Nemzeti Ujság, 1919. december (1. évfolyam, 56-80. szám)

1919-12-02 / 56. szám

2 javaslata, hogy «az élelmi- és iparcikkek árusítását helyezzék katonai felügyelet alá». Teljesen helyes és jogos ez is, mert közérdek , hogy aztán sérti a lánckereskedők, az áruelrejtők érdekeit, az megint mellékes abból a szenpontból, hogy százezer vagy akár egy millió zsidó látja-e kárát annak, hogy tízmillió magyar emberhez méltó életet fog élni ezután. Nem lázadozni, nem bujtogatni kell tehát az «Ébredő Magyarok» ellen — sőt hiábavaló lesz az is, ha teleordítják antiszemita atrocitásokkal a világsajtót — mert itten történelmi processzus folyik mostan. A magyar nemzet gazdasági harca a zsidó faj kapzsiságával. És ebben a harcban, melyet törvényes fegyverekkel fog megvívni a magyar nemzet, csak a tisztességes fegyverek győzhetnek, akár tetszik ez azoknak, akik még tele gyomorral se szeretik hallani a himnuszt, akár nem. Ez a tanulság az «Ébredő Magyarok» vasárnapi népgyűléséből, amelynek határozati javaslatait különben Horthy fővezér is elfogadta. Jó lesz hát nem izgatni ellene és legkivált ajánlatos : nem provokálni köpködéssel az ébredő magyar önérzetet! A Munkáskistolsló autonómiája. Csilléry András nyilatkozata, Budapest, dec. 1. Amikor Csilléry András volt népegészségügyi miniszternek a baleset és betegség esetére való biztosítás ideiglenes szabályozásáról szóló rendelete megjelent, mindenki, aki a szociális biztosítás kérdéseinek modern megoldását szívén viseli/ csak örülhetett, mert a rendelet sejtetni engedte azt a nagy programmot, amelyet a volt népegészségügyi miniszter kidolgozott. Örültünk, hogy végre-valahára évtizedek mulasztásai után kiépül a szociális biztosítás. .A programa úgy látszik egyelőre nem válhat valóra, mert bizonyos körök még mindig saját kicsinyes pártpolitikai érdekeiknek szolgálatába szeretnék állítani a munkásbiztosítás intézményeit. Felkerestük Csilléry Andrást, aki a Vasárnapi hivatalos lapban megjelent rendelettel kapcsolatban a következőket volt szíves mondani a saját, részben hatályon kívül helyezett rendeletéről és az új intézkedésekről : . — Tervem az volt, hogy a szociális biztosítást teljesen kiépítsem. A munkásokra vonatkozó biztosítási intézmények után sürgősen fel akartam állítani a köztisztviselői betegsegélyző pénz-'tárt, amely a köztisztviselők ingyenes gyógykezelését, a beteg tisztviselők üdülését lenne hivatva kezébe venni. Azután jött volna a mezőgazdasági munkások biztosításának egységes megoldása. S végül a rokkantság és aggkár esetére való biztosítás. Ez utóbbi azért roppant fontos, mert általa megszűnik a szegényteher, amely a városokban óriási súllyal nehezedik a költségvetésre. Rézsben állami hozzájárulás, részben a biztosítottak befizetései fedeznék a rokkantak és elaggottak ellátását. Az új rendezés hatályon kívül helyezte a háztartási alkalmazottak biztosításánál, hogy a munkaadó részére a táppénz kifizettessék az esetben, ha az alkalmazott a munkaadó lakásán kezeltetik. Világos, hogy ez a munkaadókra sérelmes, mert a pénztár megkapta a betegség esetére szóló biztosítási díjat a a táppénz kifizetendő akár a kórházban, akár otthon kezeltetik a beteg cseléd. Én arra törekedtem, hogy intézkedésemmel az apró-cseprő és saját nyerészkedésükre alapított egyesületek —Cion, Karitas stb. — megszűnjenek. Ezek alacsony díjak mellett vállalták a cselédbiztosítást, de csak kórházban való kezelés esetén, amellett mindent elkövettek, hogy a cseléd otthon maradjon. A gazdán akartunk segíteni azáltal, hogy ha a cseléd kórházba kerül, érte ne legyen köteles fizetni, a cseléden pedig azzal, hogy amíg fel nem gyógyul, megkapja a táppénzt. Az új intézkedés a bérhatárt 12.000 koronára emeli fel. Ez az orvosok exisztenciális érdekeit sérti, mert a magánvállalatok amúgy is jól dotált munkaerőit olcsó, majdnem ingyenes gyógykezeléshez juttatja azoknál a fizetési fokoknál is, amelyek mellett az orvosi díjakat nagyon is tudnák fizetni. Ha figyelembe vesszük, hogy az állami alkalmazottak maguk fizetik gyógykezeltetésük költségeit és fizetés tekintetében is hátrányban vannak a magánalkalmazottakkal szemben, a különbség anyagiak tekintetében ezáltal csak még kirívóbb. A bérhatárnak felemelése azért is aggályos, mert a Munkásbiztosító anyagilag nagyon is rosszul áll és mivel a statisztika a magasabb korokra nagyobb megbetegedési százalékot mutat és a magasabb bérosztályok is ideesnek, a rizikó kettős okból is nagyobb, mint az alacsonyabb bérosztályokban, miáltal az egyenlő százalékos járulék mellett a biztosító labilis helyzetbe jut. • Az új intézkedés felfüggeszti az államosításra vonatkozó rendelkezéseket és így az autonómiára száll ismét, az a jog, hogy a tisztviselőket választja. • Világos, hogy a tisztviselőkre csak hátrányos, mert kiszolgáltatja őket a választásnál is, meg az előmenetelnél is egy párt politikájának, amelyet esetleg nem akarnak követni. A helyzet ma az, hogy az igazgatósági és felügyelőbizottsági tagok legnagyobb része a szocialista párt agitátoraiból van összeállítva. A munkaadók érdekeltsége egyáltalában nem törődött az intézménnyel, akik '■ '-bekerültek*,azok'szintén a mai p&fifire iránytól teljesen távolálló destruktív irányzathoz tartoznak. A tisztviselők már bele is nyugodtak az államosításba, sőt örültek, mert egységes státus, mellett előmenetelük minden pártpolitikától függetlenül, tisztán eredményes munkásságuk alapján lett volna biztosítva. A tisztviselői nyugdíj sincs teljesen rendezve, úgyhogy teljesen elaggott tisztviselők nyugdíj nélkül állnak. A Munkásbiztosító anyagi helyzete egyre labilisabb lesz. A tisztviselőket mindenféle párt agitátórius célra használták fel, úgy hogy azok nem a pénztár ügyeit intézték a hivatalos óráklegnagyobb részében. A helyzet oda fejlődött, hogy annyi tisztviselőt alkalmaztak, amennyinek egy harmad részével is el lehetne, végezni az ügykezelést intenzív munka mellett. Az adminisztrációs költség a pénztárnál a legutóbb feldolgozott statisztikai adatok szerint 1916-ban a járulékos bevételeknek 26,8 százaléka volt, a legutolsó években a költségek még jobban emelkedtek, úgy hogy a 30 százalékot is meghaladták. Ezzel szemben az orvosi gyógykezelés költségeire csak 20 százalékot fordított a pénztár, ,a megmaradó 50 százalék nem fedezte a táppénzeket és kórházi költségeket. Hogy a pénztár anyagi helyzete egyre válságosabb lett. Ezzel szemben az általam kiadott rendeletben megállapított 20 százaléknyi tétel a járulékos bevételek után az összes személyi és dologi kiadások fedezésére volt előirányozva. Úgyhogy a költségekre, gyógykezelésre és táppénzekre nyolcvan százalék jutott. Megjegyzendő még, hogy az Országos Munkásbiztosító állami kezelésbe vétele teljesen jogos is volna, mert az összes költségeket úgyszólván teljesen az állam fedezi, a munkásság egy fillérrel sem járul hozzá. Ki kell végül emelnem, hogy maga a szociáldemokrata párt is, úgy látszik, meg volt elégedve az én rendeletemmel, mert az a jóléti intézkedések legnagyobb részét érvényben hagyta, csupán azt a pontot változtatta meg a maga teljességében, melytől a szociáldemokrata párt a Munkásbiztosítónál való hatalmi állását féltette és ez a felfüggesztett autonómia. Mi a magunk részéről még megjegyezzük, hogy ha szerintünk ideiglenesen is kapta vissza az autonómiát a Munkásbiztosító, a vezető helyekre olyan embereket óhajtunk, akik garanciát nyújtanak, hogy a tisztviselők nem lesznek egy párt terrorisztikus politikájának kiszolgáltatva, nem lesznek kénytelenek csúszás-mászás, heszélgésútján amaguk előmenetelét biztosítani, hanem tisztességes, lelkiismeretes munkájuk után érik ezt el. A vasárnapi hivatalos lap közölte dr. Benárd Ágostonnak államtitkárrá való kinevezését. Vájjon azt jelenti az, hogy Benárd megválik a Munkásbiztosítótól ? Az ő személye pedig garancia volna ! A közönséges kegyelemlevél jóval olcsóbb volt. Az ilyet többnyire azok kapták, akiket teljesen ártatlanoknak találtak. Ennek a gráciának az ára 300 forint volt. Ez ugyan nem nagy összeg, de az elfogottak között azért alig akadt, aki megfizetni tudta volna. Hiszen ingó és ingatlan vagyonukat már előbb elkobozták s igy a rajtuk lévő ruhájukon kivül egyebük nem volt. Ezért megható folyamodásokban könyörögnek a „legkegyelmesebb uralkodónak“, engedné el nekik a császári grácia díját , mert lehetetlen ennyi pénzt előteremteniök. Nagy nyaláb ilyen folyamodás van kezünkben. Mély fájdalom és keserűség szólal mindegyikből, de azért hiába keressük rajtuk a kedvező elintézést. Eszerint szegény raburainknak a császári grácia csak édes maszlag volt, mely jómagukat is meg családjukat is egyaránt sújtotta. Minden jel arra mutat, hogy egy csomó ártatlan embert csak azért tartottak 1*—2 évig tömlőében, hogy az udvari kamara minél több pénzt csikarhasson ki tőlük. Hiszen akadt köztük több olyan, aki szabadulása fejében bármire kész volt. Fizetni azonban nem igen fizethettek , mert ingó és ingatlan vagyonukat már elfogatásuk alkalmával elkobozták. A szegény Lemberg Ferenc írja például, hogy másfél évig raboskodott Lipótvárott súlyos bilincsekben, aztán Pozsonyba vitték. Bár teljesen árbócinak találták őt, a kamara mégis követeli rajta a császári grácia díját. Horniét fizessem — írja a szegény ember — hiszen mindenemet elvették. Még annyim sincs, hogy a gyermekeimet táplálhatnám ! Benkeházy Andrást ugyanez a sors érte. Ő maga írja a császárnak: „Mindenemet elvették. Szegény családom a legnagyobb nyomorúság közt küzködik. Miből fizessek, mikor a rajtam lévő rongyokon kivül nincs egyebem.*' • Sándor István is ilyenformán járt. „Engem — irja őfelségének — az eke mellől hurcoltak el és 140 napig ültem a tömlőében. Bár teljesen ártatlannak találtak, mégis fizetnem kell. De hónnpét teremtsem elő a pénzt.“ Komjáthy Zsigmond, Kubinyi László, Ujfalussy Zsigmond, Szemere László, Soós György, Dobay Gábor, Sárossy Sebestyén és Török János együttesen írják a császárnak : „Másfél évig a legnagyobb szenvedések közt vasraverve ültünk a tömlődben. Végre az isteni Gondviselés fölségednek lelkét irgalomra lágyította. Imigyen engedelmet kaptunk, hogy Bécsben bizonyíthassuk ártatlanságunkat. Ez meg is történt. Ártatlanoknak nyilvánítottak bennünket, de azért fizetnünk kell ! Pedig tudott dolog, hogy semmink sincsen. Mindenünket, még bútorainkat is elvették. Nyomorult családunknak még alamizsnául sem adtak semmit. Éheznek és szenvednek ők most is. Egykoron való jólétünknek már csak az emlékezete él bennünk, s most felséged részére fejenkiül 300 forintot kell fizetnünk a grácia fejében. Keresztény uralkodóhoz illő, hogy könyörüljön a nyomorultakon, kiknek a rajtuk lévő ruhán kívül nem maradt egyebük. Alázatosan esdve könyörgünk felségednek, engedje el a 300 forintot, vagy legalább birtokunk egy részét adassa vissza !“ Szentkirályi Albert írja, hogy mint deákot az iskolából hurcolták el. Nyolc hónapig ártatlanul szenvedett a tömlőében. Ezüst szablyáját és lovát eladta, hogy rabtársain segítsen. Egyebe nincs s nem is volt. A grácia árát tehát megfizetni nem tudja. Medgyessy Andrást is az iskolából hurcolták el. Maga írja, hogy tollával kereste szegényke kenyerét. Házacskáját és szőlőjét elkobozták. Családja azóta koldulásból él. „Ha —irja — éhenhalok, ha a rajtam levő ruhát is eladom, a grácia árát megfizetni akkor sem bírom !“ Szentmiklóssy György Pozsonyban és Bécsben raboskodott. Őt is büntelennek találták. A császárhoz irt folyamodásában „Isten irgalmára és Krisztus sebeire“ kéri őfelségét, engedné el a rárótt bírságot s bocsássa őt haza nyomorult családjához és sokat * szenvedet gyermekeihez. Semsey György másfél évig raboskodott. Ekkor, mint ártatlant, elbocsátották ugyan, de reá is kirótták a grácia diját. „Miből fizessem — irja ő — hiszen még ártatlan feleségemnek és gyermekeimnek vagyonát is elkobozták s a szegényeknek idáig a jó ismerősök alamizsnáiból kellett élniök.“ Dobay Gábor is másfél évig ült, aztán, mint teljesen ártatlant, elbocsátották. A császárhoz intézett folyamodásában ő is a grácia díjának elengedését kéri : „Fölséged lábai előtt könyörgök — írja a szegény ember — elégedjék meg fölséged eddigi szenvedésemmel s ne, juttasson koldustáskára !“Az ilyen folyamodásoknak se szeri, se száma ! Seregével vannak a kamarai levéltárban. Jellemző, hogy a császári gráciáról szóló írásban szó sincs a fizetésről. De őfelsége azért nagyon is jól tudta, hogy a szegény fölmentetteknek fizetniük kell. Hiszen ő maga rendelte ezt így ! Csak például említjük, hogy NEMZETI ÚJSÁG 1519. december 2.