Népszabadság, 1969. szeptember (25. évfolyam, 203-227. szám)
1969-09-11 / 211. szám
6 NÉPSZABADSÁG 1969. szeptember 11. csütörtök A MECÉNÁS TERMELŐSZÖVETKEZET Egy művelődési ház gazdát cserél Ha létezne ilyesmi, Fadd közöség kultúrtörténeti könyvébe piros betűs ünnepként jegyeznék be 1969. szeptember 1-ét. Pedig csupán egy papírt, egyszerű szerződést írtak alá a helyi Lenin Termelőszövetkezet irodájában arról, hogy ezentúl a község művelődési házát nem a tanács, hanem a közös gazdaság „üzemelteti”. Mindez legfeljebb egy rövid hírt érdemelne, ha nem arról volna szó, hogy az országban elsők között létrejött ilyen megállapodás alapvetően új utat nyit egy község kulturális életében. Kevés volt a pénz A dolog ott kezdődött, ahol manapság a falusi művelődési lehetőségek minduntalan zsákutcába jutnak. Faddon is egyszerűen kevés volt a pénz arra, hogy egyrészt megfelelő körülményeket teremtsenek a kulturált szórakozáshoz, másrészt, hogy rangos, a mértéket megütő produkciókat hozzanak a faluba. Mindössze évi 40 ezer forint állt a tanács rendelkezésére az ötezer lakosú Tolna megyei község művelődési házának fenntartásához. Ebből bizony nem telt mindenre. Csoda-e, hogy a düledező falak, a fűthetetlen termek és a kultúrház büféjének elnevezett szabályszerű kocsma félreérthetetlen céllal ott tartózkodó törzsvendégei nem vonzották azokat a falubelieket, akik valóban művelődésre, szórakozásra vágytak? Esztendők óta azért folyt a küzdelem, hogy a közismerten jól dolgozó — és így nem is szegény — termelőszövetkezet járuljon hozzá a művelődési ház fenntartásához. Homok István elnök azonban közismerten célratörő ember. Kijelentette: az ilyen, esetenként juttatott alamizsnák nem oldják meg a keserű helyzetet. És különben is, a tsz csak úgy hajlandó fizetni, ha ebből a befektetésből a tagságnak kézzelfogható haszna származik. Javasolta hát, hogy adják át a szövetkezetnek a kultúrház működtetését. — Először hallani sem akartak róla — mondja Hornok elvtárs. — Minduntalan az orrom alá dugtak egy miniszteri rendeletet, amelynek értelmében nálunk szinte mindenki fenntarthat művelődési otthont, csak a tsz-ek nem. De mi nem nyugodtunk, és kérésünkkel a megyei vezetők elé álltunk. Végül is megegyeztünk, hogy még az esetleges felelősségre vonást vállalva is átvesszük a kultúrházat. Persze a dolog sokkal jobban végződött, mint ahogy reméltük, így is születhet rendelet Szinte hetek alatt történt. Júniusban Faddon járt a művelődésügyi miniszter helyettese. A falu vezetői őszintén elmondták neki, mi a helyzet.. Megmutatták a művelődési házat is, amelynek rendbehozatalára akkor már egy hónap alatt csaknem félmillió forintot költött a termelőszövetkezet. A hajdani kultúrházi kocsma helyébe építettek egy olyan eszpresszót, amely bármelyik város főutcáján megélne. Bevezették az épületbe a vizet, új függönyök kerültek a színpadra és még zenegépet is vásároltak. A miniszterhelyettes nem is tagadta, hogy tetszik neki, amit látott. De amikor arra terelődött a szó, hogy változtatni kéne azon a tiltó rendeletén, meg hogy vajon lesznek-e következményei a faddi szabályszegésnek, a vendég diplomatikusan kitért a válaszok elől. Ám, hogy a dolgot el nem felejtette, arról a faddiak augusztus elején egy minisztériumi rendeletből értesültek. Eszerint a jövőben termelőszövetkezetek is lehetnek gazdái művelődési házaknak. Ennek értelmében jöhetett létre az a hivatalos egyezség, amit a minap írtak alá a termelőszövetkezet és a tanács vezetői. És így született meg Faddon az ország első termelőszövetkezeti és községi művelődési háza. Hogy az új elnevezés milyen új tartalmat takar, a válaszért érdemes ellátogatni a külsőre is alaposan megváltozott kultúrházba. Krassai Gyula igazgató valahogy úgy fest most, mint a tapasztalt hajóskapitány, akinek öreg bárkáját újjávarázsoltál!, s így örömmel és bátran készülhet a messzi, nagy utakra is. — Ehhez még hozzáteszem — jegyzi meg Krassai elvtárs —, hogy ez az újjávarázsolt hajó már túl van a próbaúton. Vagyis: tavasz óta már több olyan tervünket megvalósítottuk, amire korábban még gondolni sem mertünk volna. És ezután szinte végeláthatatlan felsorolás következik a faddi kulturális programból, amelynek részletes ismertetésére itt hely híján nem vállalkozhatunk. De azért néhány lényeges dolgot fel kell jegyezni. „Hát nem érdemes lelkesedni?“ A legutóbbi esztendőkben Faddon már alig akadt színházi produkció, mert az előadásokat egyszerűen nem tudták megvásárolni. Most egyszeriben három színháza is lett a községnek: megegyeztek a pécsi, a kaposvári, valamint a Déryné Színház társulatával a legjobb produkciók bemutatására. Az eddig szűkös körülmények között dolgozó fotószakkörből fotó- és filmklubot alakítottak, amely kitűnő felszereléssel rendelkezik. Megalakult a hobbitklub, a színjátszó csoport, kezdődik a szabás-varrás tanfolyam és most szerveződik a községi kórus. Meghirdették a nyelvtanfolyamokat, a vártnál is nagyobb az érdeklődés. Dr. Csehák Judit körzeti orvos vezeti március óta azt a klubot, amely hétfőnként tartja összejöveteleit, s amelynek azt a szokatlan, de mindenképpen helyénvaló elnevezést adták, hogy „Művelődjünk, szórakozzunk klub". Irodalom, zene, politika, színháztörténet és még jó néhány témakör szerepel a klub tematikájában, az előadókat sorolva pedig kapásból ilyen neveket mondatnak: Váci Mihály, Keres Emil, Darvasi István és Pálfy József. A klubnak egyelőre 80 tagja van, de hétről hétre újabb jelentkezők akadnak. Nem tudom magamban tartani a kérdést: egy ilyen klub nem lett volna népszerű a művelődési ház korábbi életében is? — Maga nem ismerte a régi kultúrházunkat — feleli a doktornő. — Egyszerűen képtelenek voltunk ideszoktatni az embereket. És én akkor vitába szálltam azokkal, akik azt mondták, hogy nincs is itt igény a rangos szórakozásra. Erre el kell mondanom: az egyik programunk Husek Rezső zongoraművész előadói estje volt. Nem mondom, kicsit nehezen toboroztuk össze a hallgatóságot, de végül alig akartak hazamenni. Másnap valamiért benéztem a könyvtárba, hát ott találom az egyik tagunkat, amint éppen egy zenei könyvet forgat. Egyszerű, idősebb paraszt bácsiról van szó... Hát most mondja meg: ne örüljek, hát nem érdemes lelkesedni? Az egész község felemelkedéséért Eldöntötték: a faddi művelődési ház kulturális munkájának irányítása továbbra is a tanács kezében marad. A termelőszövetkezet csak anyagilag felelős, ő lesz a művelődési ház mecénása. — Igaz, hogy mi gazdálkodunk a kultúrházzal, de nem tekintjük üzletnek — mondja a szövetkezet elnöke. — Kulturális alapunkat szinte teljes egészében a lehetőségek javítására fordítjuk, és nem is önzetlenül: ezzel tagságunknak olyan kulturális életet teremtünk, amilyennel talán ma még egyetlen termelőszövetkezet sem dicsekedhet. És az külön öröm, hogy ezáltal az egész község felemelkedéséből segíthetünk. * Egyszerű, amolyan hétköznapi történet a faddi művelődésügy története. De olyan példa, amelyre örömmel hívjuk fel a figyelmet Medveczky László A Új lakótelep épül Debrecenben (Tudósítónktól.) Debrecenben, a Nagyállomás környéke a második világháborúban s bombatámadások következtében súlyos károkat szenvedett. Bár az ottani épületek egy részét helyreállították, a városnak az a része mégsem illett már bele a modern városképbe. Ezért is döntött úgy a debreceni városi tanács, hogy e területen építteti fel a város egyik új lakótelepét. A régi épületeket lebontották, s a Hajdú megyei Állami Építőipari Vállalat már át is adta az első 200 lakást új lakóinak. Mile Lajos szocialista építésvezetősége az idén újabb 619 lakást ad át rendeltetésének. Az első szakasz befejezése után összesen 1247 lakás enyhíti Debrecen lakásgondjait. Ugyancsak e területen, a vasútállomás előtti Petőfi tér nyugati sarkában épül majd fel az a 75 méter magas, 24 emeletes toronyház, amely impozáns méreteivel városképi ellenpontja lesz a főutca túlsó végén emelkedő Nagytemplomnak. Az építők már hozzákezdtek a magasház területi kitűzéséhez, hogy ősszel és télen elvégezhessék a 980 betoncölöpös alapozást (Kőszeghy György felv.) nál,ai Ascsekinói kísérlet csekino közepes nagyságú város Tardtől délre. Különös nevezetessége nincs, az utóbbi időben mégis kisebbfajta népvándorlás színhelye lett. Nem a város jeles pontjait, festői látnivalóit, építészeti szépségeit látogatják az odaérkezők, hanem egy nagyon is prózai helyre, az ottani vegyikombinátba igyekeznek. Az érdeklődők nem kirándulók, hanem kiszállók , gyárigazgatók, főmérnökök, főkönyvelők, tervosztály vezetők, bér- és munkaügyi előadók, közgazdászok, csupa elfoglalt és gondterhelt ember. A scsekinói „gazdasági turizmus” fellendülését a Pravdának a nyáron megjelent egyik cikke indította el. Ez arról számolt be, hogy a vegyikombinátban érdekes kísérletet hajtottak végre a gazdasági reform keretében, s ennek eredményeképpen ezerrel csökkentett létszámuk ellenére lényegesen növelték nemcsak a bruttó termelési értéket, de a nyereséget is, miközben az összes többi gazdasági mutatók is javultak. Hogyne érdekelné ebben a munkaerőínséges világban az ilyen kísérlet a vegyipar többi üzemének, de más profilú gyáraknak a vezérkarait is, különösen, hogy a Pravda a scsekinóiak módszerét a gazdasági reform további lehetséges lépéseként, a gazdasági átszervezés folyamatában „mélyebbre hatolásként” értékelte. Scsekinóban természetesen nem történt semmi ördöngösség, nem találtak fel csodaszert sem — hiszen ilyenek a gazdaság bonyolult, de szigorú törvények szerint működő mechanizmusában tudvalévően nincsenek is —, csak végiggondolták a gazdasági reformot. Nemcsak az utasításait hajtották végre, hanem a szellemi logikáját is magukévá téve kezdeményezték, lényegében túllépve a reform első lépcsője, üteme által megvont kereteket. A scsekinóiak 1967-ben felajánlották, hogy két év alatt üzemi létszámukat ezer dolgozóval csökkentik, termelésüket az előirányzottnál jobban növelik. Cserébe azt kérték a minisztériumtól, hogy „fagyassza be" béralapjukat, vagyis a létszámcsökkentés következtében felszabadult rubelek felhasználásáról ők maguk dönthessenek, ezt béremelésre, jutalmazásokra, bérfeszültségek feloldására stb. használhassák. A kísérletre az engedélyt megkapták, s mint az várható volt, azonnal kiderült, milyen jelentős a kapun belüli munkanélküliség ennél a vállalatnál is. S amikor korábban ez ellen központi utasításokkal, felülről megadott terrvszámokkal, propagandaráhatással, vagy akár szívhez szóló rábeszéléssel küzdöttek, a megszüntetett státus holnapra — esetleg kissé változott formában — újjászületett, „népgazdasági szempontból feltétlen szükséges ...” lett. (S még jó eset volt, ha csak változott formában és nem szaporodó mennyiségben ment végbe ez a nálunk is olyan jól ismert státusreinkarnáció!). Amikor azonban a fejéről a talpára állították a dolgokat, vagyis a gazdasági érdekeltség oldaláról közelítették meg a létszám, a kapun belüli munkanélküliség, illetve végső soron a munka termelékenységének kérdését, a scsekinó gyári vezetőség és az egész üzemi személyzet maga állt be a hivatalból a státuscsökkentők, az eddig többnyire Don Quijote-i harcot vívók helyére. S természetesen ők könynyen megtalálták azt, amit a felső, de még a középső irányító szervek szakértői is hasztalan kutattak: hol dolgozhat két ember helyett egy, milyen munkafunkciók vonhatók össze, mit kell átszervezni, átcsoportosítani, s milyen munkaköröket kell egész egyszerűen törölni a munkabérlistáról. Minthogy a scsekinóiak is „a piacról élnek” (vagy ahogy arrafelé mondják: „Köszönetből nem varrathatsz magadnak subát”), az „önlétszámcsökkentők” jelentkeztek a jutalomért, a több fizetségért is. Meg is kapták: a gyár dolgozóinak fele havonta átlagban 20 rubellel (260 forint) több fizetést visz haza. Ez az átlag azonban a 10 rubeltól (130 forint) a 30—35 rubelig (455 forint) „szóródik”, aszerint, ki mennyivel többetteljesít, mennyivel nagyobb részt vállalt át a „megszüntetett státusok” munkájából. A scsekinóiak — nagyon helyesen, igaz nem minden vita és ellenállás nélkül — tehát hadat üzentek az egyenlősdinek is. Ezért kapott a megtakarításból csak az üzem dolgozóállományának a fele, tehát a bérmegtakarításhoz valóban személyükben hozzájárulók, illetve az eddigi egyenlőtlen, igazságtalan bérviszonyok közepette dolgozók. (Felemelték például az indokolatlanul alacsonyan fizetett karbantartó és beállító lakatosok fizetését. Szívják is a fogukat a környező terület vállalatainak a vezetői, ahol ez a lépés természetesen nem maradt hatás nélkül az ott hasonló munkakörben dolgozók magatartására, de hiszen az ilyen kísérleteknek az is célja, hogy megmozgassa az állóvizeket!) A scsekinóiak két év alatt ezerrel csökkentették az üzemi létszámot, de egyetlen felmondó levelet sem adtak át, egyetlen embert sem küldtek el! Csak éppen nem vettek fel új dolgozót. A természetes üzemi belső mozgást használták ki: elment nyugdíjba, behívták a hadseregbe, továbbtanul, valamilyen személyes okból kilépett stb. — minden alkalommal töröltek egy felesleges státust, s vagy nem töltötték be a távozó posztját, vagy olyan helyről, ahol nem volt szükség rá, a munkaerőt átcsoportosították ide. Mondani sem kell, hogy ez a tevékenység mennyi tapintatot, átgondoltságot, ötletességet és főleg emberséget követel. Hiszen ezernyi probléma vetődik fel, kezdve a műszakbeosztástól, az új munkameneten, gyakran szakma elsajátításán keresztül egészen az új munkahelyen kialakuló közérzetig. Nemhiába volt a scsekinói vezetők fő jelszava. „Nem sietni, nem erőltetni, nem megbántani az embereket!” Most már Szovjetunió-szerte tanulmányozzák a scsekinói kísérletet. Ez azért még nem jelenti azt, hogy általánosan alkalmazottá vált, egyrészt itt is nagy a különbözőség az egyes iparágak, üzemek között, tehát mechanikusan másolni nem volna helyes, másrészt az érvényes jogszabályok sem teszik lehetővé a bevezetést, egyelőre még szinte egyenként kell engedélyt kérniük az üzemeknek. S végül — de nem utolsósorban — mint minden újnak, szokatlannak, eddig nem alkalmazottnak, ennek az eljárásnak is van — kimondva vagy kimondatlanul, aggodalmaskodással vagy bürokratikus okvezeti engedéssel az ügyet akadályozó — ellenzéke. S e tekintetben is csak türelmesen lehet előrehaladni. A legfontosabb azonban, hogy folyik a kísérletezés a reform „elmélyítésére". Tudvalevő, hogy már az indulásnál elhatározott terv szerint a szovjet gazdasági reformot fokozatosan,lépcsőzetesen vezették be 1967-től kezdve. Terjedelmében ez év júliusában fejeződött be ez az első szakasz: az építőipar is áttért az új módon való munkára, s ezzel lényegében az egész népgazdaságban bevezették. Most következik a második szakasz, a jó tapasztalatok alapján a továbblépés, a gazdasági törvényszerűségeknek, különösen az érdekeltség elvének még teljesebb érvényesítése irányában. Az a körülmény, hogy olyan nagy tekintélyű orgánum, mint a Pravda a scsekinóiak példáját népszerűsíti, mutatja a szovjet vezetés szándékait. Moszkva, 1969. szeptember. -- »i léméi Janói .