Népszabadság, 1969. szeptember (25. évfolyam, 203-227. szám)

1969-09-11 / 211. szám

4 A frank betegágyánál Párizsi tudósítónk jegyzete Gyengélkedését, fokozódó el­erőtlenedését sokáig titkolták. Aztán jó ideig nem volt ildomos beszélni betegségéről, gondolva: amiről nem beszélnek, az nincs is. A pénztvilág ismerői előtt azonban már jóval az augusztus eleji 12,5 százalékos leértékelés előtt nem volt titok: a frank be­teg. S most, miután a devalváció­val a kormány is bevallotta a be­tegséget, így érvel: a diagnózis világos: a frank tényleges értéke alatt volt koráb­bi nemzetközi pa­ritásának, ezért voltak vele szem­ben bizalmatlanok, ezért mene­kültek tőle. A terápia — folytat­ják — szintén világos: le kellett szállítani a frankot tényleges ér­tékére, és akkor visszatér iránta a bizalom. A pénzügyminiszter gálánsan és franciás szellemes­séggel ezt úgy fejezte ki, hogy „a gyógykúrától a frank k­arcsúbb és sokkal kívánatosabb lesz”. Az első jelek azonban nem iga­zolták ezt a várakozást. A deval­vációt követő három hét alatt a Banque de France 253 millió fran­kot fizetett ki a külföldről vissza­érkezett valutáért. Ezért a 253 millió frankért azonban pontosan annyi dollárt kapott, egyetlen centtel sem többet, mint ameny­­nyit a devalválás előtt 225 mil­lióért adott el. A 28 milliós kü­lönbséget a spekulánsok simán zsebre vágták. A spekulánsok még nyerészkedni akarnak A visszaérkezett valutameny­­nyiség azonban ezzel a ráfizetés­­sel is elenyésző. Alig több mint öt százaléka annak a horribilis összegnek, amely a frank hosszú betegsége során kiözönlött. A frank tehát hiába lett karcsúbb, egyelőre nem lett kívánatosabb. A spekulálók egyáltalán nem siet­nek visszaváltani dollár-, főleg pedig nyugatnémet márkaköte­­geiket. Nem elégíti ki őket a máris bezsebelhető 12,5 százalé­kos nyereség. Többet várnak. A nyugatnémet márka felértékelé­sére is számítanak. Ha csak azt követően váltják majd vissza va­lutájukat frankra, még nagyobb haszon üti márkákat. Azok, akik a leértékelést jobb­ról vagy magából a gaulleista párt berkéiből bírálják, éppen ezért a többi között a devalváció időpontját tartják szerencsétlen­nek. Szerintük a nyugatnémet vá­lasztási kampány idején, amikor vita folyik a márka esetleges fel­­értékeléséről, feltétlenül számíta­ni kellett volna arra, hogy ez ká­rosan befolyásolja majd a ,/meg­­operált” frank felépülését. Sőt egy esetleges újabb spekulációs hullám, egy újabb valuta­kiáram­­lás akár katasztrófáját is ollóz­hatja. Ez pedig elkerülhetetlenül m­agával rántaná az angol fontot, megingatná a dollárt, ezzel együtt az egész nyugati pénzvilágot. Alighanem ez utóbbitól való fé­lelem a magyarázata annak a fel­tűnő készségnek, amellyel a Vi­lágbank egymilliárd dollár köl­csönnel sietett a frank segítségé­re. Az Egyesült Államok, az NSZK és más nyugati országok pedig szükség esetén további másfél milliárd dollár kölcsönt helyeztek kilátásba. A Közös Piac ellenintézkedése Ez azonban csak a beteg frank állapotának további romlását akadályozhatja meg. Magához a gyógyuláshoz, a labilis francia gazdaság stabilizálása, a kereske­delmi mérleg egyensúlya volna szükséges. A pénzügyi kormány­zat ezt a belső fogyasztás szűkí­tésével, az import csökkentésé­vel, egyszersmind az export fo­kozásával kívánja elérni. Arra számít, hogy a frank 12,5 száza­lékos leérték­elésével ennyivel megdrágul minden külföldről be­hozott áru, ugyanakkor ennyivel olcsóbbak lesznek a külföldi vá­sárlók számára a francia termé­kek. Az eddigi jelek szerint azon­ban erősen kétséges, hogy ez a számítás beválik-e. A mezőgaz­dasági termékeket illetőleg máris kudarcot vallott. A közös piaci partnerek ugyanis, hogy saját mezőgazdaságukat megvédjék a konkurrenciától, megfelelő vám­­intézkedésekkel elzárták az ol­csóbbá lett francia mezőgazdasági termékek útját. De bizonytalan az is, hogy vajon a francia ipar, amely technikában több vonatko­zásban elmaradt a legfejlettebb kapitalista országokétól, képes lesz-e kihasználni a megnöveke­­dett exportlehetőségeket? A belső fogyasztásnak —az ex­port javára való — szűkítésére szeptember 1-től alaposan korlá­tozták a hitelakciókat. A legtöbb tartós fogyasztási cikket emiatt rövidített részletakcióra adták. Már ez is ellenkezik a pénzügyi kormányzatnak azzal az ígéreté­vel, hogy a leértékelés nem sújt­hatja a bérből és fizetésből élő­ket, nem ronthatja a frank vá­sárlóerejét. A legsúlyosabb és a legközvetlenebb csapás azonban mégsem ez, hanem az árak foko­zatos emelkedése. Bár a pénzügy­­miniszter a devalvációt követően szeptember 15-ig befagyasztotta az árakat, a közszükségleti cik­kek egész sora — sok élelmiszer, mezőgazdasági termék, élvezeti cikk, ruhanemű, szolgáltatás és természetesen importáru — meg­drágult, összegezve a helyzetet: a beteg frank gyógyulását tehát egyrészt akadályozzák a kapitalista világ ellentmondó pénzügyi és gazda­sági körülményei, másrészt a te­rápia, amely a gyógykezelés min­den terhét a dolgozó emberek amúgy is görnyedező vállára rak­ja, súlyos és jogos aggodalmat kelt a tömegek körében. A nép fokozódó elégedetlenségét viszont a kormány úgy próbálja lecsen­desíteni, hogy az áldozatvállalás szükségességéről szónokol, s ha­zafias szólamokat ejt erről. Ki hozzon áldozatot? Áldozatra természetesen szük­ség van. Abban ugyanis minden­ki egyetért — a jobb- és a bal­oldal egyaránt —, hogy a frank beteg és gyógyítása, ha nehéz is, elkerülhetetlen. A vita lényege az alkalmazott gyógymód körül folyik. A Francia Kommunista Párt és a szakszervezetek szerint nem olyan gyógykezelést kellett volna választani, amely annak árát a dolgozó emberekkel, ha­nem olyat, amely a gazdagokkal fizetteti meg. Szigorúan korlá­tozni kellene a spekulációt. Esze­rint harmincszázalékos adóval kell terhelni a nagytőkét, meg kell vonni a milliárdokra rúgó állami támogatást a mammutvál­lalatoktól és alaposan le kell fa­ragni a horribilis hadikiadásokat. S ha folyik is vita a frank be­tegágyánál arról, hogy vajon a beavatkozás kélő időben tör­tént-e és az alkalmazott terápia meghozza-e a gyógyulást, annyi bizonyos, hogy az FKP és a szak­­szervezetek által javasolt rend­szabályokra, még mindig nem lenne késő. Párizs, 1969. szeptember. Fábián Ferenc Szovjet segítséggel épül a finn atomerőmű A Szovjetunió és Finnország között kedden Helsinkiben meg­állapodás jött létre az első finn­országi atomerőmű felépítéséről a Szovjetunió részvételével és mű­szülei közreműködésével. A megállapodást szovjet részről Sz. Szkacskov, a külföldi gazda­sági kapcsolatok állami bizottsá­gának elnöke, finn részről pedig Vainö Leskinen iparügyi minisz­ter írta alá. (TASZSZ) NÉPSZABADSÁG 1969. szeptember 11. csütörtök Megkezdődött a cukorgyártási idény Háromszázötvenezer vagon cukorrépát dolgoznak fel a gyárak (Tudósítónktól.) Tegnap Nagy László, a Magyar Cukoripar vezérigazgatója a cu­korgyártási idény kezdete alkal­mából sajtótájékoztatót tartott. Elmondotta, hogy szeptember 4. és 22. között mind a tizenegy cu­korgyár megkezdi a termelést. Hatvan és Sarkad kezdte meg el­sőként a feldolgozást, majd Me­zőhegyes, Ercsi, Szerencs és Selyp folytatta a sort. A cukorgyárak megfelelően felkészültek a gyár­tási idényre. Karbantartásokra 210 milió forintot, beruházások­ra pedig 360 millió forintot for­dítottak az idén. Most már elju­tottak oda, hogy valamennyi cu­korgyárban gépek segítségével rakják ki a cukorrépát a vago­nokból. Az alapos felkészülésre az idén különösen nagy szükség volt, ugyanis minden eddiginél na­gyobb cukorrépatermést kell fel­dolgozniuk a gyáraknak. A hol­danként termésátlag eléri a 205 —210 mázsát, s ez azt jelenti, hogy az idén 170 ezer kataszteri holdról nagyobb mennyiségű cu­korrépát takaríthatnak be a me­zőgazdasági üzemek, mint tavaly 180 ezer holdról. Tavaly 340 ezer vagon cukorrépát vettek át a gyárak, az idén 350 ezer vagonra számítanak. A vezérigazgató beszámolt ar­ról, hogy a jó termés nemcsak a kedvező időjárásnak köszönhe­tő. A termelőszövetkezetek és az állami gazdaságok az idén kitű­nően művelt talajba vetették a cukorrépa magját, növelték az is­­tállótrágyázott területet és több műtrágyát is kaptak, a cukorré­patáblák. Mintegy 75 ezer holdon már szemenkénti vetést alkal­maztak, amellyel elérték, hogy kevesebb kézi munkára volt szük­ség a növényápolás idején. Ta­valy még csak 226 betakarító gép­­sorral rendelkeztek a mezőgazda­­sági üzemek, az idei őszön már 380 segíti a cukorrépa betakarí­tását. Az összterület 21 százalé­káról, tehát mintegy 36 ezer hold­ról gépekkel takaríthatják be a termést. A gyárak jó előre megegyeztek a termelőkkel, milyen ütemben veszik át a termést, s megálla­podtak a MÁV-val is a termés szállításának határidejeiben, és reménykednek, hogy ezzel sem lesz az idén nagyobb gond. Úgy tervezik, hogy január végére vé­geznek a cukorrépa feldolgozásá­val. A mezőgazdasági üzemek november közepére betakarítják a cukorrépát, addigra viszont a gyáraknak megfelelően fel kell készülniük a téli tárolásra,­ mint­egy 160 ezer vagon cukorrépát tartósan kell tárolniuk. A cukor­ipar naponként 15 ezer vagon cu­korrépát tud átvenni. Felkészül­tek a répaszelet értékesítésére: az idén már 50 ezer vagon szá­rított répaszeletet értékesítenek, s mintegy 200 ezer vagon nedves répaszeletből kétszer préselik ki a vizet. Így a mezőgazdasági üze­meket jelentékeny többletszállí­tási költségtől kímélik meg. Mintegy 41 ezer vagon cukrot termelnek az idén a cukorgyárak. Ebből belföldön 36 ezer vagon­nal, külföldön pedig 5 ezer va­gonnal értékesítenek. A Nemzetközi Ú­jságíró Szervezet felhívása A több mint 150 000 tagot tö­mörítő Nemzetközi Újságíró Szer­vezet a nemzetközi szolidaritási nap alkalmából szerdán nyilatko­zatot tett közzé, amely felhív minden becsületes újságírót: tö­rekedjék arra, hogy véget verjen a vietnami tömeggyilkosság, s hogy kialudjanak a konfliktusok tűz­fészkei. A szövetség felhívja tag­jait, támogassák mindazokat a javaslatokat, amelyek az európai s a többi földrész biztonságának szavatolására irányulnak. Harcol, jön minden újságíró az emberi jogokért, a szabadságért és az igazságosságért. A nyilatkozat megállapítja, hogy a szervezet eddig is erkölcsi és anyagi segítséget nyújtott a tömegtájékoztatás mindazon dol­gozóinak, akik a békéért és az ál­talános haladásért küzdenek, s a jövőben is így fog tenni. A nyi­latkozat befejezésül megállapítja: a haladásért folytatott harcban arra kell törekedni, hogy a sajtó, a rádió és a televízió az emberek, a béke, a szabadság és az igazsá­gosság érdekeit szolgálják. Budapesten tartják értekezletüket a szocialista országok tudományos akadémiái Szeptember 16. és 22. között a Magyar Tudományos Akadémia rendezésében Budapesten­­kerül sor a szocialista országok tudo­mányos akadémiáinak kétéven­kénti értekezletére. Az értekezle­ten részt vevő tíz tagakadémia tíz közös témában tart beszámo­lót az eddig elért eredményekről és előterjesztik javaslataikat a munka további összehangolására. Az értekezlet napirendjén sze­repel a többoldalú kutatási té­mákkal összefüggő munkák hely­zete, az akadémiák szerepe, s az akadémiák részvétele a nemzet­közi tudományos szervezetekben. A legutóbbi, szám szerint ötö­dik értekezletet 1967. szeptembe­rében Csehszlovákiában rendez­ték, s az ott javasolt tudományos feladatok végrehajtásáról szóló részjelentések alapján a Cseh­szlovák Tudományos A­kadémia tartja az első beszámolót a bu­dapesti értekezleten. Két év alatt 3000 új munkahely IPAROSODIK A NAGYKÁTAI JÁRÁS Frissen tatarozott kastély előtt állunk Tápiószelén Kiss Tiborral, a nagykátai járási tanács elnök­­helyettesével. A kastélyt gondo­zott park szegélyezi, a kerítésen tábla jelzi: Magyar Állami Pénz­verde jelvénygyártó üzeme. Bent az épület tiszta, világos munkatermeiben 96 lány és fiatal­­asszony dolgozik. Az udvart ezek a fiatalok hozták rendbe, az ösvé­nyeket fehér kaviccsal szórták be, virágokat ültettek. MUNKALEHETŐSÉG HELYBEN — ők aztán igazán tudják, mit jelent az, hogy helyben dolgoz­hatnak — mondja a járási tanács elnökhelyettese. — Szívesen vál­lalták ezt a könnyű, tiszta mun­kát még az érettségizett lányok is, hiszen ha ez nem lenne, akkor na­ponta 50—60 kilométert kellene utazniuk, hogy dolgozhassanak. Azzal, hogy a községi tanács meg­vásárolta és rendbe hozatta ezt a régi kastélyt, a pénzverde pedig felszerelte az új üzemet, csak­nem 100 embernek teremtettek munkalehetőséget. Jól járt tehát a falu, de a vállalat is, hiszen ez a kis üzem most már havonta 3 és fél millió forintos termelési érté­ket állít elő. Az Állami Pénzverde tápiósze­­lei új telephelye része annak az iparosítási programnak, amelyet három éve határoztak el a nagy­kátai járásban. — Akkor készítettünk először egy alapos munkaerőmérleget — mondja Antalfia Jenő, a járási pártbizottság első titkára. — Ki­derült, hogy a munkaképes korú lakosságból csak 15 800 dolgozik a járás területén, viszont 18 800 em­ber Budapesten és más vidéki vá­rosban keresi meg kenyerét. A felmérések alapján megállapítot­tuk azt is, hogy mintegy hatezer embernek — főként lányoknak és asszonyoknak — nem tudunk a járásban munkalehetőséget nyúj­tani. A járási titkár nem titkolja: azzal a szándékkal hozták akkor nyilvánosságra ezeket az adatokat, hogy akad majd jó néhány olyan kitelepítésre ítélt vagy munkaerő gondokkal küzdő gyár Budapes­ten, amely elhatározza, a nagyká­tai járásban építi fel új üzemét. Nem így történt. Jelentkeztek ugyan üzemek, de csak azt aján­lották fel, hogy külön autóbuszt küldenek a járás falvaiba, napon­­­ta házhoz jönnek a munkaerőért. Kedvezményeket ígértek, munká­sokat toboroztak. Azzal persze nem oldódott volna meg a járás gondja, ha növelik az ingázók szá­mát. Hiszen, amikor felmérték a járás munkaerőhelyzetét, megál­lapították azt is, hogy nem keve­sebb, mint 4600 olyan munka­nél­küli asszony van a falvakban, aki gyermeknevelési problémái miatt, csak helyben tudna munkát vál­lalni. ÍGÉRNI NEM SOKAT TUDTAK­ ­.Nem gondoltunk mi arra, hogy végképp megszüntessük az ingázást — jegyzi meg Antalfia Jenő. — De azt mindenképpen cé­lul tűztük ki, hogy azoknak a fia­taloknak, akik most vagy a követ­kező években végzik el az általá­nos és középiskolát, már ne az in­gázás sorsa jusson. Ezeknek szak­mát, hasznos életpályát, helybeli munkalehetőséget kell nyújtani. S mivel az üzemek nem jelent­­keztek, hogy letelepednének a já­rásban, a járási vezetők kezdtek kilincselni. Nagyüzemeket, mun­kaerőgondokkal küzdő vállalato­­kat kerestek fel. Ígérni nem sokat tudtak: „csak” munkaerőt és az üzemépítés céljára megfelelő te­rületet. Viszonylag simán sike­rült megegyezni a Pénzverdé­vel. Aztán megállapodtak a budapesti Klíma Ktsz-szel, hogy Szentmárionkátán■ létesít telep­helyet, ahol hűtőgépeket, olaj­szűrőket, légszűrőket, hőcserélő­ket gyárit. Ez a két telephely már több mint 250 embernek adott helyben munkát. Rövidesen sikerült egy nagyobb vállalkozásban is megegyezni: a Pest megyei Vegyi és Kézműipari Vállalat elhatározta, hogy 13 és fél milliós beruházással új kon­­fekcióüzemet épít Nagykátán. Mintegy 300 lánynak és asszonyá­nak nyílt újabb állandó munkalél­hetőség és 200 asszony bedolgozó­­ként tevékenykedhetett volna. Az üzem saját építőbrigádjával hozzá is látott az építkezéshez. Közben fiatalokat toborzott ipari tanulóknak, a művelődési házban szabás-varrás tanfolyam indult, az asszonyok még a tanulás költsé­geit is magukra vállalták. És dolgoznak már? — Sajnos nem — válaszolnak a járás vezetői. — Jó részük most műszerészszakmát tanul. Ugyan­is nem lett a konfekcióüzemből semmi. Már csaknem felépült az üzem, amikor az idei év elején egyszer csak leálltak az építők. Megjelentek a vállalat vezetői .

Next