Népszabadság - Budapest melléklet, 2002. június
2002-06-01
38 NÉPSZABADSÁG BUDAPEST 2002. JÚNIUS 1., SZOMBAT Árnyék az építészeten A közösségi építés elválaszthatatlan a politikától Fővárosunk főépítésze, Schneller István vitára hívott minket, de hibát követett el. Egyrészt mivel nehéz azzal vitatkozni, akinek alapvetően igaza van, másrészt ehhez nem ilyen finom, viszszafogott cikkben kellett volna elmélkednie, kitéve magát annak a veszélynek, hogy mások „hagyományos mellébeszélésnek” minősítik a középületről, közeli-távoli nézetekről szóló tűnődéseit. Az asztalra kellett volna csapni. Tisztelt közgyűlés, hát nehogy már az építési jog befőttje tegye el az építész nagymamát! Mi a fontosabb, az eszköz vagy a cél, az építészeti, környezeti, társadalmi jólét, vagy az ezek védelmére létrehozott építési jog? És nem arról a filozófiai problémáról van szó, hogy a cél szentesíti-e az eszközt, hanem a minus malum elvről: az-e a nagyobb baj, ha némi jogsértéssel épül fel a szenvedések emlékhelye, vagy ha elfeledik, mi történt itt, és a bűnöket valaki valamikor újra elköveti? Az építési jogot a városkép, az épített környezet védelmére hoztunk létre mi. Mi, a társadalom meg ne próbálják a mi emlékezésünk megzavarására felhasználni. Persze hogy ezután Vargha Mihály építészkritikus azt írhatja: „furcsa, elszomorító és viszszataszító, hogy mostantól van neki háza” (mármint a terrornak). Tényleg furcsa, elszomorító és visszataszító, hogy Vargha nem vette észre, hogy ez a ház már a nyilasok beszállásolása óta a terror háza volt, csak éppen nem tettek cégért a kapu fölé. Igenis szükség volt arra, hogy a kollektív emlékezet által megjelölt hely fizikailag, építészetileg is megjelöltessen, és ostobaság arról írni, hogy pályázaton kellett volna a helyszínt kiválasztani. Az építészt - hát igen, azt lehetett volna pályáztatni. Ha építészeti vitát folytatunk, az csak arról szólhat, erre az emlékhelykijelölésre, a borzalmak e színhelyének kiemelése szakszerű és korszerű építészeti eszközökkel történt-e. Lássuk tehát az építészet eszközeit. Az épület megértéséhez napfényes idő kell, hiszen a felső párkány szövege önmagában „fejen áll”, csak akkor látjuk helyesen, ha a napfény a homlokzatra vetíti a terror szót és az önkényuralmi jelképeket. Egy ilyen fényjáték mindenképpen értékes és az egyik legősibb építészeti eszköz, a neolitikum óta használatban van. A falnak, tetőnek és kapunak a használata, a végsőkig letisztulva, szintén jól eltalált. Az egész épület „paszpartuzása” pedig az a geg, ami a környező épületektől való eltávolítást, a középületté emelést és a figyelemfelkeltést megoldja. Az igaz, hogy ehhez a járda gránitba fordítását is el kellett volna készíteni. Az épület térszerkezeti szempontból is érdekes: a falsíkból kilépő elemek teret iniciálnak, azaz térhatást hoznak létre az utcán. A kapun áthaladáskor vagy a párkány alatt állva az épület tere másképp hat ránk, mint eddig, megszólít, állásfoglalásra kényszerít. Ennyiben valóban avantgárd az átalakítás. A színek helyükön vannak, a komorságnak, az egyenruhaszínnek nincs alternatívája, mint ahogy a gyászkeret is egyértelmű. Alighanem jobb lett volna, ha a könnyűszerkezet, az acélkonstrukció helyett gránitban épül meg a teljes keret, de nyilván ez statikailag éppúgy problémás lett volna, mint anyagilag. Így azonban a provizórikusság érzete lengi be az új elemeket, pedig a szó szoros értelmében ércnél maradandóbbnak kéne lenniük. A külső tehát ütős, sőt fejbe verős, a funkciónak és az esztétikai igényeknek megfelelő, a belső azonban valójában ehhez nem nő fel. György Péternek abban teljesen igaza van, hogy vagányabb belsőre lett volna szükség. Nem a megrázó feldolgozással, a valóban erőteljes eszközökkel van bajom. Ezek jók, Fábryék jó munkát végeztek. Ez sok, de nem elég. Egy ilyen helyen a mennyezeteknek meg kellett volna hasadniuk, a falaknak meggörbülniük a tengerszenvedéstől, amelynek tanúi voltak. Vagyis a több több lett volna. Építészeti vitát akartunk, de a közösségi építés elválaszthatatlan a politikától. Az Orbán-kormány akaratából épült az építészetileg értékes Terror Háza, a Millenáris Park vagy a csapnivaló Nemzeti Színház, fővárosi kezdeményezésre a borzasztó Lehel piac. Hiba azonban bármelyiket is zsigerből gyalázni vagy dicsérni építészeti oldalról. Éppen a múlt héten járt Magyarországon először Kim Utzon, annak a világhírű Jorn Utzonnak a fia, aki a születésekor oly sok vitát kiváltó, a költségkeretet tízszeresen túllépő sydneyi operaházat tervezte. Ő mondta el, hogy valójában az eredeti költségkeret valójában a bejelentett összeg ötszöröse volt, tehát a túllépés csak kétszeres volt. Csakhogy politikai okokból nem vallották be, és a tervező sem beszélhetett róla. Akkor ott éppen baloldali kormány volt. Az épület ettől függetlenül Ausztrália büszkesége. Attól függetlenül is, hogy a belső befejezés az eredeti terveknél sokkal gyengébb lett, amiről éppen egy jobboldali kormány tehet. Nézzük tehát az épületet magát, és ne a jogi gáncsot keressük. Legyünk rá büszkék. Csanády Pál építész-újságíró, az Alaprajz főszerkesztője Az építészeti vita csak arról szólhat, hogy a borzalmak e színhelyének kiemelése szakszerű eszközökkel történt-e. Az avantgárd „paszpartu” megértéséhez napfényes idő kell fotó: Oravecz István Mostoha sorsú nonprofitok Felmérték a fővárosi civil kulturális szervezetek helyzetét - Vita a mecenatúráról A civil szervezetek, alapítványok, egyesületek színes programokkal gazdagítják a főváros kulturális életét, ám sokszor a legelemibb működési feltételeikhez szükséges pénzt is csak nagy nehézségek árán tudják előteremteni; közülük még a legnagyobbaknak sincsenek számottevő anyagi tartalékaik. Ez az egyik fontos megállapítás Harsányi László és Kovács Róbert ötszáz budapesti kulturális szervezetre kiterjedő felmérésének összefoglalójából, amely most jelent meg a Nonprofit Kutatócsoport Egyesület könyvsorozatában. A megkérdezett szervezetek mintegy 30 százalékának évente 500 ezer forintnál kevesebb a bevétele. Alig 22 százalékuk képes évi 2,5 millió forintnál több támogatást szerezni. Eközben e szervezetek 60 százalékának produkcióját, tevékenységét évente tízezernél több felnőtt vagy gyerek élvezi. Budapest kulturális kisugárzását e nonprofit szervezetek is jelentős mértékben elősegítik. A megkérdezett egyesületek, alapítványok 61 százaléka az egész országra kiterjedő tevékenységet folytat, 17 százalékuk pedig határon túl is rendszeresen szerepel. Ezzel szemben áll az a tapasztalat, hogy e szervezeteknek gyakorlatilag nincsenek tartalékaik. A produkciókra, kulturális események rendezésére létrejött újabb közösségek már jobban igazodnak a kulturális piac körülményeihez, mint a régebbi, leginkább a hagyományőrzésre szerveződött egyesületek. A kulturális civil szervezetek szinte mindegyike azzal látja igazolva működését, hogy a hagyományos értékeket preferáló vagy hivatalos állami intézményekhez képest igazi alternatívát kínál, és úttörője a legújabb kulturális és művészeti irányzatoknak. Ezért a fővárosi önkormányzat a különböző alapok pályázati keretéből növekvő támogatást nyújt a kultúra civil szereplőinek. Meglepő azonban, hogy az állami és az önkormányzati források alig egyharmadát teszik ki a szervezetek bevételeinek, nagyjából megegyezően az egyre növekvő magánmecenatúrával. A Kultúraközvetítők Társasága maga is az érintett civil szervezetek egyike — a könyv megjelenése alkalmából beszélgetést szervez Kulturális mecenatúra a fővárosban címmel kedd este 6 órakor a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban. Az est vendégei: Schiffer János főpolgármester-helyettes, Körmendy Ferenc, a fővárosi önkormányzat kulturális bizottságának elnöke. Házigazda: Hidy Péter. A beszélgetésre meghívást kapott több olyan civil szervezet, amely meghatározó szerepet játszik a főváros kulturális életében. Kirschner Péter Szerződéssel vásárolt magány Társalkodások Cirmivel Cirmi, a macska tekint föl a küszöbről. Juci néni óvatosan tereli a szoba felé, és közben biztatja, hogy fogadja barátságosan a ritka vendéget. Az idős hölgy - ötvenesztendei házasság után - három éve özvegyült meg. Két esztendeje életjáradéki szerződést kötött szomszédjaival. Azóta szinte csak a macskájával társalog, mivel senkije nincs. " Kálmán halála után Cirmike hetekig nem találta magát - fogad Juci néni. - Ült a fotel előtt, állandóan az ajtót lesve, hátha belép a férjem. Hiába szóltam hozzá, hiába vigasztaltam, nem érdekelte semmi. Az ételt is elutasította, nagyon lefogyott. Aztán összeszedte magát. Bár már ő is öreg, érzem, miattam tart ki. Mintha tudná, hogy rajta kívül senkim nincs. Felfedezőkörútra indulunk a lakásban. Az előszobában a zászlókkal, plakátokkal díszített fal kincseit szemléljük. A macska a nyomomban jár. Hunyorogva tekint a relikviákra. Csepel, Diósgyőr, Honvéd - követem egy focista pályájának emlékeit. A hazai jelképek mellett feltűnnek az ellenfelek ajándékai is: Moszkva, Berlin és Nagyvárad csapatai mellett Győr, Tatabánya és Ferencváros is kapott helyet az emlékfalon. Preiner Kálmán, akit egy csúnya sérülés ütött el a válogatottságtól, az aranycsapat több tagjának volt barátja. Nem véletlen, hogy a vitrin sarkában, egy megfakult fotón a fiatal Puskás Öcsi öleli át. Mellette a másik kép már Athénban készült, amikor a világhírű 10-es edzőként hívta vendégségbe az ugyancsak edzősködő barátját és volt csapatát. - Neki ennyi is elég volt a boldogsághoz - mondja Juci néni, és közben figyeli a macskát, az álmosan pislant egyet, mintha egyetértene. - Bár kettétörték a sportsikereit, soha nem haragudott a bűnösre. Elhangzik egy ma is élő, már nyugdíjas mágus neve. Állítólag vele ütközött a férj a pályán, és mindkét lába eltörött. Még idős korában is fájlalta a lábát, de soha, egyetlen szóval sem bántotta azt a másik játékost. Leült a fotelba, és akkor hagyta abba a csöndes panaszkodást, amikor Cirmi ráfeküdt a lábára. Kálmán halála óta engem is így vigasztal ez a macska. De van, amihez Cirmi segítsége is kevés. Az idős hölgy egy szerződést terít az asztalra. - Fiatal házaspár költözött a szomszédba. Nagyon örültem nekik, mert végre nem éreztem magamat egyedül. Beengedték a kisgyereküket, megkínáltak süteménnyel, ha átmentem hozzájuk, leültettek, beszélgettünk. Még a macskát is elfogadták. Mivel már korábban is kerestem valakit, akivel tartási szerződést köthetek, gondoltam, megegyezem velük. Néhány hetes ismeretség után vetettem föl az ajánlatomat. Az üzlet gyorsan megszületett. A szerződés értelmében Juci néni kapott egy tisztességes összeget, és attól kezdve pontosan megérkezett számlájára a havi életjáradék. - Mivel örökösöm nincs, gondoltam, utolsó éveimre így megválthatom a magányomat. Nem akartam a nyakukba akaszkodni, nem akartam a családtagjuk lenni. Tudom, a fiataloknak más az életük. Úgy örültem, hogy valójában végig sem gondoltam, mit írok alá. A pénzt egy csepeli öregek otthonába tettem, ahol azóta bérelem az egyik kicsi lakosztályt. Arra a helyzetre gondoltam, ha majd folyamatos orvosi ellátására lesz szükségem. A másfél szobás lakásban minden tárgy a folyamatos készenlét hangulatát árasztja. A próbababán csinos kosztüm, bármikor átváltható a házi pongyolával. A fotelban pulóver, amelyet könnyedén a kézitáska mellé lehet fogni. A konyhában és az előszobában könyvek az asztalon. Induláskor bármelyik vihető időűzőnek, emléknek. A hűtőszekrény mellett macskaeledel. - Ez a legnagyobb gondom - kapja el a tekintetem Juci néni. - Cirmit sehová sem vihetem magammal. Nem hagyhatom el. És hiába várom, hogy bárki rám nyissa az ajtót. Amióta megkötöttük a szerződést, teljesen elzárkóznak tőlem. A gyereket sem engedik már be. Pedig igazán nagyvonalú voltam, hiszen nem a hasznot, hanem az emberi kapcsolatot kerestem. Lényegesen kisebb árat szabtam a lakásért, mint amennyit akkor ért. Azóta pedig errefelé sokkal több pénzt adnak egy ekkora lakásért. Engem akkor nem a pénz érdekelt. Most már úgy érzem, kihasználtak. Ezt meg is írtam nekik - mutatja a kézzel fogalmazott levelet. „Azt mondta a múltkor, hogy nyugodt életet akarnak nekem biztosítani. Na, ez nem sikerült, mert a 4 millióért, plusz két év eltartásért átíratta magára a 25 milliós lakásomat. Azt mondták, hogy megterhelik a lakásomat, nem elveszik. Azóta egy nyugodt percem sincs. Eltűnt a kedvességük is. Lehúzták a rolót felém. Ez nem 8 milliós lakás. Itt, a Gellérthegyen még egy éléskamrát sem kapnak. Én azért kértem csak ennyit, mert magányomban azt hittem, fogok tartozni valakihez, de sajnos eltűnt a kedvességük, megint csak magamra maradtam, de most már lakás nélkül, ez így nekem nem felel meg. Szeretném felbontani a szerződést, és min- dent visszafizetni. Mert akárhogy is számolom, ha még 10 évig is élnék, akkor is keresnek rajtam tízmilliót. Úgy érzem, nagyon át vagyok verve. Ha akarnak változtatni, hajlandó vagyok tárgyalni” - olvasom. A rövid válaszlevelet is megismerhetem: „A közöttünk kötött életjáradéki szerződés ránk vonatkozó kötelezettségeit mindig pontosan, maradéktalanul teljesítettük, s a jövőben is így fogunk eljárni. Továbbá tájékoztatom J. nénit, hogy 2002. április 05.-én az esedékes április havi életjáradékot a közölt bankszámlára befizettük, s a továbbiakban így fogjuk a többi díjat is teljesíteni.” — Tudja, az fáj a legjobban, hogy még a sírkertbe sem visznek ki - ül le szinte bocsánatkérően az elhunyt férje kedvenc foteljába, és — ki tudja, hányadszor — átlapozza a kondoleáló táviratokat. — Az a legszörnyűbb, hogy hiába őrzöm egy ilyen megbecsült sportoló emlékét, olyan, mintha vele együtt eltemettek volna. Vajon ki tudok én még ebből a helyzetből szabadulni? A kérdés ott motoszkál a fejemben, amikor találkozom a szomszéd család fejével. A férfi türelmesen végighallgat, és széttárja a karját. Igyekszik csak a szerződésre koncentrálni. Megemlíti, hogy több jogász átnézte, és korrektnek tartotta. Ő pontosan, a megállapodás szerint fizetett akkor is, azóta is. Nem üzleti hasznot, hanem a gyermeke jövőjének biztonságát remélte. Hangsúlyozza, hogy nem eltartási, hanem életjáradéki szerződést kötött. Ha a már eddig átutalt és életjáradékként kifizetett pénzt befekteti, lényegesen jobban jár - teszi hozzá, és megerősíti, hogy Juci néni ennél többet nem is várhat. " Természetesen a szerződés megtámadható a bíróságon. Állunk elébe. Nekem nyugodt a lelkiismeretem. Nem csupán jogilag, gazdaságilag, hanem erkölcsileg is átgondoltam mindent a szerződés megkötése előtt. Úgy érzem, korrekt partner voltam és vagyok. Bár minden magányos ember ilyen biztonságban élhetne ebben az országban. Egyébként pedig én nem akartam pótnagymamát. Ha pedig ki akar jutni a férje sírjához, az életjáradékból nyugodtan rendelhet taxit. Ahogy hallgatom a férfit, érzem, hogy ezzel nem nyugtatom meg az idős hölgyet. A kemény szavak jogilag kikezdhetetlennek tűnnek. - Nehéz tudomásul venni, hogy megvásároltam a magányomat - mondja Juci néni. - Még egy csésze teára sem számíthatok tőlük - teszi hozzá, és friss vizet tölt Cirmi edényébe. Szendrei Lőrinc „Hiába várom, hogy bárki rám nyissa az ajtót” FOTÓ: BÁNHALMI JÁNOS