Népszabadság, 1964. május (22. évfolyam, 101-126. szám)

1964-05-01 / 101. szám

1964. május 1. péntek NÉPSZABADSÁG Három békeharcos véleménye a Béke-világtanács elnökségének budapesti üléséről A Béke-világtanács elnöksége budapesti ülésének eredményei­hez fűzött magyarázatokat a TASZSZ és a Pravda budapesti tudósítójának adott nyilatkozatá­ban három neves békemozgalmi személyiség. James Endicott kijelentette: a nemzetközi békemozgalom tevé­kenységének alapja a békés együttélésre, az atomfegyverek eltiltására, valamint az általános és teljes leszerelésre irányuló kö­vetelés. Sajnálatos — mondotta —, hogy az ülésen heves kiroha­nások értek bennünket kínai kol­légánk részéről. A kínai küldött azt a követelményt támasztotta, mondjuk ki, hogy a békés együtt­élés politikája, az atomfegyverek betiltását és az általános lesze­relést sürgető politika hibás, sőt káros. A kínai küldött kijelentet­te, hogy számos, általunk elfoga­dott lépés a népek „félrevezetése”, „hajbókolás” az imperializmus, sőt az imperialista ügynökök cse­lekedetei előtt. Keserű volt hallanom a Béke­világtanács ilyen megrágalmazá­­sát — hangsúlyozta James Endi­cott. A békés együttélésért, az atom­fegyverek eltiltásáért, az általá­nos és teljes leszerelésért folyta­tott harc — mondotta — tulaj­donképpen harc az amerikai im­perializmus és a fegyverkezési hajsza ellen. Khaled Mohieddin, az egyipto­mi békemozgalom főtitkára kije­lentette, hogy a békemozgalom tagjai sohasem akarták „kikönyö­rögni” a békét az imperialisták­tól. Ellenkezőleg, minden erőnket arra fordítjuk — mondotta —, hogy a közvéleményt az amerikai imperializmus militarista politi­kája és általában az imperializ­mus ellen mozgósítsuk. Ebben foglalható össze a béke-világmoz­­galom hagyománya. W. Gollan, az ausztráliai béke­mozgalom képviselője rámutatott: az imperializmus háborúval vagy háborús fenyegetőzésekkel akar megoldani kérdéseket. A leszere­lésért folyó harc tehát objektíve antiimperialista harc. A kínai küldött budapesti kijelentéseinek koncepciója sem a békemozgalom és a munkásosztály eszméit, sem gyakorlati tevékenységét nem tükrözi. A harci szellem nemcsak jelszavakból, hanem elsősorban tettekből áll, abból, hogyan va­gyunk képesek mozgósítani az embereket a béke javára végzen­dő cselekményekre.­­ Elutaztak hazánkból a Béke-vi­lágtanács elnökségének budapesti ülésszakán részt vett neves köz­életi személyiségek. A vendége­ket az Országos Béketanács veze­tői búcsúztatták. A külföldi béke­harcosok közül Alberto T. Casella, az Argentin Béketanács elnöke és Haouri Souaia, az algériai Nemzeti Felszabadítási Front központi bizottságának tagja, az Országos Béketanács vendégeként néhány napot még hazánkban tölt és részt vesz a leszerelési hónap több eseményén. (MTI) • • Ben Bella Üzbegisztánban Ben Bella és a Szovjetunióban vendégeskedő algériai küldöttség többi tagja csütörtökön ellátoga­tott a Taskent melletti Vörös Üz­begisztán kolhozba. A gazdag szö­vetkezet művelődési otthonában Ben Bella elnök beszédet mon­dott. Később a vendégek elláto­gattak a csircsiki vegyipari üzem­be és megtekintették a fiatal vá­ros lakótelepeit. Este az Üzbég Kommunista Párt Központi Bizottsága, a Legfelsőbb Tanács Elnöksége és a köztársa­ság kormánya díszvacsorán látta vendégül az algériai küldöttséget. Ben Bella pohárköszöntőjében ki­jelentette, hogy az al­géri­aiak Üzbegisztánban meggyőződhettek a természet zord erői fölött ara­tott győzelemről, amelyet az üzbég nép Lenin útmutatásai végrehaj­tásának köszönhet. Algéria soha­sem felejti el a Szovjetunió se­gítségét — mondotta a köztársa­sági elnök. (TASZSZ) Véget ért a CENTO ülése Johnson:Butler megbeszélések a kubai kereskedelemről Szerda este Washingtonban be­fejeződött a CENTO agresszív ka­tonai tömb tanácsának kétnapos ülése. A tanácskozáson Anglia, Pakisztán, Törökország, Irán és a nem CENTO-tag Egyesült Államok külügyminisztere vett részt. A kiadott közlemény kifejezi a tagállamok „mélységes nyugtalan­ságát” a ciprusi helyzet miatt. A tanácskozás részvevői megvitat­ták továbbá a kelet-nyugati kap­csolatok kérdését és „üdvözölték a nemzetközi feszültség csökkené­sét”. Állást foglalnak viszont a CENTO megerősítése mellett, mert szerintük a „szabad világ biztonságát továbbra is komoly veszély fenyegeti”. Washingtonban ismeretessé vált, hogy Johnson amerikai el­nök több ízben is tanácskozott az ott tartózkodó Butler brit kül­ügyminiszterrel. Az elnök a meg­beszéléseken arra próbálta ráven­ni az angol külügyminisztert, hogy Nagy-Britannia szüntesse meg a Kubával folytatott keres­kedelmet. Butler azonban világo­san kifejtette, hogy az angol kor­mány nem kíván akadályokat gördíteni a Kubával kereskedő brit cégek elé. (MTI) Az amerikai kereskedelmi kamara az embargópolitika ellen Az Egyesült Államok Kereske-­­­de­lmi Kamarájának évi közgyűlé­sén szerdán a részvevő 3800 kül­­­­dött többsége síkraszállt azért, hogy a kormány módosítsa em­bargópolitikáját a szocialista or­szágokkal szemben. A küldöttek kilencven százalé­ka megszavazta azt a határozati javaslatot, amely arra szólítja fel a kormányt, hogy engedélyezze a fokozott kereskedést a Szovjet­unióval és a többi szocialista or­szággal. A határozat jóváhagyja a legutóbbi búzaeladásokat és sür­geti, hogy az Egyesült Államok más fogyasztási cikkeket is expor­táljon a szocialista országokba. A közgyűlésen felszólalók han­goztatták, új politikára van szük­ség, mert ha az amerikai üzlet­emberek nem kereskedhetnek a Szovjetunióval és a szocialista országokkal, helyükre azok a nyu­gati államok lépnek, amelyeknek a szocialista országokkal fenn­tartott kereskedelmében kevesebb a korlátozás. Több küldött sür­gette azt is, hogy a liberális ke­reskedelmi politikát terjesszék ki a Kínai Népköztársaságra, Kubá­ra, a Vietnami Demokratikus Köztársaságra és Észak-Koreára. Ezt az indítványt azonban nem bocsátották szavazásra. A küldöttek erélyesen követel­ték az ellenőrzési intézkedések megszüntetését, mert ezek az embargóintézkedések kifejezetten ártanak az Egyesült Államoknak és hasznára vannak a konkuren­seknek. (MTI) ­ Az utóbbi hét és fél évben pár­tunk életében, munkájában sok volt a pozitív változás. Nem üres szólam többé, hogy a párt­ban rend, fegyelem, egység ural­kodik, és minden tekintetben kö­vetkezetesen érvényesülnek a párt­­élet lenini szabályai. A rend, a következetes elviség és egység megkövetelik, hogy ne menjünk el érzéketlenül, helytelenül ér­telmezett nagyvonalúsággal a párttagság egy részét nyugtalanító jelenségek mellett. Egyes kommunisták úgy ér­zik, mintha ma már kevésbé len­ne szükség a párttagokra, ke­vésbé építenének munkájukra, mint akár néhány évvel ezelőtt. Olyan észrevételeket is hallani, hogy ma kevesebbet ér a kom­munisták szava az üzemekben, hivatalokban és mind hangosab­bak, befolyásosabbak azok az em­berek, akik az utóbbi években passzívak voltak, esetleg ingadoz­tak. Hallani olyan kifakadást is, úgy látszik, a párttagokra is vo­natkozik a mondás: „A mór meg­tette kötelességét...” . Ezek az aggályok, hangulatok, érzelmi megnyilvánulások nem tö­­megméretűek. De akkor sem le­hetünk közömbösek irántuk, ha csak néhány embert foglalkoztat­nak. Kommunista módon, őszintén válaszolnunk kell nekik. Mi okozza a félreértést, a nyug­talanságot? Mindenekelőtt em­lékeztetni kell arra, hogy miként minden szocializmust építő tár­sadalom fejlődésének, így a mi előrehaladásunknak is objektív törvénye (s ezt a párt különbö­ző határozatai, mindenekelőtt a VIII. kongresszus anyagai tük­rözik is­, hogy a munkásosztály, a párt vezető szerepe állandóan növekedjék. Ránk is vonatkozik az a lenini megállapítás, hogy mennél erősebb a tömegek for­radalmi mozgalma, mennél aktí­vabbak a társadalom különböző rétegei, annál nagyobb felelősség hárul a tudatos erőre, a forra­dalmi munkáspártra s az egyes kommunistákra. Az általános ten­dencia tehát nem az, hogy csök­kenne, ellenkezőleg, állandóan nö­vekszik, szélesedik a párt veze­tő szerepe, a kommunisták tevé­kenységének fontossága a szo­cializmus építésében. A dolog általános és elvi részé­vel nincs is probléma. Egyes elvtársak azonban nem értik, hogy a fejlődés mai szakaszában a párt vezető, irányító tevékeny­ségében, és munkájában is más módszerekre van szükség, mint a korábbi években. Régebben a pártmunkának szükségszerűen szinte kizárólagos formája a po­litikai meggyőzés volt, az egyes emberek megnyerése, mozgósítá­sa meghatározott politikai célok érdekében. Ez az időszak a me­zőgazdaság szocialista átszerve­zésével lényegében befejeződött. Ma már a dolgozó nép többsége — falun és városon egyaránt — szocialista termelési formákban dolgozik, és ez szükségszerűen meg kell hogy változtassa a párt­­szervezetek é­s az egyes kom­munisták munkáját is. Tévedés ne essék, nem arról van szó, hogy politikai munkára, meggyőzésre ma már nincs szükség, vagy akár csökkenne a jelentősége. Inkább arról, hogy ma, a szocializmus teljes felépítésének időszakában egyre több és fontosabb gazdasá­gi és műszaki feladatot kell meg­oldanunk. Következtetésként a párttagoknak is egyre nagyobb szakmai felkészültségre van szük­ségük, hogy konkréten segíteni, irányítani tudják ezeknek a fel­adatoknak a megvalósítását. De változott a helyzet más vo­natkozásban is. Azzal, hogy a nagy politikai kérdések eldőltek, az egyszerű embereket mind több részletkérdés érdekli, mind többet szeretnének hallani a jövőről, a perspektíváról. Jobban előtérbe került az ideológiai munka, a dolgozók szocialista tudatának formálása. Most az a feladatunk, hogy az emberek gondolkodásából is kiűzzük a kapitalizmus marad­ványait. Mindez együtt differen­ciált munkát, konkrét válaszokat, nagyobb fokú felkészültséget és türelmet igényel. Ha a megváltozott helyzet min­den vonását nem is vázoltuk fel, talán már az eddigiek­ből is világos, hogy a pártmunka ma nehezebb, bonyolultabb és sokrétűbb, mint volt a korábbi években. De ez még csak a prob­léma egyik összetevője, őszintén meg kell mondani azt is, hogy az új helyzetre nem készült fel min­den párttag. A nyugtalanságot, a bizonytalanságot főleg ez okozza. Sokan úgy érzik, nem ők marad­tak le, nem az ő felkészültségük vált hiányossá, hanem talán a párt politikájában vagy vezetési módszereiben van a hiba. Csak­hogy a kommunisták nem szok­ták a nehezet összekeverni a le­hetetlennel. Az, hogy a pártmun­ka ma nagyobb felkészültséget igé­nyel, nem jelenti azt, hogy azok, akik ma még nincse­nek erre felkészülve, nem is képesek a szükséges tudást megszerezni. A kommunistákat a politikai szilárdság, a párthűség, az állhatatosság már sok nehéz helyzeten átsegítette. A jelen esetben is ezek jelentik a biztosí­tékot arra, hogy azok az elv­társak, akik ma még nem tudnak új módon dolgozni, de az akarat megvan bennük, minden bi­zonnyal meg fogják azt tanulni. Vannak azonban másfajta jelen­ségek is, amelyek mellett nem lehet elmenni szó nélkül, s ame­lyek joggal sértik a kommunis­ták igazságérzetét. Különböző irodalmi fórumokon, és ennek nyomán egyes értelmiségi és kis­polgári körökben, újra divattá kezd válni, hogy a kommunistá­kat, a pártmunkásokat jóindula­tú, de tehetségtelen, szűk látókö­rű embereknek ábrázolják. Té­vedés ne essék, senki sem tagad­ja, hogy a kommunisták sok száz­ezres hadseregében akadnak gyengébben felkészült katonák is. De a párttagoknak csupán ilyen ábrázolása demagóg, igaz­ságtalan és valótlan. Aki ismeri a felszabadulás utá­ni évtizedek történetét, még jól emlékszik rá, hogy milyen nehéz feladatot, életsorsot vállaltak azok, akiket a párt — óhatatlanul kellő képzettség, tapasztalat nélkül — valamilyen funkcióba helyezett. A legtöbben közülük éjjel­nappal dolgoztak, hogy ellássák feladataikat, vasárnap­, ünnep­nap tanultak, hogy megfeleljenek a nép bizalmának. Ifjúságuk leg­szebb éveit áldozták fel a közös­ség érdekében. S ezeknek az em­bereknek a nagy többsége csak­nem két évtized elmúltával sem­milyen szempontból sem olyan, mint a korábbi években volt. Nemcsak azért, mert sokan kö­zülük megőszültek, súlyos beteg­ségeket szereztek vagy elérték a nyugdíjkorhatárt, hanem mert többségük a megfeszített munka közben művelt kommunistává, jól képzett szakemberré vált. Nagyon sokan vannak közöttük, akik az­óta egyetemet, főiskolát végeztek, doktori címet kaptak, és a piros párttagsági könyvük mellé vörös diplomát is szereztek. Vannak közöttük olyanok is, akiknek bár nincs írásos iskolai bizonyítvá­nyuk, de mégis megvan a tudá­suk, felkészültségük, mert az élet­ben tanulták meg mindazt, amit mások az iskolapadban. S ha vannak köztük olyanok, akik elmaradtak, akiknek nem volt erejük vagy lehetőségük ta­nulni, őket sem szabad gúnyos mosollyal és kézlegyintéssel el­intézni. Ők is azok közé tartoz­nak, akik egy hősi korszakban „tartották a frontot”, és hozzájá­rultak ahhoz, hogy mások képez­zék magukat, megszerezzék mun­kájukhoz a szükséges tudást. S ha az utóbbi években mi, kom­munisták, gyakran és joggal bí­ráltuk azokat, akik türelmetlenek elmaradt párton kívüli dolgozótár­sainkhoz, ugyanígy meg kell bí­rálni azokat az elvtársakat, akik türelmetlenül, tapintatlanul bán­nak a fejlődéstől elmaradt kom­munistákkal. A mai helyzet tel­jesen új, és nincs semmi csodál­koznivaló azon, ha akadnak párt­tagok, akik nem értenek vagy nem látnak mindent világosan. Ha nem vagyunk elég tapintato­sak és körültekintőek, ha köny­­nyen osztogatunk politikai jelző­ket és kategóriákat, akkor nem vonzunk, hanem taszítunk, nem megnyerünk, hanem sértődöttség­be lökünk becsületes harcosokat Egyes elvtársak amiatt is nyug­talankodnak, hogy az utóbbi időszakban sokat beszéltünk az elkövetett hibákról. Sokan úgy érezték, hogy a múlt hibáinak bírálata egyben az ő személyes tevékenységük kritikája is, hiszen nálunk nagy számmal vannak olyan párttagok, akiknek értékes munkásévei a személyi kultusz időszakára esnek. S közülük egye­sek úgy érzik, hogy ennek az idő­szaknak a bírálata beárnyékolja az ő személyes tevékenységüket is. Pedig nem erről van szó. A múlt hibáinak feltárása és kö­vetkezetes kijavítása nem a párt múltjának és történetének meg­tagadását, hanem megtisztítását jelenti. A személyi kultusz vad­hajtás, fekély volt a párt, a pro­letárdiktatúra testén, de nem tu­dott olyan elváltozást okozni, amelynek következtében ne vál­lalnánk a felszabadulás óta el­telt éveket úgy, mint a párt tör­ténetének egészét, mint a társa­dalmi fejlődés alapjában helyes útját. A kommunisták, a pártta­gok tömegei ebben az időszakban is (leszámítva azokat a kevese­ket, akik bűnöket követtek el) becsületesek maradtak, jó ügyet szolgáltak, és ha követtek is el hibákat, minden tévedésükre tíz és száz helyes tett jut. Annál is inkább hangsúlyozni kell ezeket, mert közéletünkben kezd kialakulni egy furcsa típus: a „politikai kibic”. Ezek azok az emberek, akik sohasem foglal­tak állást, sohasem ártották be­le magukat semmibe, és így ma­radhattak „tiszták”. De ha va­lahol hiba történik, ha valaki té­ved, akkor ők a leghangosabbak, ők követelik mindjárt­a legsúlyo­sabb büntetések kiszabását. Rá­juk is jellemző — mint általában a „kibicekre” —, hogy „nekik semmi sem drága”. Nem fontos számukra sem a párt múltja, sem a jövője, hiszen semmiért sem dolgoztak, semmiért sem harcoltak. Mindig a mások hibá­jából élnek, mindig utólag oko­sak. Meggyőződés nélküli embe­rek ezek, akiket csak egyetlen cél, saját érvényesülésük érdekel. A párt felszabadulás utáni tör­ténetét lassan már két évti­zedben számoljuk. S ezalatt a kommunisták sok minden jót és rosszat egyaránt megtanultak. Szinte második természetükké vált, hogy csak a mások bajai­val, örömeivel foglalkozzanak, és számukra szinte az volt az ildo­mos, ha az eredményeket mások­nak, a hibákat pedig önmaguk­nak tulajdonították. Mindig ke­vés idejük maradt az örömre, sa­ját gondjaik, bajaik orvoslására. Mégis, ha végiggondoljuk a fel­­szabadulás utáni évtizedek tör­ténetét, rájövünk, hogy nem rossz dolog a győztes hadsereg katonájának lenni. Jóleső érzés tudni, hogy ki szerényebb, ki na­gyobb mértékben, de részt vett azoknak a történelmi változások­nak a megteremtésében, amelyek hazánkban végbementek. Igaz, hogy a kommunisták ma élő nem­zedékét súlyos megrázkódtatások is érték. De mindenért kárpótol­ja őket az a tény, hogy ők azok, akik megérték és megvalósították mindazt, amiért apáink 1919-ben s a Horthy-fasizmus legsötétebb napjaiban is harcoltak. A ma élő kommunista nemzedék, együtt a pártonkívüliekkel építi és megéri azt a társadalmat, amelyben gye­rekeink a mienknél lényegesebben jobb körülmények között élhet­nek majd. Bonyolult, nehéz harc az, ame­lyet a kommunisták vezetnek. Az egyes csaták között nincs pihenő, az előrehaladás szüntelen. Vannak és lesznek nehézségeink is. Min­dig lesznek, akik nehezebben ér­tik a dolgokat, és mindig akad­nak, akik hamarabb fáradnak. De a cél egyre közelebb, és egyre töb­­ben vagyunk, akik építik a hozzá vezető utat. Vértes Imre kommunistának lenni

Next