Népszabadság, 1970. szeptember (28. évfolyam, 204-229. szám)

1970-09-16 / 217. szám

A beruházások állami támogatása pályázati rendszerben Építőipari és építőanyag-ipari tapasztalatok Az Építésügyi és Városfejlesz­tési Minisztérium által meghirde­tett pályázatok alapján 1988 óta állami támogatásban részesülnek az építőanyag-ipari termelőszer­vezetek vállalati döntési körbe tartozó kapacitásbővítő beruházá­sai. A pályázati rendszerben nyújtott állami támogatást az idén kiterjesztették az építőipari beru­házásokra is. E támogatási forma sajátosságairól, általános érdekes­ségei tapasztalatairól kértünk tá­jékoztatást Bergida Lászlótól, az ÉVM közgazdasági főosztálya he­lyettes vezetőjétől. Ágazati sajátosságok — Mi tette szükségessé, hogy az állam az építő- és építőanyag-ipar­ban a saját forrásokat kiegészítő hitelpreferenciákon túl, a népgazda­ság más ágazataitól eltérően, vissza nem térítendő költségvetési támoga­tással is segítse a vállalati fejleszté­seket? — Az előzetes számítások már a reform kezdetekor megmutat­ták, hogy az aránylag nagy és lassan megtérülő befektetéseket igénylő építőanyag-iparban az adott árviszonyok és szabályozási feltételek mellett nyereséges gaz­dálkodás esetén sem képződik elegendő fejlesztési alap az ága­zati fejlesztés döntő részét kite­vő vállalati beruházások finanszí­rozásához. A tégla és más fontos építőanyagok árát rögzítettük — az árak emelése ellentétben állt volna a magánépítés serkentésére irányuló kormányzati célkitűzé­sekkel —, a beruházással romlott a vállalatok eszköz-bér aránya, csökkent a személyi jövedelmek emelését szolgáló részesedési alapja. Mindez inkább visszatar­totta, semmint ösztönözte a fej­lesztési kezdeményezéseket. Ezért hozott határozatot a Gaz­dasági Bizottság az építőanyag­­ipari beruházások pályázati rend­szerben történő állami támogatá­sára, különös tekintettel arra, hogy a népgazdaság olyan ágaza­táról van szó, amelynek gyors és intenzív fejlesztése átmenetileg sem tehető függővé a vállalati jö­vedelmezőség alacsony fokától. A támogatást indokolja az is, hogy a tömeg-építőanyagokból az ellátás a szocialista nemzetközi munka­­megosztás útján csak kismérték­ben javítható. Sok fontos anyag­ból a baráti országokban sincs elegendő, s az igények tartós, köl­csönös kielégítésének lehetőségei korlátozottak. Verseny a támogatás elnyeréséért — Hogyan történik a pályázatok kiírása? Milyen elvek szerint bírál­ják el az állami támogatást igénylő vállalatok ajánlatait? — A kiinduló alapelv az, hogy ne osztogassuk a pénzt, mint a régi irányítási rendszerben, s a vállalatoknak ne írjuk elő, mit és hogyan fejlesszenek, hanem a döntést a vállalatokra bízva, pá­lyázati feltételként csak a főbb ágazati célokat jelöljük meg. Az állami támogatást pedig az a vállalat kapja meg, amelyik a sa­ját pénzeszközeit s az annak ki­egészítésére felvett bankhitelt is felhasználva, a legkedvezőbb fel­tételekkel vállalkozik a közpon­tilag helyesnek és szükségesnek ítélt fejlesztés megvalósítására. A pályázati rendszerben történő állami támogatás tehát a vállala­tokat egyértelműen a központi el­képzelésekkel egybevágó fejlesz­tésre, fokozott kockázat- és fele­lősségvállalásra, saját erőforrá­saik mobilizálására ösztönzi és versenyt támaszt közöttük a ki­látásba helyezett költségvetési jut­tatás elnyeréséért. Kezdetben a túlnyomórészt mo­nopolhelyzetű építőanyag-iparban — a sok azonos profilú üzemet magában foglaló téglaipar kivé­telével — nem annyira a vállala­tok, mint inkább az egymással helyettesíthető, azonos célt szol­gáló építőanyagok gyártásának bővítését célzó beruházási javas­latok közt alakult ki verseny. Ver­senyezhetett egymással például a vasbetonból, az elem­itből és a műanyagból készült vízvezeték­cső, a tetőfedő anyagok közt a bitumenes fedéllemez, a pala, a cserép és így tovább. Sokkal kéz­zelfoghatóbban és erőteljesebben nyilvánult meg a verseny az épí­tőiparban , ahol az idén először írtunk ki pályázatot —, mivel ott a kapacitások konvertálhatók, s ugyanannak a feladatnak megol­dására nem kizárólag egy, hanem több kivitelező is vállalkozhat. A pályázat nyilvános. A feltéte­leket az ÉVM hivatalos lapjában, az Építési Értesítőben hirdetjük meg, s a vállalati ajánlatokat az Országos Tervhivatal, a Pénzügy­minisztérium és az ÉVM képvise­lőiből álló bizottság bírálja el, s részt vesz a munkában a Beru­házási Bank megbízottja is. Ez a form­a lehetővé teszi a gyors, egy­séges döntést a támogatás mérté­kéről, a beruházás esetleges tőkés devizaigényéről, valamint a szám­ba jöhető hosszú lejáratú hitelről. Feltételek és szankciók — A régi mechanizmusban a beruh Ucálók elosztásánál a vállalatok rendszerint így vélekedtek: kérjünk többet, úgyis lefaragnak belőle. Fűnél a támogatási rendszernél nem tapasztal­ható hasonló szemlélet? — A bizottság a vállalatoktól konkrét, jól megalapozott ajánla­tot kér, a pályázó tehát nem je­lentheti be minden további nél­kül, hogy kér, mondjuk, 20 millió forintot. A pályázatnak tartal­maznia kell, hogy a vállalat az igényelt támogatással milyen mű­szaki színvonalon, milyen költ­séggel, milyen fejlesztést kíván megvalósítani, mennyi a vállalati saját erő, mit mutatnak a gazda­ságossági számítások, mikor, ho­gyan képes a vállalat visszafizet­ni a felvett bankhitelt. Az egységnyi kapacitásbővítés beruházási forintnormatívái az eddigi gyakorlatban eléggé kiala­kultak. A bizottság tehát először e normák szerint értékeli a pá­lyázatokat, ellenőrzi realitásukat, azután, ha szükséges — eseten­ként az Építésgazdasági és Szer­vezési Intézet bevonásával —, kü­lön is megvizsgálja a körülmé­nyeket, a vállalati sajátosságokat, hogy megalapozottan dönthessen az állami támogatásról. Ha a bi­zottság a beküldött javaslatot nem találja megfelelőnek, akkor záros határidőn belül közli a pályázó­val, hogy ajánlatát csak ilyen és ilyen feltételekkel tudja elfogad­ni. A vállalt kötelezettség nem tel­jesítése egyébként szigorú szank­ciókkal jár. A beruházási költség­­túllépést a vállalat csak a saját alapjaiból fedezheti. Ha a fejlesz­tés a felajánlott célt nem vagy csak részben éri el, akkor a vál­lalatnak az állami támogatásként kapott összeget részben vagy egészben vissza kell fizetnie. Nem célszerű tehát az igényeket meg­alapozatlanul felsrófolni, felelőt­lenül nagy eredményeket ígérget­ni, esetleg csak azért, hogy a ja­vaslat „kiüsse a sorból" a rivális vállalatot. Az pedig már a gaz­dálkodás automatikus szankciója, hogy a beruházás üzembe helye­zésének esetleges elhúzódása a vállalatot sújtja, mivel a terve­zett többleteredmény elmarad, az adósság viszont nő, s fenyeget a fizetésképtelenség veszélye.­­ Hány vállalati javaslatot fogad­tak el eddig, és milyen összegű álla­mi támogatást engedélyeztek? — Az építőanyag-iparban a pá­lyázati rendszer bevezetése óta eddig 45 javaslatot fogadtunk el és összesen 2,1 milliárd forint ér­tékű vállalati beruházáshoz csak­nem egymilliárd forint összegű állami támogatást ítéltünk oda. A támogatás mintegy 40'’/o-a a fa­lazóanyag-gyártó kapacitások bő­vítését szolgálja. Az építőipar szű­­kebb értelemben vett ipari hát­teréhez tartozó épületasztalos- és épületlakatos-iparban, valamint az ide sorolható egyéb üzemek­ben körülbelül 100 millió forint összegű állami támogatással ösz­­szesen 352 millió forint értékű beruházás valósul meg elsősor­ban a lakásépítéshez szükséges szerelvények — kilincsek, zárak — gyártásának növelésére. A kivitelező építőiparban — a hozzánk tartozó harmadik fontos területen — eddig 43 pályázatot bíráltunk el és 1,5 milliárd forint beruházáshoz 588 millió forint ál­lami támogatást engedélyeztünk, amelyet 324 millió forint vállalati saját eszköz és 620 millió forint hosszú lejáratú hitel egészít ki. Az állami támogatás csaknem 60"­,ra a közműépítés, körülbelül 30"m-a az építőipar általános és mintegy 10%-a a lakásépítések fejlesztését segíti. A pályázati rendszerben megvalósuló építő­ipari beruházások összesen több mint 4 milliárd forint értékű ka­pacitásbővülést e­red­ményeznek, túlnyomórészt az 1971—1972-es években. Az ösztönző hatás — Mivel a vállalatoknak közvetlen érdekük fűződik az állami támogatás elnyeréséhez, nyilván fokozott é■ro­ll­­intéseket tesznek a beruházások gyors és gazdaságos megvalósításá­ra. — A pályázati rendszer való­ban megmozgatta a vállalatok fantáziáját, kezdeményezőkészsé­gét. A Finomkerámiaipari Mű­vek hódmezővásárhelyi falbur­­kolócsempe-üzemének beru­házása például öt-hat évvel ez­előtt azért nem valósulhatott meg, mert igen drága volt, s nem volt rá költségvetési fedezet. Most a vállalat saját erőből és állami tá­mogatással a korábbinál egysze­rűbb, szerényebb kivitelben, gyor­san összeszerelhető könnyűszer­kezetes üzemcsarnok építésével ugyanakkora — évi 1,4 millió négyzetméternyi — falburkoló csempe gyártási kapacitást az ere­deti előirányzatnál sokkal rövi­­debb idő alatt és jóval olcsóbban hoz létre. Somogy megyében a pártbi­zottság szorgalmazására az erdő­­gazdaság és a megyei állami épí­tőipari vállalat társult egy épü­letasztalos-ipari üzem létrehozá­sára. Az évi 50 millió forint ér­tékű nyílászáró szerkezetet gyártó üzemet az erdőgazdaság csurgói telepén építik fel 35 millió forin­tos költséggel. Ebből 17 millió az állami­ támogatás, s a fennmaradó részt az érdekelt vállalatok hozzá­járulásából és a megyei tanács iparfejlesztési alapjából fedezték hosszú lejáratú bankhitel felvéte­lével. A pályázat 1969-ben érke­zett be, s az új létesítmény a pró­baüzemelést a tervek szerint ez év októberében megkezdi. A be­ruházás tehát a hasonlóknál szo­kásos két év helyett egy év alatt megvalósul, s megoldja Dél-Du­­nántúl építkezéseinek nyílászáró szerkezettel való ellátását, vagy legalább lényegesen enyhíti az ed­digi hiányt. — Hogyan összegezhetők a ta­pasztalatok és mik a további ter­vek? — Az eredmények és tapaszta­latok átfogó értékelését most ké­szítjük elő, mivel a vállalati fej­lesztési javaslatok zöme ebben az évben már megvalósul. Az azon­ban az eddigiekből is megállapít­ható, hogy az állami támogatás szóban forgó módszere beváltotta a hozzá fűzött reményeket, jelen­tősen bővítette az építőanyag-ipar termelőerőit, megnövelte a kivi­telező építőipar teljesítőképessé­gét, segítette és segíti a beruházá­si piac egyensúlyának megterem­tését. A kedvező tapasztalatok alap­ján a javaslatok szerint a negye­­­dik ötéves terv időszakában más iparágakban is sor kerül a beru­házások hasonló állami támogatá­sára, s — a gazdasági szabályo­zás általános rendszerével össz­hangban — várhatóan népgazda­sági méretű kísérletté fejlődik. Oroszi István Korszerűsítik a zöldség-gyümölcs kereskedelmet Illetékes kormányszervek dön­tése értelmében korszerűsítik a szövetkezeti burgonya-, zöldség­es gyümölcskereskedelmet. 1971 március végéig átszervezik a szö­vetkezetek megyei értékesítő köz­pontjait, a MÉK-eket, ennek az évnek a végéig átalakítják a Gön­­gyölegellátó Vállalatot (GEV), s más, szintén fontos intézkedésekre is sor kerül. Ezek a lépések korántsem ki­zárólag a kereskedelmet érintik, hanem hatással lesznek a terme­lőüzemekre és a fogyasztókra is. Az a céljuk, hogy elhárítsák azo­kat az akadályokat, amelyek a zöldség-gyümölcs forgalmazás mostani rendszerében — a leg­utóbbi évek folyamán elért, két­ségtelenül javuló eredmények el­lenére — akadályozzák az egész­séges fejlődést. A MÉK-vállalatok munkájában nem érvényesült eléggé a szövet­kezeti jelleg. A korábbi gazdaság­irányítási rendszer örökségeként a MÉK-ek csaknem kizárólag nye­reségérdekeltségű vállalatok, s ennek következtében ellentéteik támadtak létrehozóikkal, fenntar­tóikkal, a tsz-ekkel és a fogyasz­tási szövetkezetekkel. A másik gond az, hogy nem si­került kellő összhangot teremteni a termelés és a forgalom össze­tétele, mennyisége, gazdaságossá­ga között, s nem fejlődött a szük­­séges mértékben a termelők al­kalmazkodása a piac igényeihez. Zavarokat, nehézségeket okozott az is, hogy a termelőüzemek nem tudtak eléggé élni azokkal a le­hetőségekkel, amelyeket az úgy­nevezett többcsatornás értékesí­tési rendszer nyújt. Az átszervezés alapvető célja, hogy fokozza a termelők anyagi érdekeltségét a zöldség-gyümölcs forgalmazásban, s hogy a meg­újuló MÉK-ek tagszövetkezeteik érdekeinek, döntéseinek megfe­lelő üzletpolitikát folytassanak. Igen fontos feladatuk, hogy segít­sék elő a termelőgazdaságok, a feldolgozó üzemek és a kereske­delem együttműködését, közös vállalkozásainak gyarapítását, fej­lesztését. Az egész lakosság érdeke, hogy a piac igényei közvetlenebbül has­sanak a termelésre, a fogyasztói árszint feleljen meg az életszín­vonal-politikai célkitűzéseknek. M­indennek érdekében kimondja a határozat, hogy a MÉK-ek — a termelőszövetkezetek és a fo­gyasztási szövetkezetek döntései alapján — szövetkezeti közös vál­lalatokká alakuljanak át. Működé­sük­ kiterjedhet mindenféle sza­bad forgalmú mezőgazdasági cikk forgalmazására és feldolgozására. A tagok maguk döntenek arról, hogy a közös vállalatot mi­lyen körzetben hozzák létre. A zöldség és a gyümölcs forgalma­zásu­­tan részt vevő valamennyi szocialista szervezet részére érvé­nyesíteni kell az egyenlő kedvez­mények és az azonos teherviselés elvét. A nagyfogyasztói centru­mokban célszerű elősegíteni, hogy a termelők közös vállalata mellett ne csupán a közvetlen termelői értékesítésnek legyen szerepe, ha­nem minél több zöldséget, gyü­mölcsöt hozzanak forgalomba fo­gyasztási szövetkezetek és állam­i vállalatok is. • A forgalmazás zavartalansága elképzelhetetlen jó göngyölegellá­­tás nélkül. Ezért a zöldség-gyü­mölcs kereskedelem gazdasági és szervezeti korszerűsítésével pár­huzamosan módosítják a göngyö­­legforgalmazás rendjét is. A GloV kereskedelmi módszerekkel dolgozó szolgáltató vállalattá ala­kul át. Az új szabályozás arra törekszik, hogy erőteljesen ösztö­nözze a termelőüzemeket és a forgalmazó vállalatokat saját göngyölegállományuk megterem­tésére.­­A határozat végrehajtása, amit a kormány megfelelő gazdasági intézkedésekkel is segít, sok és körültekintő munkát kíván a zöld­ség- és gyümölcskereskedelemben dolgozóktól. Alapvető követel­­m­ény, hogy az átszervezés ne okozzon zavart a téli zöldség-gyü­mölcs ellátás most soron levő megalapozásában, a készletek tá­rolásában, forgalmazásában. Gulyás Pál Bécsi kirakatunk Tanulságok a bécsi őszi vásáron Az idei bécsi vásár — szám szerint a kilencvenkettedik — vasárnap bezárta kapuit. E nagy múltú kereskedelmi fórum sok mindent megőrzött a régi vá­sárok látványosságából, azzal, hogy főként fogyasztási cikkek bemutatására specializálódott. A fogyasztóknak persze nem köny­­nyű választani az egymással ver­sengő sokféle, gyakran hasonló rendeltetésű, teljesítményű ter­mék közül. A pavilonok, a világ­cégek nagy kirakatai viszonylag kevés újdonságot mutattak. A magyar ipar több terméke a rendkívül erős nemzetközi ver­senyben is helytállt. Különösen a Transelektro Külkereskedelmi Vállalat által bemutatott magyar hűtőszekrények és -pultok, grill­sütők, vendéglátóipari konyhagé­pek arattak méltán sikert a sza­kosított bécsi árubemutatón. Hazánk kollektív kiállításán 16 vállalat vett részt. Dicséretes közös törekvés, hogy a vásár jel­legének megfelelően kizárólag fo­gyasztási cikkekkel, élelmiszerek­kel vonultak fel a nemzetek csar­nokában. Kollektív kiállításunk azonban nem aratott igazi közön­ségsikert. Különféle kiállított ter­mékeink — ébresztőórák, szem­­üvegkeretek, műbőrök, textíliák, szőnyegek, stílbútorok, kerámiák, tv-készülékek, élelmiszerek stb. — bizonyosan alkalmat kínáltak üzletkötésre. De hazánk e kira­kata nem nyújtott maradandó él­ményt a nagyközönségnek, nem alakította elég hatékonyan az or­szágunkról alkotott, gyakran ma­radt nézeteket az osztrák közvé­leményben. Tavaly a technika, főként az elektronika dominált kollektív bé­csi árubemutatónkon. Ez túl sú­lyosnak bizonyult, az idén viszont a másik szélsőség uralkodott és találtatott könnyűnek. Valahol a ket­ő között kellene megtalálnunk a helyes arányt. Éppen szomszéd­ságunkban, a bolgárok például ugyancsak fogyasztási cikkeket, élelmiszereket mutattak be, ám a kollektív kiállításuk középpontjá­ba­­ írógépeket és asztali elektro­nikus számológépeket helyeztek, a szovjet pavilonban működő nyomdagépeket látott a közönség, a­z NDK kollektív kiállításán gáz­lánggal apró üvegfigurákat for­máltak. A hollandok virágrenge­teggel, az indiaiak népművészeti termékeikkel, a brazilok kávékos­­ttolóikkal igyekeztek felkelteni az érdeklődést. Részvételünk a bécsi vásáron s különösen kollektív nemzeti kiál­lításunk nem csupán közvetlen kereskedelmi érdekeket szolgál, hanem a két szomszéd nép sok­oldalú kapcsolatainak fejlesztését is célozza. Ezért nem érhetjük be a rutinos árupropagandával, ha­nem több ötlettel, gondosabb áru­kiválasztással törekednünk kell hű és megragadó képet adni ha­zánkról. A bécsi vásár nem csupán kül­­kapcsolataink ápolása, hanem a hazai áruellátás javítása szem­pontjából is tanulságos. Ismé­telten bebizonyosodott, hogy az áruválaszték számottevő bővítése elképzelhetetlen a nemzetközi munkamegosztás tevékeny fej­lesztése nélkül. Helyes úton já­runk, amikor az importverseny­­fokozását, a fogyasztási cikkek bővülő cseréjét szorgalmazzuk a­­szocialista országokkal. A készter­mékek növekvő külkereskedelmi forgalmát azonban az együttmű­ködés intenzívebb formáival, az alkatrészek, a szerelési egységek ,nemzetközi szakosításával és koo­perációjával szükséges társítani. Belső erőfeszítéseink: a kis- és középüzemek körének bővítése, a verseny fokozása, a gyártmány- és gyártásfejlesztés gyorsítása csak elmélyült nemzetközi mun­kamegosztás alapján járulhatnak hozzá a lakosság jobb, olcsóbb el­látásához, fogyasztási cikkeink versenyképességének növeléséhez. K. J.

Next