Néphadsereg, 1963. július-december (16. évfolyam, 27-52. szám)
1963-07-06 / 27. szám
A hivatás szerelmesei Másfél évtized Amikor megkérdeztük, ki a tüzéregység legjobb tisztje, a parancsnok rövid gondolkodás után így felelt: „Nehéz kérdés. Nálunk sok a hivatását szerető, jól dolgozó tiszt. Talán a sok közül beszéljen Paskó István századossal. Több mint tíz évig szakaszparancsnok volt, s néhány hete került a hatodik üteg élére”. Fülledt, bágyasztó hőség terpeszkedett Paskó százados parancsnoki irodájában. A tiszten mégsem látszott a hőség hatása. Mozdulatai határozottak, beszéde nem hangos, mégis élénk és energikus. — Csaknem másfél évtizede vonultam be katonának — mondja kérdésünkre. — Tizennyolc éves koromban, önkéntesként kerültem a hadseregbe. Kezdetben nem is gondoltam arra, hogy tiszt leszek, „csak” tiszthelyettesi ambíciókkal indultam meg a katonai hivatás útján. Gondoltam, őrmesterként, vagy törzsőrmesterként szolgálok majd egy életen át. Így is kezdtem. 1950 áprilisában, egyévi szolgálat után őrmester lettem és szolgálatvezetői beosztást kaptam. Néhány hónap múlva megnősültem. Ekkor úgy éreztem, elértem, amit akartam. Elégedett voltam. Szerettem a munkámat, igyekeztem minél jobban végezni, ötvenegyben tiszti tanfolyamra küldtek, ötvenkettő őszén alhadnaggyá aszattak. Azóta, tíz és fél esztendeig szakaszparancsnokként dolgoztam. Két hónapja bízták rám az üteget. — Milyen érzés volt ilyen hosszú ideig szakaszparancsnoki beosztásban dolgozni? — Nagyon jó érzés. Meggyőződésem szerint a hadseregben a szakaszparancsnoki az egyik legszebb beosztás. Eszembe sem jutott, hogy elégedetlenkedjek sorsommal, beosztásommal. Mindig szerettem emberekkel foglalkozni. Reggeltől estig együtt voltam a szakasszal, szerettem a munkámat, az embereket, s éreztem, hogy a katonák is tisztelnek és szeretnek engem. — Mi a legmaradandóbb emléke hosszú szakaszparancsnoki pályafutásáról? — Sok kedves emléket őrzök. A sok közül talán a búcsúzások a legemlékezetesebbek. Szívbe markoló, s ugyanakkor nagyon-nagyon jó érzés, amikor a parancsnok azt látja, hogy a leszerelő harcos — aki talán nem is szívesen jött katonának, baj is volt vele — mégis könnyezve búcsúzik elöljáróitól, alegységétől, fiatalabb harcostársaitól. — Mit tud egykori katonáiról? — Elég sokat. Gyakran kapok tőlük levelet, többen évek múltán is meglátogatnak. Nézze csak: ezt az üdvözlő lapot éppen tegnap hozta a postás. Mátéffy Róbert tartalékos szakaszvezető küldte Lillafüredről, a nászútjáról. Tóth József tartalékos tizedestől pedig a közelmúltban kaptam meghívást az esküvőjére. S a számos levél közül, amelyet leszerelt katonáimtól kaptam, talán Vörös Lajos tartalékos szakaszvezetőé a legkedvesebb. Vörös elvtárs apátlan-anyátlan árvaként nevelkedett. Újonc korában nagyon sok baj volt vele. Nagy türelemmel és megértéssel igyekeztem formálni jellemét. Sokat segített ebben az egyik legkitűnőbb rajparancsnokom, Halasi László szakaszvezető. Végül Vörös Lajos egészen megváltozott: példás magatartású, jól képzett katona lett belőle. Nem véletlen, hogy szakaszvezetőként került tartalékállományba. S néhány hónappal leszerelése után nagyon szép levelet kaptam tőle. Őszinte, keresetlen szavakkal megköszönte a hadseregben kapott nevelést, s leírta, hogy ennek a polgári életben látja igazán hasznát. — Azt mondják, hogy aki a hadseregben ilyen eredményesen nevel, az a családjában is érvényesíti e képességét. Valóban így van? — Úgy érzem, igen. Feleségemmel kiegyensúlyozott házaséletet élünk. Immár tizenharmadik esztendős házasságunk alatt sohasem veszekedtünk. Három gyermekünk van. Erzsike tizenkettő, Marika tíz, Pista hétéves. Jól tanulnak, sok örömöm telik bennük. Feleségem dolgozik, a legnagyobb kislánnyal együtt magam is segítek neki a háztartásban. Nem szeretem a basáskodó, otthonában elterpeszkedő férjet, aki csak kiszolgáltatja magát. A munkát mindig megbecsültem, s azért becsülöm azt is, aki szeret dolgozni. Ezt a laktanyában éppen úgy tudják rólam, mint otthon, családi körben. — Mivel foglalkozik, amikor pihen? — Van egy tv-készülékünk, a jó közvetítéseket mindannyian szívesen nézzük. Esténként elolvasom a napi sajtót, s ha még marad időm, könyvet veszek a kezembe. A gyerekek is sokat olvasnak, különösen Erzsiké. A laktanyában is szívesen látom, ha a harcos olvas. Persze, csakis akkor, ha elvégezte napi teendőit. Azt tartom, hogy a munka és a művelődés az emberi jellem két legjobb formálója. Bertalan István K aland? A katonák csak annak emlegetik. Tréfálkozva beszélnek róla, s egyiküknek sem jutna eszébe hőstettet emlegetni. Azt sem mondják álszerénykedve: „Más is ezt tette volna a helyünkben ..És azt sem mondják: „Kötelességünket teljesítettük.” Inkább úgy beszélnek az esetről, mint afféle izgalmas játékról. Vegyük sorra, mi is történt. Az alegység, Pável István őrnagy elvtárs parancsnoksága alatt gyakorlatra indult. Velük volt Nagy Dávid őrnagy elvtárs is, a parancsnok politikai helyettese és Csukás Ferenc hadnagy elvtárs, szakaszparancsnok. Aznap erős felhőszakadás volt a gyakorlat színhelyén, s már induláskor akadt némi izgalom. Egy hídon haladtak át, amelyet a megduzzadt patak alámosott. Megnézték, elég erősnek találták még, szerencsésen túljutottak rajta, de a víz folytatta romboló munkáját, ezért ismételten megnézték, hogy szükség esetén az utánuk haladók számára figyelmeztető jelzést állítsanak fel. Ekkor történt az első meglepetés. Az ár, amint elhordta a földet a híd mellől, szabaddá tett egy, a háborúból ottmaradt aknát. őrt állítottak, értesítették a tűzszerészeket. — Ez a nap is jól kezdődik — mondta valaki, s a katonák felvillanyozódtak, természetesen egyébről sem volt szó menet köbben a gépkocsikon, mint árvizekről, alattomos aknáról és egyéb veszedelmekről. Amint Környe községen futottak keresztül, újabb izgalom támadt. Egy asszony állította meg a parancsnoki kocsit. Tremmel Antalné volt, a tanács pénzügyi előadója. — Elvtársak! — mondta izgatottan — jelezték, hogy árvízveszély van, az erőmű víztároló tava gyorsan duzzad. Értesíteni kellene a távollevő tanácselnököt, hogy intézkedjen, de a telefonösszeköttetés a vihar miatt megszakadt. Pável őrnagy elvtárs csak egy pillanatig gondolkodott. Eszébe jutott a korábban látott, félig elmosott liftest a hídnál. Annak a pataknak a vize is a tóba ömlik... — A rádióskocsi lépjen összeköttetésbe a laktanyával! — adta ki a parancsot. A laktanyából azután telefonon megkeresték a tanácselnököt, aki nyomban indult is. A víz azonban gyorsabb volt. Rohamosan emelkedett a tó felszíne, szemmel látható volt, hogy a zsilipek már nem bírják tartani a hatalmas víztömeget. Nem várhatták be a hazaigyekvő tanácselnököt, cselekedni kellett. A tó sarkánál lakóházak és egyéb épületek állnak. Mélyen a tó vízszintje alatt. Ha a víz megindul, emberéletek, értékek kerülnek veszélybe. A katonák elindultak a veszélyeztetett területre. De még át sem értek a hídon valamennyien, már bekövetkezett, amitől tartottak. A tó vize óriási nyomással áttörte a zsilipeket. Az ág irányában álló hatalmas, méteres átmérőjű fákat szinte pillanatok alatt alámosta, majd gyökerestül kifordította, némelyiket gyufaszálként ragadta magával. Ez idő alatt Vízkereti Géza, a Vörös Csillag Termelőszövetkezet traktorosa az igazak álmát aludta patak menti házában. Traktorát járatta be, az eső elől tért haza, s meghagyta feleségének, hogy csak akkor ébressze fel, ha eláll az eső. — Géza! — rázta meg a felesége délután négy óra tájban — mintha valami zúgna odakinn ... A traktoros fülelt egy kicsit, aztán a másik oldalára fordult. — Semmi az — felelte — csak a víz .. . Esik. „Csak a víz?” Ebben igaza volt. De az a víz akkor már félelmetes erővé duzzadt. Már a patak hídja fölött kavargott az úttesten, fatörzseket, és hatalmas köveket görgetve magával. A katonák ekkor értek a házba. Felriasztották a traktorost és nyomban munkához láttak, cipelték ki a bútorokat és egyéb ingóságokat. Másik csoportjuk a másik lakóházat ürítette ki, harmadik csoportjuk az istállóból terelte ki az állatokat. A termelőszövetkezet két nagy kanjával különösen sok bajuk volt. A buta állatok nem akartak kimozdulni óljukból. Akkor már derékig ért a víz. A tizennégy katonával együtt a vízben állva küszködött az ár ellen Pável őrnagy, Nagy őrnagy, Csukás hadnagy is. Mire Vízkeletiek otthonát kiürítették, már le is omlott a ház homlokfala. Majd megrepedt és néhány perc alatt lezuhant az istálló fala is. Kötelet feszítettek ki a patakhídhoz, abba kapaszkodva tudtak csak járni. De még így sem sokáig. Az ár embermélységű gödröket, árkokat vájt a talajba. Ez veszélyessé tette a mentést. Egy ilyen hirtelen keletkezett víz alatti gödörbe csúszott bele Jugovics János honvéd. Csukás hadnagy elvtárs csak a hajánál fogva tudta kirántani. A katonákat még ilyen veszélyes helyzetben sem hagyta el a tréfálkozó kedv. A Vízkeletiek udvarán álló emésztőgödrös árnyékszéket körülfogta a víz. — Nini — mondta egyik katona — ebből vízöblítéses angolvécé lett. Alig mondta ki, az ár felkapta a deszkaalkotmányt és úgy „elöblítette” onnan, mintha sosem állt volna ott. Matus István honvéddel majdnem megismétlődött Jugovics balesete. Éppen ki akart kapaszkodni a vízből, mikor belecsúszott egy alattomos vízmosásba. Szerencsére többen is voltak a közelben, s kihúzták. Időközben a helyszínre siettek a falusiak, de segíteni nem tudtak. Köztük és a katonák között ott tombolt a medréből kiáradt patak. Néhányan, akik mégis próbálkoztak, veszélybe kerültek. Pável őrnagy elvtárs ezért kikapaszkodott a vízből, hogy intézkedjen. Ekkor nézett csak végig magán. Díszöltözetben volt, mert estére vizsga utáni bankettre volt hivatalos felesége iskolájába. De nem ez döbbentette meg. Inkább az, hogy amíg a vízben küszködött a katonákkal, nem is érzékelte azt a veszélyt, amit így „kívülről nézve” látott. „Azonnal parancsot kell adnom a mentés beszüntetésére” — gondolta, amint látta, milyen hősies erőfeszítéssel, egymásba kapaszkodva birkóznak a katonák a vad sodrású árral. De a katonák éppen jelezték, hogy újabb házak kerültek veszélybe, s engedélyt kértek azok mentésére is. Megérkezett a tanácselnök is, de nem tudott átjutni a rohanó vízáradaton. Körülbelül három óra hosszat tartott a küzdelem az árvízzel. Addigra csillapult az ár hevessége. A mentés befejeződött, s a katonák csapzottan, némelyikük kék foltokkal, útnak indulhattak, vissza a laktanyába. — Izgalmas napunk volt... — állapították meg hazafelé. „Kaland” — mondják a katonák. Kasza Miklós elvtárs, Környe tanácselnöke mást mond: — Csak értékben mintegy hetvenezer forintnyit mentettek meg a katonák. Nélkülük életveszélybe kerültek volna Vízkeletiek és a többi ott lakók is. Köszönetünket szeretnénk hivatalosan is kifejezésre juttatni... Dr. Mészáros Ferenc Ezt a hatalmas fát is tövestül fordította ki a víz Kasza Miklós tanácselnök megköszöni Pável István és Nagy Dávid őrnagy elvtársaknak a segítségét (Bleich Rudolf felvételei) A KISZ-gyűlésen, egy fegyelmi ügy tárgyalása során már a harmadik felszólaló kezdte így a mondókáját: én is szájtáti voltam, csatlakozom az első felszólalóhoz, aki... Hát igen, aki ugyanúgy kezdte, mint az utána következő negyedik hozzászóló. Úgy éreztem, mintha egy népes család férfitagjai ülnének, beszélnének ezen a gyűlésen, akiket Szántáti Péternek, Pálnak, Pistának és Jóskának hívnak. Csak később értettem meg, hogy itt nem vér szerinti rokonságról van szó. Ezek a katonák nem egy apától, egy anyától származnak. Csupán életszemléleti atyafiság köti össze őket: mindnyájan szájtátsaknak vallják magukat. Kik ezek a katonák, akik ilyen kedves, bohókás szóval becézik magukat, miközben dörgő kritikát nyilaznak megtévedt társuk felé. Önkritikájuk ugyanakkor olyan gyöngéd, harmatos, mint a frissen szedett kerti virágok: a „tátikák". Csak hallgatni kell szavaikat, egybevetni a történtekkel s rögtön elkészíthető róluk az erkölcsi gyorsfénykép. Ezek a katonák olykor elmennek a megalkuvás végső határáig, hogy aztán egy KISZ-gyűlésen egy-egy parádés kis önkritika árán kimagyarázkodva a kollektíva színe előtt — ismét kiegyenesítsék meggörbült gerincüket. Az történt ugyanis — mint ilyen esetben történni szokott —, hogy egy fegyelmezetlen társuk önfejűen, önkritikátlanul, ki ha nem én módjára viselkedett, sorozatosan megszegte a katonai fegyelmet, és egy parancsnoki fenyítés után egy népes közösség előtt volt kénytelen számot adni viselt dolgairól. Amit elmondott, szürke, köznapi eset volt, megtűzdelve a fegyelemsértés általánosan ismert jegyeivel. Annál érdekesebbnek tűnt a légkör, amelyben élt, cselekedett. Nem csinált semmi titkot viselkedéséből, olyan nyíltan fröcskölte szájon egyik-másik társát mosakodás közben, úgy hangoskodott, olyan fesztelenül hülyézte le azt, akit éppen kipécézett magának, hogy a jó érzésű katonáknak a gyűlésen is megkeveredett a gyomruk. S mindezt nem sötétben, másoktól elbújva, titkon, valamelyik félreeső szobában művelte. Erre ugyanis nem volt szüksége, mert olyan jó rajbeli társak vették körül a nagyfiút, legalábbis a taggyűlésig, akik előtt nem kellett szégyenkeznie. A szájírttak segítették, mosolyogtak, vigyorogtak, jó képet vágtak, olykor-olykor nevettek is egy jót az ízléstelenségeken. Utána sompolyogtak a fegyelmezetlenség útján, szemükkel, tekintetükkel, mosolyukkal biztatgatva elkísérték őt a gödör széléig, amelybe aztán hagyták beleesni, ők persze megálltak a kátyú szélén és így szóltak önmagukhoz: mi nem vállaltunk veled eddig sem közösséget, mi rendes emberek vagyunk, jöjjön csak az a tagyűlés minél hamarább, ott majd kiteregetjük a szennyesedet! Addig azonban egy kukkot sem! Mintha összebeszéltek volna, úgy állták szavukat. Mikor aztán a taggyűlés fegyelmezetlen társuk ellen fordult, ők beszéltek a leghangosabban: Láttuk ezt mi! Tudtuk, hogy ez lesz a vége. Szomorú példája ez a kispolgári elvtelenségnek, közömbösségnek, hamis utánzata az őszinte elvtársi önkritikának. A szájtátiak voltaképpen gyáva emberek. Nem mernek szembeszállni nyíltan és azonnal mások hibájával. Óvatosak, kétarcúak. Ugyanúgy helyeselnek a fegyelmezetlennek, mint ahogy később nyilvánosan, taggyűlésen elítélik a fegyelmezetlenséget. Mindig arra forgatják a köpenyegüket, amerről a szél fúj, önkritikájukban meg csak annyit vetnek saját szemükre, hogy olykor-olykor tátva marad a szájuk. A vérbeli szájtáti takargatja, restelli gyávaságát. Faluhelyen az ilyen legényeket kicsúfolják a lányok, s ezért nem is mernek a gyengébb nem képviselőinek szemébe nézni. Bezzeg a laktanyában az ilyesmit nem tartják szégyennek. Itt van fórum, ahol „önérzetes” férfiak időnként összegyűlnek. Komoly képpel meghallgatják őket. Sőt, szavaikat beírják a jegyzőkönyvbe: kérem, én szájtáti voltam. Milyen jó alkalom erre egy férfitaggyűlés. Lányok előtt úgysem lehet r 1 .