Nemzeti Ujság, 1939. július (21. évfolyam, 147-172. szám)
1939-07-01 / 147. szám
'Ellentétes Jelentések a helyzetről Időjárás: ■— m mm i —m l . ■ - 1/-A Várható táv/fl, — Jíuglia elszánt» rás a követ■ ^ ■rflWBAAHW ^KWVlT^m «n ^/ináról és tár• n ez a húszon- ^Ba». b fpl%»» ^ ffw remT'* IsTSw Mg ¥ «H mR AF ^ Jjyatási feltéte» négy ón ár* a: ffpjjk. 8 pSL^ff p|M JBJ mkgm fH H f|§ | f| mfegfe. Mm "Wt JhiBPt ” London Gyenge szél, B ’*$&§ Ifi ®8® !& §1$ fs$ i n, a WLWI m t&ne&jt minden északon zivatar# R w ffi J f M w p M ^ M I j|V WfWILA szovjet-követe■ a hőmérséklet JB ^JkLeA AjRmwM/lm Ül lést ^&é%QlJdk a nyugaton csők• MussolMl*Hitler ^tVzailan'mapad XXI. évfolyam, 147. szám ♦ SZOMBAT «^lApest, 1939 julius 1 .a,ái&*^ht Báró Perényi Zsigmond Kárpátalja kormányzói biztosa Király József a magyar, Kadlec Antal a szlovák és Jódy András a magyar-orosz képviselők nevében beszélt a Házban BUKARESTI PILLANAT Bukarest, június 30. Többségében új arcok a román parlamentben, a folyosó és ülésterem élete egyaránt merev és feszélyezett formák, keretek között mozog; az új képviselők nehezen ismerkednek az új környezettel, a régi képviselőház mohikánjai pedig az új parlamenti rendszerrel. Tudni való, hogy ezúttal nem kerületek küldtek képviselőket a parlamentbe, hanem foglalkozási ágak és kúriák, a területi elv alkalmazása csak részleges, ezért tehát ijesztően hiányzik az országgyűlés légköre mögül maga az ország, amely jelen van azokban a parlamentekben, ahol egy-egy képviselő egy-egy élő területet képvisel. Az új rendszer képviselőháza úgy hat, mint az ország foglalkozási ágainak savtalan és ízetlen kivonata, szinte üres statisztikai absztrakció. Alig több mint hely és alkalom ahhoz, hogy a kormány nyilatkozatai valahol elhangozzanak. Lehet, hogy az a titokzatos princípium, amit politikának hívnak s ami nem más, mint meggyőződések, akaratok, szenvedélyek, célok és ösztönök rejtelmes szövedéke egy nemzet életének tényei közül, lehet, hogy a politika egyszer majd megtölti a maga sajátos életével ennek a képviselőháznak fagyos, félő, bizonytalan és ideges légkörét. Az arcok azonban ma még üresek és merevek; a képviselőknek több mint nyolcvan százaléka máshonnét jött ide, nem a politika szféráiból. Néhány hónappal ezelőtt megjelent a királyi rendelet, hogy meg kell alakítani az uj pártot s abba bizonyos cenzus szerint lépjen be mindenki. Az emberek csodálkoztak s a megyei vezetők mindenütt megalakították a pártszervezetet. Az emberek csodálkoztak, azután beléptek. Azután megjelent a rendelet arról, hogy milyen elv szerint gyűl össze az uj képviselőház, történjék meg az egyes foglalkozási ágak jelöltjeinek kijelölése s a választók a választáskor szavazzanak rájuk. Az emberek újra csodálkoztak s egyik részük szavazott, a másik részüket pedig megválasztották. Az, ami a politikát politikává teszi, a meggyőződések, elszántságok és akaratok harca, az egyáltalában nem szerepel ennél a választásnál! Ez volt az a képviselőház, amely előtt a múlt héten elhangzott a királyi trónbeszéd s amely előtt most megkezdődött a trónbeszédre adandó válaszfelirat „vitája“. A vita rendezése nem nélkülözte azt az erőfeszítést, hogy a felszólalók ne csak üres formulákat, hanem konkrét tényeket is mondjanak. Az erőfeszítés azonban csak erőfeszítés maradt. Mit volt mit tenni, mint azt, hogy Calinescu miniszterelnök szerdai beszédére odatenni a szónok elé a mikrofont is, a rádión át talán valóban az országnak beszél, így pedig csak egy többségében kényszeredett, nyugtalan embercsoportnak. Hogy Calinescu mit mondott a kisebbségekről, azt most hagyjuk. A hivatalos román állampolitika három mondata a kisebbségekről csak fakó általánosságokat tartalmaz; aktuálisat most csak annyit, hogy ez kizárólag Románia belső kérdése, nem érintheti a határokat s azokon belül is csak kulturális és gazdasági vonatkozásai vannak, politikaiak nincsenek. Tekintve, hogy az eléggé egészségtelen sajtócenzura lehetetlenné teszi a kérdések ily megtárgyalását s emiatt a román élet telel van mindenféle suttogással és hírrel? a képviselők gyanakodva, vegyes érzésekkel fogadhatták a kormányfő nyilatkozatát. Ennél azonban sokkal érdekesebb volt a beszéd első kétharmada, amely innét, a kormányelnöki székből, heves és burkolatlan támadás volt az előző rezsim alatt megmozdult és kifejlődött politikai törekvések ellen. Arról beszélt, hogy utoljára már tizenhét párt darabolta fel a román parlamentarizmust, hogy az ország ennek következtében „végveszély“ elé került, napi ezer népgyűlés csigázta fel a politikai szenvedélyeket s ebből a végveszélyből egyedül a mai hivatalos egypártrendszer volt a kivezető út. Elismeréssel emlékezett meg Gogáról, mint akinek személye talán normális körülmények között alkalmas lett volna bizonyos korszerű ideálok politikai képviseletére, azonban a helyzet volt nyugtalanító és viharosabb, semhogy egy egyéni erő, bármely kiváltságos volt is, számíthatott volna. Hangsúlyozta a beszédnek ez a része magának az uralkodónak szerepét s dicsőítette, hogy polgárháborútól mentette meg az országot. Természetesen nem felejtkezett meg az eredmények vázolásáról sem. Úgy látszik, főképp ez volt az a rész, amiért a román parlament szerdai ülése igénybe vette a mikrofont, hogy a rádió hangszóróin kersztül tartson utólagos meggyőző és igazoló beszédet. Ugyanakkor Iorga a szenátusban nagyjából szintén ezeket mondta, miközben szenátori ülések között többieké mellett szemrehányóan meredt rá két hely: Maniu és Bratianu helye. A Romániát vezető mai politikai koncepció ugyanis a szenátust kívánta megtenni azzá a hellyé, ahol a saját. AZ ARANYDÉNÁR Junius volt. . ., Lomhán cammogtam, mint az orzott méztől jóllakott medve a poros országúton. A makadam útra némán és mozdulatlanul vigyáztak a fák.Némán és mozdulatlanul, mert még szellő sem borzolta ágaikat. Kabátomat vállamra vetettem és kibontottam átnedvesedett ingemet. A messzeségben kéklő hegyekre futottak fel a búzaföldek, sárga színük beleolvadt a zöldesbarna erdőkbe, látott pirostetős házacskák pettyezték a mezőket, melyeket már jóideje nem tarkított egyetlen felhős árnya sem. Vasárnap volt. Valamelyik közeli faluban litániára harangoztak, a harang érces zúgása megtörte a nyomasztó csendet. Álmosan heveredtem le egy terebélyes fa tövébe. Kabátomat fejem alá gyűrtem, piroskockás zsebkendőmet arcomra terítettem és elszontyolodva gondoltam arra, hogy még milyen messze vagyok utazásom céljától, attól a kis falutól, ahol bérmakeresztapám lakik... Mire felébredtem, a fülledt meleget elűzte a kósza szél, a füvek között tücsök cirpegett. Meguzsonnáztam és útnak eredtem. Már jó negyedórányira lehettem attól a helytől, ahol megpihentem, mikor egy útelágazáshoz értem, azaz nem is elágazás volt, — csak az mondhatta volna annak, aki az ellenkező irányból jön —, hanem egy homokos dülőféle, mely a makadam útba torkollott, örömmel vettem észre, hogy egy férfi tart felém. Gondoltam, bevárom, hátha együtt mehetünk egy darabig, hiszen magányosan olyan fárasztó és unalmas az országutakon baktatni. Már csak pár lépésnyire volt tőlem. Jól szemügyre vettem, mielőtt ezóba elegyedtem volna vele. Hajlotthátú férfi volt, korát nem igen lehetett felbecsülni, mert bár torzonborz szakálla és vállig érő haja őszbe csavarodott, fekete szemében még tűz lobogott. Fasorra, összenőtt szemöldöke, alacsony A VÉGH GYÖRGY homloka, lenőtt fülcimpái a panoptikumban látott gonosztevőkre emlékeztetett, szóval olyan emberre, akivel nem szívesen találkozik földi halandó éjfél után a sötét mellékutcákban. Nekem nem volt mit féltenem, hát megállítottam. — Adj* Isten bátyám. Az öreg megtorpant. Rám emelte szemét, azután mintha távolba meredt volna. Néhány pillanat múlva viszonozta köszönésemet. — Adj* Isten, öcsém. — Hangja kellemetlenül recsegett. Görcsös botjával ütemesen dobolt a földön. Az öreg nem látszott szószátyárnak. Röviden és fáradtan felelt, mintha nehezére esne a beszéd. Az öregedő férfi beszél így, aki már van olyan bölcs, hogy belássa: kevés szóval többet lehet mondani. De én csacsogó kedvemben voltam és mindig hajszolt valami, hogy soha nem látott emberek életéből ismerjek meg történeteket. Történeteket, melyeket átélt valaki és melyek mégis annyira hasonlítanak az Ezeregyéjszaka csodálatos meséihez. Cselhez folyamodtam. Elmondtam, hogy ez és ez vagyok, ide és ide tartok. Gondoltam, hogy ezzel megoldom a nyelvét és nem lesz olyan szűkszavú, mint amilyennek első szavai után képzeltem. Azonban az öreg szótlanul baktatott mellettem. Már jó ideje poroszkáltunk így némán, engem bántott a kudarc, hogy kísérletem meddő maradt, de féltem attól is, hogy a mogorva öreg rámförmedne, ha megtörném a csendet. Egyszerre váratlanul megszólalt. Úgy tűnt fel, mintha nem is hozzám beszélne, hanem csak magában motyogna. Hangja még most is fáradt volt, de már nem recsegett olyan kellemetlenül. Rövid, megfontolt mondatokban beszélt, folyékonyan, mintha imát vagy olyan verset mondana, melyet még akkor is tudna folytatni, ha álmából költenék fel. — Jaj, hol van, hol van a kincsem! Oly szép volt, oly ragyogó és mégsem találom. Szebben ragyogott, mint a derűs nap az égen, szebben az északi fénynél Valahányszor a rétre futok, eszembe jut kincsem, zokogva hullok a porba és mégse találom. Meglepődtem. Itt az országút közepén költővel találkoztam volna? Még nem láttam soha egyetlen élő költőt sem, csak a tankönyvekből emlékszem rájuk, de azok nem ilyen torzonborz szakállúak, azoknak olyan gondosan épült fejük van ... Kezdett még jobban érdekelni az öreg. Hirtelen felém fordult, most már biztosan tudtam, hogy hozzám szól: — Mondd öcsém, nem láttad az arany- dénáromat! — Hangja már nem recsegett, nem is volt fátyolos, inkább követelődző. Azt hiszem, a hideg futott át a hátamon. Ezt nem vártam volna egy költőtől. Ha — döbbentem rá — talán nem is költő, hanem rabló, vagy gyilkos. A lábam remegni kezdett, valószínűleg a fáradtságtól. A szívem is hevesen zakatolt, ajkamat összeharaptam, nehogy kísértésbe jöjjek megszólalni, mert akkor rögtön észrevenné gyávaságomat. Gondoltam, kísérletezésre használom fel az alkalmat, mert úgy hallottam egyszer, ha vadállattal kerül szembe az ember, nem szabad elveszítenie a fejét, mert akkor örökre elveszíti. Kicsit röstelltem magamat, hogy ilyen viccek és marhaságok jutnak az eszembe, mikor talán emberéletről van szó és pláne az enyémről. Kellemetlenül éreztem magamat és fürkésztem a láthatárt, nem közeledünk-e egy faluhoz, hogy lerázhassam ezt az öreget, akinek én akaszkodtam a nyakába. Nem messze homályos fény, derengett, valami tanya lehetett. Az öreg bütykös ujját ajkához emelte, mintegy hallgatásra intve és igy szólt? — A titkomat ne mondd el senkinek, mert akkor soha nem találom meg az elveszett kincset. Én beleegyezőleg bólintottam és megálltam a tanyánál, hogy szállást kérjek" éjszakára. Azt hittem, hogy az öreg továbbmegy majd és megszabadulok tőle. De nem, ő is megállott. Bezörgettem, a béres elcsitította a herregő kutyákat és kinyitotta a kiskaput. Mihelyt Lapunk mai száma 10 fillér