Népszabadság, 1967. október (25. évfolyam, 232-257. szám)

1967-10-01 / 232. szám

1961. október­­, vasárnap NÉPSZABADSÁG .......... ■ ■— ' — ■—■■■ ' I ............................— '­­ ■— ■' Ü­dvözlő táviratok a kínai nemzeti ünnep alkalmából A Kínai Népköztársaság kikiál­tásának 18. évfordulója alkalmá­ból a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsa táviratban üd­vözölte a Kínai Népköztársaság Államtanácsát. Az évforduló alkalmából Péter János külügyminiszter táviratot küldött Csen Ji kínai külügymi­niszternek. A Magyar—Kínai Ba­ráti Társaság elnöksége és dr. Jávor Ervin, a Magyar—Kínai Műszaki Tudományos Együttmű­ködési Bizottság magyar elnöke szintén táviratot küldött kínai partnerének. Az évforduló alkalmából a Szakszervezetek Országos Taná­csa üdvözlő táviratot küldött a kínai szakszervezetek országos szövetségének. (MTI) Bővítik a debreceni tudományegyetemet A debreceni Kossuth L­ajos Tudományegyetem több modern épülettel bővül. 1969 áprilisáig négy modern épületet húznak fel Ezekben a szerves és a szervetlen kémiai tanszékek, továbbá egy 300 és két 100 személyes előadóterem kap helyet. Képün­kön: Tetőpaneleket emelnek daruval az előadótermek épüle­tének tetőszerkezetére. — Mi jellemzi ma az izraeli kom­munista mozgalom helyzetét? — Mint ismeretes, 1965-ben a Mikunisz—Szné vezette csoport kivált az Izraeli Kommunista Pártból. E csoportban mindjob­ban elburjánzottak a revizionista és nacionalista tendenciák. Ami­kor a háború kirobbant, ennek a csoportnak a vezetői nyíltan tá­mogatták az agressziót az arab népek ellen. Ezért felhívással for­dultunk az internacionalistákhoz, hogy csatlakozzanak hozzánk, az Izraeli Kommunista Párthoz. Pártunk összetétele is az interna­cionalista elv gyakorlatát fejezi ki. Zsidó és arab kommunisták együtt harcolnak a párt soraiban. A Mikunisz—Szné-féle csoport­ból — vezetőik leplezetlen maga­tartása miatt — most többen ki­léptek. Nemrég központi bizott­ságuk három tagja hagyta ott őket Az izraeli kommunisták harca Pártunk nehéz harcot folytat a kormány üldöztetésével szemben — teszi hozzá Asur elvtárs.­­ A háború kitörése után alig egy órával kiadták az arab kommu­nisták és más, háborút ellenző sze­mélyek letartóztatására vonatkozó listákat Jellemző, hogy a letartóz­ta­tási parancsokat két nappal ko­rábban dátumozták. Az Al Itihad szerkesztőségében dolgozókat, egy kivételével, letartóztatták. Magam is börtönbe kerültem. Az Al Itihadot azonban nem si­került elhallgattatniuk. A kor­mány végül is meghátrált és sza­badon bocsátott bennünket Az újonnan meghódított terüle­teken erősödik az arab lakosság ellenállása. A kormány ezekre a területekre küldött régen Izrael­ben élő arab nemzetiségű lakoso­kat, akik ott az ő érdekükben léptek fel. Kollaboránsokat azon­ban nem találtak. Pártunk az utóbbi húsz évben az arab lakos­ság körében jó munkát végzett. Minél tovább maradnak eze­ken a területeken az izraeli csa­patok — jegyzi meg Kiinger elvtársnő —, annál jobban foko­zódik az ellenállás. Izrael népé­nek már csak azért is érdeke a kivonulás, hogy kevesebb legyen a vérontás, és kevesebb izraeli katona essen el hiába. A régi arab menekültek helyzete az ENSZ határozatai alapján meg­oldható, ha ezek az emberek vá­laszthatnak, hogy visszajönni kí­vánnak vagy jóvátételt kérnek. Pártunk meggyőződése, hogy Izraelnek olyan politikát kell folytatnia, amely lehetővé teszi a kapcsolatok békés rendezését az arab országokkal. Csak ez nyithatja meg a kaput ahhoz, hogy az arab országok viszont elismerjék Izraelt. A mi jel­szavunk közismert: „Nem az im­perialistákkal az arab népek el­len, hanem az arab népekkel az imperialisták ellen!’’ Pártunk állásfoglalása nehéz helyzetben mutatta meg, hogy ki képviseli a marxizmus-leni­­nizmust és az internacionalizmust, ki szolgálja a dolgozó nép érde­keit és Izrael igazi nemzeti érde­keit. Számunkra nagy támoga­tást jelent, hogy a világ kom­munista pártjainak zöme érté­keli harcunkat, és pártunkat is­meri el Izrael kommunista párt­jaként. Ezt bizonyítják azok a közös nyilatkozatok is, amelyek pártunk és az SZKP, illetve az MSZMP részéről jelentek meg, és bizonyítja a szocialista orszá­gok, a kommunista pártok sajtó­jának szóhasználata is, amely az Izraeli Kommunista Párt néven a mi pártunkat érti. Befejezésül — mondja búcsú­zóul Ethel Kiinger — kellemes kötelességünknek tartjuk, hogy a Népszabadság útján is köszönetet mondjunk a meghívásért. Meleg elvtársi szeretettel vettek itt körül bennünket. Jó érzés volt tudni, hogy nem vagyunk egyedül, hogy a kommunisták, a szocializmusért és a békéért küzdők nagy család­jának tagjai vagyunk. Megerősöd­ve térünk haza, hogy újult erővel folytassuk a harcot Izrael és az arab országok népeinek közös ér­dekeiért Várnai Ferenc Az ország iránti felelősséggel ötvenkét felszólalás, nyolcvan­öt indítvány, módosító ja­vaslat kiegészítő észrevétel, há­rom igen fontos törvény megalko­tása, egy államközi szerződésünk törvénybe iktatása, néhány inter­pelláció — íme ez a mérlege az országgyűlés háromnapos ülés­szakának. Ha csupán csak ezt a három napot néznénk, már akkor is megállapíthatnánk, hogy nép­hatalmunk legfőbb testülete je­lentős törvényalkotó munkát vég­zett. Ám a képviselők nem a par­lamenti ülésszak előtt találkoz­tak először a három törvényterve­zettel — a Munka Törvénykönyve javaslatával, a mezőgazdasági ter­melőszövetkezetekről, valamint a földtulajdon és a földhasználat továbbfejlesztéséről szóló terve­zetekkel —, hanem jóval előbb. Először Ká­ka a munkahelyén, fog­lalkozása szerint elemezte, vitatta — csakúgy, mint sok százezer más állampolgár — a nyers tervezete­ket, amelyeket az illetékes mi­nisztériumok szakemberei állítot­tak össze. Alapos viták tárgya volt példá­ul a Munka Törvény­könyve már egy évvel ezelőtt is. Először megvitatták a jogászok, a közgazdászok, aztán elemezték a vállalatok vezetői, majd minden lehető észrevételüket elmondták a szakszervezeti tanácskozások, sok­oldalúan értékelték és tették meg módosító javaslataikat a nőtaná­csok stb. A törvénytervezetet nem kevesebb, mint négyszázezer em­ber előtt vitatták meg első válto­zatában, negyvenezren szóltak hozzá az előkészítő viták során. A most három napig ülésező képvi­selők is részt vállaltak e tanács­kozásokból, s végig figyelemmel kísérték, hogyan érvényesül a tö­megek elgondolása egy törvény megszületésekor. S amikor a tör­vényelőkészítő szakemberek újra áttanulmányozták, összevetették, értékelték a rengeteg hozzászólást — ismét változott, tisztult, csiszo­lódott a tervezet —, ezt követően került az országgyűlés állandó bi­zottságai elé, hogy most már a nép választott emberei, élve fel­hatalmazásukkal, érvényesítsék azokat az elgondolásokat is, ame­lyek esetleg elsikkadtak „menet közben”. Volt olyan parlamenti bizott­ság, amely kétszer is megvi­tatta a­­Munka Törvénykönyve ter­vezetét De hasonló országos viták „nagyító lencséje” alákerült a két mezőgazdasági törvénytervezet is: termelőszövetkezetek, tsz-tanács­­kozások, tanácsülések formálták, alakították ki a végső javaslato­kat, amelyek ugyancsak a parla­menti bizottságok elé kerültek első tárgyalásra. S ha ezek után még mindig nyolcvanöt indít­vány, módosító javaslat hangzott el az országgyűlésen — annak ko­rántsem az az oka, hogy az orszá­gos vitákban tett észrevételeket az illetékesek nem vették figyelem­be, annál inkább az, hogy a kö­vetkező évek szempontjából külö­nösen jelentős, életünknek igen fontos területeit szabályozó tör­vényjavaslatokra kellett felelős­ségtudattal, végső pecsétet ütnie a parlamentnek. Igen, képviselőink tudatában voltak annak, hogy a Munka Tör­vénykönyve tízmillió állampol­gárt érint közvetlenül is — a szü­letéstől a halálig szabályozni hi­vatott életünk sok viszonylatát; a két mezőgazdasági törvény pedig nem csupán a termelőszövetkeze­tek milliós tagságának ad az ön­álló gazdálkodás, a nagyüzemi földtulajdon és földhasználat egy­ségének megteremtéséhez törvé­nyi feltételeket — s példának okáért oldja meg az oly sok za­vart okozó birtokviszonyokat —, hanem az egész ország életére ki­ható módon is szabályozza a kor­szerű nagyüzemi gazdálkodást. A három törvényben érdekelt az egész ország. Ennek tudható be az a sok javaslat, amely — min­den más, korábbi törvényjavaslat vitájától eltérően — a felszólaló képviselők részéről elhangzott. S még valaminek. M­indhárom törvény — keretsza­bályozás : az élet egy bizonyos területén jogi kereteket ad, nem megy részletekbe, nem vesz szám­ba minden előfordulható variánst, nem ad „útbaigazítást még a leg­szélsőségesebb esetekre” is —el­lentétben az 1951-ben, az Elnö­ki Tanács által alkotott Munka Törvénykönyvével, pontosabban törvényerejű rendeletével. Tud­juk, korábban egész gazdasági és állami életünk a túlzott központi szabályozásra épült De a korsze­rű követelmények túlhaladottnak nyilvánítják ezt, hiszen ha éle­tünk körül van bástyázva köz­pontilag szabályozott jogi nor­mákkal, pontosan meghatározott cselekvési határokkal, központi­lag előírt formulákkal, aligha tudnánk állami-gazdasági éle­tünkben gyorsan, bürokráciamen­tesen alkalmazkodni a körülmé­nyekhez. Nos, valljuk be őszintén: agyunk gyakran még a régi pá­lyán siklik. Ha a mostani Munka Törvénykönyvét összevetjük a ko­rábbi, az 1951-es kódexszel — amelyhez azóta 50 újabb kiegészí­tő, módosító rendelkezés is csat­lakozott —, bizony már „súlyra” is nagy az eltérés. De ennél is lé­nyegesebb, hogy az új Munka Törvénykönyve már a jövőre, a gyakorlatban többé-kevésbé még ismeretlen és egyelőre sokaknak talán még szokatlan új gazdaság­­irányítási rendszerre készült. Per­sze hogy felvetődik a gondolat: vajon kielégítő lesz-e a keretsza­bályozás egy olyan életbevágóan fontos területen, mint a munka­­viszonyoké? Akik figyelmesen ol­vasták a képviselői felszólaláso­kat, észrevehették, hogy ez az ag­godalom érződött jó néhányuk szavaiból: egy ilyen kerettörvény nem teszi-e majd lehetővé, hogy egyes vállalatvezetők, akik haj­lanak a kiskirálykodásra —nagy önállósággal rendelkezvén —, ön­­kényeskedjenek, adott esetben visszaéljenek jogaikkal, túlkapá­sokat kövessenek el a dolgozók­kal szemben? Többen ebből a meggondolásból tettek javaslato­kat, éppen a részletesebb szabá­lyozás irányába. A­e­m a törvény maga ad választ minden ilyen irányú aggo­dalomra, amikor a szakszerve­zeteknek rendkívül széles körű ki­fogásolást, szinte vétójogot bizto­sít, lehetővé téve számukra, hogy bármikor, bárhol felléphessenek minden személyes vagy kollektív érdeket jogtalanul, alaptalanul sértő döntés, elhatározás, akció ellen. Nagy fegyver ez, amely a szocialista demokratizmus további elmélyítésének a jegyében került az új törvénykönyvbe. A képviselők 1­85 módosító javaslatának, észrevételének csak egy kisebb hányada található vé­gül is a törvényekben. Mondhat­ná valaki, de hát akkor minek fe­csérelték a szót; 85 javaslatot azért, hogy „csak” hatányolcat lássanak a törvényben? A parla­menti tanácskozáson elhangzott javaslatok túlnyomó többsége va­lamilyen módon hasznosításra ke­rül, még akkor is, ha a törvé­nyekbe csak az odakívánkozó in­dítványok kerültek, vagy a vég­rehajtási utasítások, vagy egyéb miniszteri rendelkezések, vagy éppenséggel a vállalati kollektív szerződések megszületése során veszik figyelembe az országgyűlés tagjainak felszólalásait. De a demokratizmus fokmérője ebben az esetben nem is az, hogy az el­hangzott ésszerű észrevételekből, indítványokból hány kerül végül is a törvénykönyvbe — törvény­­alkotásról lévén jelen esetben szó —, hanem az, hogy széles kö­rű volt a vita , hogy a parlament mélyebb összefüggéseiben és ösz­­szevetéseiben tárgyalta meg a té­mát. Csak az ilyen vitában lehet elválasztani az elvit a prak­tikustól, a szükségest a szükség­telentől, a fontosat a kevésbé fontostól, stb. Csak az ilyen vita szabhat irányt a helyes elvek gyakorlati alkalmazásának. Hogy hogyan kell minden tartal­mas javaslatot a maga helyén hasznosítani, arra ezen az ülés­szakon egyébként példát muta­tott az a körültekintő, a legki­sebb észrevételre is alaposan, fel­­készülten, megindokoltan reagá­ló miniszteri válasz, amelyet a földművelés- és élelmezésügyi­­miniszter adott a két mezőgazda­­sági törvényjavaslat vitájában el­hangzottakra. Túl azon, hogy szavaiból érződött a néphatalom legfőbb szerve iránti tisztelet, ki­tűnt az is, milyen nagy gonddal elemezhették a tárca szakembe­rei a napközben elhangzott javas­latokat! Egy ilyen miniszteri ref­lexió kétségkívül még továbbnö­veli országgyűlésünk tekintélyét, amely viszont hatással van a színvonalasabb parlamenti mun­kára is. S hogy ezt a tekintély­adást ma már minden kormány­zati szervnél nagyon is komo­lyan veszik és gondolják, arra itt az előző ülésszak példája, ami­kor a miniszterelnök beszámoló­jához 52 észrevétel, javaslat hang­zott el; a Minisztertanács az ülésszakot követő második héten már napirendjére tűzte a Parla­mentben elhangzottakat, sorra vette minden képviselő javasla­tát, észrevételét, utasította az il­letékes minisztereket, az­­ or­szágos főhatóságok vezetőit, hogy 30 napon belül vizsgálják meg az indítványokat, azok meg­valósításának lehetőségeit, te­gyék meg a szükséges intézke­déseket. A képviselők határ­időn belül megkapták a vá­laszt, mégpedig kielégítő, elfo­gadható válaszokat (néhány köz­érdekű választ lapunk is ismer­tetett). Ezzel kapcsolatban hadd szóljunk néhány szót országgyű­lésünk légköréről, amely ma már olyan, hogy nem akármi­lyen választ fogad el. Ez alkalom­mal is többen ellenszavazatra, tartózkodásra emelték fel kezü­ket, ha nem értettek egyet a szó­beli miniszteri válasz ilyen vagy olyan vonatkozásával. Ámbár éppen ez az ülésszak hozott a felszínre egy, a jövőben talán az eddigieknél is fontosabb ügy­rendi fogyatékosságot, nevezete­sen azt, hogy a módosításokkal kapcsolatban nem szerencsés az eddigi gyakorlat, a globális sza­vazás, hiszen lehetnek képvise­lők, akik egyik javaslattal egyet­értenek, a másikkal nem. Az or­szággyűlés érvényben levő ügy­rendje ugyanis ezt nem rendezi; körültekintő, a vitákkal is szá­moló ügyrendi módosításra van szükség, amelyet a mind élén­­kebb parlamenti élet sürgőssé tesz. P­éntek este az országgyűlés elnöke bezárta a szeptembe­ri ülésszakot, s joggal állapíthat­ta meg, hogy a képviselők ko­moly munkát végeztek: jelentős, az egész ország életében fontos törvényekkel gyarapították tör­vénytárunkat. De munkájuk to­vábbra sem szünetel: az állandó bizottságok újabb törvényterve­zetek kimunkálásában hasznosít­ják milliók tapasztalatait, elgon­dolásait, hogy a következő ülés­szakra ismét a viták tüzében ki­tisztult törvényjavaslatok kerül­jenek. A képviselők „hétköznap­jai” sem lesznek üresek ezekben a hetekben, hónapokban: a há­rom most elfogadott törvényről bizonyára ezer és egy kérdést in­téznek majd­ hozzájuk választóik, munkatársaik. Bőségesen lesz dolguk azzal is, hogy e törvények betűje a végrehajtás során ab­ban a szellemben kerüljön át a gyakorlatba, amely áthatotta a törvényhozók házát az elfogadás­kor. De hiba lenne csupán a képvi­selők feladatává tenni e nagy­­jelentőségű törvények megismer­tetését és megértetését. Részt kell vállalniuk ebben a pártszerveze­teknek éppúgy, mint a szakszer­vezeteknek, a szövetkezeti szövet­ségeknek úgy, mint a helyi álla­mi szerveknek. Hogy mást ne mondjunk: rövidesen elérkezik a kollektív szerződéskötések, a vállalati „munkatörvényköny­vek” kidolgozásának és megkö­tésének az időszaka, ami minden dolgozó embert alapvetően érint. Ez pedig roppant felelősséget ró nemcsak a vállalati, hanem a társadalmi szervekre is. Csak azt várhatjuk el, hogy ál­lami, társadalmi és gazdasági szerveink ugyanolyan magas fo­kú felelősségérzetet tanúsítanak majd e három törvény gyakorlat­ba való átültetésénél, végrehajtá­sánál, mint ahogyan azokat az ország iránti felelősséggel megal­kotta a parlament. Szabó László 8

Next