Népművelés, 1982 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1982-01-01 / 1. szám
alakítják a művelődéspolitikai elveket. Ráadásul azok már bonyolult közvetítőrendszeren haladtak keresztül, míg eljutottak hozzájuk, közben rájuk tapad a különböző szintű irányító apparátusok értelmezése. A népművelők a helyi viszonyok alapján, no meg az elkülönült apparátusérdekek miatt szintén sajátos szellemet csempésznek a művelődéspolitika betűi mögé. Csak így lehetséges, hogy egy-egy megyében, településen mintha a többitől elütő normák is léteznének. Pl. bizonyos művészeti alkotások bemutatása elé akadályokat gördítenek, vagy azt sugalmazzák, hogy bizonyos tevékenységi formákat nem kell meghonosítani, bizonyos előadókat ne hívjanak meg az intézmények stb. Olyan alkotásokról, tevékenységekről van szó, amelyeket a központi művelődéspolitika támogat, sőt kifejezetten kívánja népszerűsítésüket. Az általános művelődéspolitikai, célokkal a helyi irányítás mindig azonosul, de egyedi esetekben olyan helyzetet is tud teremteni, amely közömbösítheti, „kiolthatja" a központi akaratot. A népművelő ilyenkor a tudathasadás állapotába kerül. Érzi, hogy őrlődik a központi meg a helyi vezetés malomköve között. Más értelmiségi rétegek nemigen kerülhetnek hasonló helyzetbe. A népművelőkhöz legközelebb álló pedagógusoknak ettől eltérő a viszonyuk a „helyi"-hez és a „központi"-hoz. (Csak egy helyi társadalmi csoporttal foglalkoznak, a tanterv központi stb.) Szerintem etikánk legfontosabb problémáit ebben a helyzetben kell keresni, mert ez akadályozza a népművelőt abban, hogy kellően érzékeny legyen a környezetében élők késztetései iránt. És itt igazat kell adnom Vereség Honának ehhez manapság különleges képességek kellenek. A többség a szerepkereséssel, az önállóság látszatának megőrzésével van elfoglalva, nem tud még arra is figyelni, hogy mit mondanak az emberek. Hogyan változtatható etikussá a mai mechanizmus? Szerintem úgy, ha egyrészt nagyobb önállóságot adunk a népművelőnek a művelődéspolitika aprópénzre váltásában, beleszólást a helyi döntésekbe. Másrészt ha egyre inkább bevonjuk a művelődő embereket az intézmények működtetésébe. Ma az etika és a szakma sokszor szemben áll egymással. A népművelő nem tud megfelelően azonosulni azzal, amit csinálnia kell. Ebből származik a sokat emlegetett „identitászavar": nem tudja, kit képvisel, kinek van rá szüksége. Ahhoz, hogy a művelődéspolitika céljaival és a környezetében élő emberekkel egyaránt azonosulhasson, arra volna szükség, hogy a napi munkában kevésbé kelljen idomulnia a helyi apparátushoz. Még jobb lenne, ha a helyi apparátus magasabb szinten képviselné ezt a kettős érdekrendszert. De nemcsak erre van szükség. A munka jellegén is változtatni kellene. Hogy egyre kevesebb olyan népművelő legyen, aki csak tervez, szervez és adminisztrál, és egyre több, aki közvetlen nevelő munkát is végez, aki a felnőttnevelés egyik ágában is szakember. (Egyetértek mindazokkal, akik a vitában a szakképzés felelősségét etikai szempontból is hangsúlyozták.) Akiknek pedig a feltételek biztosítása, az irányítás, a tervezés marad a feladatuk, válhassanak igazi szocialista „menedzserré", akire a nagyobb önállósággal együtt nagyobb felelősség is hárul. A népművelői etikát nem szabad a szakmaiság helyett hangsúlyozni. Nem lehet pusztán etikai normaként előírni, hogy a népművelő dolgozzék eredményesen, a közművelődés mechanizmusa jól működjék. Ebben az értelemben nem szakmai etikát kell írni, hanem reformokat hozni: a tételes etika csak konzerválná a mai gyakorlatot. De a szakmai problémák kapcsán érdemes etikaikérdésekkel is foglalkozni, hiszen a kultúraközvetítésnek része az etikum. A népművelő - bármilyen szerény mértékben - a társadalom erkölcsét, erkölcsi nézeteit is alakítja. És mivel szerepe van a kultúra elosztásában, a helyi emberikulturális „beruházásokban", e szerep méltó betöltéséhez szilárd etikai meggyőződést is ki kell alakítania. Szakmánk divatszava ma kétségkívül a nyitottság. Nyitott a jó művelődési ház, a jó népművelő, maradjon nyitott ez a mi etikai vitánk is. Korántsem a divat okán, persze. Összeszámoltuk: Varsányi Gyula utóhangjában - hogy ne mondjunk vitazárót - háromszor annyi kérdőjeles mondat szerepel, mint a vitaindítójában. Kicsit képletesen, de ez is jelzi, hogy a kérdések és válaszkísérletek újabb kérdéseket, eddig homályban levő megoldatlan problémákat hívnak elő, melyekre többnyire ugyancsak nem adható egyszer s mindenkorra befejezett válasz. Vagyis a kieresztett szellemet már nem lehet - nem is szabad - visszagyömöszölni a palackba, itt van a levegőben, meg kell tanulnunk együtt élni vele, háziasítani és fölhasználni munkánkban. Azt írtuk áprilisban a vitaindító végére, hogy „csatlakozzanak az ismeretlen területre induló expedícióhoz". Nos, a vita egyik tanulsága számunkra éppen az, hogy az újat, a korszerűt nem „ismeretlen területen" kell keresnünk, hanem azon a nagyon is régi terepen, amelyet közművelődési gyakorlatnak nevezünk. Bebizonyosodott az is, hogy az etikai kérdések ritkán jelennek meg tisztán, önmagukban. A mindennapokban szorosan összefonódnak művelődéspolitikai, gazdasági, képzési meg egyéb szakmai problémákkal. S mivel a népművelő ezekkel nap mint nap találkozik, úgy véljük, nyitva kell hagynunk lapunkat a népművelői etikához kapcsolódó további írások előtt. A szerkesztőség 4