Nemzeti Ujság, 1931. április (13. évfolyam, 50-74. szám)
1931-03-03 / 50. szám
2 janak a közszolgálatból, amely anyagi igényeiket nem tudta kielégíteni. Akkor mindenki örült ennek, mert az volt a jelező, hogy ne akarja mindenki az államnál keresni a boldogulását. De az simán kiderült, hogy az állam minden tekintetben rosszul járt, a létszámcsökkenés minden vonatkozásában elhibázott intézkedésnek bizonyult, mert a létszám később megint megnőtt, a nyugdíjteher ■pedig indokolatlanul felduzzadt. A közszolgálatból kiválók kisebb-nagyobb töredéke nyugdíjra, vagy végkielégítésre támaszkodva kezdték meg az új életet. A nyugdíj vagy végkielégítés a megélhetésre nem volt elég, de lehetővé tette, hogy a munkavállalásnál konkuráljanak a csak fizetésükre, utalt munkaerőkkel. Az egyre nehezebb helyzetbe kerülő s a minél nagyobb profitért egyébként is bővülő magánvállalatoknak kapóra jött ez. Kezdték leépíteni drágább munkaerőiket, hogy helyettük olcsóbb nyugdíjasokat alkalmazzanak. Ezért a maguk szempontjából érthető elkeseredéssel követelték már bizonyos érdekeltségek, hogy a nyugdíjasok konkurrenciájától szabadítsák meg őket s többek közt azt kívánták, hogy a dolgozni tudó nyugdíjasokat fosszák meg legalább átmenetileg a nyugdíjuktól s az azzal járó kedvezményektől. Ez a kívánság azonban az abszolút igazság szempontjából semmisképpen sem lehet helytálló. A nyugdíjjárulék-fizetésmel és a mérsékelt illetmények mellett teljesített szolgálattal kiérdemelt, törvényes nyugdíj éppen olyan tulajdon, mint az ingatlan, tőkepénz vagy ingóvagyon. Ha tehát a nyugdíjast meg lehetne fosztani a tulajdonától, amikor legelemibb emberi joga alapján munkával akar segíteni a helyzetén, innen úgy meg kellene fosztani vagyonuktól a más javak tulajdonosait is, ha dolgozni akarnak s a vagyonukból eredő jövedelmük révén erősen konskarrálkhatnak a vagyontalan munkavállalókkal. Sőt ha tovább megyünk, ez alapon a gazdagabb, tőkeerősebb cégeket is meg lehetne rendszabályozni, mert nagyobb reklámaikkal előnyösebb helyzetbe kerülnek a tőkeszegény, hirdetni nem tudó kiskereskedőiknél vagy vállalkozóknál. Hova vezetne mindez! De nézzük már most, hogy az álláshalalozások megszüntetése mit jelenthetne a munkanélküliség enyhítése szempontjából ! Kezdjük az igazi álláshalmozókon. Akik aktív vagy nyugdíjas minőségükben valóban oly nagy jövedelmekre tesznek szert, hogy méltán megbotránkozik rajta a közvélemény és teljes joggal sürgeti ellenük a legerélyesebb intézkedést. Ezek többnyire indokolatlan protekció révén ülnek a mi viszonyaink mellett felháborító javadalmazással járó, csendes színekúrákban anélkül, hogy a köz érdekében bármi hasznosat is tennének. Egert kis részüknél pedig az egyéni kiválóságot jutalmazzák a feltűnő jövedelemmel. Az előbbiek ruammutjövedelmét gondolkozni nélkül azonnal törölni kell, az utóbbiaknál azonban már nemmerném ,azt áll, helyes nevelése különös gondot igényel. Mint a zsenge növénynek, fokozott mértékben van építő- és nagy értékű tápanyagokra szüksége. A gondos tani, hogy az ilyen kényszerrendszabály minden tekintetben célszerű és jogos. Itt már disztingválni kell. Közpénzekből egy szegény országban senkinek nem lehet mamut jövedelme s be kell érnie, mint maximummal azzal, amit, mondjuk, az ország miniszterelnöke vagy miniszterei kapnak. A magánpénzeknél azonban már más a helyzet. Ha kereshet és keres is a tömegek jövedelmét messze meghaladó mértékben a kiváló művész, orvos tanár, ügyvéd, mérnök, bankár, gyáros, iparos és kereskedő, miért ne kereshetne éppen csak az ugyanilyen kvalitású nyugdíjas köztisztviselő, ha nem közpénzekről van szó. Elvégre ő sem tett szegénységi fogadalmat s élvezni akarja a kimagasló tehetségével tisztességesen elérhető anyagi előnyöket. Nem tartoznak ide természetesen azok a feltétlenül megszüntetendő összeférhetetlenségi esetek, amelyeknél a nyugdíjas köztisztviselő azoknál a vállalatoknál kap alkalmazást, amelyeknek az állammal kapcsolatos anyagi vonatkozású ügyeit aktív tisztviselő korában intézte. A nagyobb álláshalmozók többnyire személyhez kötött jövedelmeinek megnyirbálása vagy megszüntetése kétségkívül megnyugtatná a közvéleményt, de a munkanélküliség enyhítése szempontjából nem sokat, vagy éppen semmit sem jelentene. A szinekurákba nem ültetnének be egyszerű munkanélkülieket, az bizonyos. De éppen olyan bizonyos az is, hogy az egyéni kiválóságunknál fogva alkalmazottak speciális munkakörét nem vehetnék át az ilyen képzettséggel és tehetséggel nem rendelkező munkanélküliek. Van például egy olyan intézményünk, amelynél havi 6-600 pengő illetménnyel járó színek órákat létesítettek egy másik intézményünk nyugdíjas főtiszt,visel számára azért, mert e főtisztviselők nyugdíjaztatásuk alkalmával elveszítik a nyugdíjba be nem számítható működési pótlékukat s mig e kárpótlást ki nem eszelték, mindenki vonakodott nyugdíjba menni. E szinekurák megszüntetésével a pénz ugyan megmaradna, de a munkanélküliek ennek semmi hasznát nem látnák. Vannak bankjaink, gyárvállalataink s hasonló intézményeink, amelyek például speciális adószakértőkként alkalmaznak olyan nyugdíjazott főtisztviselőket, akik egész életüket az adóigazgatás körében töltötték s igy kimagasló szakértelemre és jártasságra tettek szert. MAsoV-o t, mint kitűnő sz©ivező erőket szülő ezért ad gyermekének reggelireuzsonnára egy csésze tejben 2—3 kávéskanál Ovomaltine-t Dragée alakjában is kapható nyelvismereteik, szélesebb látókörük, világjártasságuk révén foglalkoztatják őket. Sokat írói vagy művészi kvalitásai juttattak a megfelelő munkakörbe. Mindezek pótlására képtelenek volnának a vállalatok olyan megfelelő munkaerőket találni az átlagképzettségű munkanélküliek közt, akikben minden tekintetben meg is bízhatnának. Ha a kisebb álláshalmozókat vizsgáljuk, ezek kettős jövedelmének a megszüntetése sem jelentene sok eredményt a munkanélküliek javára. Van például egy intézetünk, amelynél mintegy ötven miniszteri tanácsos, ezredes, tábornok és hasonló magasabb rangú állami nyugdíjas van díjunkként alkalmazva. Igen sok állami hivatalnál is vannak ilyen nyugdíjas-dijnokok. Ha egyénenként vizsgáljuk őket, mindegyiknél találunk valami méltánylandó körülményt, amely az alkalmaztatásukat indokolja. Az is bizonyos azonban, hogy a puszta megélhetésük alkalmaztatásuk nélkül is biztosítva volna. Ezeknek az öreg uraknak a munkaereje, munkabírása már olyan gyenge, hogy csak a méltányosság, vagy protekció tartja őket a munkahelyükön. Ha elbocsátanák őket, a végzett munkájukat tekintve, tíz helyett is elegendő lenne egy ügyes fiatalember, így a munkanélküliek megint nem sokat nyernének. Végül vannak az egészen apró álláshalmozók, többnyire kis nyugdíjasok, akiknek a második jövedelem feltétlen szükséges a maguk és családjuk puszta létfentartására. Ha ezeket a kiegészítő jövedelmeiktől megfosztanák, feltétlenül nyomorba kerülnének családjaikkal együtt s a kiegészítő jövedelmük más családoknak is csak a nyomorgást jelentené, így csak a nyomor fokozását idéznék elő. Azonkívül a leromlott munkaadókat is zavarba hoznák. A kis nyugdíjasokat már békében is szívesen alkalmazták a kevésbé tőkeerős vállalatok, mert kisebb fizetéssel biztosíthatták zavartalan megélhetésüket, ami a megbízhatóságukat fokozta. E tekintetben egyébként már maga a nyugdíj is bizonyos garancia volt arra, hogy visszaélést nem követnek el, mert ezzel a nyugdíjuk elvesztése is járhatna. A mai nehéz idők még divatosabbá tették a nyugdíjasok alkalmazását s ha ezt a vállalatok részére lehetetlenné tennék, úgy másutt alkalmazott kisegítő munkaerőket vennének igénybe, mivel megfelelő, a megélhetést biztosító fizetést nem volnának képesek a munkavállalóknak nyújtani. A munkarend szabályozása sem enyhítené oly mértékben, mint remélik. Mindent összevetve megint hangsúlyozom, hogy az álláshalmozásokat célszerű és szükséges revízió alá venni s a visszásságokat, amennyire lehet, megszüntetni még akkor is, ha ennek a munkanélküliek nem látnák valami nagy hasznát, csak a közvélemény megnyugtatására volna alkalmas az intézkedés. Ezt azonban minél előbb végezzék el, mert az is lelketlenség, hogy a becsületes, a megélhetésükért és családjukért egész nap loholó kisembereket állandóan kísérjen és keserítsen a sanda gyanú, a túlzásokra mindig hajlamos ,mesterségesen izgatott közvélemény és a szívtelen álláshalmozó bélyegét süsse rájuk csak azért, mert a szükségletüket nem képesek egy helyen megszerezni. A gyűlölség szitájára nincs szükség, a trianoni Magyarországnak. Végül az elmondottakkal rá akartam mutatni arra is, hogy a szellemi munkanélküliek ne áltassák magukat túlzott reményekkel az esetleges revízió eredményei felől. A munkaalkalmak nálunk túlontúl ki vannak aknázva s a munkanélküliségen igazából csak aj munkaalkalmak teremtésével lehet segíteni. A serdülő ifjúság az ő magyarbarátságában — és nyitottszemmel, minden tradíciót meghazudtolva járta a budai utcákat és mikor a párisi, aszfaltra ért, akkor sem változtatta meg a véleményét.) És miért is ne lenne ez így velünk, mikor a franciák hasonlóképen gondolkoznak például a latin testvér olaszokról is írásban és szóban sajnálják a lazaronik, a szerelmi kalandok, a bűvös kertek Itáliáját, mert Olaszország így élt a fantáziájukban, ilyennek vágytak és nem erősnek, organizáltnak, elszántnak, munkásnak, mint amilyen. És az ő Amerikájuk, a dubameli, aki a chicagói vágóhídon rosszul lett és ezért felháborodva vágta az amerikaiak szemébe az állatpusztító, vérben fürdő barbárságukat, viszont elfelejtett kimenni a párisi vágóhídra és kikel magából az amerkai moziban, de a párisi moziról nem vesz tudomást és orvos létére azt mondja, hogy teljesen igaz, az amerikai klinika ragyog a tisztaságtól, de ez a tisztaság nem imponál neki, mert jobban szereti . . . Hát mi ez, ha nem megrögzöttség, egoizmus, ápolása a saját képzeletünknek és tagadása még a közeledés lehetőségeinek is. Pedig ezek az országok igazán zárvanyitva állnak előttük. Eredetiben és fordításokban olvashatják az alkotásaikat, elmélyülhetnek a szellemiségükben, kifürkészhetik a titkaikat, megtalálhatják a gondolkozásuk rugóit és mégsem. Amikor a francia külföldre megy, a kofferjébe nemcsak az ingeit, a ruháit és a fogkeféjét csomagolja be, de a véleményét is. Pontosan tudja, hogy Magyarországon az emberek lovagiasak, némileg nyugatiak, de azért hála a jó égnek, fel lehet lelni bennük a kelet színeiből is valamit, mint ahogy Budapest is valahogy egy különös keveréke a keletnek és a nyugatnak, van benne valami Konstantinápolyból és Bécsből A magyar temperamentum szilaj, igen, határozottan szilaj, hajlamos a szélsőségekre és mindenek előtt végtelenül szereti a pompát, a színeket, a csillogást, azt a parádét, ami egy francia számára teljesen érthetetlen és ami lényegében ragaszkodás a feudális formákhoz. Ezt így tudják. Határozottan és csalhatatlanul. Amikor beszélnek róla, a hangjukban kétes színné keveredik a respektus és a lenézés, mert bár remek a harmadik respublika, mégis él még bennük valami emléke a királyságnak, a letűnt fénynek, a versaillesi napoknak és ezért azt tartják, hogy egy magyaror- szági kirándulásnak van még egy különös pikantériája is, mert nemcsak föld-rajzi távolságokat tesznek meg, hanem időbelieket is. Az egész nagyon pittoreszk. Amikor pedig megérkezik, ezeket a megrögzött, elraktározott, megmásíthatatlan és csalhatatlan fogalmakat keresi és védtelenül unatkozik, ha a színhelyen kultúráról, lelkiségről, alkotásokról, szenvedésekről, ambícióról, jogról, igazságtalanságról, élni akarásról, jövőről, múltról, indusztrializációról, racionális termelésről, stb. hall és amikor már bosszankodni kezd, megrántja a vállát, udvariatlan nem akar lenni, tehát inkább nem szól semmit, de már alig várja a pillanatot, hogy elmehessen cigányzenét hallgatni, megismerkedjék a tüzes nőkkel, a gulyással, a lovagokkal, fölfedezze magának azt az országot, amelyik a képzeletében élt és ha nem talál elég „jellemző“ dolgot, kesernyés lesz a szája ize és megállapítja, hogy hiába, romlik a világ, kivesznek az utolsó mohikánok is. Külföldön rendszerint elfogja a honvágy. A Rákóczi úton eszébe jut a Concorde és most már arra gondol, hogy milyen szép is a párisi boulevard, a bistro, az a rengeteg kis hotel és milyen ostobaság, hogy itt a rendőröket holmi maskarába öltöztetik, bár hogy az utcán már itt is villanylámpák irányítják a forgalmat, kínos, hogy az aperettifet nem ismerik errefelé és hogy mégis csak a francia koszt a legelső a világon. Amikor hazaér, megállapítja, hogy egy különös országban járt. A város bár külsőségeiben nyugatias, mégis keleti jellegű, az emberek gondolkozása határozottan feudális, meg van győződve róla, hogy az arisztokrácia tombol és dorbézol, míg a szegény nép senyved, a nők tüzesek és van bennük valami ázsiai vadság, többek közt azt is hallotta, hogy könyveket is írnak, holmi költők lézengenek a kávéházakban, de ez nem fontos, mert a franciák úgyis jobban tudnak könyvet írni és a költőik is magasabb rendűek. A hazafiasság azonban elsőrendű Magyarországon. Minden ember egy valóságos rebellis. Lángoló szívvel tiltakozik az európai civilizáció ellen, nem akarja belátni, hogy az új világrendben van letéve a jövő boldogsága- Nem, hiába minden szép szó, ő csak továbra is nacionalista marad, kitart a rögeszméje mellett és ezt olyan őszintén, annyi odaadással, szeretettel és lelkesedéssé teszi hogy a szegényt már sajnálni is lehet. Amikor aztán az utazási impressziók emlékekké változnak át, egy társaságban találkozik egy magyarral, felvillan a szeme és meglepődve mondja, hogy áh, ön magyar, én ismerem Magyarországot, emlékszem pontosan mindenre... És most kezdhetném elölről az imént leírt beszélgetést. A mondatok, sőt még aszavak is azonosak. A konverzáció erről a témáról természetesen csak néhány percig tart, aztán egyéb tárgyak következnek. Jaj neked, ha nem ismered a francia irodalom legharmadrendűbb szerzőit, a regény- és darabgyárosokat, ha nem tudod, hogy Paul Valéry mit mondott az Akadémia szótár-szerkesztő ülésén, vagy hogy egy toulousi revüben egy fiatal költőnek verse jelent meg, hogy Darius Milhaud most egy kantátén dolgozik és hogy ki az a „Pas de chance“ nevezetű touloni csirkefogó, akit a rendőrség letartóztatott és akiről a Paris- Midi megírta, hogy Jean pocteant egy novella megírására inspirálta. Jaj neked és ezerszer jaj! Mert ha mindezt nem tudod, úgy nem vagy civilizált ember, nem vagy egyenrangú, a homlokodon viseled a barbárságod nyomait. Mindez pedig nem túlzás. 1931-et írunk, a vonatok száguldoznak keresztül-kasul a világon, az autó rohan, a repülőgépek zúgnak a levegőben, van telefon, van rádió, televízió, szóval tombol a civilizáció. Írók és újságírók köteteket és könyvtárakat írnak arról, hogy a néneket közelebb kell hozni egymáshoz. Az égre a világbéke jelszava van véres betűkkel felpingálva. Értsük meg egymást, ismerkedjünk, szeressünk, fogjunk össze! És ugyanakkor ezerötszáz kilométerre Páristól van egy ismeretlen nemzet. A sarkokat felfedezték, a Himaláját bejárták, tudjuk, hogy mi van a föld gyomrában és tudjuk, hogy a holdon nem laknak emberek és már sejtjük a Marsbeli világ titkait, lassanként mindenről kezd már fogalmunk lenni. Mi magyarok pedig szépen megtanuljuk, hogy ki az a Paul Morand, a Julien Green, a Mauriac, a Cocteau, sőt a szorgalmunkkal már odáig megyünk, hogy pironkodunk, ha elfelejtettük elolvasni Duvernois utolsó regényét És ezerötszáz kilométerre ugyanakkor tudják rólunk azt, hogy lovagias nép vagyunk, Európa rakoncátlan kölykei, elszánt nacionalisták, feudális nyalka legények, van bennünk valami keleti jelleg és egy furcsa gulyásnak nevezett ételt eszünk tüzes nők társaságában, cigányzene kísérete mellett. Hát ezért igazán érdemes vélt feltalálni a telefont, a rádiót a televízióval együtt NEMZETI ÚJSÁG Kedd, 1931 március 3. MEGALAKULT A GAZDASÁGJOGI PÉCSI CSOPORT Bozóky rektort választottál elnöknek Pécs, március 2. (A Nemzeti Újság tudósítójától.) Szombaton délután alakult meg a pécsi egyetem aulájában a magyar jogászegylet gazdaságjogi intézetének pécsi csoportja. Az alakuló közgyűlést Faluhelyi Ferenc dr. egyetemi tanár vezette be, aki megnyitó beszédében üdvözölte a megjelent vendégeket. Müller István dr., a pécsi csoport jegyzője felolvasta a határozati javaslatot a pécsi csoport megalakulásáról, amely után megválasztották a tisztikart. Elnök lett Bozóky Géza dregyetemi rektor, ügyvezető igazgató Faluhelyi Ferenc dr., Király Ferenc dr. fővárosi ügyvéd, az Országos Ügyvédszövetség alelnöke ismertette ezután a gazdaságjogi intézet megalakulásának történetét és programját. Szászy Béla igazságügyi államtitkár a vidéki és fővárosi jogászság viszonyáról s a vidéki jogászok szép hivatásáról tartott nagyhatású előadást. Kuni Ödön dr. egyetemi tanár a részvényjog reformjáról beszélt, majd Hozók Géza dr. tartott záróelőadást. Az ülés után bankett volt. Vasárnap délelőtt az Ügyvédszövetség pécsi osztálya jól sikerült felolvasó , ünnepet rendezett. Szabó Jánosjogtanácsos, a pécsi osztály elnöke a törvénykezés egyszerűsítéséről szóló törvényt ismertette, majd több pécsi ügyvéd felszólalása után Nyulászy János tartott előadást. megnyílt a közvetlen TÁVBESZÉLŐVONAL BUDAPEST ÉS LONDON KÖZT Illetékes helyről közlik: A Magyarország és Nagybritannia közti gazdasági kapcsolatok, valamint az Anglián át Északamerikával és Ausztráliával megnyitott távbeszélőforgalmunk Budapest és London közt közvetlen távbeszélőösszeköttetés létesítését tették szükségessé. Az érdekelt, külföldi igazgatásokkal folytatott tárgyalások eredményeként az új közvetlen Budapest-— London távbeszélő kábeláramkörön a forgalom február 24-én megindult. Az új áramkör, amely Magyarország leghoszszabb közvetlen áramköre, Ausztrián, Németországon és Belgiumon át vezet Angliába. Magyarországot Budapestről kiindulóan ezidőszerint a következő nagytávolságú közvetlen áramkörök kötik össze a külfölddel: Ausztriában, Béccsel 19, Linzcel 2 áramkör, Gráccal Szombathelyen át van összeköttetés. Németországban: Berlinnel 4, Frankfurt at M.-nal, Breslauval és Nürnberggel 1—1 áramkör. Csehországban: Prágával 3, Pozsonnyal 5, Mór. Ostravával, Brönnel, Kassával, Ungvárral, Losonccal és Nyitrával 1—1 áramkör. Jugoszláviában Belgáddal 2, Zágrábbal és Szabadkával 1—1 áramkör Eszékkel, Pécsen át, Nagykikindával ,Szegeden át, Zomborral pedig Baján át van összeköttetés. Romániában: Temesvárral 2, Kolozsvárral, Nagyváraddal és Araddal 1—1 áramkör. Bukaresttel rövidesen szintén közvetlen áramkörök állanak rendelkezésre. Svájcban: Zürich-hel 2 áramkör. Franciaországban: Párissal 1 áramkör. Nagybritanniában: Londonnal 1 áramkör. Építtetők figyel mébe’ ,a.-jidi házak, bérilázak, nyotteruizálások, tatarozások, stb., valamint ezeknek megtervezése a legjobban és lesz- : jutányosabban készülnek. D .Italan költse előirányzatok. Elütési iroda: VI., Andrássy ut *1 3. Tel : A 179-70