Népszabadság, 1965. április (23. évfolyam, 77-101. szám)
1965-04-01 / 77. szám
2 A CDU kongresszusa „hadüzenet a szocializmusnak és a kommunizmusnak" Dobsa János, az MTI bonni tudósítója jelenti. A CDU kongresszusa szerda délután Erhard kancellár beszédével, majd egy határozat elfogadásával ért véget. Erhard beszédének külpolitikai részében azt hangoztatta, hogy „az enyhülési gesztusok vagy más szocialista gesztusok nem jelenthetik a nyugati politika célját”, s azt követelte Bonn szövetségeseitől, hogy „dinamikus politikával” támasszák alá Bonn-nak a középeurópai status quo megváltoztatására irányuló törekvését. „ Egy ilyen politika előfeltétele szövetségünk zárt egysége — folytatta a kancellár. — Vakok lennénk azonban, ha nem látnánk a nehézségeket. Nem lehet ugyan a szövetség széthullásáról beszélni, de bizonyos, hogy nem értük el azt a haladást, amire feltétlenül szükség lenne, tekintettel az egyre növekvő differenciálódásra, amely mind Európában, mind pedig Európa és az Egyesült Államok viszonyában megmutatkozik. Erhard beszéde nagy részét arra szentelte, hogy a választási kampány szükségleteire kitalált új jelszót hirdessen meg: a „megreformált társadalom” jelszavát. Erhardot nyilván az a cél vezeti, hogy a Johnson-féle „nagy társadalom” jelszavának mintájára a választási harcban ő is valamilyen hangzatos jelszót tűzhessen a CDU zászlajára. Erhard azonban nem fejtett ki semmiféle átfogó, konkrét programot ezzel kapcsolatban. A kancellár beszéde előtt Börzei, a CDU parlamenti csoportjának elnöke újabb antikommunista keresztes hadjáratot hirdetett meg, és kijelentette: — Hadat üzenünk a szocializmusnak és a kommunizmusnak. — Hangsúlyozta, a mai helyzetben a puszta kommunistaellenesség már nem elegendő, hanem annak korszerűsített formájára van szükség. Igyekezni kell különböző eszközökkel behatolni a kommunista táborba, hogy azon belül „hatást fejthessenek ki”. A CDU-vezetők a kongresszuson feltűnő erőfeszítéseket tettek, hogy eltereljék a figyelmet a kormánypolitika súlyos vereségét tükröző közel-keleti válságról, s hogy elkoptatott hidegháborús szólamokkal próbálják ellensúlyozni azt a közvéleményben egyre növekvő felismerést, hogy a német kérdésben eddig folytatott bonni politika zsákutcába jutott. Ám a külpolitikai vitában néhány felszólaló akaratlanul is elárulta, hogy még a kiválogatott kongresszusi delegátusok között is kételyek támadtak a tekintetben: vajon egyáltalán megvalósítható-e a megváltozott nemzetközi helyzetben az eddig hirdetett kormánypolitika? Növelte a csüggedt hangulatot, és valóságos hideg zuhanyként hatott a kongresszusra az a hír, hogy Franciaország elutasítja a nyugat-európai politikai unió előkészítése érdekében tervezett velencei konferenciát, pedig a CDU-vezetők abban reménykedtek, hogy a politikai unió megvalósításának kilátásba helyezését fontos külpolitikai sikerként tüntethetik majd fel a választási kampányban. A Ku-Klux-Klan nem kíván tárgyalni Kedden Detroitban eltemették Viola Gregg Liuzzo asszonyt, akit a Ku-Klux-Klan emberei gyilkoltak meg. Temetésén részt vett Johnson elnök személyes képviselője, továbbá Martin Luther King, Roy Wilkins, a színes bőrű lakosság haladásáért küzdő országos szövetség vezetője, valamint más néger, illetve szakszervezeti vezetők. A temetéssel egy időben az alabamai Selmában is megemlékeztek Liuzzo asszonyról. Mint ismeretes, gyilkosai a tárgyalásig óvadék ellenében szabadlábon vannak. A gyilkosság nyomán határozta el Johnson elnök, hogy törvényes eszközökkel fellép a Ku- Klux-Klan ellen. A klán vezetői vasárnap kihallgatást kértek Johnson elnöktől, egyszersmind azzal vádolták, hogy „önkényesen választja ki a legfőbb bírókat”, felelős azért, hogy „Amerikában elharapóztak a bűncselekmények, és elterjedt a szennyirodalom, kormányában pedig szexuális eltévelyedők és kommunista ügynökök foglalnak helyet”. Az igazságügy-miniszter kedden válaszolt a klánvezetőknek. Közölte velük, hogy Johnson elnököt nem kereshetik fel, de az igazságügyminisztérium valamelyik magas rangú tisztviselőjével tárgyalhatnak. Calvin Craig, a Idán Georgia állambeli „nagysárkánya” kijelentette, hogy ilyen kihallgatásra nem tart igényt. Az Alabama állambeli Montgomeryben kedd este 400 néger és fehér tüntető vonult a kormányzósági palotához. Wallace rezidenciájának lépcsőjére tíz üres koporsót helyeztek, megemlékezésül arra a tíz emberre, aki két év alatt életét áldozta a polgárjogi mozgalomért. Nelson, Wisconsin állambeli demokrata párti szenátor, szerdán a szenátusban törvényjavaslatot terjesztett be, amely indítványozza, hogy a polgári jogokért harcoló négerek meggyilkolását nyilvánítsák „szövetségi bűntettnek”. A saenaíflf véleménye szerint ily módon lehetővé válnék, hogy a szövetségi bíróságok ítélkezzenek azok felett a fajüldöző gyilkosok felett, akik jelenleg a déli államok fajgyűlölő hatóságainak oltalmát élvezik. IN EPSZABADSAG KÜLFÖLDI ESEMÉNYEK “ néhány sorban Tito jugoszláv elnök szerdán megkezdte hivatalos tárgyalásait a Belgrádban tartózkodó Burgiba tunéziai államfővel. (MEN) NSZEP-küldöttség érkezett kedden Accrába Paul Wernernek, a párt politikai bizottsága tagjának, a központi bizottság titkárának vezetésével. A látogatás viszonzása azoknak a látogatásoknak, amelyeket a ghanai Népi Konvenció Párt küldöttei tettek a múlt évben az NDK-ban. (MTI) Raul Castro Ruz kubai miniszterelnök-helyettes, a forradalmi fegyveres erők minisztere egyhetes bulgáriai látogatása befejeztével szerdán elutazott Szófiából. (MTI) Sukarno indonéz elnök kedden kormányátszervezést jelentett be. Négy új miniszter került kormányába, s új minisztérium alakult „az irányított nemzetgazdaság minisztériuma” névvel. Szerdán Djakartába érkezett Bunker, Johnson elnök különmegbízottja, hogy tárgyaljon az indonéz kormány vezetőivel az amerikai—indonéz viszonyról. (MTI) Youlou abbé, a brazzaville-i Kongó 1963. augusztus 15-én megbuktatott elnöke péntekre virradó éjjel megszökött brazzaville-i háziőrizetéből, és jelenleg Léopoldville-ben tartózkodik. A volt elnök kedden „baráti megbeszélést” folytatott Csombéval. (AFP) Karold Wilson csütörtök este Stewart külügyminiszter kíséretében Párizsba érkezik. A brit miniszterelnöknek két négyszemközti tanácskozása lesz De Gaulle-lal. (MTI) Görögországban szerdán százezer építőipari munkás lépett 24 órás sztrájkba. Követelik a reakció eltávolítását a szakszervezeti vezetőségekből, és anyagi követeléseik kielégítését. (TASZSZ) 1965. április 1, csütörtök ÜLÉSREND .A párizsi városháza tanácskozótermében ma, csütörtökön, gyűlnek össze első alkalommal a március 21-én megválasztott tanácstagok, szám szerint 90-en. Közülük 39 a gaulleista pártot, az UNR-t, 13 a centristákat, 38 a kommunistákat és a velük választási szövetségre lépett demokratikus erőket képviseli. Szándékosan írtam, hogy összegyűlnek és nem összeülnek, mert nem biztos, hogy a gaulleisták és a centristák le is ülnek. Nem az ülőhely hiánya vagy a frissen mázolt padok miatt. A probléma sokkal súlyosabb és mélyebb, ugyanis ülésrendről van szó. Ki hová üljön a tanácsterem félkör alakú padsoraiban? Látszólag egyszerű lenne a megoldás: a kommunisták és szövetségeseik üljenek balra, a centristák — mint ahogy a nevük is jelzi — középre, a gaulleisták jobbszélre. A kommunisták helyét nem is vitatja senki, ők a félkör alakú padsorok bal szélén ülnek majd. De ki üljön középre? A gaulleisták ugyanis — talán politikai meggondolásból — elvitatják a középső helyet a centristáktól, és a jobbszélre akarják ültetni őket. Ez a centristákat felháborítja, és napok óta ádáz csatát folytatnak a középső helyekért. A probléma immár egész Párizst foglalkoztatja. A Figaro már felsőbb hatóságok döntését sürgeti, a Les Echos című pénzügyi lap pedig név szerinti ültetést javasol, elvégre e komoly testület tagjai egymás ölében mégsem ülhetnek. Lehetséges, hogy végül is az UNR és a centrista tanácstagok csütörtökön állva „üléseznek” majd a városháza tanácskozótermében? Kovács István A Francia KP értékelése a választásokról (Tudósítónktól.) A Francia Kommunista Párt Központi Bizottsága szerdai ülésén Gaston Plissonnier, a politikai bizottság tagja értékelte a legutóbbi községtanácsi választásokat. Az előadó a választási sikereket üdvözölve hangsúlyozta a kommunisták és a szocialisták szövetségének pozitív mérlegét. Hangsúlyozta, hogy növekedett a kommunista irányítással működő tanácsok száma. A közelgő köztársasági elnökválasztásokról szólva Plissonnier közölte, hogy a Francia Kommunista Párt a községtanácsi választásokon alkalmazott egységpolitikát kívánja folytatni. Megismételve a párt korábbi álláspontját, hangsúlyozta, szükséges, hogy a kommunisták és a szocialisták kidolgozzák a közös programot, és valamennyi demokratikus erő egységes jelöltjét állítsák szembe a személyi hatalom jelöltjével. Vinogradov elutazott Párizsból Vinogradov, a Szovjetunió távozó nagykövete, szerdán elutazott a francia fővárosból. A baráti hangulatban lezajlott pályaudvari búcsúztatáson megjelent a külügyminisztérium protokollfőnöke, több magas rangú tisztviselő, a Francia Kommunista Párt részéről Waldeck Rochet, Jacques Duclos és Jeannette Thorez-Vermeersch elvtárs. Búcsúzáskor Vinogradov kijelentette: igen kellemes éveket töltött Párizsban, és örül annak, hogy távozása pillanatában virágzik és egyre konkrétebb formát ölt a francia és a szovjet nép hagyományos barátsága. Ez — mondotta Vinogradov — megfelel az európai és a világbéke érdekeinek. Vinogradov 12 évig volt a Szovjetunió párizsi nagykövete. A DELGADO-REJTÉLY AZ UTOLSÓ ÉLETJEL február 14-én, Badajoz spanyol városkából indult el tőle barátaihoz: „A feladatot végrehajtottam” — írta táviratában. Azóta nem tudni róla semmi bizonyosat. Az első hír március második felében Caracasból érkezett. Az FPLN (a Salazar-rendszer megdöntéséért küzdő portugál nemzeti felszabadítási front) Venezuelába emigrált vezetői közölték, hogy a portugál rendőrség még aznap, tehát február 14-én meggyilkolta Humberto Delgado tábornokot, a felszabadítási mozgalom legismertebb vezetőjét. Spanyolországba utazott, hogy a portugál határ közelében találkozzék az antisalazarista ellenzék küldötteivel. A spanyol rendőrség letartóztatta, s átadta a portugál Gestapo, a hírhedt PIDE ügynökeinek. Azok a helyszínen végeztek vele. Ezt a hírt néhány nap múlva egy párizsi száműzetésben élő portugál tanár, Emilio Guerreira cáfolta: mint mondta, biztos értesülése van róla, hogy a tábornokot letartóztatták ugyan Spanyolországban, de ől — az a veszély fenyegeti, hogy kiadják a portugál hatóságoknak. Március végén egy másik portugál ellenzéki csoport orgánuma, a Rio de Janeiróban megjelenő Oposicao Portuguesa arról tudósított, hogy a február 14-én elfogott Delgado tábornokot, Franco és Salazar titkos kiadatási egyezménye értelmében, átadták a portugál titkosrendőrségnek: a PIDE borzalmasan megkínozta a tábornokot, aki Lisszabon közelében, a Sao Julio de Barna-erőd börtönében élet és halál között van. MIND FRANCO, MIND SALAZAR hatóságai mélyen hallgatnak. Delgado tábornok sorsát sűrű homály fedi. Humberto Delgado tulajdonképpen Salazartól indult el, s azért akart visszatérni hazájába, hogy megdöntse Salazar, a 37 éve uralkodó diktátor uralmát. Delgado 1906-ban született a jólétbe és a jövendő hatalomba. A gazdag és befolyásos Delgado család fiai mindig is katonák, diplomaták, államférfiak voltak; rá is ilyen pálya várt. Azok közé a katonatisztek közé tartozott, akik 1926- ban segítették Salazar hatalomra jutását. Hosszú éveken át fontos szerepet töltött be a portugál fasiszta rendszer államgépezetében és hadseregében. Mint utóbb megírta, a második világháború vége felé fordult el a rendszertől, amikor megbizonyosodott annak „megújulásra képtelen, konok fasiszta jellegéről”. Az amerikaiakban bízott, s arra számított, hogy a nyugati „demokráciák” változást kényszerítenek ki Portugáliában is. 1952-től 1957-ig tábornoki rangban katonai attasé volt Washingtonban, majd Portugália képviselője a NATO-ban: tapasztalnia kellett, hogy számításai alaptalanok. 1957-ben a polgári repülésügy igazgatójává nevezték ki; ezen a poszton kapcsolatokat keresett a portugál polgári ellenzékkel. Az ellenzék ekkor már annyira megerősödött, hogy — 1926 óta először! — sikerült jelölteket állítania az 1958 nyarára kiírt elnökválasztásra. De Salazar mindent megtett a jelöltek megfélemlítésére vagy lejáratására. Sorra visszaléptek — egyedül Humberto Delgado maradt a porondon. Így vált valamennyi ellenzéki erő jelöltjévé. DELGADO PROGRAMJA az ország közéletének demokratizálását, a szabadságjogok biztosítását sürgette, és megválasztása esetére megígérte: demokratikus választási törvény alapján egy éven belül új parlamenti választásokat ír ki. „Népünk harminc esztendő alatt nagyon is megelégelte az önkényuralmi rendszert és az elnök rendőri módszereit” — jelentette ki. A széles körű támogatás — a haladó katolikusoktól a liberális polgári csoporton keresztül az illegalitásban küzdő kommunistákig — rémületbe ejtette Salazart, ezért akarta még csírájában elfojtani az ellenzéki összefogást. A terror és az országszerte általánossá vált választási csalások ellenére Delgado tábornok megkapta a szavazatok közel 30 százalékát. A tábornok a választási hadjárat során elkövetett atrocitások és a választási eredmények sorozatos meghamisítása miatt kérte az elnökválasztás megsemmisítését. A hatóságok az óvásnak természetesen nem adtak helyt, s igyekeztek megszabadulni a kényelmetlenné vált Delgadótól. 1959 januárjában a tábornokot elmozdították hivatalából, s a hadsereg is közölte, hogy nem tekinti többé a tábornoki kar tagjának. Humberto Delgado élete is veszélyben forgott, ezért határozta el, hogy politikai menedékjogot kér az akkor haladó irányba forduló Brazíliától. A brazil nagykövetségre menekült, onnan Sao Paulóba szökött, több híve követte. A portugál emigráció híres eseménye a Santa Maria óceánjáró elfogatása volt: portugál hazafiak egy kis csoportja 1961 januárjában megszállta a hajjót, s üzent Delgado tábornoknak, hogy kész parancsainak követésére. Delgado tábornok támogatta az akciót végrehajtó Galvao kapitányt, s csak később szakított vele, amikor a kapitány az ellenzéki erők tömörítése helyett inkább hasonló látványos kalandok szervezését sürgette. De maga a tábornok is kalandos utakra lépett. Az év utolsó napján, 1961. december 31-én Beja városban katonai lázadás tört ki. A zendülő katonák kaszárnyája ellen a kormánycsapatok támadást indítottak, és a felkelést vérbe fojtották. Utóbb derült ki, hogy az akció szervezője Delgado volt. 1962. január 15-én a marokkói Casablancában tűnt fel, és elmondotta, hogy maga irányította a bejai felkelést. „Még visszatérek?’ — ezzel fejezte be nyilatkozatát. A visszatérés gondolata szüntelenül foglalkoztatta. Közelebb akart kerülni Portugáliához — ezért tette át emigráns szervezetének székhelyét Brazíliából Algériába. 1963 decemberében érkezett meg Algírba: hite és nyilatkozata szerint „száműzetésének utolsó állomására”. „Ha az ember oroszlánra vadászik, nagyon közel kell mennie hozzá, hogy szíven találhassa” — mondotta spanyolországi útja előtt barátainak. Ez az oroszlán az ő szemében Salazar volt, a lisszaboni fenevad. Közel akart menni hozzá, egészen a barlangjáig. Ezért ment a spanyol—portugál határra. De ekkor már az oroszlánvadászra régóta vadásztak. Annyi bizonyos: elfogták. Nem tudjuk, él-e, hal-e, de ha még él, keze bilincsben van, élete pedig veszélyben. ELLENTMONDÁSOKAT feloldó, nagyívű élete megmutatja, hogy a diktátor környezetéből is vezet út az antifasiszta harc vállalásáig; hogy a Salazar-fasizmus „demokratásdija” csupán porhintés, s az ellenzéket csak addig tűri meg, amíg nem fenyegeti közvetlenül a rendszer létét; s azt is, hogy Európa legrégibb fasiszta rendszerét nem lehet megdönteni a még oly bátor egyéni akciókkal, hanem csupán együtt a néptömegekkel, a nép tevékeny támogatásával. Ha Humberto Delgado viharos élete nem is üzenhette ezt ily egyértelműen, ily világosan a portugál népnek, tragikus sorsa minden bizonnyal megteszi most. Rudnyánszky István