Nemzeti Ujság, 1920. március (2. évfolyam, 53-78. szám)

1920-03-26 / 74. szám

. * *V/ # ' M NE FIZ­ETI ÚJSÁG * 1’ Szerkesztőség s Budapest, VIII., Szentkirályi-utca 28. sz. . Telefon: József 65 és József 66. Kiadóhivatal , IV., Gerlóczy-utca 11. sz. Telefon: 150—62. Péntek, 1920* március 26. * 11. évf. 74. szám, KERESZTÉRT POLITIKAI HAFILAP Felelős szerkesztő: Túri Béla. Előfizetési ár. Egész évre 220 kor., félévre 110 kor, negyedévre 56 kor, egy hónapra 20 kor. Egyes szám 60 fillér. Hirdetések milliméteres díjszabás szerint. / A titkos ellenségek. irta: Túri Béla. Budapest, márc. 25. Kormányválságról, pártharcokról, a pár­tok keretén belül személyi tülekedésről cikkeznek a zsidó tőkéből fenntart­ott lapok ; mindezt azért, hogy­ diszkreditálják a ke­resztény politikát! A szúnyogot elefánttá fújják fel. Ahol a legkisebb nézeteltérést szimatolnak, ott ökölharcról írnak és ter­jesztik a könnyen hivő és természetesen a mai rettenetes viszonyokkal elégedetlen emberekben az új politikai messiásban való hitet. Meddő, öngyilkos viszálykodásról vádolják a nemzetgyűlést, mintha, bizony az volna minden cselekvésnek meggátlója és minden bajnak okozója, hogy néha valaki felemeli szavát a panamák ellen a közéleti tisztaság érdekében vagy ha néha valaki erőteljesebb tempót sürget a keresz­tén­y kurzus megvalósítására. Hát kétségtelen, hogy nehéz minden lépés, melyet a romok­­között előre lehet tenni. De ennek nem a nemzetgyűlés, nem is pártharcok, nem is kormányválságra való törekvés az oka, hanem a zsidó üzérkedés, a lánckereskedelem és a zsidó tőkének még a külföldről is idenyúló hatalma, mely­ meg­köti a kezét-lábát minden kormánynak, hogy emberségesebb viszonyokat teremt­,­hessünk és a keresztény­­restauráció,­mun­káját is minden vonalon megkezdhessük. A politikai életben az olyan féle hullám­verések, melyek kétségkívül most is j­el­ent­­keznek, nem jönnek komoly számításba. Ezek amolyan, a felületen mutatkozó hul­lámfodrok vagy a pohár vízben csinált viha­rok. A nagy eseményeket és tennivalókat ezek nem gátolnák, ha a gazdasági és kül­politikai helyzet nem nehezedne reánk és természetes következményképp nem ron­taná a tömegekben a kormányzatban való bizalmat.» De ha már e valósággal számolni és küz­deni is kell, legalább a keresztény politika ellenségeinek mesterkedései ellen csukjuk be a fülünket. És a hamis hírek, tendenció­zus beállítások helyett inkább mind arra serkentsük a kormányzatot, hogy számol­jon le azokkal, kik a megélhetést lehetet­lenné teszik, kik ma is üzérkednek és gazda­godnak, mikor a társadalom 99 százaléka koldus életet él. Ezt a politikai programmot hirdesse mindenki, hogy erőt kölcsönözzön a nemzet közvéleménye a kormánynak a nemzetközi hatalmakkal szemben is. Ebben áll ma a hazafiság. Akik ma is Párisból várják haza a meg­mentőt, mintha itthon a keresztény politika képviselőit kellene leszorítani a fórumról és hogy akkor mindjárt munka és béke lenne, azok egyszerűen kihasználják ismét a­­konjunktúrát, hogy a maguk liberális portékájukat árulják. Ha Apponyi Albertet hívogatják, ezt­ magában véve jól teszik, mert tényleg szükség volna Apponyi Al­­bertekre (ha ugyan szabad többes számban használni e nevet), itthon is, de a keresztény közvélemény ne feledje, hogy ugyanezek a hívogatók voltak azok, kik Apponyi Alber­tet évtizedeken át támadták, befeketítették és a közélet vezetéséből ki is szorították.. Túlságosan közel vannak még ezek az idők "arra, hogy a hazugság az igazság palástjában léphetne fel és elhitethetné, hogy a keresztény nemzeti újjászületés vágya harsan fel a szavában. A keresztény politika titkos ellenségei­nek e taktikáját világosan látjuk. Értjük is indokát. De már nem értjük, hogy a ke­resztény kisgazdapárt orgánumai is kez­denek rálépni erre a lejtőre. Mire való tehát az olyan politizálás, mely mindjárt öklöket mutogat a nemzetgyűlés feloszlatásának bunkósbotjával akar politikát csinálni csak azért, mert a nemzetgyűlés a munka mellett, a közéleti tisztaság éber őre is akar lenni. Hát ki nem akarja ezt,, aki keresztény kur­zust akar ? És ha néhány embernek kelle­metlen órákat vagy — ha nem akarja — politikai bukfencet okozhat az ilyen akció, talán az már nemzeti szerencsétlenség lesz? Vagy ezzel áll és bukik a keresztény kurzus? Ne értessünk félre: nem igaztalan meg­­hurcolásokat pártolunk. Nem is erre biztatunk. De ezt a beteges tünetet, mely a politikai gondolkozásban mutatkozik, ki kell irtani. A fától lássuk meg­ az erdőt, a keresztény politikai programmot. Számol­junk le mindenkivel és csakis azzal, aki ennek állna útjába. Egyébként menjünk zavartalanul a magunk, a nemzet által ki­jelölt nagy célok felé. Kormányválságot, pártharcot csak az indokolhatná, ha ezt a célt csak így lehetne biztosítani. Ez meg is követelné. De mert erről nincs szó — re­méljük, hogy nem is lesz — ne hagyjuk tehát magunkat kizökkenteni a keresztény kurzus vágányából. Vágjuk a medrét men­tül bátrabban. Mentül határozottabb és erősebb kézzel. A siserehadat, a leselkedő­­ket és a gáncsvetőket söpörjük el egy kéz­­legyintéssel. A méregkeverőknek italából . Egy tizkoronás arany. irja: Szederkényi Anna. — A „Nemzeti Újság“ tárcája. — Azt a tizkoronás aranyat az iskolaszéki elnök ur fűzte ki a legjobb tanulónak a negyedik elemi osztályban__ Abban az esztendőben, ősszel költöztek az én szüleim Tokajba. A vén Kákó gazda négy hosszú szekerén fuvarozták ks szép, fényes bútorokat Sályfalvától Tokaj városig. Nagy messzire van­nak ezek egymástól, egy nap, egy éjszaka tartott az út... Jézus Mária ! De még milyen rettenetes messze ! Tiszán innen az egyik, szőke Tiszán túl a másik. Amit az egyik parton megkeres az ember fia, úgy úszik el a másikon, mint ahogyan a vizen lefelé úszik a szalmaszál. Játszik a hab a kis sárga szalmaszállal. Ki tudja, honnan sodorta bele a szél, vagy tépte, szaggatta el a víz áradatra. Csak hen­­gergeti, csapkodja m­aga előtt a hullámzó víz a szalmaszálat. A mélybe buktatja, vízszinére löki. Irja a partra, ismét csak bd'**nia. Mit lehet egy szál szalma, ha fölkapta a Tisza habja?... Semmit. A semminél is kevesebbet.. .. Mit tehet az emberfia ? Az ugyan jobban cselekszik, ha lekonyitja a fejét és hagyja, hogy sodorja­ az ára­dat. Legalább megkíméli az erejét, több marad a sóha­­­lozásra ... A hegy hosszú szekér térzjéből nem sok ma­radt nekünk, mire kitavaszodott Tokajban. Ami még ott lézengett a két nagy szobában, tudom, rá­fért volna a vén Kákó kis kocsijára. A többi le-USZOtt J1 'Dje^'.n­ej . . Gyengetestü volt az én apám Sápadtarcú nagy barnaszenük szomoruszain. Úgy tudott nézni, hogy akkor is inni látszott, mikor mosolygott. Nevetni nem sokszor láttam életemben . . . Azon a napon, mikor azt a tízkoronás arabját kibilették­ a mi osztályunkban*?* együtt, mentünk vásárolni az anyámmal. A piac­on állott a Vogel-üzlet. Nagy fűszerkereskedés,­ minden­féle-fajta csem­etéket 'fújtak benne."*Egy fényeskémi szerecsen állott a kirakatban. Tiszta fekete volt a teste, csak a fején és derekán vöröslett az aranyos virágokkal tarkí­tott sapka és az öv. A két kezében nagy tálcát tar­tott a szerecsen, amire datolyák, banánok, koszorú­­fügék, cukrok és csokoládék voltak fölhalmozva. Sokszor állottam én az előtt a kirakat elött és sokszor néztem én a szerecsen tálcájára. Nagyra nyitottam a szemeimet, a szám széle kicserepese­­dett, kiszikkadt a kimondhatatlan erős vágyako­zástól..­. Az édesanyámat odahúztam a’ kirakat elé és rámutattam a szerecsenre. Nem­­ szóltam, nem kértem, csak megmutattam neki. () ezt mondta : — Kenyérre kell a pénz, gyermekem. Az üzletben sokan voltak, mi ott ácsorogtunk jobbra-balra, amig elment mindenki. Vogel úr megállt anyám előtt és rákiáltott: ■ • ' — Nincs több hitel, kiszáradt a kútja. Akinek nincs pénze, nyeljen éhnyálat. Legalább nem rontja meg a gyomrát. Az anyám nem válaszolt. Reszketett a keze és lekerítette a nyakáról a rojtos kendőjét. Szép, nagy szürkekockás kendő volt, hosszú, göndör a rojtja és olyan puha, mint a bárány gyapja. — Itth­agyom a kendőmet zálogba, Vogel úr. Ne féljen, kiváltom. Inkább a bőrömet hagynám elveszni, mint ezt a kendőt. Az édesanyám­ vette nekem ezt a kendőt a debreceni vásáron. Ez volt az ő utolsó ajándéka. Kedves ez az én szivem­nek ... Kenyérnek való lisztet adjon, Vogel ur. Egy kis sót meg­­— tette hozzá egy kis gondolkodás után, kicsit szégyenkezve — egy olyan rúd csoko­ládét, amilyen a kirakatban van, ezüstpapirosban. Vogel ur gúnyosan nevetett az anyám szeme közé : — Nono ! Talán lakodalom lesz a háznál ? ! Azután odafordult a segédhez : — Adjon neki egy darab csokoládét is... Az üzletből kijövet, a Kisújváros­ utca sarkán föltépte anyám a csomagot és kikezdtem belőle a csokoládét. — Nesze, lányom, itt a csokoládé... . . Ott ültem (Ate az asztal tetején, csipkét hor­goltam Ludmilla kisasszonynak. Ludmilla kisasz­szonynak szürke volt már a haja,, de azért módo­san kisütötte minden délelőtt. A lakók közül csak neki­­volt szabad bejárása a háziúr kertjébe. Ki is ült minden délután a nagy diófa alá. Fehér és fe­kete, kövér macskáját az ölébe fogta és úgy süt­kérezett a kellemes tavaszi napsütésben. A mi ab­lakunk a kertre nyílott. Egy szép napon fölkiál­tott hozzám Ludmilla kisasszony.:­­— Mit horgolsz, kislány, ? !— Csipkét horgolok. *— Mire horgolod ? •— Vánkoshuzatra a kézimunka-kisasszonynak. i— Gyere le, mutasd meg.­­— Nekünk nem szabad a kertbe menni. — Csak gyere. Én majd beengedlek. — Kikapok a háziasszonytól. — Ne félj semmitől, ha én mondom. Mutasd azt a csipkét Huszonöt méter csipkét rendelt Ludmilla kis­asszony. Minden méterért harminckét fillért fize­tett. Erről a csipkevásárról csak ketten tudtunk anyámmal. Aludt már mindenki a házban, csak az anyám virrasztott meg én. Ő idegen fehérneműt foltozott, én horgoltam. Kucorogtam a lámpa alatt és nagyon büszke voltam, mert az anyámmal kö­zös titkot neveltünk, mert segítettem neki a drága pé­nzt megkeresni. Úgy éjfélfelé szokta csendesen mondani anyám­ :­­— Most menj, feküdj le és aludj el hamar, mert mindjárt itthon lesz apátok. ... Azon az éjfélen nem bírtam elaludni. Pedig erősen szorítottam össze a­­szempillámat. Másfelé volt útja az aludásnak, az én fekhelyemet elkerülte. A kendőre gondoltam, Vogel úrra, a csokoládéra. Isteniem, hogyan szégyenkezett anyám és mégis két. Mennyire kínáltam és a világért sem kóstolta volna meg. Neked vettem, fiam, legalább be élveztél a kendő árából.­­ A kendő ... A kockás meleg kendő, ami az utolsó ajándéka volt a nagyapámnak.»* Még nem voltam tíz esztendős akkoriban­­és mégis azon az éjszakán," azon"a'kendőn, a csoko­ládén, abból a lisztből sült első falat puha kenyé­ren keresztül belerágtam magamat a fájdalmas n.

Next