Népszabadság, 1965. április (23. évfolyam, 77-101. szám)

1965-04-01 / 77. szám

2 A CDU kongresszusa „hadüzenet a szocializmusnak és a kommunizmusnak" Dobsa János, az MTI bonni tu­dósítója jelenti. A CDU kongresszusa szerda délután Erhard kancellár beszé­dével, majd egy határozat elfo­gadásával ért véget. Erhard beszédének külpolitikai részében azt hangoztatta, hogy „az enyhülési gesztusok vagy más szocialista gesztusok nem jelent­hetik a nyugati politika célját”, s azt követelte Bonn szövetségesei­től, hogy „dinamikus politikával” támasszák alá Bonn-nak a közép­európai status quo megváltozta­tására irányuló törekvését. „ Egy ilyen politika előfelté­tele szövetségünk zárt egysége — folytatta a kancellár. — Vakok lennénk azonban, ha nem lát­nánk a nehézségeket. Nem lehet ugyan a szövetség széthullásáról beszélni, de bizonyos, hogy nem értük el azt a haladást, amire fel­tétlenül szükség lenne, tekintettel az egyre növekvő differenciáló­dásra, amely mind Európában, mind pedig Európa és az Egye­sült Államok viszonyában meg­mutatkozik. Erhard beszéde nagy részét ar­ra szentelte, hogy a választási kampány szükségleteire kitalált új jelszót hirdessen meg: a „meg­reformált társadalom” jelsza­vát. Erhardot nyilván az a cél vezeti, hogy a Johnson-féle „nagy társadalom” jelszavának mintá­jára a választási harcban ő is va­lamilyen hangzatos­­ jelszót tűz­hessen a CDU zászlajára. Erhard azonban nem fejtett ki semmiféle átfogó, konkrét programot ezzel kapcsolatban. A kancellár beszéde előtt Bör­zei, a CDU parlamenti csoportjá­nak elnöke újabb antikommu­­nista keresztes hadjáratot hirde­tett meg, és kijelentette: — Hadat üzenünk a szocializmusnak és a kommunizmusnak. — Hangsú­lyozta, a mai helyzetben a puszta kommunistaellenesség már nem elegendő, hanem annak korsze­rűsített formájára van szükség. Igyekezni­ kell különböző eszkö­zökkel behatolni a kommunista táborba, hogy azon belül „hatást fejthessenek ki”. A CDU-vezetők a kongresszu­son feltűnő erőfeszítéseket tet­tek, hogy eltereljék a figyelmet a­­ kormánypolitika súlyos veresé­­­­gét­­ tükröző közel-keleti válság­­­­ról, s hogy elkoptatott hideghá­­­­borús szólamokkal próbálják el­lensúlyozni azt a közvélemény­ben egyre növekvő felismerést, hogy a német kérdésben eddig folytatott bonni politika zsákut­cába jutott. Ám a külpolitikai vitában néhány felszólaló akarat­lanul is elárulta, hogy még a ki­válogatott kongresszusi delegátu­sok között is kételyek támadtak a tekintetben: vajon egyáltalán megvalósítható-e a megváltozott nemzetközi helyzetben az eddig hirdetett kormánypolitika? Nö­velte a csüggedt hangulatot, és valóságos hideg zuhanyként ha­tott a kongresszusra az a hír, hogy Franciaország elutasítja a nyugat-európai politikai unió elő­készítése érdekében tervezett ve­lencei konferenciát, pedig a CDU-vezetők abban reményked­tek, hogy a politikai unió meg­valósításának kilátásba helyezé­sét fontos külpolitikai sikerként tüntethetik majd fel a választási kampányban. A Ku-Klux-Klan nem kíván tárgyalni Kedden Detroitban eltemették Viola Gregg Liuzzo asszonyt, akit a Ku-Klux-Klan emberei gyil­koltak meg. Temetésén részt vett Johnson elnök személyes képvi­selője, továbbá Martin Luther King, Roy Wilkins, a színes bő­rű lakosság haladásáért küzdő or­szágos szövetség vezetője, vala­mint más néger, illetve szakszer­vezeti vezetők. A temetéssel egy időben az alabamai Selmában is megemlékeztek Liuzzo asszony­ról. Mint ismeretes, gyilkosai a tár­gyalásig óvadék ellenében sza­badlábon vannak. A gyilkosság nyomán határoz­ta el Johnson elnök, hogy törvé­nyes eszközökkel fellép a Ku- Klux-Klan ellen. A klán veze­tői vasárnap kihallgatást kértek Johnson elnöktől, egyszersmind azzal vádolták, hogy „önkényesen választja ki a legfőbb bírókat”, felelős azért, hogy „Amerikában elharapóztak a bűncselekmények, és elterjedt­ a szennyirodalom, kormányában pedig szexuális el­­tévelyedők és kommunista ügy­nökök foglalnak helyet”. Az igaz­ságügy-miniszter kedden vála­szolt a klánvezetőknek. Közölte velük, hogy Johnson elnököt nem kereshetik fel, de az igazságügy­minisztérium valamelyik magas rangú tisztviselőjével tárgyalhat­nak. Calvin Craig, a Idán Georgia­­ állambeli „nagysárkánya” kije­lentette, hogy ilyen kihallgatásra nem tart igényt. Az Alabama állambeli Mont­­gomeryben kedd este 400 néger és fehér tüntető vonult a kor­mányzósági palotához. Wallace rezidenciájának lépcsőjére tíz üres koporsót helyeztek, megem­lékezésül arra a tíz emberre, aki két év alatt életét áldozta a pol­gárjogi mozgalomért. Nelson, Wisconsin állambeli de­mokrata párti szenátor, szerdán a szenátusban törvényjavaslatot terjesztett be, amely indítványoz­za, hogy a polgári jogokért har­coló négerek meggyilkolását nyil­vánítsák „szövetségi bűntettnek”. A saenaíflf véleménye szerint ily módon lehetővé válnék, hogy a szövetségi bíróságok ítélkezze­nek azok felett a fajüldöző gyil­kosok felett, akik jelenleg a déli államok fajgyűlölő hatóságainak oltalmát élvezik. IN EPSZABADSAG K­ÜLFÖLDI ESEMÉNYEK “ néhány sorban Tito jugoszláv elnök szerdán megkezdte hivatalos tárgyalásait a Belgrádban tartózkodó Burgi­­ba tunéziai államfővel. (MEN) NSZEP-küldöttség érkezett ked­den Accrába Paul Wernernek, a párt politikai bizottsága tagjának, a központi bizottság titkárának vezetésével. A látogatás viszon­zása azoknak a látogatásoknak, amelyeket a ghanai Népi Konven­ció Párt küldöttei tettek a múlt évben az NDK-ban. (MTI) Raul Castro Ruz kubai minisz­terelnök-helyettes, a forradalmi fegyveres erők minisztere egyhe­tes bulgáriai látogatása befejezté­vel szerdán elutazott Szófiából. (MTI) Sukarno indonéz elnök kedden kormányátszervezést jelentett be. Négy új miniszter került kormá­nyába, s új minisztérium alakult „az irányított nemzetgazdaság minisztériuma” névvel. Szerdán Djakartába érkezett Bunker, Johnson elnök külön­­megbízottja, hogy tárgyaljon az indonéz kormány vezetőivel az amerikai—indonéz viszonyról. (MTI) Youlou abbé, a brazzaville-i Kongó 1963. augusztus 15-én meg­buktatott elnöke péntekre virra­dó éjjel megszökött brazzaville-i háziőrizetéből, és jelenleg Léo­­poldville-ben tartózkodik. A volt elnök kedden „baráti megbeszé­lést” folytatott Csombéval. (AFP) Karold Wilson csütörtök este Stewart külügyminiszter kísére­tében Párizsba érkezik. A brit miniszterelnöknek két négyszem­közti tanácskozása lesz De Gaulle-lal. (MTI) Görögországban szerdán száz­ezer építőipari munkás lépett 24 órás sztrájkba. Követelik a reak­ció eltávolítását a szakszervezeti vezetőségekből, és anyagi követe­lései­k­ kielégítését. (TASZSZ) 1965. április 1, csütörtök ÜLÉSREND .A párizsi városháza tanácsko­zótermében ma, csütörtökön, gyűlnek össze első alkalommal a március 21-én megválasztott ta­nácstagok, szám szerint 90-en. Közülük 39 a gaulleista pártot, az UNR-t, 13 a centristák­at, 38 a kommunistákat és a velük válasz­tási szövetségre lépett demokra­tikus erőket képviseli. Szándékosan írtam, hogy össze­gyűlnek és nem összeülnek, mert nem biztos, hogy a gaulleisták és a centristák le is ülnek. Nem az ülőhely hiánya vagy a frissen mázolt padok miatt. A probléma sokkal súlyosabb és mélyebb, ugyanis ülésrendről van szó. Ki hová üljön a tanácsterem félkör alakú padsoraiban? Látszólag egyszerű lenne a megoldás: a kommunisták és szö­vetségeseik üljenek balra, a cent­risták — mint ahogy a nevük is jelzi — középre, a gaulleisták jobbszélre. A kommunisták helyét nem is vitatja senki, ők a félkör alakú padsorok bal szélén ülnek majd. De ki üljön középre? A gaulleis­ták ugyanis — talán politikai meggondolásból — elvitatják a középső helyet a centristáktól, és a jobbszélre akarják ültetni őket. Ez a centristákat felháborítja, és napok óta ádáz csatát folytatnak a középső helyekért. A probléma immár egész Pá­rizst foglalkoztatja. A Figaro már felsőbb hatóságok döntését sür­geti, a Les Echos című pénzügyi lap pedig név szerinti ültetést ja­vasol, elvégre e komoly testület tagjai egymás ölében mégsem ül­hetnek. Lehetséges, hogy végül is az UNR és a centrista tanácstagok csütörtökön állva „üléseznek” majd a városháza tanácskozóter­mében? Kovács István A Francia KP értékelése a választásokról (Tudósítónktól.) A Francia Kommunista Párt Központi Bizottsága szerdai ülésén Gaston Plissonnier, a politikai bi­zottság tagja értékelte a legutóbbi községtanácsi választásokat. Az előadó a választási sikereket üdvözölve hangsúlyozta a kom­munisták és a szocialisták szövet­ségének pozitív mérlegét. Hang­súlyozta, hogy növekedett a kom­munista irányítással működő ta­nácsok száma. A közelgő köztársasági elnök­­választásokról szólva Plissonnier közölte, hogy a Francia Kommu­nista Párt a községtanácsi válasz­tásokon alkalmazott egységpoliti­kát kívánja folytatni. Megismé­telve a párt korábbi álláspontját, hangsúlyozta, szükséges, hogy a kommunisták és a szocialisták ki­dolgozzák a közös programot, és valamennyi demokratikus erő egységes jelöltjét állítsák szembe a személyi hatalom jelöltjével. Vinogradov elutazott Párizsból Vinogradov, a Szovjetunió tá­vozó nagykövete, szerdán eluta­zott a francia fővárosból. A baráti hangulatban lezajlott pályaudvari búcsúztatáson meg­jelent a külügyminisztérium pro­tokollfőnöke, több magas rangú tisztviselő, a Francia Kommunis­ta Párt részéről Waldeck Rochet, Jacques Duclos és Jeannette­­ Thorez-Vermeersch elvtárs. Búcsúzáskor Vinogradov kije­lentette: igen kellemes éveket töl­tött Párizsban, és örül annak, hogy távozása pillanatában virágzik és egyre konkrétebb formát ölt a francia és a szovjet nép hagyomá­nyos barátsága. Ez — mondotta Vinogradov — megfelel az euró­pai és a világbéke érdekeinek. Vinogradov 12 évig volt a Szov­jetunió párizsi nagykövete. A DELGADO-REJTÉLY AZ UTOLSÓ ÉLETJEL feb­ruár 14-én, Badajoz spanyol vá­roskából indult el tőle barátaihoz: „A feladatot végrehajtottam” — írta táviratában. Azóta nem tudni róla semmi bi­zonyosat. Az első hír március má­sodik felében Caracasból érkezett. Az FPLN (a Salazar-rendszer megdöntéséért küzdő portugál nemzeti felszabadítási front) Ve­nezuelába emigrált vezetői közöl­ték, hogy a portugál rendőrség még aznap, tehát február 14-én meggyilkolta Humberto Delgado tábornokot, a felszabadítási moz­galom legismertebb vezetőjét. Spanyolországba utazott, hogy a portugál határ közelében talál­kozzék az antisalazarista ellenzék küldötteivel. A spanyol rendőrség letartóztatta, s átadta a portugál Gestapo, a hírhedt PIDE ügynö­keinek. Azok a helyszínen végez­tek vele. Ezt a hírt néhány nap múlva egy párizsi száműzetésben élő portugál tanár, Emilio Guerreira cáfolta: mint mondta, biztos érte­sülése van róla, hogy a táborno­kot letartóztatták ugyan Spanyol­­országban, de ől — az a veszély fenyegeti, hogy kiadják a portu­gál hatóságoknak. Március végén egy másik portugál ellenzéki cso­port orgánuma, a Rio de Janeiró­­ban megjelenő Oposicao Portu­­guesa arról tudósított, hogy a feb­ruár 14-én elfogott Delgado tábor­nokot, Franco és Salazar titkos kiadatási egyezménye értelmében, átadták a portugál titkosrendőr­ségnek: a PIDE borzalmasan meg­kínozta a tábornokot, aki Lissza­bon közelében, a Sao Julio de Barna-erőd börtönében élet és halál között van. MIND FRANCO, MIND SALA­ZAR hatóságai mélyen hallgat­nak. Delgado tábornok sorsát sű­rű homály fedi. Humberto Delgado tulajdonkép­pen Salazartól indult el, s azért akart visszatérni hazájába, hogy megdöntse Salazar, a 37 éve ural­kodó diktátor uralmát. Delgado 1906-ban született­­ a jólétbe és a jövendő hatalomba. A gazdag és befolyásos Delgado család fiai mindig is katonák, diplomaták, államférfiak voltak; rá is ilyen pálya várt. Azok közé a katona­tisztek közé tartozott, akik 1926- ban segítették Salazar hatalomra jutását. Hosszú éveken át fontos szerepet töltött be a portugál fa­siszta rendszer államgépezetében és hadseregében. Mint utóbb megírta, a második világháború vége felé fordult el a rendszertől, amikor megbizonyosodott annak „megújulásra képtelen, konok fasiszta jellegéről”. Az ameri­kaiakban bízott, s arra számított, hogy a nyugati „demokráciák” változást kényszerítenek ki Por­tugáliában is. 1952-től 1957-ig tá­bornoki rangban katonai attasé volt Washingtonban, majd Portu­gália képviselője a NATO-ban: tapasztalnia kellett, hogy számí­tásai alaptalanok. 1957-ben a polgári repülésügy igazgatójává nevezték ki; ezen a poszton kapcsolatokat keresett a portugál polgári ellenzékkel. Az ellenzék ekkor már annyira meg­erősödött, hogy — 1926 óta elő­ször! — sikerült jelölteket állíta­nia az 1958 nyarára kiírt elnök­­választásra. De Salazar mindent megtett a jelöltek megfélemlíté­sére vagy lejáratására. Sorra visszaléptek — egyedül Humberto Delgado maradt a porondon. Így vált valamennyi ellenzéki erő jelöltjévé. DELGADO PROGRAMJA az or­szág közéletének demokratizálását, a szabadságjogok biztosítását sür­gette, és megválasztása esetére megígérte: demokratikus válasz­tási törvény alapján egy éven be­lül új parlamenti választásokat ír ki. „Népünk harminc esztendő alatt nagyon is megelégelte az ön­kényuralmi rendszert és az elnök rendőri módszereit” — jelentette ki. A széles körű támogatás — a haladó katolikusoktól a liberális polgári csoporton keresztül az il­legalitásban küzdő kommunis­tákig — rémületbe ejtette Sala­­zart, ezért akarta még csírájá­ban elfojtani az ellenzéki össze­fogást. A terror és az ország­szerte általánossá vált választási csalások ellenére Delgado tábor­nok megkapta a szavazatok közel 30 százalékát. A tábornok a választási hadjá­rat során elkövetett atrocitások és a választási eredmények soro­zatos meghamisítása miatt kérte az elnökválasztás megsemmisíté­sét. A hatóságok az óvásnak ter­mészetesen nem adtak helyt, s igyekeztek megszabadulni a ké­nyelmetlenné vált Delgadótól. 1959 januárjában a tábornokot elmozdították hivatalából, s a hadsereg is közölte, hogy nem tekinti többé a tábornoki kar tag­jának. Humberto Delgado élete is veszélyben forgott, ezért hatá­rozta el, hogy politikai menedék­jogot kér az akkor haladó irány­ba forduló Brazíliától. A brazil nagykövetségre menekült, onnan Sao Paulóba szökött, több híve követte. A portugál emigráció híres ese­ménye a Santa Maria óceán­járó elfogatása volt: portugál hazafiak egy kis csoportja 1961 januárjá­ban megszállta a hajjót, s ü­zent Delgado tábornoknak, hogy kész parancsainak követésére. Delga­do tábornok támogatta az akciót végrehajtó Galvao kapitányt, s csak később szakított vele, ami­kor a kapitány az ellenzéki erők tömörítése helyett inkább hasonló látványos kalandok szervezését sürgette. De maga a tábornok is kalan­dos utakra lépett. Az év utolsó napján, 1961. december 31-én Beja városban katonai lázadás tört ki. A zendülő katonák kaszárnyája ellen a kormánycsapatok táma­dást indítottak, és a felkelést vér­be fojtották. Utóbb derült ki, hogy az akció szervezője Delgado volt. 1962. január 15-én a marok­kói Casablancában tűnt fel, és el­mondotta, hogy maga irányította a bejai felkelést. „Még­ vissza­térek?’ — ezzel fejezte be nyilat­kozatát. A visszatérés gondolata szün­telenül foglalkoztatta. Közelebb akart kerülni Portugáliához — ezért tette át emigráns szerveze­tének székhelyét Brazíliából Al­gériába. 1963 decemberében ér­kezett meg Algírba: hite és nyi­latkozata szerint „száműzetésé­nek utolsó állomására”. „Ha az ember oroszlánra vadászik, na­gyon közel kell mennie hozzá, hogy szíven találhassa” — mon­dotta spanyolországi útja előtt barátainak. Ez az oroszlán az ő szemében Salazar volt, a lissza­boni fenevad. Közel akart men­ni hozzá, egészen a barlangjáig. Ezért ment a spanyol—portugál határra. De ekkor már az oroszlánva­dászra régóta vadásztak. Annyi bizonyos: elfogták. Nem tudjuk, él-e, hal-e, de ha még él, keze bilincsben van, élete pedig ve­szélyben. ELLENTMONDÁSOKAT felol­dó, nagyívű élete megmutatja, hogy a diktátor környezetéből is vezet út az antifasiszta harc válla­lásáig; hogy a Salazar-fasizmus „demokratásdija” csupán porhin­tés, s az ellenzéket csak addig tűri meg, amíg nem fenyegeti közvetlenül a rendszer létét; s azt is, hogy Európa legrégibb fa­siszta rendszerét nem lehet meg­­dönteni a még oly bátor egyéni akciókkal, hanem csupán együtt a néptömegekkel, a nép tevékeny támogatásával. Ha Humberto Delgado viharos élete nem is üzenhette ezt ily egyértelműen, ily világosan a portugál népnek, tragikus sorsa minden bizonnyal megteszi most. Rudnyánszky István

Next