Népszabadság, 1968. május (26. évfolyam, 101-126. szám)

1968-05-04 / 103. szám

1968. május 4. szombat NÉPSZABADSÁG PEST-BUDÁTÓL BUDAPESTIG SZÁZ ESZTENDEJE lesz a na­pokban annak, hogy egy vegyes bizottság megtartotta alakulóülé­sét „Pest, Buda és Óbuda testvér­­városok szépítése tárgyában”. Az esemény, majd az azt követően életre hívott Fővárosi Közmunkák Tanácsának tevékenysége mélta­tásra érdemes, haladó urbaniszti­kai hagyományokkal gazdagította a magyar főváros történetét. A kiegyezés utáni évben a fő­város lakossága a háromszázezret, az ország népességének két száza­lékát sem éri el. Összesen 18 olyan lakóházat számlálnak Pest- Budán, amely három emeletesnél magasabb, s amíg Bécsben a há­zaknak csupán negyedrésze, Ber­linben 8 százaléka földszintes, a magyar fővárosban­­ 80 százalé­ka. A közintézmények hálózatá­ról, állapotáról a korabeli króni­kás lehangoló véleményt közöl: „Legszomorúbb a közművelődési és tanintézetek állapota... elemi iskolánk kevés, és rozzant házak­ban elhelyezve ... középiskoláink nem állnak a kor színvonalán, alig kerülnek ki a németesedés átkos köréből... egyetemeinknek nincsenek épületei... nincs kellő számú tanerő, sem hírnevük, sem vonzerejük ... szakiskoláink, mű­vészetünk és ipartanodáink nagy általában nem léteznek ... három színházunkból kettőben német az előadás, a Nemzeti Színház alig tud fennállani...” A FŐÚTVONALAK HIÁNYA alapjaiban gátolja a város fejlő­dését. Kiépítetlenek a Duna part­falai, örökös az árvízveszély. Az ivóvízellátás és a csatornázás elégtelenségét a kolerajárvány ta­núsítja. Ezernél alig több gáz­lámpa ad némi világosságot Pest- Budának éjszakánként, s hogy a város a legkevésbé sem üti meg az akkori európai nagyvárosok szintjét, arra ismét a korabeli idézetek utalnak: „A Terézváros a keskeny, szűk, bűzös utcák töm­kelegét képezi, mely minden jár­ványnak fészke... a szomszédos Városliget, amely csak egy úton hozzáférhető, vízvezeték és vilá­gítás nélkül, kellő gondozás hiá­nyában a szúnyogoknak csendes tanyája...” . Az ország méltó központjának szerepkörét fejlett, modern fővá­rosnak, az egyesített Pest-Budá­nak kell ellátnia, ezt a törekvést fejezik ki a forrongó városrende­zési gondolatok, amelyek form­á-­­ba öntését a történelmi körülmé­nyek , a függetlenedés eszméi, az iparosodás, a bekapcsolódás a nemzetközi pénzpiacba, a közpon­tosított adminisztrációs kívánal­mak — siettetik. 1888. május 18-án, az említett vegyes bizottság nyitóülésén Andrássy­­ Gyula mi­niszterelnök megállapítja, hogy Pest és Buda „a városépítési és közegészségügyi szempontból le van maradva”. Expozéjában ki­fejtett javaslataiban a részvevők minduntalan felismerik azokat a gondolatokat, amelyeket már há­rom évvel korábban Táncsics Mihály fogalmazott meg a bör­tönben, Fővárosunk című röp­­iratában... 1870 a Fővárosi Közmunkák Tanácsának, a magyar főváros első városrendezési szervének születési éve. Programjában sze­repel a város feltérképezése, nem­zetközi rendezési tervpályázat ki­írása, kisajátítási törvény előké­szítése, az utcák, terek kiterjedé­sének meghatározása, ipari, lak­ás- és pihenőövezetek felosztása, a tervszerű közművesítés, egyszó­val a városrendezésnek napjaink­ban már természetes „kellékei”, de akkor még mind megannyi forradalminak tűnő módszerek. E program nyomán alapjaiban változik meg Budapest képe. Állandó harcban a főváros kon­zervatív köreivel, felülemelkedve a helyi érdekeken, a Közmunka­­tanács olyan városrendezési ak­ciókat indít meg, amelyek mara­dandó alkotásokat eredményez­tek. A háromnegyed évszázadig fennálló szerv megalakulásának első éveiben élte fénykorát, s mint Pestnek, Budának, Óbudá­nak egységes fejlesztését tervező szerv, jelentős műszaki felké­szültséggel lát hozzá a feladatok­hoz. Vezetői között ott van Reit­­ter Ferenc. A KÖZMUNKATANÁCS 1870 —74 között látott hozzá olyan vál­lalkozásokhoz, mint a Sugár út — a mai Népköztársaság útja —, a Nagykörút és a Kiskörút szabá­lyozása és beépítése vagy a Mar­­git-híd építése. Mutatóban érde­mes kiragadni az első munkát, a Sugár út rendezését, amely ha a korszaknak nem is a legjelentő­sebb, de a tervszerű városépítési tevékenységnek legegységesebb, legnagyobb szabású műve. A ve­gyes bizottság ülésén még úgy fo­galmazták meg a tervet, hogy „szükség van a város egyetlen mulatóhelyének, a Városligetnek összekapcsolására a belterülettel”. A Sugár út kiépítésével a képvi­selőház is foglalkozott és — hat­van ellenszavazat kíséretében — elfogadják a törvényjavaslatot, amelynek értelmében sorsolási kölcsönből fedezik az építési, ki­sajátítási költségeket. A Közmun­katanács egy bankcsoporttal szerződik a munka lebonyolításá­ra; a tőkéscsoport kötelezi ma­gát, hogy megvásárolja a telke­ket a kisajátítási összegeknek megfelelő áron, megépíti az utat, majd hét év alatt beépíti a ház­helyeket. 1873-ban gazdasági vál­ság bontakozik ki, a tőkéscsoport felmondja a szerződést, s a Köz­munkatanács maga veszi kezébe a munka folytatását. A SUGÁR­ÚT építése 14 éven át tart. A tervvázlatok készítői között Ybl Miklóstól Lechner Ödönig a legnevesebb építészeket vonják be. A tervek alaposságára jellemző, hogy a szükséges lám­paoszlopok formájának megálla­pítására a Közmunkatanács kül­földi nagyvárosokból szerzi meg a minták rajzait; az út mentén levő régi pincék, csatornák, léte­sítmények elbontását mai mércé­vel mérve is hihetetlenül pontos, gondos felmérés előzi meg. Az építkezési kedv fokozására tör­vényt alkotnak, amely kimondja, hogy a Sugár úton, mint szabá­lyozási főútvonalon, az új házak építtetői 15 évig teljes adómen­tességet élveznek. Reitter közre­működését dicséri, hogy az új út­­ méreteit, áttekinthetőségét, be­építési módját, az egyes épületek egységes hatását tekintve — a ko­rabeli építészet világviszonylatban is kiemelkedő alkotásává vált. Hasonló módon változtatta, for­málta újjá a főváros arculatát a rendezési akció többi pontja is, esztétikailag, kulturáltságában, korszerűségében egyaránt emelve a budapesti városképet. A századfordulóra — és még évtizedekig — a Közmunkatanács dinamizmusa alábbhagyott, mind gyakrabban felülkerekedtek ben­ne a konzervatív, egyéni tőkés ér­dekeket hajhászó erők. Csupán 1936-ban nyílik meg rövid időre ismét egy­ eredményes korszak le­hetősége a Közmunkatanács előtt,­­ amikor összehangolt városrende­zésr­e irányuló hatáskörét a buda­pesti peremterületekre is kiter­jeszti. A fasizálódás és a háború miatt a kidolgozott program meg­valósítása kudarcot vall. A felsza­badulás után az újjáépítés segít­ségére siető fiatal, haladó építé­szek tömörülnek a Közmunkata­nács köré, amelyet azonban 1949- ben egy elhamarkodott intézkedés felszámol. Újabb néhány év eltel­tével Budapestnek, a szocialista fővárosnak rendezése mér új szer­vezeti alapokról és koncepciókkal folytatódik, a modern kor köve­telményeinek megfelelően, maga­sabb szinten váltja valóra a ma­gyar főváros egykori — és első — rendezőinek álmait. Nem véletlen, hogy napjaink városrendezőiben ismét felvetődik a gondolat: szük­ség van egy olyan műszaki felké­szültséggel, anyagi alapokkal, ha­táskörrel rendelkező fórumra, amely — mint hajdan, amikor a három testvérváros egységes fej­lesztését tűzte maga elé célul — immár Budapestnek, környéké­nek, a Pest megyei községeknek egyaránt képviselné érdekeit s dolgozná ki a közös tervezési, te­lepülés-, lakás-, közlekedés- és kereskedelemfejlesztési, közmű­­építési programját, telek- és pénz­ügyi politikáját. Fekete Gábor A Hatvani utca az 1880-as években A Kossuth Lajos utca m­a Marxizmus és humanizmus A moszkvai Marxizmus—Leniniz­­mus Intézet által Marx Károly születésének 150. évfordulója al­kalmából Moszkvában rendezett tudományos ülésszakon elhangzott felszólalás. Az emberi gondolkodás hosszú történetének tárházában aligha van fogalom, melynek na­gyobb, egyértelműbb megbecsü­lés jutott volna ki, mint éppen a humanizmus fogalmának. Le­számítva a hittudományi reakció és a hanyatló irracionalizmus né­hány kivételes képviselőjét, nem akadt a filozófia történetében olyan szerző, aki nyíltan vallotta volna, hogy ő antihumanista, hi­szen ez egyet jelentett volna az­zal, hogy vállalja az emberiség ellenségének szerepét. A vita te­hát nem nyíltan humanisták és antihumanisták között folyt, ha­nem abban a formában, hogy ki­nek a humanizmusa a voltakép­peni, a helyes, az igazi humaniz­mus. Ebben az értelemben vitatkoz­nak ma is a humanizmus marxis­ta képviselői polgári vagy kleri­kális ellenfeleikkel. Amint ez más magas történeti névértékű eszmékkel is így van (pl. a de­mokrácia, a szabadság, az egyen­lőség stb. eszméjével), a szocialis­ta társadalmi gyakorlat és ideoló­giai elmélet úgy folytatja a múlt haladó hagyományait, hogy azok­nak egy magasabb formáját való­sítja meg. A kérdés tehát, hogy mi a hu­manizmus marxista felfogásának az a jellegzetessége, mely fölébe emeli a humanizmus összes eddi­gi és jelenlegi nem-marxista ér­telmezésének. M­­­indenekelőtt el kell végezni a IVJ fogalmaknak bizonyos kriti­kai elemzését. Feltétlenül el kell választanunk egymástól a huma­nizmus történeti és etikai értel­mezését. A humanizmus első je­lentésében történeti jelenség, mely adott időpontban és adott országokban történt meg, a társa­dalom fejlődésének adott szaka­szában. Mint ilyen, a feudális uralkodó osztály benső ellenzéké­nek ideológiája. Jellegzetes „re­former-ideológia”: a társadalom­ban meglevő bajokat nem egy új rend bevezetésével, hanem a meglevőknek „megreformálásá­val”, elsősorban erkölcsi megúj­hodásával véli elérhetőnek. Sok rokonvonása, tartalmi érintkezése ellenére is merőben más a humanizmus etikai fogal­ma. A humanista erkölcs, a hu­manizmus mint etikai koncepció, nem egyszer adott, történeti je­lenség, hanem az emberközpontú erkölcsi eszméknek egy olyan el­méleti, absztrakt rendszere, me­lyet különböző korok, különböző társadalmi rendszerek felől köze­ledve tűzhetnek ki maguk elé az emberek, azoknak egyes csoport­jai vagy egész társadalmi osztá­lyok is. Legmagasabb fejlettségi fokát az osztálytársadalomban a humanista etika a polgári forra­dalom ideológusainál éri el, ahol már nem is csupán etikai rend­szer, hanem részben ezen is túl­növő világnézet, egységes világ­­magyarázat válik belőle. Gondo­lok itt elsősorban a francia ma­terialistákra, ahol az emberköz-­­ pontúság a következetes istenta­gadásig jut el, valamint Feuer­­bachra, akinél az emberközpon­túság másik változata, az ember­szeretet válik a világnézet vezérlő eszméjévé. I é­ppen mert a polgári néző- új pontból akkor elérhető leg­fejlettebb polgári humanizmus­felfogást képviselik, lehetett mindkét irány Marx Károly vi­lágnézetének is közvetlen, nagy hatású ösztönzője. Ahhoz, hogy Marx Károly humanizmusát és a marxista humanizmust helyes­­ megvilágításban láthassuk, fel­tétlenül tisztáznunk kell a hu­manizmus korábbi válfajaival va­ló viszonyukat, hasonlóságukat, de ugyanakkor radikális különb­ségüket is. Jelen összefüggésben elég, ha csak azt a tudományos fölényt emeljük ki, mely a marxi humanizmust a polgári humaniz­mus két legfejlettebb válfajától gyökeresen megkülönbözteti. , Mi e különbség lényege? Az, hogy a francia materialisták és Feuerbach túlnőnek ugyan az addigi polgári etikai humanizmu­son, mivel az emberközpontú er­kölcsből emberközpontú világné­zetet akarnak és tudnak kiépíteni, de vállalkozásuk mégsem jár tel­jes sikerrel, mert ezen a világ­nézeten letörölhetetlenül rajta marad az erkölcsnemesítő jelleg negatívuma: az emberiség sorsa — szerintük — akkor fog jóra fordulni, ha erkölcsös, jó uralko­dók veszik kezükbe az államok irányítását, illetőleg (Feuerbach szerint), ha az emberbaráti szere­tet általánossá válik az emberek között. Jól tudjuk, hogy ez a moralizáló álláspont (képviselői minden sze­mélyes jóhiszeműsége ellenére is) nem több, mint tehetetlen, érzel­gős fejcsóválás azoknak a ször­nyűségeknek láttán, amiket az osztálytársadalmak története je­lentett évszázadokon át az embe­riség számára. Marx valóban for­radalmi kezdeményezése ezen az elméleti területen abban áll (ami persze szorosan összefügg egész életművének forradalmi gyakor­latával), hogy ő nem a történel­e­met vizsgálja erkölcsi alapon, ha­nem — éppen megfordítva — az erkölcsöt vizsgálja történeti pers­pektívában. Így és csakis így jö­het rá arra, hogy a legérzelme­sebb etikai álláspont sem érhető el a humanista világnézet rangja, mindaddig, míg megmarad (akár öntudatlanul is) a polgári etika álláspontján, vagyis amíg csak az emberiség egy részének (mégpe­dig kisebbik részének) humaniz­musa marad. Írt­em véletlen tehát, hogy Marx VII ebben az összefüggésben nemcsak Holbachra vagy Feuer­­bachra, hanem még a köz­gazdász Jeremy Benthamra is hivatkozik a „Szent Család”­­ban: ha a körülmények for­málják az embereket — már­pedig ez így van —, akkor a kö­rülményeket kell emberibbé ten­nünk, hogy az embereket embe­ribbé tehessük. A humanizmus­nak minden egyéb formája csak szentimentális marad, s ezzel menthetetlenül elárulja polgári jellegét. Azok, akik ma a marxiz­mustól azon az ürügyön akarják elvitatni tanításainak mélyen hu­manista jellegét, mert hirdeti a forradalmi erőszak létjogosultsá­gát és szükségességét — ezek a csalárd kritikusok éppen azt von­ják kétségbe, amiben a marxista humanizmus forradalmi módon meghaladja a humanizmus min­den korábbi „formális”, szenti­mentális fajtáját. Mert nem az a jobb humanista, aki több könnyet ejt az emberi­ségért, hanem aki többet cselek­szik annak szüntelen fejlődéséért — talán így lehetne összefoglalni Marx Károly humanizmusának korszakot alkotó lényegét abban a vonatkozásban, hogy milyen forradalmi módon haladja meg a humanizmus minden korábbi és minden polgári válfaját. E nega­tív elhatárolás után kezdődik ko­runk marxista—leninista filozó­fusainak pozitív, alkotó feladata: részleteiben is kidolgozni a mar­xista humanizmus kategóriarend­szerét, a marxizmus—leninizmus emberfelfogását. Mátrai László Asztalos-emlékünnepség a kiskunsági városokban Az Asztalos-féle alföldi paraszt­mozgalom 100. évfordulója alkal­mából emlékünnepségeket rendez­tek a kiskunsági városokban. Nemrégiben Kiskunfélegyházán avattak márványtáblát a hajdani „pusztakeresők” emlékére, majd április végén a mozgalom jelen­tőségét méltató ünnepséget tartot­tak a járási székhelyen. Megem­lékeztek a parasztmozgalomról Kecskeméten is, ahol Asztalos Já­nos ügyvédeskedett. Emléktáblá­ját a Kecskeméti Városi Tanács épületének homlokzatán pénteken avatták fel.

Next