlünk azok, akiknek sza­vára vagy intésére mozdult a hivatalos po­litika. •­­ Most itt állunk az ágyánál a nehéz be­tegnek, vezérek és közlegények, orvosok és ápoló testvérek, hogy új egészségre zsen­­dítsük a lábbadozót. Az októberi ál-forra­dalom, még inkább a proletárdiktatúra egy faji imperializmust szolgáló rémuralma végre-valahára a veszedelem intuícióját lobbantotta fel azok szemében is, akik minden kivállóságuk és intelligenciájuk da­cára is ebben a kérdésben­­— az egyetlen főkérdésben pedig! — vakoskodtak. An­drássy különben szubjektív tapasztalatai után is rájöhetett, hogy barátnak milyen megbízhatatlan, ellenségnek milyen ádáz fajta az, amelyet eddig óvatatlanul beenge­dett lelke szentélyébe, akarom mondani: politikai orákulumába. Eléggé emlékezhet például külügyminiszterségének tragikus nyolc napjára, mikor utolsó, kétségbeesett, de mégsem reménytelen lépését megtette Magyarország megmentésére, hogy mint támadták hátba és diszkreditálták vállalko­zását a Hatvany Lajosok, Kéri Pálok, Lakatos Lászlók és mindazok, akik kon­junkturális természetüknél fogva mindig Ágoston mester. — A „Nemzeti Ujság“ tárcája. — Irta : Somlay Károly. Esett a hó és szél fújt a Branyiszkó felől. A vihar darabokban szedte le a cseréptetőt a Thurzó-palotáról és majdnem ledöntötte az aranyos keresztet a templom tornyáról. A bástyatornyok ólomkarikás ablakai recsegtek, mintha kísértetek húzkodták volna merev ujjaikat a jégvirágos üvegkockákon. Embert vagy állatot nem lehetett látni a hófúvásos utcákon , még a bástyakapukat őrző toronylegények is elbújtak a zöldszemű banya­­kemence mellé a vihar elől. Az ördögnek sin­csen kedve ilyenkor az utcán csatangolni. Ámbár az ördög érzéketlen a hideg és a meleg iránt. Tehát csakis maga Lucifer lehet, aki ebben a pokoli hózivatarban a Menhárd-kapu előtt kucorog féllábon és a láncon csüngő vas- f­alapáccsal döngeti a kaput. A hársfanyoszolyán heverő darabont a dön­­getésre lekapja a szegről a kulcsot, morogva lemegy a garadicson, aztán kinyitja a kaput. — Ki vagy, te poklos? — mordul a furcsa vándorra. — Auguste de la Fouche a nevem. Orosz­országból jövök és úgy nézzél reám barátom, hogy ettem én már Párisban Otranto herceg asztalánál cotelette á la soubiset is ; Varsóban pedig Konstantin nagyherceg volt a barátom !— felelte a vándor, aki a toronylegényt félre­­taszítva felsietett a szobába és leült a kályha­sátra melegedni. Talán félóra telt el, míg leolvadott bajuszá­ról és szakálláról a zúzmara. Selymes szőke szakálla volt, szögszinü göndör haja pedig a válláig ért. A ruhája ugyan cafatokban fitye­gett a testén, de a cafatokról is meg lehetett állapítani, hogy a ruhát híres mester szabhatta, mert filigrán ezüst- és kam­eongombok csillog­tak a bársonyhajtókás jaquette-on. — A gúnyámat nézed barátom? — mosoly­gott a vándor a toronylegényre. — Hát igen, ez a jaquette a Quartier des Halles-ban készült. Ötven louis d’or volt az ára. — Hát ha ilyen nagy úr voltál, hogyan ke­rülsz ide rongyosan és téli hó idején? — kíván­csiskodott a toronyőr. — A nők, édes barátom ... A szőke Fifine, a bájos Pauline, a divine és a picilábú Jo­sephine . .. Aztán a kecses Fadette, a kis boszorka . .. Igen, am­iattuk vagyok most ilyen ágrólszakadt... Ők voltak az okai, hogy a Chambre-Ardente akasztófára ítélt, de én meg­szöktem a nyöszörgőit a fiatal csavargó és lefeküdt a kuckóban heverő bundára. A toronyőr szívesen kínálta volna fenyő­pálinkával, de a csavargó kényesen fintorította el az orrát a bütyköstől. — Igyál, mert tüstént kiszalad belőled a lélek —biztatta a toronylegény. — Fante de mieu . . . Jobbnak hiányában . .. — mondta fanyar nevetéssel a csavargó, aztán egy hosszú kortyot nyelt a pálinkából és le­hunyta a pilláit. Másnap reggelig aludt a bundán a meleg szobában. A toronylegények egész éjjel játszot­tak az ostáblán, citoráltak és daloltak, de a csavargó egy pillantásra se nyitotta fel a sze­mét. Mély álomban lehetett, mert még a szuszo­­gása se hallatszott. Mikor reggel ávéra harangoztak a Jakab­­templom tornyában, a toronyőrök fel akarták kelteni a csavargót, de akárhogyan citálták, rugdosták is, nem mozdult az egy mozdulattal se a bundán. — Meghalt... Az ördög vigye el, meghalt, anélkül, hogy legalább az igazi nevét meg­mondta volna — morgolódtak a darabontok és megjelentették a városbirónak a különös eseményt. A városbiró­ tüstént egybehívta a szenátoro­kat tanácskozni. A szenátorok erre a városi fizikussal együtt fölkerekedtek és elmentek a Menhárd-kapu tornyába megnézni a vándort. — E bizony meghalt — mondta a fizikus, mikor elvégezte az orvosi vizsgálást a csavargón. — Ha meghalt, el kell temetni. De előbb ki kell kutatni a zsebeit, hogy nincsenek-e nála legitimációs irományok, vagy egyebek — pa­rancsolta a bíró. A jaquette zsebei üresek voltak, csak a mel­lény belső rekeszében találtak egy ócska köny­vet. Azonban meg se nézték az ócska könyvet, csak visszadugták a mellény alá. Még azon a napon kivitték a hullát a teme­tőbe. Koporsót nem adtak neki, csak letakar­ták valami szennyes posztóval, feldobták egy szekérre és kivitték a temetőbe. Hanem bez­zeg megrémült a kocsis, mikor a temetőben nem lelte a holttestet a szekér fenekén. — Eladta, a rázós, fagyos országúton talán lecsúszott a szekérről — gondolta a kocsis és tüstént visszaindult az országúton a városba. De csudák csudája, a hullának hire-hamva se volt az országúton, csak csizmanyomokat lehe­tett látni a hóban. Mire a Menhárd-kapu elé ért a kocsis, a hulla már fent volt megint a toronyszobában és javá­ban fújta a ciberelevest a kanálon. — Ördög teremtette, te megszöktél a temetésed­­ elől! — mordult a kocsis a halottnak vélt idegenre.

Next