Néphadsereg, 1980. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)

1980-10-11 / 41. szám

Szocialista _______közösségMUNKÁNK: GARANCIA A javítóbázis udvarán tábla hirdeti: „A szocialista munka üzeme.” A bázis dolgozói először 1978-ban érdemelték ki az elismerést, már tavalyi munkájuk alapján ismét elnyerték a címet. Az már szinte természetes, hogy az idén a „mesterhármas” eléréséért dolgoznak. Annál is inkább nyilvánvaló ez, mert a honi légvédelmi seregtest kötelékébe tartozó üzemben hagyományai vannak a jó munkának és a versengésnek: régebben többször is elérték a Kiváló Vállalat címet Prekli János őrnagy, technikai helyettes számokkal, gazdasági mutatókkal támasztja alá az elért eredményeket Évről évre több gépkocsit, járművet javítanak vagy újítanak föl, olyan megrendeléseknek tesznek eleget sikerrel, amelyekre az országban alig akad vállalkozó. A felújításokkal az elmúlt három esztendőben mintegy 2,4 millió forintot „spóroltak” meg. — Ebben a megtakarításban — mondja Prekli őrnagy — kiemelkedő szerepet vállalt a Petőfi Sándor Szocialista Brigád: a négytagú kollektíva másfél millióval járult hozzá a 2,4 millió forinthoz. Magasan kvalifikált szakmunkások, olyanok, akikre azt szokták mondani: igazán értik a dolgukat. S mindig lehet rájuk számítani. Tóth Kálmán brigádvezető, kinevezett polgári alkalmazott 1952 óta dolgozik a néphadseregben. Egyike a legrégebbi törzsgárdatagoknak. Az elmúlt évtizedekben megszámlálhatatlanul sok gépjárművet, munkagépet javított meg. Szinte nincs is olyan műszaki hiba, amellyel ne birkózott volna meg sikerrel. — Nálunk a takarékosság azt is jelenti, hogy nem dobunk el semmi olyat, ami még használható. Mindent megjavítunk, azt is, amiről mások már lemondtak — hangsúlyozza Tóth Kálmán és hozzáteszi, hogy immár ötödik éve, hogy az általuk felújított gépjárművekre hathónapos garanciát adnak, amelyet most egy évre (!) emeltek fel Egy év garancia a gépjármű-javításban — ez bizony ritkaságszámba menő önbizalmat feltételez. Azonban a Petőfi brigád — munkája biztosítékaként — nyugodtan vállalhatja: az általuk javított gép legalább egy évig fog megfelelően üzemelni. Nem emlékeznek rá, hogy ez idáig valaha is kaptak volna reklamációt. A műhelyben úgy vélekednek róluk, hogy „amelyik gépet ők megjavítják, az olyan, mint az új”. Jó hírük túlterjedt az üzem határain. Gyakran név szerint hívják őket, ha segítségre van szükség. Tudják, hogy Tóth Kálmánnál nincs jártasabb a daruszerelők között; Stegl Béla — a brigád párttagja — ragyogóan ért az oxigénes gépkocsikhoz; Szabó Ferenc csak „ránéz” egy meghibásodott Rábára és mondja, mi a teendő; Dányi Béla — szakszervezeti bizalmi helyettes — pedig a kómarók specialistája. Szaktudásuk pótolhatalan, rendkívül fontos szerepet játszik a harckészültség szempontjából. Többször előfordult, hogy otthonról hívták be őket, ha szükség volt az értő, segítő kezekre. Sok-sok elismerés, oklevél, kitüntetés fémjelzi áldozatkész, méltó tevékenységüket. Hárman kiváló dolgozók, a Honvédelmi Érdemérem tulajdonosai. 1968 óta — amikor is a brigádot alapították — minden évben elértek valamilyen — legutóbb aranykoszorús — címet a szocialista versenymozgalomban. Az idén a katonarésztvevőkkel együtt készültek a díszszemlére. Hetekig távol dolgoztak a családtól, úgy éltek, mint a sorkatonák. A díszszemle sikeréért végzett munkájukért a seregtestparancsnok oklevélben elismerését fejezte ki. Az eredmények mögött olyan közösségi szellem áll, ami sikereik egyik legfontosabb záloga. Ha kell, segítik egymást a munkában, a magánéletben egyaránt. A több évtizedes munkatársi kapcsolatok erős baráti szálakká szövődtek. A családi házak építésének ideje — amikor egymásnak segítettek a betonozásban, malterkeverésben — már lejárt, hiszen legtöbbjüknek felnőtt lánya, fia van, s rendezett körülményeket, otthont 1. — Mindent megjavítunk, azt is, amiről mások már lemondtak (Tóth Kálmán brigádvezető) 2. A jó szerelő ezermester is egyben (Stógl Béla) 3. - Csak jó munkahelyi légkörben lehet jól dolgozni (Szabó Ferenc) 4. - Sokat segítünk egymásnak a munkában és a magánéletben egyaránt (Dányi Béla) 5. - A Petőfi brigád egy év garanciát vállal a megjavított gépekre Fotó: NÉMETI PÁLNÉ JEGYZET A ruha ugyan száraz marad... Esik az eső. Nem mondhatni, hogy szakad, de mindenképpen kényelmetlen ilyenkor a szabad ég alatt dolgozni. Talán azért is ül mozdulatlanul a fiatal tiszt a tehergépkocsi fülkéjében, és lesi rezzenetlen a motorházba hajló gépkocsivezetőt Igaz, az ablakon patakokban csörgő vízfüggönyön át is látni a tiszt érdeklődő, együttérzést tükröző arcát Drukkol a sorkatonának, mihamarabb sikerüljön elhárítani a hibát. Hogy a katona mire gondol, nem tudhatom. Ázni bizonyára ő sem szeret, éppúgy nem, mint a „fedezékből" együttérző ifjú tiszt Lehet, hogy vitatható az álláspontom, de kimondom kereken: engem ámolyán kényes, kocsijában pöffeszkedő méltóságra emlékeztetett a hadnagy. Hogy ilyen esetben mi lenne a helyes magatartás? Szálljon ki, mondom én, hiszen a katonai főiskolán ő is legalább úgy megismerte a motor működését, mint beosztottja a gépjármű-vezetői tanfolyamon. Segítsen a katonának, hajoljon ő is a motor fölé, s ha mégsem ért hozzá kellőképpen, hát legalább adja kéz alá a szerszámokat. Meggyőződésem: a parancsnok nagyot nőtt volna a sofőr meg a század minden katonája előtt - akikhez éppen akkor igyekeztek a lőtérre —, ha odaállt volna beosztottja mellé. Minden bizonnyal nagyobb tisztelettel és megbecsüléssel néznének fel rá. Az pedig összehasonlíthatatlanul többet érne, mint egy szárazon maradt tiszti gyakorlóruha. ZS. I. Vasárnapi levél Tisztelt Főtörzsőrmester Elvtárs! Hetekig hordtam magamban az önnel történt furcsa találkozásom történetét, ami hosszas tűnődésre késztetett. A mi esetünk azért is különleges, mert ön minden valószínűség szerint talán már nem is emlékszik az eseményre, bizonyára nem is vett észre engem, mert saját felháborodásával volt elfoglalva. Pedig higgye el, én legalább annyira feldúlva indultam a randalírozó társaság felé. Jól emlékszem, késő délután volt, a tér sarkában ültem egy padon, kisfiam és a házbeli gyerekek játszadozását vigyázva. És akkor megjelent a „csapat”, vagy nyolc-tíz rosszul öltözött fiú és két-három tizenéves leány, akik néhány hete odaszoktak a nagy fa alatti csendes, árnyékban pihenő padokra. A környékről, a közeli gyermeknevelő intézetből és sajnos, a mi lakótelepünkről szerveződött „gyülekezet” esténkénti társalgásaiban a testrészek, a trágár szavak kötőszó gyakorisággal fordulnak elő, s már-már ott tartanak, hogy gyakran visszájára fordulnak a mondataik: csak az igazi kötőszavak képviselik bennük a szép magyar nyelvet Emlékszik, főtörzsőrmester elvtárs? Az aznap délutáni „műsoron” felháborodva, szinte egyszerre álltunk fel és indultunk a társaság felé. Jaj, de jó, gondoltam, önben társra leltem, ketten talán nagyobb hatást teszünk a csapatra, amikor — három hét alatt immár negyedszer — megkérjük őket, hogy csendesebben társalogjanak ne üvültözzék szerte a világba a trágárságaikat, főleg ne a játszótéren, az óvodás és kisiskolás gyerekek füle hallatára. A baj ott kezdődött, hogy ön előbb ért oda a társasághoz és... és a mocskos szájú fiúknál is trágárabb szavakat kiabálva utasította rendre őket. S bizony nem sok eredménnyel. Csönd telepedett a játszótérre. Néhány percre még a csapat tagjaiba is beleszorult a szó, de aztán annál nagyobb erővel csapott a magasba a kaján, röhögés és az ocsmány szövegelés. Nyakamat behúzva somfordáltam vissza, aztán kisfiammal átmenekültünk egy másik, szerencsére csak gyerekzsivajtól hangos homokozóba. Őszintén meg kell mondanom önnek, főtörzsőrmester elvtárs, mélyen felháborított közbelépésének módja. Abban biztos vagyok, hogy fellépését a jó szándék vezérelte, de higgye el, a trágárság ellen nem lehet trágársággal harcolni! Azt el tudom képzelni, hogy a szülők nélkül nevelkedett nevelőotthoni gyerekek hol szedték össze nyelvkincsüket, de vajon a lakótelepi fiúk, lányok hol tanulták? A családban, az utcán, az iskolában, baráti körben vagy éppen a játszótéren? Nehéz válaszolni. És azt is csak találgahatom, hogy ön honnan szerezte szókincsét... INDULATOK ÉS KÖTŐSZAVAK