Nemzeti Ujság, 1932. július (14. évfolyam, 144-169. szám)
1932-07-01 / 144. szám
|/y\ Teljes heti rádiómOsor-melBékit J, Saerke.xte.ég é. *| III ■Ilim III IMI Ilii .................. ............ ...... _____ *......*1.1 1.. kiadóhivatal | Buda- *** hóra 4 peagO* UaUbWatadlk 1 ÍÍÍ BWxai MW HSsf ira WMÄr"a* Országház-n. 18. Tel. i ■ TEPpi Eglai K «El WM JffiW IWM M USl ||Vf »1 | BOj . M 31 ,Uffr‘ A“»ltr,4b"® Act 608-65. L, Horthy ■ VfiggS H ' | V ttoBt ESPg * g-föí ggt&ig pgl fg ISiV S'MA gUMip fSgB háikSfnap 8. --30. MUdeo-ddS. N., Maria- ni 1gg| MM ^ MI pSS |pS Jf |v JiW^^^§|§&^Taeroap »• -•«. ter 1, Tol.. 525—12. ML Vg «igBrt apvaa .JUSSI Jwwk PBK. JmM Ha'BAjm Hbrd«»*1 5»ekmllllDiéta. vm„ Rákóczi-dt 1. ~ -r ' •■Willi rkzdptzabájzzermnb Felelős szerkesztő: TÓTH LÁSZLÓ dr. ♦ KERESZTÉNY POLITIKAI NAPILAP ♦ . Főmunka tirtt TÚRI BÉLA XIV. évfolyam 144. szám e Péntek , Budapest, 1932 julius . Földbirtokreform most? Írta: Szontagh Jenő A megnehezült idők nyomorúsága sok hangzatos jelszó szappanbuborékát repesztette szét. Elpattantak a levegőben és még magjuk sem maradt. De azok, akik ezeket a tetszetős, színes, sokszor szemkápráztató buborékokat fújták az országgyűlésen és a hordó tetején, eregették szélnek a sajtójukban, sehogysem tudnak belenyugodni, hogy egyelőre vége a játéknak. Minduntalan újra és újra próbálkoznak, hátha még felfigyel a tömeg, hozzá tapad a tekintete és miközben fölfelé néz, nem látja meg maga körül és a talpa alatt a földet, az életet, a Amlóságot. Idestova félszázada, hogy az izgatás megkezdődött a nagybirtok ellen és folyik azóta is váltakozó erősséggel. Kezdte a legszélső baloldal, átvették a mellettük álló polgári pártok és időnként olyan erőre kapott, hogy még a kormányzó hatalom sem tudott előle elzárkózni. Pedig, ahogy nincs ugrás a természetben, nincs a gazdasági életben sem. A nagybirtok letöredezése, parasztkézre jutása természetes folyamat, amelyet lehet, sőt kell is elősegíteni, de amely csak addig egészséges és addig állja meg a helyét az életben, amíg természetes folyamat marad és nem erőszakosan, forradalmi úton akarják azt megoldani. A háború előtti évtizedekben sokszázezer hold került kisgazdakézre és meg is maradt nála, mert a kedvező és állandó gazdasági konjunktúra, az alacsony kamatláb, a hosszú törlesztés lehetősége nemcsak a megszerzésnek, de a tovább boldogulásnak is kedvezett. Igaz, hogy helyenként ennek a természetes folyamatnak voltak akadályai, mert a szaporodó és vagyonosodó parasztságnak terjeszkedését az őket összeszorító nagybirtok között volta gátolta meg. Itt volt azután a helye annak, hogy az államhatalom közbelépjen és az akadályt elhárítsa. Nem azzal, hogy a földéhes embereknek megmutasson egy távol eső birtoktestet, amely megszerezhető lett volna. Nem. A magyar, sőt a magyarországi nemzetiségi parasztnak is megvolt az a furcsa tulajdonsága, hogy sokszor minden habozás nélkül nekiindult Amerikának, vagy Kanadának, hogy ott szerezzen földet, de már arra nem volt rábírható, hogy a második, vagy harmadik faluban telepedjék le. Ilyen esetben rést kellett, vagy kellett volna törni a földbirtok kötöttségén. Ez, ahol a tulajdonos is belátta a terjeszkedés szükségét, minden esetben meg is történt, mert a király, mint legfőbb hitbizományi fórum, vagy legfőbb kegyúr, sohasem zárkózott el az elől, hogy egyes birtokokat vagy birtokrészeket a kötöttség alól feloldjon. Persze, ahol a feloldás a haszonélvező ellenállásán megtörött, ott hiányzott a sanctio, hogy a terjeszkedés keresztülvihető legyen, de egyfelől ilyen eset kevés volt, sokkal kevesebb, mint a támadók feltüntetik, másfelől a kormánynak már megvolt a terve arra, hogy az ország közepén terjeszkedő és a környék kisgazdáinak földszerzési lehetőségét akadályozó megkötött mezőgazdasági testeket az ország határszélére és inkább erdőgazdasági üzemekbe helyezze át. Ez volt tehát a természetes folyamat, hogyan fest most már a másik? A legradikálisabb, forradalmi földosztás az orosz volt. Millió és millió holdnyi nagybirtok került parasztkézre, mindenki ott foglalt el magának belőle, ahol éppen érte. Tizenkét évig tartott ez a boldogság (nem is olyan zavartalan boldogság, mint azt a mámor első percében hitték) akkor aztán vége szakadt. Ugyanaz a hatalom, amely adta, most kérlelhetetlenül szedte vissza. Először csak a kutaktól (nagyparaszt), aztán a kisebbektől, le egészen a félholdnyi belsőségig, mindenestől, földet, gazdasági épületet, házat, kertet, felszereléssel, állattal, még az egyetlen malaccal és baromfival együtt. Megszűnt, vagy rövid időn belül megszűnik minden parasztbirtok, az egész óriási birodalom csupa mamut latifundium. Kétségtelen, hogy ennek az éppen olyan erőszakos intézkedésnek, mint a földosztás volt, nagyrészt — még azt is megengedem, hogy túlnyomólag — politika az indító oka. De hogy a politikai mellett a gazdasági is közrejátszott, azvilágos, ha rámutatunk arra, hogy a világ egyik legnagyobb mezőgazdasági exportállama a parasztgazdálkodás mellett annyit sem tudott termelni, ami az erősen lefokozott igényű lakosságnak elég lett volna és csaknem minden évben éhínséggel küzdött. Az utódállamok gyakorlata valahol a középen áll, az elkobzás és reform között. Amennyiben magyar és főleg magyar állampolgárnak maradt birtokosról van szó, bizony csak elkobzás, amit nem enyhít az ígért, de soha be nem váltott, vagy más oldalon elszá- Rossz üzlet irta Majthényi György Zajac rakta a téglát, odapröccsintett egy kis maltert, aztán rávert a kőműveskalapáccsal. Rettentő szaporán haladt a munka a keze alatt, s a fal nőtt, nőtt. Egyszerre csak elfogyott a tégla a keze alól. — Mi az? — nézett körül. — Hun az a tégla? Gyerünk frisskó, frisskó! A téglahordó lányok lent kacarásztak s a pallér is rájuk szólt. De mire megindultak volna, Zajac már beletörülte a kezét a surcába s jött lefelé. Csak úgy döngött, reszketett alatta a palló. Mert rettentő mahomet ember volt, úgy kellett rá fölnézni, mint a toronyra. — No, mi lesz, Janó? — kérdezte a pallér. Zajac megpöccintette a malterfröccsös kalapját, aztán a kocsma felé célzott a fejével. — Hüsze tudod. Nem érdemes élni... A pallér nevetett.. — Mi a fenének vagy mindig besavanyodva? Az ördög érti... Munkád mindig van, mert jó munkás vagy, pénzed is, hát mi kell még? — Pénzem? — és Zajac keserűen legyintett. — Ilyen nagy ember — és végignézett magán — kell mindig enni, kell mindig inni... Mégis fúrt éhes vagyok, szomjas vagyok... Hol kapok kész ruhát, kész cipőt magamnak? Kell drága pénzen csináltatni. Hol van ágy, amelyikbe beleférek? Barátocskám, nem érdemes élni... Mondom tegnap Mariskának: Adj egy csókot, lelkecském! Asszongya: Várnál, csak neked támasztom a létrát . . . Barátocskám, és megint legyintett s ment leszegett fejjel a kocsmába. A pallér hagyta. Most dolgozott először vele, de látta, hogy Zajac többet ér a legjobb munkásnál s azt a pár percet, amit a kocsmában tölt, játszva behozza. Ezért nem is szólt rá soha, pedig a többit örökké hajkurászta. Maga is munkához látott hát és rakta az egyik ablakívet. Később, délfelé, kijött a mérnök. Most látta először Zajacot. — Hol szedte ezt az óriást? — kérdezte a pallértól. — Kérem, ez a legjobb munkás, — magyarázta a pallér. — Örülök, hogy itt dolgozik . . . Szeretném, ha mindig velem lenne, mert csak úgy ég a munka a keze alatt. Járták az épületet s mire visszajöttek, a mérnök csakugyan úgy látta, hogy Zajac remekül dolgozik. — Hány centi magas maga? — fordult hozzá. — Nem tudom, pán mérnök. Katonának se bevettek engemet, — mondta úgy félvállról. A mérnök meg akarta mérni, de Zajacnak semmi kedve se volt ehhez. Hogy őt nem ezért fizetik és bolondság az egész, anélkül is tudja ő, hogy világ csúfja, utána szaladnak a gyerekek a városban. De a mérnök nem engedett. — Fizetek magának egy „házmestert“! — ajánlotta végre a mérnök. Erre már elmosolyodott Zajac: egy jó spriccer nem rossz! — és engedelmesen levetette a cipőjét. Az egyik oszlop mellett kiegyengették a földet, collstokkal kimértek rajta két métert, persze, téglákra állva, aztán odaállították Zajacot. Jól felül ért a két méteren. — Kétszázhuszonhét! — mondta diadalmasan a pallér. A mérnök utána mérte. Stimmelt. — Na, magát ki lehetne állítani! — mondta aztán. — Tudja, még a csontvázáért is pénzt kaphatna a múzeumtól? — Mi? Hogy? — érdeklődött a pallér s amíg Zajac a cipőjét húzta, magával vonta a mérnököt. — Hogy tetszik mondani? Melyik múzeum? — és kifaggatta, mert ha valahol üzletet szimatolt, mindjárt nyugtalankodni kezdett. Este, rajta mi után, Zajac megint a kocsmába ment. Ezúttal a pallér is vele tartott, úgy festett a dolog, mintha Zajac a kisfiával menne, mert a pallér alig ért a melle közepéig, pedig amúgy nem volt kis ember. Odabent megnézte a lócát, nehogy összeroppanjon alatta, aztán kipakkolt egy jókora rőf kolbászt, meg egy akkora cselédkenyeret, hogy más egy hétig elélt volna rajta és intett a kocsmárosnak, hogy jöhet az a „házmester“. És amig az öklömnyi falatokat a szájába dugdosta, bánatosan mondta a pallérnak: — Látod, most cipőre kéne a péz, de hiába no! A haskó parancsol, a haskó mindig éhes, a gégám mindig szomjas. — Nocsak, ne sajnáld tőle, — biztatta a pallér. — Én is fizetek egy „házmestert“. Zajac mélabúsan bólintott, hogy jól van no, eggyel több már igazán nem számít, megiszik ő egy akóval is, ha éppen muszáj. És tovább siránkozott. — A lábujjam is kibújja magát, nézi, hogy szép idő van-e? Addig nem is baj, amíg süti a nap, de ha gyön a hideg!... És kell majd kabát is, télikabát. Honnan vegyek péz? Mind a haskóba megy... — Tee, Jane, — mondta a pallér s előkotort két cigarettát — adok én neked pénzt, adok én. Zajae nagyot nézett. — Te adsz póz? Mire? Csak úgy puffra? Barátságból? És ha én nem megadom, mi van akkor? — Nem baj, komám, ha nem is adod meg, csak aláírsz egy cédulát, hogy rámhagyod a csontvázadat. — Bolond vagy te? Enyim csontért péz? — s elgondolkozott. — Nem szeretek enyim csont eladni, — mondta aztán. — hogy mindig vigyázzak rá, mert a másé . . . Aztán mi csinálsz enyim csonttal? — Azt csak bizd rám, komám, majd csinálok vele valamit, így disputáltak egy darabig, de Zajac nem nagyon lelkesedett azért, hogy az ő csontvázát majdan mutogassák, hanem a pallér addig pusmogott neki, amíg végre megkérdezte: — No és mennyi az a péz? — és megrendelte az ötödik „házmestert“. A pallér azt gondolta, hogy negyvenet kínál, ötvenért megveszi és százért eladhatja a múzeumnak. Nagyot nyelt hát csak úgy szárazon, aztán kibökte: — Hát harminc pengőért vehetnél cipőt is, meg kabátra is maradna. — Micsoda? — háborodott fel Zajac és akkorát mozdult a lócán, hogy a pallér majd lefordult. — Cipő került majdnem harminc pengőbe nekem! — Hát jó, legyen negyven. — Százért sem nem adom! — mordult föl Zajac és haragosan hűtötte magába a félliteres spriccert. A pallér idegesen tapogatta a bajszát, mert Zajaccal nem mert gorombáskodni és aztán tovább pusmogott. Hogy így, hogy úgy, talált pénz ez, semmi gondja rá, csak zsebrevágja és kész. De Zajackemény legény volt, nem engedett. Másnap is, harmadnap is főzte a pallér a nagy tótot, de csak sokára, egy hűvös, esős este engedett s akkor hatvan pengőért aláírta a cédulát. No, boldog volt a pallér. Dicsekedett is a mérnöknek, hogy milyen jó üzletet csinált, de a mérnök azzal hűtötte le, hogy hátha előbb hal meg, mint Zajac? A pallér erre is csak nevetett. Hogy holnap lesz a napja, amikor bemegy a múzeumba Zajaccal és akkor nem bánja, akármi is lesz vele, hiszen ő megkapja a pénzt s a múzeum dolga, hogy a csontvázat megszerezze. Ekkor már harmadnapja esett az eső. Zajac az egyik fal tövében ült és szalonnázott. Az arcáról épp úgy lerítt a bánat, mint azelőtt. — Már meg miért vagy úgy besavanyodva? Hiszen vettél már cipőt, mi? •— szólt hozzá a pallér. — Eh, barátocskám, nagy nyavalya ez, most már a csontom se enyim, fúrt arra kell gondolni, hogy: vigyázz, te szamár, eltöröd a pallér úr kezit . . . Már a spriccer se szűkt . . . Nem érdemes élni! A pallér jót nevetett. — Bolond egy tót vagy, szentigaz . . . Idehallgass. Most bemegyek a múzeumba, aztán lehet, hogy visszajövök érted, hát ne ülj be a kocsmába. S azzal elment. De még be se ért a múzeumba, amikor az a fal, amely alatt Zajac szalonnázott, minden előzetes bejelentés nélkül meghajolt, rázuhant az óriásra és úgy összelapította, akár a legyet. Csontjai diribdarabokra törtek. Mire visszatért, már ki is húzták a romok alól, azt, ami azelőtt Zajac volt és nagy óvatossággal, darabonként rakták egy ládába. A pallér alig tudta megérteni, hogy mi történt. Ráborult a ládára, a zokogás fojtogatta s úgy kiáltotta megcsukló hangon: — Nem engedem! Nem engedem! Ő az enyém . . . Zajac! Zajac! Hát mi lesz most velem? És patakban ömlött a könnye. A körülötte állók megdöbbenve nézték, s egy idegen így szólt: — Milyen jószivű ez a pallér! Istenem, ritkaság, hogy valaki így sirassa a munkáját! — Ó, ha mindenki ilyen volna! — sóhajtotta egy nő és nem is titkolta, hogy az ő szeme is könnyes. Lapunk mai száma 16 fillér Mi történt? Az újonnan kinevezett fővárosi tanerők névsora A kormány felajánlotta lemondását, de a kormányzó nem fogadta el A miniszterelnök az egységes pártban ismertette nyári és őszi programját A főváros tanácsa megszavazta a HÉV megváltását A Talbot-centrálé átvételéről még nem döntött a főváros A képviselőház letárgyalta az öszszeférhetetlenségi törvényjavaslatot A kereszténypárt elhatározta, hogy a nyári politikai szünet alatt is értekezleteket fog tartani . Az örökös királyt ünnepelték Palla-, vicini György őrgróf beszámoló-ján A Hunyady-csoport belépett a független kisgazdapártba Platthy György lett a BESZKÁRT elnöke Magyarországot is meghívták a lausannei konferenciára Meghalt Széchenyi Emil gróf koronaőr Az állami és társadalmi rend elleni izgatás miatt kérte az ügyészség Sauerborn Károly független kisgazda képviselő kiadatását Littkéné továbbra is vizsgálati fogságban marad Lemondott a jugoszláv kormány Július 15-ig meghosszabbították a magyar — osztrák kereskedelmi szerződést A vidékre is kiterjesztik a fejrendeletet A kormány rendeletet bocsátott ki a gabonajegyek forgalombahozataláról Ellentét támadt a szanálási magyar kölcsön ellenőrei és a kincstár között