Nemzeti Ujság, 1935. május (17. évfolyam, 98-123. szám)
1935-05-01 / 98. szám
V : A !''w* Ui ■' e Ragyogó pompa az uj országgyűlés megnyitásán Időjárás — — ■ — — - - — — — - _ tavai Északnyugati- ' ■ ftUlugymini szészaki szél, _ ^ térus javaslatot változó felhő- Imk V Iff lm tett a szovjetzet, fielyenkim Ai ilL^ JjSjlJO tiffi jffiLfl H lp f§f § H SB . '?’■ nek — Ui beosz■ ssi« nMIlLll 5J 15Au hőmérséklet ^ A Matuska nem kissé még^csök- XVII. évfolyam 98. szám + SZERDA + Budapest 1935 május 1 *@nusztr&VTM* Vitéz Petneházy Antal, az új kereskedelmi államtitkár Bálintffy István, a nyírbátori állami iskola igazgatója, Molnár János békéscsabai igazgatótanító és Szalay Lajos fertőszentmiklósi r. kát. tanító az Akadémia Wodianer-díjának kitüntetettjei A kormányzói beszéd jóleső érzéssel, megkönnyebbülten sóhajtunk fel: végre! Elhangzott a kormányzó beszéde, amely őszinte megnyugvást kelt az egész országban és véget vet annak a bizonytalanságnak, amely az utolsó időben az egész magyar életre ránehezedett. Mert bizonytalanság és aggodalom érzése rakott fészket a lelkekben, amelyek hiába kerestek eligazodást. Mindenki tudta és ha nem akarta, akkor is tudomásul kellett vennie, hogy új fordulatot vett a magyar sors, új, ki nem próbált energiák vették kezükbe az irányítását, de senki sem tudta határozottan, hogy a változás milyen értékeket formál át, vagy sodor veszedelembe. Hallottunk általános kijelentéseket felelős állásban lévő vezetők részéről, de ezek a nyilatkozatok igen sok kérdést válasz nélkül hagytak. Szabadon burjánzott a találgatás és nem lehetett ellenőrizni, hogy honnan származnak olyan hírek, amelyek az aggodalmat sokszor ijedtséggé szélesítették. Mint minden nagyobb kialakulásnál, itt sem volt meg a teljes összhang a vezetők és a közlegények között, súrlódások, ellentmondások következtek s ezeknek mindig az érzékeny és minden rezdülésre reagáló közvélemény adta meg az árát. Átestünk egy gyors, de heves és éles választási kampányon, ahol a jelöltek nem mindig mérlegelték gondosan a nyilatkozataikat és a harc hevében könnyen elvetették a sulykot. A kellően meg nem fontolt, nagyhangú szavak széles hullámokat vertek és csak fokozták a bizonytalanságot, amellyel a magyarság nagy része a jövő elé tekintett. Ennek a szorongató érzésnek vetett véget a kormányzó beszéde, amellyel az új országgyűlést megnyitotta. Úgy hullik ennek a beszédnek minden szava a lelkekre, mint a szikkadt, széltől szántott mezőre a friss májusi eső. Felüdülten és a megvilágosítás örömével hallotta az ország a kormányzó beszédét, amelynek minden szavában mélységes felelősségérzet, az ősi értékek védelme és a fejlődni, haladni akarás kemény elhatározása csendül. Ez a beszéd nem pontokba foglalt program, amelynek részleteiről lehetne vitatkozni, hanem irányszabása minden politikai program számára és megjelölése olyan feladatoknak, amelyeket egyetlen párt sem sajátíthat ki magának, mert közös vágyát és kívánságát foglalják magukban az ország egész lakosságának. Azok a szavak, amelyeket a kormányzó a békeszerződések által teremtett nemzetközi helyzetről mondott, hűvösségükben, megfontoltságukban és tárgyilagosságukban méltó kifejezői nemcsak a magyar nemzet véleményének, hanem azoknak a világosan gondolkodó nemzetközi tényezők felfogásának is, amelyek valóban és őszintén kívánják a népek boldogulását. A belső megújhodásról elhangzott kormányzói kijelentések valóban az erők gyarapítását szolgálják. Az olyan megújhodáshoz, amely a reális élet szükségleteinek a mértékét tartja szem előtt, amely nem a mindenáron való újítás hibájába esik és főképpen az ezeréves magyar alkotmányosság szellemében látni a fokozatos fejlődést, készséggel áll rendelkezésre minden magyar erő és iparkodik megvalósítani azt a célt, amelyet a kormányzó beszédében megjelölt: a megélhetést és méltányos boldogulást minden dolgozó magyar számára. Éppen így megnyugtató és sok aggodalmat oszlat el a kormányzónak a gazdasági és pénzügyi természetű teendőkről tett határozott nyilatkozata. A vezérlő elv: a nemzeti jövedelem növelése, a pengő vásárlóerejének a fentartása, a reális költségvetési politika folytatása és a takarékosság éppen olyan általános kívánsága a mindenkori kormány politikájával szemben, mint ahogyan joggal követeli a közvélemény a munkaalkalmak teremtését, a tőkeképződés előmozdítását, a hitelélet élénkítését és a hitelügyi szervezet egyszerűsítését Nemzeti feladattá tette a kormányzó azokat a kívánságokat is, amelyek a katolikus társadalom vezetői részéről hangzottak el először: az intézményes családvédelmet és az egyke elleni rendszeres védekezést Igen sok felelőtlenül elhangzott szó foszlik semmivé a kormányzó nyilatkozata után, amely a nemzeti birtokpolitikát Széchenyi István bölcsességgel párosult önmérsékletével és min AMARYLLIS Különös kis társaság voltunk. Ellenőrizhetetlen módon kerültünk a kis svájci diákvároskába, de abban már a dolgok mélyebb törvényszerűsége, ismeretlen vonzások ereje érvényesült, hogy gyorsan összebarátkoztunk. Lehettünk tizen, vagy tizenketten. A legfiatalabb Paola Pulin, az alig tizenkilenc éves kis furlan-olasz diákleány volt, a legidősebb Jean Francois Rapai Ile, francia akadémikus, huszonnégy éves, de minthogy bozontos szakállt viselt, vagy húsz évvel idősebbnek látszott Minden szabad időnket a közösen bérelt „tanyán“ töltöttük. A tanyán, amelynek számunkra rendkívüli jelentősége volt, nem is tudok kitérni az elől, hogy kis köztársaságunk államterületét leírjam. A diáknegyed egyik öreg és rozoga házában az ötödik emeleten hatalmas műtermet béreltünk. Az óriási ablak a kis folyóra nézett a műterem falai hétnyolc méteresek voltak, menyezete magas volt. Mikor Jean Francois, a festő és Johnny, az építész freskót rögtönöztek a menyezetre, alig tudtunk elég magas létrát szerezni. A freskó különben a múzsákat ábrázolta félkörben csoportosítva őket szemben velük ugyancsak félkörben a megszemélyesített emberi indulatok: a szenvedély, az öröm, a bánat és társaik néztek farkasszemet. A tér közepén szigorú fenségben a logika trónolt. A freskó kompozícióján hetekig vitatkoztunk és végre megállapítottuk a végleges formát amelyet mélyen szimbolikusnak, majdnem korszakalkotó jelentőségűnek tartottunk. A freskó dominálta a szobát. Meg kell azonban említenem, hogy a falak mellől a terem közepe felé csillagszerűen elhelyezett óriási pamlagok nyúltak bele a térbe. Közöttük gyékényszőnyegek, bőrök, kisebb és nagyobb párnák hevertek szanaszét. Rendes ülőbútort, asztalt, méltóságunkon alulinak tartottunk volna alkalmazni, az ilyenféle nyárspolgári bútordarab tönkretette volna a tanya misztikus hangulatát. A faliakat szőttesek, színes metszetek, karrikatúrák, versek és kü ÍRTA. MÁRJÁS VIKTOR tönféle titokzatos emléktárgyak borították. Valamennyi között egy eredeti Verhaaren-kézirat volt a legszimbolikusabb és legnevezetesebb. Igen fontos, hogy a menyezetről öt villanykörtében végződő drót lógott lefelé, a lányok — négy volt közöttünk — a villanykörtéket lila, vörös, kék, zöld és fekete selyemrongyokkal bugyolálták be, amitől a világítástűszerű lett. Ilyen volt a ,,tanya“, ahol estefelé minden nap összegyűltünk a különböző egyetemekről és akadémiákról. Vasárnapokon az egész napot ott töltöttük. Volt, aki olvasott, mások beszélgettek, muzsikus barátunk hegedült, a mérnök tervezett, a költő itt és volt, aki semmit sem csinált, csak hátán fekve hevert és gondolkozott. Általában sokat gondolkodtunk, aminek egyenes következménye volt, hogy sokat vitatkoztunk. Mondanom sem kell, hogy noha céljaink ideálisak voltak, nem szűntünk meg borús homlokkal és keserű dühvel ostorozni a világot. A tanya légköre tehát átmenet volt valami vészterhes anarchia és önképzőköri romantika között. Világosan emlékszem, hogy a tragédia egy derűs tavaszi vasárnapon történt. Akkor is, mint rendesen, ott töltöttük a délutánt. Az alkonyat már leszállt, a színes rongyokba burkolt villanylámpák a szokottnál is misztikusabb színeket árasztottak. A napfényes, áradó tavaszi délelőtt valamennyiünket elbágyasztott, de egyébként is merengeni való alkonyat volt és bánat leselkedett a zugokban. Keveset beszéltünk, halkan, puhán szitált a szó és mindig újra csend lett. Már nagyon megnőtt közöttünk a csend, amikor Amaryllis megszólalt: — Amaryllis most száll, repül... Amaryllis felhő. Nem is csodálkoztunk ezen. Amaryllis már annyi minden volt, miért ne válhatott volna felhővé? Különben is sűrűn voltak különös dolgai, még nálunk is bolondosabb volt. Most is, hogy egyik kereveten kezeit feje alá téve háton feküdt, hófehér arcából szinte foszforesztálvá csillantak elő a szemei. Törékeny kis virág, az apja pomerániai földesúr, az anyja nagyon északi szláv. Többet nem is igen tudtunk róla, hacsak azt nem, hogy örökké hazudott. Később rájöttünk, hogy nem is hazugságok ezek, csak ismétlődő játékai egy gyökértelen fantáziának. Mikor kitalálta a maga számára az Amaryllis nevet, napokig boldog volt, játszott, nevetett. Meg kell jegyeznem, hogy Amaryllis abban is különbözött a többiektől, hogy semmit sem csinált, csak lázasan tervezgetett. Egyszer eszébe jutott, hogy orvos lesz. Felcsapott medikának, néhány hétig lelkesen hallgatta a tudós professzorok előadását. Azután átvonult a történelmi intézet levéltárába és nagy titokban valami tudományos kutatásba kezdett. Később a zeneművészeti főiskolám iratkozott be, majd nyelveket, legutoljára filozófiát tanult. Ha okosan akartunk beszélni vele, titokzatosan mosolygott, mint egy filigrán és majdnem fekete Mona Lisa. — Felhő vagyok. Szállók... szállok át a falakon... A ház felett ... át a folyón . . . túl a mezőn... most... most... valami nagy hegy fölé értem ... Most felhőnővérekkel találkoztam__ milyen különös... milyen jó érzés felhőnek lenni. A halkan csendülő gyerek hang átitatta a szoba levegőjét, már-már terhes volt a monológ, de szólni senki sem mert. Amikor azon kezdtem gondolkozni, hogy az ilyen halk és monoton hang olyan bénító, mint valami újfajta gáz. Láthatatlan, megfoghatatlan, de beleévődik az ember idegeibe. — Amaryllis száll... Igen... Most valami város fölött vagyok ... Kicsit megsebzett egy felhőkarcoló... Egy kis felhőgyolcs leszakadtrólam... jönne utánam, de elmarad... Szegény... Ezüstösen süt a ho-M...» Megcsillannak a folyók, a tavak. Feketék... nem is feketék, kékek a hegygerincek ... Most rajtam is megcsillan abhold . . . — Te_ Amaryllis ... hagyd abba, kérlek, — szólalt meg kérlelő hangon a hosszú Stahlenberg, aki botanikus volt. Amaryllis egy pillanatra kinyitotta szemét, azután folytatta tovább. Különös felhőjárása közben elhagyta Svájcot. Lapunk mai száma 16 fillér