Népiskolai Tanügy, 1880 (10. évfolyam, 1-24. szám)
1880-09-16 / 18. szám
206 házból, vagy rongyos rekliből, az ő „kiforditombeforditom“ ügyessége által új öltönyt készit, de attól tartok, hogy mindez csak szemkápráztatás, külsőség, mulékony látszat. Attól tartok, hogy az a szép szőlőfürt, az a mosolygó piros alma, mely a galagonya bokron és a fűzfán terem, könnyen vaczkor ízű lehet, vagy belseje, illatos zamat helyett, sodomai hamuval van tele. Röviden, amiatt aggódom, hogy az úri nevelésnek a nép között tragikomikus eredménye legzen. Olyanforma, mint Puszta- Haraszton volt egyszer a majomtánczoltató kóklerek művészetének. Mi volt az? Adomaszerű, de jónak látom itt elmondani. Hát, lelkem adta, amint a komédiások bemutatták a közönségnek az ő kitanult vörös pofájú majmukat, a kasznár úr kisebbik pukkancsa (kis bérese) úgy megtalálta nézni, hogy midőn harmadnap múlva az újonnan szerződtetett gazdasági írnokot megpillantá, azt hive, hogy a vörös majom visszajött s beszerződött írnoknak. Egy reggel oda is sompolygott az iroda ablakához, egy pálczikával megzörgeté azt, mire persze az írnok kidugta fejét, hogy hát mi az, ki kopog, mi kopog? A Gyuri pedig megörül, ingerkedve bökdösi feléje mutató ujját s a nyelvével úgy tesz neki, hogy: krk, krk! Meglehet, hogy jóizót nevetsz az adomán ; hanem, kérlek, most már légy komoly, mert az analógiát, az úri nevelés tragikomikus eredményét ott láthatod az óhnép közt. Ez is majomnak képzeli nemcsak az Íródeákot, vagy a tanítóját, de saját gyermekét, sőt önmagát is. E felfogást ugyan nem annyira a gyermeke iránti majomszeretetben (ami tudvalevőleg csak az úrabb osztály betegsége) árulja el, mint inkább azon kificzamult észjárásban, mely az utánzó, vagy majmoló ösztönt fejleszti ki benne rendkívüli módon. Mindennek pedig az lesz a természetes következménye, hogy az együgyű, igénytelen szívben kikéi a nagyravágyás ördög-petéje ; az egyszerű ember nyugtalankodni kezd egyéni és polgári helyzetében, melyet számára a gondviselés kijelölt ; a cseléd folyvást többet igényel, engedelmeskedni nem akar; a szobalány kisasszonyt, az iparosné nemzetes asszonyt, gazduram teiis urat iparkodik affektálni ; — szóval senki sem éri be azzal, ami,— folyvást nagyobbra áhítozik, nagyobbra lát, s bármibe kerül neki, láttatni, feltűnni óhajt. Igaz, hogy a magasabb színvonalra való törekvés magában véve dicséretes dolog; ámde nem szabad felednünk, hogy egy megrakott járómű, egy szénás szekér, midőn partnak fölfelé halad, csak úgy juthat nehezen tetőre, ha minden része, minden porczikája a maga helyén van, ha befogott lovai elég erősek, ha a szerszámok, gyeplő, istráng, tengelyvégszögek, stb. mind jó karban állnak. Még az is szükséges, hogy a kerekek jól meg legyenek kenve, hogy a szénás szekér kínjában ne nyikorogjon olyanféle nótát, hogy bár csak, mire tetőre ér, valami könnyű úri bricskává alakulhatna ; — végre szintén szükséges, hogy a kocsis ügyesen tudjon hajtani, feje ne szédüljön, a kátyúkat ismerje, szénája pedig igazán rendben legyen, leszorítva, lekötözve, amint kell ! Mármost azt kérdem: vájjon a mai társadalom hasonlít-e az itt leirt szénás szekérhez? Szekérnek ugyan szekér, de az úri nevelés kimozditá helyéből minden darabját. Szénája valóságos Csáki-szalma mely félre áll, akár a Dudiné kontya. Nem is csoda, hiszen a tehertartó keresztfa régen kettétört alatta. Tengelyszögei, összetartó kapcsai kihulltak, vagy legfölebb holmi laza erkölcsök és fegyelmetlenség által vannak pótolva. Négy lőcscse, a keresztény négy főerény, nem támogatja oldalait ; gyeplője, hámja nem a szilárd igazság és komoly kötelesség-érzet műhelyében készült, ideig-óráig tart. Hát lovai: az Ur félelme és a bölcseség? (Bocsánat a metaphoráért!) Azok régen kidőltek! Helyettök a gőz, vagy szusz van befogva; de ez csak arra való, hogy nagy füstöt csináljon s a szekér tologatóit elkábitsa. Mert sokan tolják ez a nyomorult szekeret, hogy a kultúra Rigi-ormára fölsegitsék. Liberális miniszterek, kormányrendeletek, törvényhozó testületek, nagyhangú államférfiak, politikusok, hirlapirók, okleveles és okleveletlen néptanítók, akadémiai, egyetemi, lyceumi és gymnáziumi tanárok.. . mind az úri nevelés rozzant szekerét tologatják, vonszolják, czipelik teljes erejökből. Olykor a hátulját fordítják előre, sőt néha oldalt, vagy keresztbe szorítják, mint a rátótiak a létrát, mikor az erdőn viszik vala keresztül. De csak nem boldogulnak. In vanum laborant. Ott lepi őket a tudatlanság sötét, éjszakája, meg a kitörő zivatar, az égi- (illetőleg a földi-) háború, a forradalom. Pedig nagy emelőrudakat is használnak, tekintélyes összegeket szavaznak meg, újabb és újabb erőket alkalmaznak a munka folytatására. Mindhiába! A rozzant szekérnek, a beteg társadalomnak, úgy ki van mozdulva helyéből minden porczikája, hogy már csak az imádság tartja össze. Azaz hogy épen az imádság legkevésbbé. Ezt a régi összetartó elemet félredobták az új mesterek ; helyette silány drótot, csepümadzagot, vagy kovászos csirizt és szabadkőműves maltert hoztak divatba. Ezek a diplomás urak az imádságot, hitet, lelkiismeretet annyira becsülik, mint az evangélium szavai szerint, bizonyos oktalan állatok a gyöngyöt ; — azok