Nemzeti Ujság, 1930. december (12. évfolyam, 274-296. szám)

1930-12-02 / 274. szám

2 ■■■■——-w Abu jmihl-w meg Winston Ohnton,t melyek a pol­gárság és a marxizmne hadseregének egymás ellen való felvonulási időszaká­nak tekinthetők. Eszerint tehát még a tulajdonképpeni harc előtt állunk, ami hatványozott éberséget követel minden­­kitől, aki politikai jogait gyakorolja. A baj kutforrása megint ott van, ahol volt 1918 és 1919-ben, a határokon, sőt a fő­város határain belül! Hogy ne vádoljon bennün­ket senki szűkreszabott látókör­rel, vagy elfogultsággal, nyíltan bevall­juk: mi nagyon jól tudjuk, hogy maga­sabb szemszögből nézve, a história fo­lyamán még egyetlen bomlási folyamat sem vezetett oly végleges káoszhoz, mely­be­keresett volna oly forgási középpon­tot, mely körül ismét folytathatta volna az életnek normális körforgását.. Mint­­hogy azonban a technikai haladás követ­keztében a távolságok összezsugorodtak, a demokratizálódás folytán a nagy tö­megek könnyebben mozgathatók, mint bármikor ezelőtt, mi sem természetesebb, mint az, hogy ma minden erőszakos fel­fordulás a régiekhez képest sokkal na­gyobb rombolással jár s a nemzeteket létalapjaikban támadja meg. Éppen ezért ezen történelmi alapon álló elgon­dolásokból indulva ki, mi a politikai fe­lelősség kérdését és tényét lelkiismereti kérdésnek tekintjük. Egy nép lelkiisme­rete annak önrendelkezése félétt alkotott közvéleményében van; a történelem meg­mutatta, hogy csak azok a nemzetek élet­képesek, melyeknek közvéleménye a nagy életkérdéseket föléje rendeli a pártok ér­dekeinek. Sajnos, soha még nem nyilvánult meg oly kirívóan mint ma, hogy mily követ­kezményekkel járt a históriai felkészült­ség és a politikai érdeklődés elhanyago­lása a XIX. században előretörő „termé­­szett­udományosságnak“ nagyon sokszor indokolatlan túlbecsülése folytán; ennek a következménye a mai kornak politikai eszmékben való szegénysége, amely leg­inkább most mutatkozik meg azokon a pártgyűléseken, melyek a keresztény­nemzeti alapon álló városi polgárságnak üzenték meg a háborút. A „természettu­dományosság“ emlőin nagyra nőtt törté­nelmi materializmusnak a gyakorlatban legsúlyosabb következménye talán an­nak az alapvető históriai tanulságnak az elvetése volt, mely szerint — mint már mondottuk — minden történelmi tény végelemzésben az egyénben gyöke­rezik s ezért a történelem az egyéni fe­lelősség legfelsőbb fóruma. Amikor az egyéni felelősségnek ez a lelkiismeret­­beli elve megingott, megindulhatott a munka a politikai abszurdumok nagy­üzemeiben, pedig ugyancsak a történelem tan­it­ja, hogy ahol politikai éretlenség vagy pártoskodás az államformát, a kor­mányzatot l’art pour l’art szüntelenül gáncsolja anélkül, hogy helyébe jobbat helyezni képes volna, ott az alkotmá­nyosság a jogérzéknek és a törvénytisz­teletnek sülyedése következtében egy nyugtalanul fel-alá hullámzó politikai jelszavakkal való cserekereskedéssé ala­csonyul. Állítom, hogy az elvkülönbség nélküli és mégis elvből való pártoskodás halálos ellensége a nemzeti politikának, amely nemzeti politika nem egyéb, mint a nemzet mai és jövendőbeni érdekeinek védelme. Ma, amikor a politikai életben való részt vételt (s ezt ismét a történelmi materializmusnak köszönhetjük) nem mint súlyos felelősséget jelentő állam­­polgári feladatot és hivatást, tehát nem mint a történelmi fejlődés és politikai érettség produktumát, hanem a „termé­szettudományosság“ elveinek megfele­lően mint az emberrel veleszületett „em­beri jogot“ szeretik felfogni, az az elv uralkodik a tömegek szellemén, hogy az alkotmányosság a mindenkori kormány iránti bizalmatlanságon alapszik. Ebből származik azután a sokszor elvi különb­ségeket fel sem mutató és a nemzet ere­jét mégis szétforgácsoló pártdüh, mely legtöbbször csupán jelszavakká zsugoro­dott és élettelen fogalmakká kövült programpontok körül folytatja szenve­délyes harcát a nemzet kárára és a ne­vető harmadik örömére. Minden időkben hangzottak el oly vélemények, melyek koruk állapotaival való jogos elégedet­lenségüket juttatták kifejezésre, amint­hogy erre minden időkben volt is hol több, hol kevesebb ok. Mi azonban köte­lességünknek tartjuk a nemzet érdeké­ben az elégedetlenségnek túlzott hangoz­tatásától óvni azokat, akiket illet, leg­főképpen pedig most, amikor a bajok nem a vezetésre hivatott férfiak szellemi rátermettségén, lelkiismeretén és jóindu­latán, hanem oly világjelenségeken múl­nak, melyeket az állam és a társadalom felett álló történelmi erők okoztak. kapni. De Joskó rosszasé­lag rázta a fejét , aztán odasugta ékes nyelvezetén: — Nem beszélni! Mert egyszarvú hallja meg a suttogás is. Bizony! —Intett sokat jelentően. Haj, hát első hajnalban is már a titok­zatos egyszarvúval próbálkozunk? Meg­értettem Joskót, a derék embert, iparkod­tam hát a nyomába lépegetni. A keleti határ felől a havasok teteje világosodni kezdett, ami jelt adott az égi lámpaoltogatóknak, hogy a csillagokat kioltogassák. Megálltunk egy nagyobb, laposabb völgyhajlatban, amelynek fái még sötét lilaszínnel voltak borítva., Az alattunk elterülő rengeteg vágás egyik podinájából megszólalt az első­ bika. Jó, derék legény lehetett, mert erős basszus hangon fújta a vadásznak oly kedves, oly szívdobogtató nótát — Aua! Au! Uh-uh, uh-uh! Aua! Joskó sokat jelentőleg emelte reám sze­mét. Majd amikor a bika riasztó nótáját megismételte, hozzám hajolt, kezét szája elé téve, mosolyogva súgta. — Teccik hallani, hogy fáj neki a hasat/ — Ez volna az egyszarvú? — kérdem. — Dehogy, kirem — válaszolt kéz­­legyintve —, annak más meg van hangja. Az meg van egy vin betyár! A vágásban koncertező legénynek itt is, ott is válaszolt egy-egy szerelmes dalra, mintha csak jelezné mindegyik, hogy ne olyan fennen, pajtás, itt vagyunk ám mi is! A fejedelmi hangverseny, de talán in­kább az első dér megszólaltatta a nagy remetét is. Hangja olyan mélydöngésű volt, mint a bazilika nagy harangjáé. Az öregnek se tetszett a sok fiatalabb bika legénykedése. Milyen hang volt ez! Most is a fülembe dong. El is hallgattak a többiek, akárcsak a lármázó gubancok a tanterembe lépő tanító szavára. A bika nem is volt tőlem nagyon távol. Joskó hát jól okoskodott. A bika hangjára újra reám nézett, triumfálva, mintha, mon­daná, látod, ugye, jó­­helyre hoztalak! Én egy elég magas tőkén ültem, fegy­verem az ölemben feküdt. Felemeltem a látcsövemet, hogy az előttem elterülő lápot átvizsgáljam, mert eközben roha­mosan virradt. Nem láttam semmit se a tarvágás ágainak tömkelegében. Joskó felém súgta: — Nem­ látsz semmi? Akkor fogok hívni! Evvel az ökörszarvat lekanyarította a nyakából és elég jó riasztó hangot adott. Azután vártunk. Megfeszítő türelem­mel és kétséggel. Vájjon az egyszarvú meghallotta-e Joskó felhívását? Ha igen, úgy talán felénk fog settenkedni. Mert az ilyen vén, kivert remete a rókánál is ravaszabb, óvatosabb. Vagy talán nem reflektál a közelében levő vetélytárs ki­hívására. A kétség, a helybe kikötöttség tudata, a közelgő reggel jelentkezése véremet gyors pezsgésbe hozta. De ez szinte jólesett, mert a napfölkelte előtt a dér szállni kezdett. A szó szoros értel­mében fáztam. De hát ilyenkor van jó bőgés, a vadász imádkozik ilyen alkal­m­as időért. A várakozás idegfeszítő szagadnában gondolataim kaotikus gyorsasággal ka­varogtak. Merengésemből a mellettem kucorgó Joskó érintése ébresztett fel. Ránézek, olyan fehér volt, mint a fal. Egy szót se szólt, csak szemével intett a podina balszéle felé. A jó ember ajkai mozogtak az idegességtől Látcsövemet a Joskó által jelzett irányba szegezem. Nem látok semmit a szél­törés halmozta gulyák és ágak tömege miatt. Joekónak alighanem túlhosszúnak tetszett vizsgá­lódásom. Hiúz óvatossággal hajlik fü­lemhez és súgja alig hallható, remegő hangon. — Nem látsz? Ott ... Ott van nagy bi­kát! Ó, bozse moj! Nevetni szerettem volna a derék ősem­ber izgatottságán. Tovább vizsgálódom. Ahá, megvan. A látcsövet lassan leeresz­tem. Odasugom Joskónak: — Bika, de nem erős az agancsa, ahogy én látom az ágak között. Hiszen egészen takarva van. Pedig a teste öreg legényt mutat. No, nézd meg jól te is a gyökereddel. Joskó a lélegzetét részletekben eresz­tette ki remegő ajkai közt, s aztán az ágak halmazata közt a felénk forduló szarvast vizsgálta. Hosszasan, merően nézte, aztán a fogai közt odasugta: — Lüjjel! A nagy bika! Minthogy az agár­csát nem tudtam ki­­venni, m­egmakacsodtam. — Neon lövök, n­yugtaan mosolyogva. — Lüjjel, az Isten áldja meg! — kö­­nyörgött Joskó kétségbeesett ábrázattal. Meg akartam tréfálni a derék öreg fiút. — Jól van hát, szóltam, figyelj jól oda. Fegyverem elzáró készülékét nem nyi­tottam ki, csupán a gyorsítót állítottam be. A távcsövén keresztül megcéloztam a félig felénk forduló bikát. Aztán el­húztam a ravaszt. A ravasz elcsattant. A kis, idegen zörej is elég volt az óva­tos ősállatnak, hogy nagy robajjal el­­ugorjon. Joskó felszisszent, vissza nem adható szemrehányó kifejezéssel nézett reám, de most már én 16 érem. Egy pillanatig lát­tam csak az elugró bika egyik agancsát. A véremet megdermedni éreztem. Az elugró bika az egyszarvú volt! De ilyen agancsszárat nem láttam még életem­ben. Teljesen leforrázottnak éreztem ma­gamat. Megvallom az igazat, Joskóval szemben is restelkedtem, hogy miért nem hallgattam reá! De az én tartózkodá­somnak is meg volt a mentsége. Hiszen csak egy bikát volt szabad évente lő­nöm. És hátha ez egy közepes agancsa lett volna, akkor nem okozott volna ne­kem örömöt. Joskó még egyszer reám nézett, most már talán szánakozóan. Felszedte a cók­­mókomat, a hátizsákot meg a kabátot. A fegyveremet gyűl­öl­ettel­jel pillantás köz­ben akasztotta a nyakába, s aztán só­hajtva szólt. — Gyerünk haza, miltcsagos. Amíg leértünk a kozmescseki tanyá­hoz, egy szót se váltottunk. Haza érve, meg akartam vigasztalni a derék fiút. — Ne busulj, Joskó, összejövünk mi még az egyszarvúval. Joskó ta­gadólag ingatta a fejét. — Nem, miltóságos, nem fogjuk azzal többé látni! Joskónak igaza is volt. Hiába jártam utána évekig. Az egyszarvú eltűnt, többé senki se látta. Ha néha a gancsgyűj­teményemet szem­lélem, hogy felújítsam a régi szép na­pok emlékét, mindig eszembe jut az egy­szarvú hatalmas agancsa, amelynek itt kellene a falon ékeskednie. NEMZETI ÚJSÁG Kedd, 1930 december 1 .——BaEBgmmmiMi' —w Merhüléstőől, influenzától mentesül, ha ellentállóképességét I tejben 2—3 kávéskanál Ovomaltine Ovomaltine rendszeres használatával I erősíti, edzi a szervezetet, fokozza. Reggeli­ uzsonnára egy csésze | -------------- Gaál Vilmos lemondott az igazoló­választmány elnökségéről ■■■nwimm—■ Csilléry András dr. a választmány új elnök­e (A Nemzeti Újság tudósítóját­ól.) A főváros igazoló választán árnyának ül­étsét hétfőn dél­előtt 11 órakor nyitotta meg Csilléry András dr. Az ülés megnyitása után felolvasták a fő­polgármester rendeletét, amelyben közli, hogy az igazolóválasztmány elnöki tisztével Csil­léry András dr.-t ruházta fel. Ezután Csilléry András bejelentette, hogy Gaál Vilmos dr., az igazolóválasztmáá­y ed­digi elnöke hétfőn reggel fél 9 órakor meg­rongált, egészségi állapotára való tek­intettel elnöki megbízatását visszaadta. A főpolgár­mester rendelkezése folytán ő vette át az el­nöki teendőket, működése során igyekezni fog teljes tárgyilagossággal, pártatlanul intézni az ügyeket. Kéri az igazolóválasztmányt, hogy ebben a nehéz feladatában támogassák. Bejelentette egyben, hogy mivel új tisztét csak pár órája vette át, érdemlegesen tár­gyalni ma nem tud és éppen ezért az igazoló­választmány ülését kedden délelőtt 10 órára tűzi ki. Hahn Arnold kifogásolta, hogy a régi elnök lemondását nem jelentették be, majd biztosí­totta Csilléryt, ha pártatlanul fog eljárni, az ellenzék teljes támogatására számíthat. Ez­után hangot adott annak az elkeseredésnek, amely Budapest ellenzéki polgárságát eltölti, mert a szavazóigazolványok kézbesítése telje­sen rendszertelenül, látszólag pártérdekek szerint történik. Az elnök azt válaszolta, hogy konkrét ese­tekben máris indított vizsgálatot, az ő meg­győződése az, hogy ha történt is mulasztás, ez nem lehetett szándékos, a holnapi ülésen mindenesetre felvilágosításokkal fog szolgálni Farkas Zoltán azzal vádolta a volt elnököt, hogy súlyos mulasztásokat követett el. Rosszulási indítvány Gaár ellen Biró Dezső sérelmezte, hogy Gaár távozása előtt az ügyeket nem hozta rendbe. Az elnök figyelmeztette Bírót,­ hogy Gaár betegsége miatt mondott le, tehát ezért nem gáncsolható. Bíró azt indítványozta azután, mondja ki az igazolóválasztmány, hogy a legnagyobb mértékben elítéli a volt elnök működését. Bíró Indítványáh­­oz Körmöczy Zoltán iss csatlakozott Joanovits Pál azt fejtegette, hogy a formán 110 jog Gaár oldalán volt, mert a törvény nem intézkedett a szavazóigazolványok tekinteté­ben az igazolóválasztmány jogköréről. Éppen ezért kellett a belügyminiszteri rendelet. Az, hogy Gaál érzelmi dolgokat és politikumot nem vett figyelembe és nem adott módot az igazol­óválasztmányi tagoknak ellen­őrzésre­, egyéni felfogás dolga. A szavazóigazolványok kézbesítésére megjegyzi, hogy ez minden párt szavazóinál hiányosan történt, mert például ő maga megkapta, felesége azonban nem. Éppen ezért visszautasítja azt az i­r szín nációt, hogy ez a jobboldal érdekében történt. A baloldal tendenciózusan állítja be a kézbesítés Kérdését Usetty Béla azt fejtegette, hogy Gaál jog szerint járt el, mert a törvény nem írja elő az igazolványok kézbesítésénél az igazoló­választmány hatáskörét. Azt tudja, hogy a kézbesítés rendszertelenül történik, mert pél­dául sem ő, sem családja nem kapta még meg a szavazójegyet, ennek azonban nyilván­valóan postatechnikai okai vannak. Miután a baloldal tendenciózusan állítja be a dolgokat, kéri, hogy Biró indítványát utasítsák el Lázár Ferenc szintén nem kapta meg szav­vazóigazolványát, pedig a szomszéd házban lakóknak már kézbesítették, ő maga is a panaszlók sorában van tehát és megállapítja, hogy a kézbesítés rossz és joggal képzelhetik egyesek, hogy tendenciózus. Gaálról azonban nem lehet feltételezni, hogy nem felelt volna meg annak a­ rendeletnek, hogy a postának egyszerre adják át kézbesítésre a szavazó­jegyeket, minthogy pedig a posta átvette őket, akkor nem lehet mást tenni, mint meg­várni a kézbesítésre előírt 6 nap lejártát. Biró indítványát ő sem fogadja el. Zavartalanul folyik a kézbesítés Körmöczy Zoltán újabb felszólalása után Csilléry elnök megjegyezte, hogy nincs mód­jában megmutatni a szavazóigazolványokat, mert azok már a posta őrizetében vannak. A kikézbesítés e pillanatban is zavartalanul folyik. Az igazolóválasztmány ellenőrző jogát természetszerűen koncedálja. Biró Dezső ezután tiltakozott az ellen, hogy egyes pártok a plakáttilalom dacára ma éjjel -újból plakátokat ragasztottak. Felszólította az igazolóválasztmányt, a főügyészt, a tanács­nokot, hogy járjanak el ez ellen. Az elnök ezután szavazásra tette fel Biró Dezső két indítványát, melynek során, mint­hogy négy-négy szavazat esett mellettük Ga ellenük, az elnök döntött. Az elnöki szavazat az indítványok elutasítására szólott. A hivatalos jelentés Hivatalosan jelentették hétfőn délelőtt, hogy Gaál Vilmos dr. megrongált egész­ségi állapotára való tekintettel tegnap este lemondott az igazolóválasztmány el­nöki tisztéről. Ripka Ferenc dr. főpol­­gármester a lemondást elfogadta és az 1924. évi XXVI. t.-c. 8. §-ában biztosított jogánál fogva Csilléry András dr.-t Budapest székesfőváros igazolóválasztmá­nyának elnökévé kinevezte. Csilléry An­drás a megbízatást elfogadta és ma reg­gel hivatalát elfoglalta. Gaár Vilmos felmentésének oka jól informált helyen arról értesítettek bennünket, hogy Gaár Vilmos már na­pok óta betegeskedett. Idegrendszerét rendkívül megviselték azok a minden párt részéről megindult indokolatlan tá­madások, amelyek őt a szavazóigazolvá­­nyok kézbesítésének ügyében érték. Az új elnök kinevezéséről a legsürgő­sebben kellett intézkedni, mert különö­sen most, közvetlenül a választások előtt az igazolóválasztmány elnöki tisztsége egy pillanatig sem maradhatott betöltet­lenül. Csilléry András személyének kine­vezését azzal indokolják, hogy ő mint a törvényhatósági bizottság örökös tagja, egyetlen listán sem vállalt jelöltséget, de egyben a törvényhatósági bizottság leg­nagyobb pártjának, a Keresztény Köz­ségi Pártnak tagja és a szavazóigazolvá­nyok kézbesítése miatt éppen a Keresz­tény Községi Párt részéről hangzott el igen sok panasz. Értesülésünk­ szerint Csilléry András, aki eddig a Keresztény Községi Párt köz­ponti adminisztrációját vezette, a párt adminisztratív vezetését, már ma reggel átadta Petrovácz Gyulának. Csilléry András dr. nyilatkozata Csilléry András dr. az igazolóválaszt­mány új elnöke a következő nyilatkoza­tot tette előttünk: — Ebben a pillanatban még nem mond­hatok mást, csak annyit, hogy a hivatalt átvettem és azonnal megindítottam a vizsgálatot annak kiderítésére, milyen módon történt a szavazóigazolványok kikézbesítése. Kiterjesztettem a vizsgá­latot a szavazóigazolványok kézbesítésé­nek postai végrehajtására is. Az igazoló­­választmány holnapi, keddi ülésén már jelentést fogok tenni a vizsgálat eredmé­nyéről és megállapítom, történt-e szabály­talanság.­­ Már most kijelenthetek annyit, hogy Gaál Vilmos a maga részéről a legkor­­rektebbül járt­ el, de 300.000 . szavazóiga­zolvány egyszerre való kikézbesítése, olyan nagy és nehéz feladat, hogy ennek minden igényt kielégítő megoldása, majdnem lehetetlen. Lehet, hogy történ­tek a technikai lebonyolításnál hibák, ezeket majd megkeressük és a legsürgő­sebben kiküszöböljük. Ha belföldre nagyon olcsón akar táv­iratot küldeni, adjon fel távirat-levelet

Next