Kalauz, 1865. október - 1866. szeptember (2. évfolyam, 1-52. szám)
1866-02-23 / 21. szám
a kérdésre határozott „nem“-mel feleljek. Annyiszor s oly sokszerű körülmények közt tanúsította már e nemzet életrevalóságát, hogy e tekintetben sem lehet jövője felől kétségbe esnünk. —i középtanodáink hosszú időn keresztül fó súlyt fektettek a latin nyelv tanítására, s elérték-e czéljukat? van-e nemzet, mely Cicero, Horacz és Virgil nyelvét ékesebben beszélte volna, mint a magyar ? Igaz, hogy maga latin nyelvtanítási módunk is fonák volt, mert megtanultuk a nyelvet tökéletesen, sőt ékesen beszélni, még a remekírókból is bemagoltunk egyes helyeket, anélkül azonban, — ami legszükséges, leendett,— hogy a classica litteraturát ismertük volna: linguistákká, rhetorokká, poétákká képeztettünk, de nem phylologusokká. E tanrendszer egyik fonákságát századunk első negyedében kezdők belátni. Nemzeti litteraturánk műveléséhez fogtunk ekkor s alig néhány évtized alatt oly virágzásba hoztuk szépirodalmunkat, hogy szónoklat-, regény-, lantos- és hősköltészetünk ma már kiállja a versenyt,— a bölcsészet- és phylologiában túlszárnyaltak,— de hisz ez szomszédaink eleme, — még ellenben a történelem és törvénytudományban aligha túl nem teszünk rajtuk. Szerény nézetem szerint leginkább csak kettőben maradtunk hátra, de épen e kettő iszonyú hiány korunkban, u.m. egész nevelésben a népnél s a reáltudományokban a művelt- és középosztálynál; annak oka, a nagyon is sok közös, talán leginkább ama nyomasztó viszonyban keresendő, mely a forradalom előtt földes ur és jobbágy közt létezett,—melynél fogva igen sok ur nem értelmes embert, hanem csak izmos munkást, nem józan földmivelőt, hanem vak eszközt óhajtott bírni jobbágyaiban, — emeze pedig visszás tanrendszerünkben. Az 1848-i hongyülés jól ismerte e hiányokat s midőn mind amellett, a szabadság, egyenlőség s testvériség elvét kimondván, nem kételkedett a felszabadított népet választói joggal felruházni, kétségtelenül fajunk természetadta józanságába helyező bizalmát, azon reménynyel, hogy a legközelebb behozandó iskolai reformok épen oly gyorsan fogják e hiányokat megszüntetni, amily hamar képes volt e nemzet elhanyagolt szépirodalmát homályából az európai műveltség színvonalára fölemelni. — Ez lehetett,—s szeretem hinni,—hogy ez volt a kilátás, melyből a nevezett hongyűlés a XX. t. sz. 3 §-ban a hazai közoktatásügyet az államra ruházta. Schuvarcz Gyula úr I. röpiratának 4. pontjában érzékenyen panaszkodik, hogy a 48-i törvények közöl épen e czikk maradt eddigelé a legmeddőbb betű. Igaz, hogy a most idézett szempontból csakugyan meddő betű maradt, de aki a 48 előtti iskolai ügyet, különösen a népiskolák állását összehasonlítja a mostanival, habár egyrészt kénytelen lesz bevallani, miszerint a népnevelés igen sok tekintetben nagy haladást tett ez idő alatt, másfelől lehetetlen lesz észre nem vennie, hogy a kezek, melyek az absolutismus alatt egy kivitetlen nagy terv foganatosításával foglalkoztak, itt is hátra hagyták — hogy úgy fejezzem ki magamat,— szennyeket. Avagy nem emlékezünk már a néptanítói székekre is becsempészett civilizátorokra? vagy nem láttuk-e a népnevelést felkarolt lelkesedés nimbusából kivigyorogni a nemes tendentiát, mely néha-néha tisztán érthetőn is nyilvánult s nem egyebet óhajtott, mint kivinni — a népnevelés utján, hogy néhány év múlva — a szegedi tanyákon is németül beszéljenek. — Való, hogy legmeddőbb maradt a mondott törvényczikk, de hogy nem maradt volna az, úgy hiszem elég világosan tanúsítja az első felelős magyar cultusministerium csak azon egy életbe vágó intézménye is, mely szerént közköltségen tehetséges ifjak küldettek volna ki