Népművelés, 1983 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1983-01-01 / 1. szám
H LU N CO 'LU C o CO LU CDC CO ¡ G Q I N sz 1 o Izgalmas vitát rendezett a FÉSZEK-ben a Művészeti Szakszervezetek Szövetsége és a Budapesti Pártbizottság Oktatási Igazgatóságának esztétikai tanszéke annak a sorozatnak a részeként, amely évek óta folyik művészek, művészetirányítók részvételével, s a művészetpolitika, művelődéspolitika, az esztétika időszerű kérdéseit tűzi napirendre. Az eddig megtárgyalt fontos problémákhoz szorosan kapcsolódott a napjainkban egyre feszítőbb kérdés: a művészet helyzete a jelenlegi gazdasági feltételek között, a gazdaság és a művészet összefüggése napjainkban. A vitaindító felszólalások között mindenekelőtt Kemenes Ernő, a Tudománypolitikai Bizottság főosztályvezetője adott szemléletes képet azokról a közgazdasági tendenciákról, amelyek közt a nemzetközi monetáris rendszer összeomlása, az infláció felgyorsulása, a nemzetközi hitelrendszer megrendülése, valamint a világgazdaság stagnálása, az energiaválság stb. játszik szerepet, s rányomja bélyegét a hazai gazdasági helyzetre. A gazdasági feszültségek áttételeződnek a társadalmi élet más területeire, s a kulturális szféra sem vonhatja ki magát hatásuk alól. Gazdaság és művészet volt a vita témája. A hangsúlyt az élre kell helyezni, mert a gazdaság és a művészet viszonya nem egyoldalú kapcsolat, hanem kölcsönös viszony, a köztük lévő kölcsönhatás jegyében kell tisztázni kapcsolataikat. Más szavakkal: a művészetpolitika továbbfejlesztésében, a művelődéspolitika korszerűsítésében sokkal többről van szó, mint a gazdaságpolitikai trendek átvetítéséről. Nemg szabad pusztán a gazdaságpolitikának a művészetpolitikára való adaptálásáról beszélni, noha a gazdaságpolitikai törekvések tanulságait megfontoltan tanulmányozni és hasznosítani kell a művészetpolitikában is. A viszony egyik oldalán a gazdasági-pénzügyi tények hatását kell kiemelni a művészeti tevékenységre (ha nincs több pénz, akkor nincs mit elosztani), másrészt a művészet, a kultúra visszahatását a gazdaság korszerűsítésére, a termelés kulturáltságára. Egyoldalú a kérdésnek az a megfogalmazása, amely a kultúrát, a művészetet pusztán felhasználónak, fogyasztónak tekinti, s azt kérdezi : mennyi pénz kell a kultúrára? Vitányi Iván a vitában a kultúra átalakító szerepére tette a hangsúlyt: mennyi kultúra kell a pénzhez?, azaz világos, hogy a financiális lehetőségek teljes kiaknázása nem korlátozódik csupán az anyagi feltételek meglétére. Fel kell tenni azt a kérdést is: kulturáltsága következtében mennyire alkalmas a pénz felhasználására az irányító, a tervező, a dolgozó ember? Nagy dolog ma a hitelhez való hozzájutás. Ennél csak az a nagyobb dolog, hogy mit kezdünk a nehezen megszerzett hitellel, milyen okosan tudjuk felhasználni. A kulturáltság ezen a szinten meghatározóan szól bele a gazdaság hatékony működésébe, teljesítőképességének növelésébe. A vitaindítók mindegyike kapcsolódott - ha más és más hangszerelésben is - a Kemenes Ernő által az első lépésben feltett kérdéshez: rendezettek-e a gazdaság és a művészet kapcsolatai ? - s a válasz egyértelmű: a rendezettség zavarai mindenképpen tisztázást igényelnek, de ezt nehezítik a mai bonyolult gazdasági feltételek. A vita indítását szolgálva Drecin József miniszterhelyettes három kemény problémát fogalmazott meg. Az első: a művészet mennyire törekszik a társadalmi-gazdasági fejlődésnek megfelelő felépítés kialakítására? A második az ország gazdasági helyzete, s ennek a nehéz helyzetnek tartós jellegéből fakad. A harmadik az előzőhöz kapcsolódik: az életszínvonal alakulásának szóródása olyan helyzetet idézhet elő, hogy lehetségesen éppen azon rétegek életszínvonala nem javul, amelyek a művészet iránt a legfogékonyabbak, s a művészeti értékek létrehozását szorgalmazzák, támogatják. ”