Népnevelők Lapja, 1878 (13. évfolyam, 1-52. szám)
1878-02-23 / 8. szám
legyenek, kiknek folytonosan szemük előtt lebegjen annak tudata, hogy egy egész község legdrágább kincse van rájuk bízva, s keblük magasan feldobogjon ennek meggondolásánál. Egyéni vélemény ez, de aligha csalódom, ha azt mondom, hogy tanítóképző intézeteinkben épen az érzületnek fejlesztésére, a kedély nevelésére fordítunk legkevesebb gondot. Pedig csak ott gyúlnak fel a kebelben magas eszményképek az embernek földi élete felől, csak ott fogamzanak a minden szépért, jóért, nemesért lángoló ifjúi kebelben azok a gyönyörű és nagy feltételek, szándékok, célok, melyek a romlatlan léleknek oly ihletett hangulatot kölcsönöznek ; csak ott fejlődik ki az ifjúban az a szent buzgóság, mely jutalmat nem várva, veszélytől nem rettegve fáradhatlanul működik amaz eszményképek megvalósulásáért: hol az ifjú már neveltetésének légköréből magába szívta annak tudatát, s hol ez a tudat vérévé vált, miszerint van e világon kivül, melyet látunk tapintatunk, Ízlelünk, érezünk, melynek porát tüdőnkbe szívjuk, melyet legapróbb parányáig felboncolunk, megmérünk, van ezen a világon kivül egy más világ is, melybe felemelkedve, ott érezzük csak igazán emberi méltóságunkat és a természet fölötti uralmunkat. Ez az a világ, melyben az embert, »hogy lábait meg ne üsse a kőben«, karjaikon hordozzák az élet legbiztosabb vezérangyalai : az eszmékért való lelkesedés, hivatásérzet, ügybuzgóság s a léleknek semmiféle elemi csapások, mostoha körülmények, ellenséges szándékok, sikertelen fáradalmak által le nem sújtható emelkedettsége. De ebben a világba vallásos nevelés nélkül még senki se emelkedett fel. És valljuk meg őszintén, hogy míg a felekezeti intézetekben a káték mellett egyszersmind vallásosságra is neveltek és nevelnek ; a községi tanodákból a felekezetességgel együtt egyszersmind a vallásos oktatás is ki van szorítva. *) A természeti terhek megismertetése, a tünemények törvényeinek kikutatása, a remekírók gondolatgazdag műveinek elemzése, az emberiség fejlődésének előadása mellett nem, vagy csak igen ritkán figyelmeztetünk a megfoghatatlannak, véletlennek, legszentebbnek működésére. Különösen két okból. Egyrészt miután látjuk, hogy mind a jeruzsálemi, mind a garizimi templomok romlanak — bomlanak, ami tagadhatlan tény ; azt hisszük, hogy velők együtt az oltár s az isten szobra is elenyészik. Pedig mikor a magbarok elemeire felbomlik, a csira akkor emelkedik csak fel az ég felé s fejlődik erős fává. Másrészt mivel az is bizonyos, hogy tömérdek végezni valónk van, s alig marad arra időnk, hogy az országútról a patak mentében elterülő hímes rétre lepihenjünk, homlokunkról az izzadás cseppjeit letöröljük s arcunkról, kezünkről a por szennyét lemossuk, ennélfogva igen szívesen átengedjük mindezen teendőket a vallástanítónak. Pedig a vallástanító, legyen bár a legkitűnőbb egyén, egyedül vallástani kézikönyvvel — a vallásosság theoriájával — vallásos embert nem fog nevelni. Tehát sok a dolgunk. De vajjon mire van nagyobb szükségünk a jelen pillanatban, jelen állapotaink közt? Olyan egyénekre-e,a kik igen szép reálismeretekkel jönnek ki az intézetből s a nevelés és oktatás elméletét A-tól Z-ig kis ujjakban bírják, avagy olyanokra, kik kevesebb ismeretekkel, csekélyebb didaktikai ügyességgel, de hivatásérzettől áthatott kebellel, ifjúi eszményképek által lelkesítve lépnek be sötét, pad *) Megengedjük, hogy vannak ilyenek is , ezek azonban csak kivételek. Szerk%