Népművelés, 1971 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1971-01-01 / 1. szám

MOLNÁR JÁNOS: A közművelődés a X. kongresszuson t­öbb idő kellene a lapzártáig adottnál, hogy a X. kongresszus beszámolójának, vitájának és határozatának a művelődés irá­­nyításáról, fejlesztéséről szóló fontos megállapításait elemezzük, a teendőket tekintve a szükséges kö­vetkeztetéseket levonjuk. Ez alka­lommal csak az első benyomások összegezéséről lehet szó. Még így sem térhetünk ki a vitára, csak az egyhangúlag elfogadott beszámolót és a határozatot — a kongresszus fő dokumentumait — tartjuk szem előtt.­­ Mindjárt a tennivalók számbavé­telére­­kerülhetne sor, hiszen a kong­resszus fő mondanivalója éppen az volt, hogy az alapjában helyes poli­tikát csak a gyakorlatban, a tettek­ben lehet megőrizni és továbbfejlesz­teni. Ez a kiindulópontja a kong­resszus művelődéspolitikát érintő megállapításainak, határozatainak is. A Központi Bizottság beszámolója és a határozat tényként említi az ed­digi művelődéspolitika helyességét. Ha a gyakorlatban előforduló ferdü­lésekről beszéltek — mint pl. a mű­vészetpolitika esetében —­, azt az egészében helyes politikától való el­térésként értékelték, így kell érteni a határozatnak azt a kijelentését, hogy „a helyes elvek és a gyakorlat között azonban olykor ellentmondá­­sok, az irányelvek gyakorlati érvé­nyesülésében torzulások keletkez­nek." A párt művelődéspolitikája megfelel a szocialista társadalom je­len követelményeinek, és azokon az elvi alapokon kell továbbfejleszteni, amelyeket a már több mint tízéves gyakorlat igazolt. A művelődéspoli­tika jól felhasználta az összpolitika kedvező hatását, az általa megte­remtett alkotó közéleti légkört, és segítette is annak erősödését. Azt kell csak helyesen érteni, mi módon védelmezhetjük igazán a párt helyes művelődéspolitikáját. Az alap: az eredmények reális értékelése. Az el­vek próbája a tett, a gyakorlat. Ha az eredmények igazolják az elveket — mint ahogy ez a közművelődés­ben is így van —, akkor ez a poli­tika beváltotta a hozzáfűzött remé­nyeket. Csakhogy a marxizmus—le­­ninizmus alkotó alkalmazásának alaptörvénye, hogy a helyes politikát igazán csak annak továbbfejlesztésé­vel lehet igazolni. Nem az a kérdés, jól van-e ma, inkább, hogy lehetne jobban. A kongresszusi beszámoló és a ha­tározatok a közművelődés szem­pontjából biztatóak és tettekre serkentőek. A beszámoló tömö­ren, elvileg bátran és átfogóan határozta meg a közművelődés igazi jelentőségét, így szólt erről: „A köz­­művelődés az egyéniség kibontakoz­tatásának, a szocialista demokrácia erősítésének, a termelési kultúra emelésének nélkülözhetetlen tényező­je. Jelentőségét különösen fokozza a szabad idő növekedése”. Az utóbbi években egyre terjed az a felisme­rés, hogy a közművelődés össztársa­dalmi ügy, a párt tömegpolitikájá­nak alapvető része. Ez aligha össze­­geződhetett volna kifejezőbben, mint a fenti idézetben. Itt a termelési, a politikai, világnézetig az egyéni mű­velődési oldal nagyon határozott megfogalmazást nyert, mint nélkü­lözhetetlen tényező. Először történt, hogy nem csupán mint művészeti és tudományos ismereteket terjesztő szektort említették a közművelődést, hanem mint a művelődésnek olyan önálló ágát, amely a szocialista for­radalom további fejlődésének nélkü­lözhetetlen eszköze, saját törvényei­vel és „alkotó” oldalával egészben. Valami ilyesmire vártak a népmű­velők már régóta. A kongresszus is úgy vélte hát, hogy a közművelődésnek — a helyes politika alapján — nem kell félnie közvetlen politikai, termelést segítő feladatok vállalásától, hiszen azok megoldásában egyre nagyobb és ön­álló tényező a művelődés. Ez a fel­fogás egyértelmű cáfolata a közmű­velődést a szórakoztatásra degradáló nézeteknek. A népművelők jól tud­ják — élik a gyakorlatban —, hogy az űrkutatásról szóló ismeretterjesz­tő előadás is csak ,­szórakoztató mó­don igazán eredményes, hogy a­­„csak” szórakozás is mennyire mű­velődést követel, ha eredményes akar lenni. A beszámoló és a hatá­rozat szerint is a művelődés az egész embert gazdagító, az ember minden képességét fejlesztő eszköz, nemcsak az „elvont” politizálásnak vagy a munkához értés erősítésének az esz­köze. Mindez — gondolom — a köz­­művelődés korszerű felfogásának tö­mör összegezése is. A beszámoló — és általában a kongresszus — rendkívül nagy fi­gyelmet fordított a szocialista köz­­gondolkodás erősítésére. Így szól er­ről a határozat is, amikor kijelenti, hogy: „ ... a különféle ellenhatások gyengítésével és fokozatos kiszorítá­sával kell fejleszteni népünk szocia­lista közgondolkodását. El kell érni, hogy a szocialista erkölcsi normák növekvő erővel érvényesüljenek. Építőmunkánk további eredményei­vel, a politikai öntudat és a művelt­ségi színvonal emelésével kell erő­síteni népünk szocialista szemléle­tét.” Ha a szocialista fejlődés egé­szének summázataként érthető szo­cialista közgondolkodás fejlesztésé­ben a művelődésnek ilyen fontos sze­repe van — ez tény —, a közművelő­dés csak a korszerű felfogás alapján, intézményhálózatait fejlesztve, a benne érdekelt és felelősséggel dol­gozó szervek egységét növelve lehet igazán hatékony. A művészeti moz­galmaktól, a könyvtáraktól, az isme­retterjesztő szakkörökön át a tele­vízióig a közművelődés csak egységes koncepció alapján képes eredménye­sen segíteni a szocialista közgondol­kodást. Bár ez elvileg világos, ki­munkálandó következtetései és fel­adatai vannak, a­z előbbi elvi megállapításokból ered a beszámoló következteté­se: Mind állami, mind válla­lati forrásokból többet kell jut­tatni a felnőtt lakosság oktatá­sára és művelődésére” ... Ez a kije­lentés megerősíti azt az elképzelést, hogy a közművelődés anyagi támo­gatása elsőrendű állami feladat a s népművelés AZ ORSZÁGOS NÉPMŰVELÉSI TANÁCS FOLYÓIRATA XVIII. ÉVFOLYAM 1971. JANUÁR

Next