Népszabadság, 1964. május (22. évfolyam, 101-126. szám)
1964-05-01 / 101. szám
1964. május 1. péntek NÉPSZABADSÁG Három békeharcos véleménye a Béke-világtanács elnökségének budapesti üléséről A Béke-világtanács elnöksége budapesti ülésének eredményeihez fűzött magyarázatokat a TASZSZ és a Pravda budapesti tudósítójának adott nyilatkozatában három neves békemozgalmi személyiség. James Endicott kijelentette: a nemzetközi békemozgalom tevékenységének alapja a békés együttélésre, az atomfegyverek eltiltására, valamint az általános és teljes leszerelésre irányuló követelés. Sajnálatos — mondotta —, hogy az ülésen heves kirohanások értek bennünket kínai kollégánk részéről. A kínai küldött azt a követelményt támasztotta, mondjuk ki, hogy a békés együttélés politikája, az atomfegyverek betiltását és az általános leszerelést sürgető politika hibás, sőt káros. A kínai küldött kijelentette, hogy számos, általunk elfogadott lépés a népek „félrevezetése”, „hajbókolás” az imperializmus, sőt az imperialista ügynökök cselekedetei előtt. Keserű volt hallanom a Békevilágtanács ilyen megrágalmazását — hangsúlyozta James Endicott. A békés együttélésért, az atomfegyverek eltiltásáért, az általános és teljes leszerelésért folytatott harc — mondotta — tulajdonképpen harc az amerikai imperializmus és a fegyverkezési hajsza ellen. Khaled Mohieddin, az egyiptomi békemozgalom főtitkára kijelentette, hogy a békemozgalom tagjai sohasem akarták „kikönyörögni” a békét az imperialistáktól. Ellenkezőleg, minden erőnket arra fordítjuk — mondotta —, hogy a közvéleményt az amerikai imperializmus militarista politikája és általában az imperializmus ellen mozgósítsuk. Ebben foglalható össze a béke-világmozgalom hagyománya. W. Gollan, az ausztráliai békemozgalom képviselője rámutatott: az imperializmus háborúval vagy háborús fenyegetőzésekkel akar megoldani kérdéseket. A leszerelésért folyó harc tehát objektíve antiimperialista harc. A kínai küldött budapesti kijelentéseinek koncepciója sem a békemozgalom és a munkásosztály eszméit, sem gyakorlati tevékenységét nem tükrözi. A harci szellem nemcsak jelszavakból, hanem elsősorban tettekből áll, abból, hogyan vagyunk képesek mozgósítani az embereket a béke javára végzendő cselekményekre. Elutaztak hazánkból a Béke-világtanács elnökségének budapesti ülésszakán részt vett neves közéleti személyiségek. A vendégeket az Országos Béketanács vezetői búcsúztatták. A külföldi békeharcosok közül Alberto T. Casella, az Argentin Béketanács elnöke és Haouri Souaia, az algériai Nemzeti Felszabadítási Front központi bizottságának tagja, az Országos Béketanács vendégeként néhány napot még hazánkban tölt és részt vesz a leszerelési hónap több eseményén. (MTI) • • Ben Bella Üzbegisztánban Ben Bella és a Szovjetunióban vendégeskedő algériai küldöttség többi tagja csütörtökön ellátogatott a Taskent melletti Vörös Üzbegisztán kolhozba. A gazdag szövetkezet művelődési otthonában Ben Bella elnök beszédet mondott. Később a vendégek ellátogattak a csircsiki vegyipari üzembe és megtekintették a fiatal város lakótelepeit. Este az Üzbég Kommunista Párt Központi Bizottsága, a Legfelsőbb Tanács Elnöksége és a köztársaság kormánya díszvacsorán látta vendégül az algériai küldöttséget. Ben Bella pohárköszöntőjében kijelentette, hogy az algériaiak Üzbegisztánban meggyőződhettek a természet zord erői fölött aratott győzelemről, amelyet az üzbég nép Lenin útmutatásai végrehajtásának köszönhet. Algéria sohasem felejti el a Szovjetunió segítségét — mondotta a köztársasági elnök. (TASZSZ) Véget ért a CENTO ülése Johnson:Butler megbeszélések a kubai kereskedelemről Szerda este Washingtonban befejeződött a CENTO agresszív katonai tömb tanácsának kétnapos ülése. A tanácskozáson Anglia, Pakisztán, Törökország, Irán és a nem CENTO-tag Egyesült Államok külügyminisztere vett részt. A kiadott közlemény kifejezi a tagállamok „mélységes nyugtalanságát” a ciprusi helyzet miatt. A tanácskozás részvevői megvitatták továbbá a kelet-nyugati kapcsolatok kérdését és „üdvözölték a nemzetközi feszültség csökkenését”. Állást foglalnak viszont a CENTO megerősítése mellett, mert szerintük a „szabad világ biztonságát továbbra is komoly veszély fenyegeti”. Washingtonban ismeretessé vált, hogy Johnson amerikai elnök több ízben is tanácskozott az ott tartózkodó Butler brit külügyminiszterrel. Az elnök a megbeszéléseken arra próbálta rávenni az angol külügyminisztert, hogy Nagy-Britannia szüntesse meg a Kubával folytatott kereskedelmet. Butler azonban világosan kifejtette, hogy az angol kormány nem kíván akadályokat gördíteni a Kubával kereskedő brit cégek elé. (MTI) Az amerikai kereskedelmi kamara az embargópolitika ellen Az Egyesült Államok Kereske-delmi Kamarájának évi közgyűlésén szerdán a részvevő 3800 küldött többsége síkraszállt azért, hogy a kormány módosítsa embargópolitikáját a szocialista országokkal szemben. A küldöttek kilencven százaléka megszavazta azt a határozati javaslatot, amely arra szólítja fel a kormányt, hogy engedélyezze a fokozott kereskedést a Szovjetunióval és a többi szocialista országgal. A határozat jóváhagyja a legutóbbi búzaeladásokat és sürgeti, hogy az Egyesült Államok más fogyasztási cikkeket is exportáljon a szocialista országokba. A közgyűlésen felszólalók hangoztatták, új politikára van szükség, mert ha az amerikai üzletemberek nem kereskedhetnek a Szovjetunióval és a szocialista országokkal, helyükre azok a nyugati államok lépnek, amelyeknek a szocialista országokkal fenntartott kereskedelmében kevesebb a korlátozás. Több küldött sürgette azt is, hogy a liberális kereskedelmi politikát terjesszék ki a Kínai Népköztársaságra, Kubára, a Vietnami Demokratikus Köztársaságra és Észak-Koreára. Ezt az indítványt azonban nem bocsátották szavazásra. A küldöttek erélyesen követelték az ellenőrzési intézkedések megszüntetését, mert ezek az embargóintézkedések kifejezetten ártanak az Egyesült Államoknak és hasznára vannak a konkurenseknek. (MTI) Az utóbbi hét és fél évben pártunk életében, munkájában sok volt a pozitív változás. Nem üres szólam többé, hogy a pártban rend, fegyelem, egység uralkodik, és minden tekintetben következetesen érvényesülnek a pártélet lenini szabályai. A rend, a következetes elviség és egység megkövetelik, hogy ne menjünk el érzéketlenül, helytelenül értelmezett nagyvonalúsággal a párttagság egy részét nyugtalanító jelenségek mellett. Egyes kommunisták úgy érzik, mintha ma már kevésbé lenne szükség a párttagokra, kevésbé építenének munkájukra, mint akár néhány évvel ezelőtt. Olyan észrevételeket is hallani, hogy ma kevesebbet ér a kommunisták szava az üzemekben, hivatalokban és mind hangosabbak, befolyásosabbak azok az emberek, akik az utóbbi években passzívak voltak, esetleg ingadoztak. Hallani olyan kifakadást is, úgy látszik, a párttagokra is vonatkozik a mondás: „A mór megtette kötelességét...” . Ezek az aggályok, hangulatok, érzelmi megnyilvánulások nem tömegméretűek. De akkor sem lehetünk közömbösek irántuk, ha csak néhány embert foglalkoztatnak. Kommunista módon, őszintén válaszolnunk kell nekik. Mi okozza a félreértést, a nyugtalanságot? Mindenekelőtt emlékeztetni kell arra, hogy miként minden szocializmust építő társadalom fejlődésének, így a mi előrehaladásunknak is objektív törvénye (s ezt a párt különböző határozatai, mindenekelőtt a VIII. kongresszus anyagai tükrözik is, hogy a munkásosztály, a párt vezető szerepe állandóan növekedjék. Ránk is vonatkozik az a lenini megállapítás, hogy mennél erősebb a tömegek forradalmi mozgalma, mennél aktívabbak a társadalom különböző rétegei, annál nagyobb felelősség hárul a tudatos erőre, a forradalmi munkáspártra s az egyes kommunistákra. Az általános tendencia tehát nem az, hogy csökkenne, ellenkezőleg, állandóan növekszik, szélesedik a párt vezető szerepe, a kommunisták tevékenységének fontossága a szocializmus építésében. A dolog általános és elvi részével nincs is probléma. Egyes elvtársak azonban nem értik, hogy a fejlődés mai szakaszában a párt vezető, irányító tevékenységében, és munkájában is más módszerekre van szükség, mint a korábbi években. Régebben a pártmunkának szükségszerűen szinte kizárólagos formája a politikai meggyőzés volt, az egyes emberek megnyerése, mozgósítása meghatározott politikai célok érdekében. Ez az időszak a mezőgazdaság szocialista átszervezésével lényegében befejeződött. Ma már a dolgozó nép többsége — falun és városon egyaránt — szocialista termelési formákban dolgozik, és ez szükségszerűen meg kell hogy változtassa a pártszervezetek és az egyes kommunisták munkáját is. Tévedés ne essék, nem arról van szó, hogy politikai munkára, meggyőzésre ma már nincs szükség, vagy akár csökkenne a jelentősége. Inkább arról, hogy ma, a szocializmus teljes felépítésének időszakában egyre több és fontosabb gazdasági és műszaki feladatot kell megoldanunk. Következtetésként a párttagoknak is egyre nagyobb szakmai felkészültségre van szükségük, hogy konkréten segíteni, irányítani tudják ezeknek a feladatoknak a megvalósítását. De változott a helyzet más vonatkozásban is. Azzal, hogy a nagy politikai kérdések eldőltek, az egyszerű embereket mind több részletkérdés érdekli, mind többet szeretnének hallani a jövőről, a perspektíváról. Jobban előtérbe került az ideológiai munka, a dolgozók szocialista tudatának formálása. Most az a feladatunk, hogy az emberek gondolkodásából is kiűzzük a kapitalizmus maradványait. Mindez együtt differenciált munkát, konkrét válaszokat, nagyobb fokú felkészültséget és türelmet igényel. Ha a megváltozott helyzet minden vonását nem is vázoltuk fel, talán már az eddigiekből is világos, hogy a pártmunka ma nehezebb, bonyolultabb és sokrétűbb, mint volt a korábbi években. De ez még csak a probléma egyik összetevője, őszintén meg kell mondani azt is, hogy az új helyzetre nem készült fel minden párttag. A nyugtalanságot, a bizonytalanságot főleg ez okozza. Sokan úgy érzik, nem ők maradtak le, nem az ő felkészültségük vált hiányossá, hanem talán a párt politikájában vagy vezetési módszereiben van a hiba. Csakhogy a kommunisták nem szokták a nehezet összekeverni a lehetetlennel. Az, hogy a pártmunka ma nagyobb felkészültséget igényel, nem jelenti azt, hogy azok, akik ma még nincsenek erre felkészülve, nem is képesek a szükséges tudást megszerezni. A kommunistákat a politikai szilárdság, a párthűség, az állhatatosság már sok nehéz helyzeten átsegítette. A jelen esetben is ezek jelentik a biztosítékot arra, hogy azok az elvtársak, akik ma még nem tudnak új módon dolgozni, de az akarat megvan bennük, minden bizonnyal meg fogják azt tanulni. Vannak azonban másfajta jelenségek is, amelyek mellett nem lehet elmenni szó nélkül, s amelyek joggal sértik a kommunisták igazságérzetét. Különböző irodalmi fórumokon, és ennek nyomán egyes értelmiségi és kispolgári körökben, újra divattá kezd válni, hogy a kommunistákat, a pártmunkásokat jóindulatú, de tehetségtelen, szűk látókörű embereknek ábrázolják. Tévedés ne essék, senki sem tagadja, hogy a kommunisták sok százezres hadseregében akadnak gyengébben felkészült katonák is. De a párttagoknak csupán ilyen ábrázolása demagóg, igazságtalan és valótlan. Aki ismeri a felszabadulás utáni évtizedek történetét, még jól emlékszik rá, hogy milyen nehéz feladatot, életsorsot vállaltak azok, akiket a párt — óhatatlanul kellő képzettség, tapasztalat nélkül — valamilyen funkcióba helyezett. A legtöbben közülük éjjelnappal dolgoztak, hogy ellássák feladataikat, vasárnap, ünnepnap tanultak, hogy megfeleljenek a nép bizalmának. Ifjúságuk legszebb éveit áldozták fel a közösség érdekében. S ezeknek az embereknek a nagy többsége csaknem két évtized elmúltával semmilyen szempontból sem olyan, mint a korábbi években volt. Nemcsak azért, mert sokan közülük megőszültek, súlyos betegségeket szereztek vagy elérték a nyugdíjkorhatárt, hanem mert többségük a megfeszített munka közben művelt kommunistává, jól képzett szakemberré vált. Nagyon sokan vannak közöttük, akik azóta egyetemet, főiskolát végeztek, doktori címet kaptak, és a piros párttagsági könyvük mellé vörös diplomát is szereztek. Vannak közöttük olyanok is, akiknek bár nincs írásos iskolai bizonyítványuk, de mégis megvan a tudásuk, felkészültségük, mert az életben tanulták meg mindazt, amit mások az iskolapadban. S ha vannak köztük olyanok, akik elmaradtak, akiknek nem volt erejük vagy lehetőségük tanulni, őket sem szabad gúnyos mosollyal és kézlegyintéssel elintézni. Ők is azok közé tartoznak, akik egy hősi korszakban „tartották a frontot”, és hozzájárultak ahhoz, hogy mások képezzék magukat, megszerezzék munkájukhoz a szükséges tudást. S ha az utóbbi években mi, kommunisták, gyakran és joggal bíráltuk azokat, akik türelmetlenek elmaradt párton kívüli dolgozótársainkhoz, ugyanígy meg kell bírálni azokat az elvtársakat, akik türelmetlenül, tapintatlanul bánnak a fejlődéstől elmaradt kommunistákkal. A mai helyzet teljesen új, és nincs semmi csodálkoznivaló azon, ha akadnak párttagok, akik nem értenek vagy nem látnak mindent világosan. Ha nem vagyunk elég tapintatosak és körültekintőek, ha könynyen osztogatunk politikai jelzőket és kategóriákat, akkor nem vonzunk, hanem taszítunk, nem megnyerünk, hanem sértődöttségbe lökünk becsületes harcosokat Egyes elvtársak amiatt is nyugtalankodnak, hogy az utóbbi időszakban sokat beszéltünk az elkövetett hibákról. Sokan úgy érezték, hogy a múlt hibáinak bírálata egyben az ő személyes tevékenységük kritikája is, hiszen nálunk nagy számmal vannak olyan párttagok, akiknek értékes munkásévei a személyi kultusz időszakára esnek. S közülük egyesek úgy érzik, hogy ennek az időszaknak a bírálata beárnyékolja az ő személyes tevékenységüket is. Pedig nem erről van szó. A múlt hibáinak feltárása és következetes kijavítása nem a párt múltjának és történetének megtagadását, hanem megtisztítását jelenti. A személyi kultusz vadhajtás, fekély volt a párt, a proletárdiktatúra testén, de nem tudott olyan elváltozást okozni, amelynek következtében ne vállalnánk a felszabadulás óta eltelt éveket úgy, mint a párt történetének egészét, mint a társadalmi fejlődés alapjában helyes útját. A kommunisták, a párttagok tömegei ebben az időszakban is (leszámítva azokat a keveseket, akik bűnöket követtek el) becsületesek maradtak, jó ügyet szolgáltak, és ha követtek is el hibákat, minden tévedésükre tíz és száz helyes tett jut. Annál is inkább hangsúlyozni kell ezeket, mert közéletünkben kezd kialakulni egy furcsa típus: a „politikai kibic”. Ezek azok az emberek, akik sohasem foglaltak állást, sohasem ártották bele magukat semmibe, és így maradhattak „tiszták”. De ha valahol hiba történik, ha valaki téved, akkor ők a leghangosabbak, ők követelik mindjárta legsúlyosabb büntetések kiszabását. Rájuk is jellemző — mint általában a „kibicekre” —, hogy „nekik semmi sem drága”. Nem fontos számukra sem a párt múltja, sem a jövője, hiszen semmiért sem dolgoztak, semmiért sem harcoltak. Mindig a mások hibájából élnek, mindig utólag okosak. Meggyőződés nélküli emberek ezek, akiket csak egyetlen cél, saját érvényesülésük érdekel. A párt felszabadulás utáni történetét lassan már két évtizedben számoljuk. S ezalatt a kommunisták sok minden jót és rosszat egyaránt megtanultak. Szinte második természetükké vált, hogy csak a mások bajaival, örömeivel foglalkozzanak, és számukra szinte az volt az ildomos, ha az eredményeket másoknak, a hibákat pedig önmaguknak tulajdonították. Mindig kevés idejük maradt az örömre, saját gondjaik, bajaik orvoslására. Mégis, ha végiggondoljuk a felszabadulás utáni évtizedek történetét, rájövünk, hogy nem rossz dolog a győztes hadsereg katonájának lenni. Jóleső érzés tudni, hogy ki szerényebb, ki nagyobb mértékben, de részt vett azoknak a történelmi változásoknak a megteremtésében, amelyek hazánkban végbementek. Igaz, hogy a kommunisták ma élő nemzedékét súlyos megrázkódtatások is érték. De mindenért kárpótolja őket az a tény, hogy ők azok, akik megérték és megvalósították mindazt, amiért apáink 1919-ben s a Horthy-fasizmus legsötétebb napjaiban is harcoltak. A ma élő kommunista nemzedék, együtt a pártonkívüliekkel építi és megéri azt a társadalmat, amelyben gyerekeink a mienknél lényegesebben jobb körülmények között élhetnek majd. Bonyolult, nehéz harc az, amelyet a kommunisták vezetnek. Az egyes csaták között nincs pihenő, az előrehaladás szüntelen. Vannak és lesznek nehézségeink is. Mindig lesznek, akik nehezebben értik a dolgokat, és mindig akadnak, akik hamarabb fáradnak. De a cél egyre közelebb, és egyre többen vagyunk, akik építik a hozzá vezető utat. Vértes Imre kommunistának lenni