Népszabadság - Budapest melléklet, 2002. június

2002-06-01

38 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2002. JÚNIUS 1., SZOMBAT Árnyék az építészeten A közösségi építés elválaszthatatlan a politikától Fővárosunk főépítésze, Schneller Ist­ván vitára hívott minket, de hibát köve­tett el. Egyrészt mivel nehéz azzal vi­tatkozni, akinek alapvetően igaza van, másrészt ehhez nem ilyen finom, visz­­szafogott cikkben kellett volna elmél­kednie, kitéve magát annak a veszély­nek, hogy mások „hagyományos mellé­beszélésnek” minősítik a középületről, közeli-távoli nézetekről szóló tűnődé­seit. Az asztalra kellett volna csapni. Tisztelt közgyűlés, hát nehogy már az építési jog befőttje tegye el az építész nagymamát! Mi a fontosabb, az eszköz vagy a cél, az építészeti, környezeti, társadalmi jólét, vagy az ezek védelmé­re létrehozott építési jog? És nem arról a filozófiai problémáról van szó, hogy a cél szentesíti-e az eszközt, hanem a minus malum elvről: az-e a nagyobb baj, ha némi jogsértéssel épül fel a szenvedések emlékhelye, vagy ha elfe­ledik, mi történt itt, és a bűnöket valaki valamikor újra elköveti? Az építési jo­got a városkép, az épített környezet vé­delmére hoztunk létre mi. Mi, a társadalom­­ meg ne próbálják a mi emlé­kezésünk megzavarására felhasználni. Persze hogy ezután Vargha Mihály építész­kritikus azt írhatja: „fur­csa, elszomorító és visz­­szataszító, hogy mostan­tól van neki háza” (már­mint a terrornak). Tény­leg furcsa, elszomorító és visszataszító, hogy Var­gha nem vette észre, hogy ez a ház már a nyilasok beszállá­solása óta a terror háza volt, csak éppen nem tettek cégért a kapu fölé. Igenis szükség volt arra, hogy a kollektív em­lékezet által megjelölt hely fizikailag, építészetileg is megjelöltessen, és osto­baság arról írni, hogy pályázaton kellett volna a helyszínt kiválasztani. Az épí­tészt - hát igen, azt lehetett volna pá­lyáztatni. Ha építészeti vitát folytatunk, az csak arról szólhat, erre az emlékhely­kijelölésre, a borzalmak e színhelyének kiemelése szakszerű és korszerű építé­szeti eszközökkel történt-e. Lássuk tehát az építészet eszközeit. Az épület megértéséhez napfényes idő kell, hiszen a felső párkány szövege ön­magában „fejen áll”, csak akkor látjuk helyesen, ha a napfény a homlokzatra vetíti a terror szót és az önkényuralmi jelképeket. Egy ilyen fényjáték minden­képpen értékes és az egyik legősibb épí­tészeti eszköz, a neolitikum óta haszná­latban van. A falnak, tetőnek és kapu­nak a használata, a végsőkig letisztulva, szintén jól eltalált. Az egész épület „paszpartuzása” pedig az a geg, ami a környező épületektől való eltávolítást, a középületté emelést és a figyelemfel­keltést megoldja. Az igaz, hogy ehhez a járda gránitba fordítását is el kellett vol­na készíteni. Az épület térszerkezeti szempontból is érdekes: a falsíkból kilépő elemek teret iniciálnak, azaz tér­hatást hoznak létre az ut­cán. A kapun áthaladás­kor vagy a párkány alatt állva az épület tere más­képp hat ránk, mint ed­dig, megszólít, állásfog­lalásra kényszerít. Ennyi­ben valóban avantgárd az átalakítás. A színek helyükön vannak, a komorságnak, az egyenruhaszínnek nincs alternatívája, mint ahogy a gyász­keret is egyértelmű. Alighanem jobb lett volna, ha a könnyűszerkezet, az acélkonstrukció helyett gránitban épül meg a teljes keret, de nyilván ez stati­kailag éppúgy problémás lett volna, mint anyagilag. Így azonban a provizó­­rikusság érzete lengi be az új elemeket, pedig a szó szoros értelmében ércnél maradandóbbnak kéne lenniük. A külső tehát ütős, sőt fejbe verős, a funkciónak és az esztétikai igényeknek megfelelő, a belső azonban valójában ehhez nem nő fel. György Péternek abban teljesen igaza van, hogy vagányabb belsőre lett volna szükség. Nem a megrázó feldol­gozással, a valóban erőteljes eszközök­kel van bajom. Ezek jók, Fábryék jó munkát végeztek. Ez sok, de nem elég. Egy ilyen helyen a mennyezeteknek meg kellett volna hasadniuk, a falaknak meggörbülniük a tenger­szenvedéstől, amelynek tanúi voltak. Vagyis a több­­ több lett volna. Építészeti vitát akartunk, de a közös­ségi építés elválaszthatatlan a politiká­tól. Az Orbán-kormány akaratából épült az építészetileg értékes Terror Háza, a Millenáris Park vagy a csapnivaló Nem­zeti Színház, fővárosi kezdeményezésre a borzasztó Lehel piac. Hiba azonban bármelyiket is zsigerből gyalázni vagy dicsérni építészeti oldalról. Éppen a múlt héten járt Magyarországon először Kim Utzon, annak a világhírű Jorn Utzonnak a fia, aki a születésekor oly sok vitát kiváltó, a költségkeretet tízsze­resen túllépő sydneyi operaházat ter­vezte. Ő mondta el, hogy valójában az eredeti költségkeret valójában a beje­lentett összeg ötszöröse volt, tehát a túl­lépés csak kétszeres volt. Csakhogy po­litikai okokból nem vallották be, és a tervező sem beszélhetett róla. Akkor ott éppen baloldali kormány volt. Az épület ettől függetlenül Ausztrália büszkesége. Attól függetlenül is, hogy a belső befe­jezés az eredeti terveknél sokkal gyen­gébb lett, amiről éppen egy jobboldali kormány tehet. Nézzük tehát az épületet magát, és ne a jogi gáncsot keressük. Legyünk rá büszkék. Csanády Pál építész-újságíró, az Alaprajz főszerkesztője Az építészeti vita csak arról szólhat, hogy a borzalmak e színhelyének kiemelése szakszerű eszközökkel történt-e. Az avantgárd „paszpartu” megértéséhez napfényes idő kell fotó: Oravecz István Mostoha sorsú nonprofitok Felmérték a fővárosi civil kulturális szervezetek helyzetét - Vita a mecenatúráról A civil szervezetek, alapítványok, egyesületek színes programokkal gaz­dagítják a főváros kulturális életét, ám sokszor a legelemibb működési feltét­eleikhez szükséges pénzt is csak nagy nehézségek árán tudják előteremteni; közülük még a legnagyobbaknak sin­csenek számottevő anyagi tartalékaik. Ez az egyik fontos megállapítás Harsányi László és Kovács Róbert öt­száz budapesti kulturális szervezetre kiterjedő felmérésének összefoglalójá­ból, amely most jelent meg a Nonprofit Kutatócsoport Egyesület könyvsoroza­tában. A megkérdezett szervezetek mintegy 30 százalékának évente 500 ezer forint­nál kevesebb a bevétele. Alig 22 száza­lékuk képes évi 2,5 millió forintnál több támogatást szerezni. Eközben e szervezetek 60 százalékának produk­cióját, tevékenységét évente tízezernél több felnőtt vagy gyerek élvezi. Budapest kulturális kisugárzását e nonprofit szervezetek is jelentős mér­tékben elősegítik. A megkérdezett egyesületek, alapítványok 61 százaléka az egész országra kiterjedő tevékenysé­get folytat, 17 százalékuk pedig határon túl is rendszeresen szerepel. Ezzel szemben áll az a tapasztalat, hogy e szervezeteknek gyakorlatilag nincsenek tartalékaik. A produkciókra, kulturális események rendezésére létre­jött újabb közösségek már jobban iga­zodnak a kulturális piac körülményei­hez, mint a régebbi, leginkább a hagyo­mányőrzésre szerveződött egyesületek. A kulturális civil szervezetek szinte mindegyike azzal látja igazolva műkö­dését, hogy a hagyományos értékeket preferáló vagy hivatalos állami intéz­ményekhez képest igazi alternatívát kí­nál, és úttörője a legújabb kulturális és művészeti irányzatoknak. Ezért a fővárosi önkormányzat a kü­lönböző alapok pályázati keretéből nö­vekvő támogatást nyújt a kultúra civil szereplőinek. Meglepő azonban, hogy az állami és az önkormányzati források alig egyharmadát teszik ki a szervezetek bevételeinek, nagyjából megegyezően az egyre növekvő magánmecenatúrával. A Kultúraközvetítők Társasága­­ ma­ga is az érintett civil szervezetek egyike — a könyv megjelenése alkalmából be­szélgetést szervez Kulturális mecenatú­ra a fővárosban címmel kedd este 6 óra­kor a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár­ban. Az est vendégei: Schiffer János fő­polgármester-helyettes, Körmendy Fe­renc, a fővárosi önkormányzat kulturá­lis bizottságának elnöke. Házigazda: Hidy Péter. A beszélgetésre meghívást kapott több olyan civil szervezet, amely meg­határozó szerepet játszik a főváros kul­turális életében. Kirschner Péter Szerződéssel vásárolt magány Társalkodások Cirmivel Cirmi, a macska tekint föl a küszöbről. Juci néni óvatosan tereli a szoba felé, és közben biztatja, hogy fogadja barátságo­san a ritka vendéget. Az idős hölgy - öt­­venesztendei házasság után - három éve özvegyült meg. Két esztendeje életjára­déki szerződést kötött szomszédjaival. Azóta szinte csak a macskájával társalog, mivel senkije nincs. " Kálmán halála után Cirmike hetekig nem találta magát - fogad Juci néni. - Ült a fotel előtt, állandóan az ajtót lesve, hát­ha belép a férjem. Hiába szóltam hozzá, hiába vigasztaltam, nem érdekelte sem­mi. Az ételt is elutasította, nagyon lefo­gyott. Aztán összeszedte magát. Bár már ő is öreg, érzem, miattam tart ki. Mintha tudná, hogy rajta kívül senkim nincs. Felfedezőkörútra indulunk a lakásban. Az előszobában a zászlókkal, plakátok­kal díszített fal kincseit szemléljük. A macska a nyomomban jár. Hunyorogva tekint a relikviákra. Cse­pel, Diósgyőr, Honvéd - követem egy fo­cista pályájának emlékeit. A hazai jelké­pek mellett feltűnnek az ellenfelek aján­dékai is: Moszkva, Berlin és Nagyvárad csapatai mellett Győr, Tatabánya és Fe­rencváros is kapott helyet az emlékfalon. Preiner Kálmán, akit egy csúnya sérü­lés ütött el a válogatottságtól, az arany­csapat több tagjának volt barátja. Nem véletlen, hogy a vitrin sarkában, egy megfakult fotón a fiatal Puskás Öcsi öleli át. Mellette a másik kép már Athénban készült, amikor a világhírű 10-es edző­ként hívta vendégségbe az ugyancsak edzősködő barátját és volt csapatát. - Neki ennyi is elég volt a boldogság­hoz - mondja Juci néni, és közben figye­li a macskát, az álmosan pislant egyet, mintha egyetértene. - Bár kettétörték a sportsikereit, soha nem haragudott a bű­nösre. Elhangzik egy ma is élő, már nyugdí­jas mágus neve. Állítólag vele ütközött a férj a pályán, és mindkét lába eltörött.­­ Még idős korában is fájlalta a lábát, de soha, egyetlen szóval sem bántotta azt a másik játékost. Leült a fotelba, és akkor hagyta abba a csöndes panaszkodást, amikor Cirmi ráfeküdt a lábára. Kálmán halála óta engem is így vigasztal ez a macska. De van, amihez Cirmi segítsége is ke­vés. Az idős hölgy egy szerződést terít az asztalra. - Fiatal házaspár költözött a szom­szédba. Nagyon örültem nekik, mert vég­re nem éreztem magamat egyedül. Been­gedték a kisgyereküket, megkínáltak sü­teménnyel, ha átmentem hozzájuk, leül­tettek, beszélgettünk. Még a macskát is elfogadták. Mivel már korábban is keres­tem valakit, akivel tartási szerződést köt­hetek, gondoltam, megegyezem velük. Néhány hetes ismeretség után vetettem föl az ajánlatomat. Az üzlet gyorsan megszületett. A szer­ződés értelmében Juci néni kapott egy tisztességes összeget, és attól kezdve pontosan megérkezett számlájára a havi életjáradék. - Mivel örökösöm nincs, gondoltam, utolsó éveimre így megválthatom a ma­gányomat. Nem akartam a nyakukba akaszkodni, nem akartam a családtagjuk lenni. Tudom, a fiataloknak más az éle­tük. Úgy örültem, hogy valójában végig sem gondoltam, mit írok alá. A pénzt egy csepeli öregek otthonába tettem, ahol azóta bérelem az egyik kicsi lak­osztályt. Arra a helyzetre gondoltam, ha majd folyamatos orvosi ellátására lesz szükségem. A másfél szobás lakásban minden tárgy a folyamatos készenlét hangulatát árasztja. A próbababán csinos kosztüm, bármikor átváltható a házi pongyolával. A fotelban pulóver, amelyet könnyedén a kézitáska mellé lehet fogni. A konyhában és az előszobában könyvek az asztalon. Induláskor bármelyik vihető időűzőnek, emléknek. A hűtőszekrény mellett macs­kaeledel. - Ez a legnagyobb gondom - kapja el a tekintetem Juci néni. - Cirmit sehová sem vihetem magammal. Nem hagyha­tom el. És hiába várom, hogy bárki rám nyissa az ajtót. Amióta megkötöttük a szerződést, teljesen elzárkóznak tőlem. A gyereket sem engedik már be. Pedig iga­zán nagyvonalú voltam, hiszen nem a hasznot, hanem az emberi kapcsolatot ke­restem. Lényegesen kisebb árat szabtam a lakásért, mint amennyit akkor ért. Az­óta pedig errefelé sokkal több pénzt ad­nak egy ekkora lakásért. Engem akkor nem a pénz érdekelt. Most már úgy ér­zem, kihasználtak. Ezt meg is írtam nekik - mutatja a kézzel fogalmazott levelet. „Azt mondta a múltkor, hogy nyugodt életet akarnak nekem biztosítani. Na, ez nem sikerült, mert a 4 millióért, plusz két év eltartásért átíratta magára a 25 milliós lakásomat. Azt mondták, hogy megterhe­lik a lakásomat, nem elveszik. Azóta egy nyugodt percem sincs. Eltűnt a kedvessé­gük is. Lehúzták a rolót felém. Ez nem 8 milliós lakás. Itt, a Gellérthegyen még egy éléskamrát sem kapnak. Én azért kér­tem csak ennyit, mert magányomban azt hittem, fogok tartozni valakihez, de saj­nos eltűnt a kedvességük, megint csak magamra maradtam, de most már lakás nélkül, ez így nekem nem felel meg. Sze­retném felbontani a szerződést, és min-­ dent visszafizetni. Mert akárhogy is szá­molom, ha még 10 évig is élnék, akkor is keresnek rajtam tízmilliót. Úgy érzem, nagyon át vagyok verve. Ha akarnak vál­toztatni, hajlandó vagyok tárgyalni” - ol­vasom. A rövid válaszlevelet is megismerhe­tem: „A közöttünk kötött életjáradéki szer­ződés ránk vonatkozó kötelezettségeit mindig pontosan, maradéktalanul teljesí­tettük, s a jövőben is így fogunk eljárni. Továbbá tájékoztatom J. nénit, hogy 2002. április 05.-én az esedékes április havi életjáradékot a közölt bankszámlára befizettük, s a továbbiakban így fogjuk a többi díjat is teljesíteni.” — Tudja, az fáj a legjobban, hogy még a sírkertbe sem visznek ki - ül le szinte bo­­csánatkérően az elhunyt férje kedvenc fo­teljába, és — ki tudja, hányadszor — átla­pozza a kondoleáló táviratokat. — Az a legszörnyűbb, hogy hiába őrzöm egy ilyen megbecsült sportoló emlékét, olyan, mintha vele együtt eltemettek vol­na. Vajon ki tudok én még ebből a hely­zetből szabadulni? A kérdés ott motoszkál a fejemben, amikor találkozom a szomszéd család fejével. A férfi türelmesen végighallgat, és széttárja a karját. Igyekszik csak a szerződésre koncentrálni. Megemlíti, hogy több jogász átnézte, és korrektnek tartotta. Ő pontosan, a megállapodás szerint fizetett akkor is, azóta is. Nem üzleti hasznot, hanem a gyermeke jövő­jének biztonságát remélte. Hangsúlyoz­za, hogy nem eltartási, hanem életjára­déki szerződést kötött. Ha a már eddig átutalt és életjáradékként kifizetett pénzt befekteti, lényegesen jobban jár - teszi hozzá, és megerősíti, hogy Juci néni en­nél többet nem is várhat. " Természetesen a szerződés megtá­madható a bíróságon. Állunk elébe. Ne­kem nyugodt a lelkiismeretem. Nem csu­pán jogilag, gazdaságilag, hanem erköl­csileg is átgondoltam mindent a szerző­dés megkötése előtt. Úgy érzem, korrekt partner voltam és vagyok. Bár minden magányos ember ilyen biztonságban él­hetne ebben az országban. Egyébként pe­dig én nem akartam pótnagymamát. Ha pedig ki akar jutni a férje sírjához, az élet­járadékból nyugodtan rendelhet taxit. Ahogy hallgatom a férfit, érzem, hogy ezzel nem nyugtatom meg az idős höl­gyet. A kemény szavak jogilag kikezdhe­­tetlennek tűnnek. - Nehéz tudomásul venni, hogy meg­vásároltam a magányomat - mondja Juci néni. - Még egy csésze teára sem számít­hatok tőlük - teszi hozzá, és friss vizet tölt Cirmi edényébe. Szendrei Lőrinc „Hiába várom, hogy bárki rám nyissa az ajtót” FOTÓ: BÁNHALMI JÁNOS

Next