Népszabadság, 1974. január (32. évfolyam, 1-25. szám)
1974-01-27 / 22. szám
NÉPSZABADSÁG ♦ VASÁRNAPI MELLÉKLET Távbeszélő A múltkoriéban rövid látogatást tettem a Német Szövetségi Köztársaságban, ahol egyebek között heveny náthát és egy vacsorameghívást is kaptam. Utóbbit a vendéglátó intézmény vezetőjétől, vasárnap estére a lakásán. A program ugyanaz volt, mint más nyugatnémet családi otthonokban, vagyis sokféle sajtot ettünk, többféle sört ittunk, miközben néztük a televíziót. Házigazdám egyszer csak azt mondta: figyeljek, szórakoztató műsor megy a tévében, már-már válaszolni akartam, hogy hasonlóban nekünk is gyakran van részünk, de vendégségben különösen udvarias az ember, néztem hát figyelmesen a képernyőt. Amelyen egyébként a műsorvezető éppen betessékelt egy ősz hajú férfiút a stúdióban felállított telefonfülkébe, majd elmagyarázta a nézőknek, hogy az illető úriember a feltételezés szerint Kölnben van, igazolványait elvesztette, pénze nincs, tehát mindenképpen segítséget kell kérnie bonni hivatalától. Ezután felajánlotta a fülkében izzadó férfinak, hogy szívesen kölcsönöz neki annyi pénzt, amennyit a városközi beszélgetéshez be kell dobni a készülékbe, de az illető úrnak fogalma sem volt a szükséges összeg nagyságáról. Mint később kiderült, még arra sem volt képes, hogy a telefonkönyvben megtalálja a keresett bonni számot. Nem nagyon értettem, hogy a háziak miért mulatnak olyan jól az egyébként nem túl izgalmas jeleneten. Egészen addig, amíg meg nem mondták, hogy a telefonfülkében rendkívül tanácstalanul topogó tekintélyes ember nem más, mint a nyugatnémet postaügyi miniszter. És akkor a házigazda megkérdezte, hogy el tudom-e képzelni ugyanezt a magyar televízióban? Nem tudom, hogy más mit felelt volna az én helyemben. Mindenesetre azt válaszoltam, hogy minden további nélkül el tudom ezt képzelni a magyar televízióban is. Feltéve, hogy a nyugatnémet postaügyi miniszter ellátogat hozzánk és hagyja magát mondjuk Vitraytól a sarokba szorítani. A teljes igazság kedvéért azonban hozzáfűztem, hogy nálunk még vannak bizonyos technikai nehézségek a városok közti beszélgetésekkel, nevezetesen Budapestről közönséges készülékeken egyelőre nincs időszámlálás és nem lehet közvetlen tárcsázással hívni az ország különböző pontjait, így csupán elvileg foglalhatok állást a kérdésben. Azóta a magyar postaszolgálat szédületes fejlődése révére a néhány hete feltett kérdésre már gyakorlatias válasz is adható, minthogy csütörtökről péntekre virradóra a lágymányosi telefonközponthoz tartozó állomásoknál érvénybe lépett az időszámlálás, nappal minden további három percért újabb forintot kell fizetni és ezzel együtt lehetővé vált a távhívás is. Mellesleg, a híresztelésekkel ellentétben, saját személyes tapasztalataim szerint ennek az intézkedésnek kifejezetten örül minden telefon-előfizető, kivéve talán a lágymányosiakat, akiket érint. Ez azonban most kevésbé érdekes, elvégre harmincötezer előfizető nem a világ, s nemsokára majd a többiek arcáról is lehervad a kaján vigyor, a lényeg mégis az, hogy távbeszélő-technikánk örvendetesen fejlődik és végre nálunk is több pénzbe kerül a több idő. Nyomban el is képzeltem magamnak a nyugatnémet tévéműsor magyar változatát, hogy az illetékes miniszterhelyettes, egyben a posta vezérigazgatója, mondjuk, Lágymányosról próbálná hívni a saját hivatalát. Az egyik nyilvánvaló különbség az volna, hogy ő nem verejtékezne, mivel nálunk a miniszterek és azok helyettesei nem szoktak a nyilvánosság előtt izzadni. Az első verejtékcseppek legfeljebb akkor jelennének meg a homlokán, amikor még öt perc után sem kapna vonalat. De tegyük fel, hogy kap, mert képzeletben minden megeshet, s néhány perc múlva kapcsolják a melléket, ahol azonban nem veszik fel a kagylót. Mire kérne más melléket, de a központ nem venné vissza a vonalat. És közben már letelt a három perc, s újabb forinttal kezdhetné elölről az egészet. De nem folytatom, mert nálam is letelt a három perc. És különben is képtelenségnek tűnik, hogy ezekben a napokban a posta vezérigazgatója éppen a lágymányosi utcákon tartózkodjék. ÁRKUS JÓZSEF A megyei pártbizottságon nem hittek a fülüknek, amikor a városi géphasznosítási szakcsoport elnöke és két felügyelő bizottsági tagja panaszkodva azt állította, hogy a szövetkezeti alapon működő traktorosok azért nem jutnak munkához, mert a magánföldeket „maszek gépállomás” műveli. „Maszek gépállomás?” — Hát így is mondhatnánk, ugyanis Csomayéknak már hét traktorjuk, két cséplőjük, két kombájnjuk meg öt pótkocsijuk van — állította Horváth Imre, a szakcsoport elnöke. — És nemcsak a saját földjüket művelik, hanem bércséplést, bérfuvart is végeznek ... Már panaszt tettünk a városi tanácsnál, tavaly augusztusban is, sőt többször, de Csomayék változatlanul használják a traktorokat. Holott rendelet is tiltja a magánvontatók, magántraktorok, magánkombájnok üzemeltetését, ha 15 lóerőnél nagyobbak. És ezek nagyobbak. Félbemaradt vizsgálat Ezt a múlt hónapban elhangzott panaszt vizsgálat követte. Ám rövidesen kiderült, hogy ez ügyben a városi tanács már tett lépéseket, sőt, volt vizsgálat is, és az igencsak megtollasodott családnál bűnügyre, egész pontosan az üzérkedés bűntettére gyanakodtak. Mégis más fordulatot vett a dolog, nem követte büntetőeljárás. De mielőtt erről szólnánk, vegyük szemügyre a múltat. Talán könnyebben megértjük azt a magatartást, amit Csomayék napjainkban tanúsítanak. Az öreg Csomayt — ma már hetven körül jár — a felszabadulás előtt Veszprém város leggazdagabbjai közé sorolták. Igazi nagygazda volt. „Százholdas kulák” — mondják a szakszövetkezetiek, egykori szegényparasztok. Örökség megszerzés révén gyarapodott a Csomay-vagyon a felszabadulás előtt akkorára, hogy a városszéli hatholdas portához és 100 holdas termőföldhöz már 60—70 férőhelyes tehénistálló és bérmunkára is alkalmas gazdasági felszerelés került. De ez a múlt, amit senki nem hánytorgatna fel ma Veszprémben, legkevésbé Csomay három fiának, ha ők nem idézik fel magatartásukkal a régmúltat. — Meg a közelmúltat... Tizenhat évvel ezelőtt, 1958-ban a Veszprémi Naplóban cikk jelent meg arról, hogy az öreg Csomay ismét rengeteg szarvasmarhával kupeckedik, csakúgy, mint a felszabadulás előtt. Többször tettek bejelentést, mégis mindig megúszta. „Az ellenforradalom előtt megosztotta a maradék 42 hold földjét a rokonság között, így vezetve félre a hatóságokat, de azért a 42 hold az övé maradt.. És 1973-ban újra kupeckednek a Csomayak. Igaz, nem állatokkal, hanem traktorokkal, kombájnokkal. Már „csak” 36 hold szántó és fél hold balatoni szőlő van idősb Csomay tulajdonában. „Akik a felszabadulás előtt is itt éltek, emlékeznek, hogy a Csomay név milyen rossz hangzású Veszprémben, hány ház, mennyi föld volt a Csomayék kezén, akiket a vagyonuk nagy részétől ugyan megfosztottak, de üzérkedve próbálják újrateremteni” — írta az újság 1958- ban, Veszprémben. És 1974-ben újra fel kell idézni a lap megállapításait. Mert a Csomay fiúk az 1958-as esetet követő néhány év után úgy gondolták, ismét lehet valamit kezdeni. Először vettek egy traktort. Nappal az iparban dolgoztak, este a földön. Az apjukén és azon, amit még béreltek. Mert béreltek is. — Az apjuk is ilyen volt mindig. Kulákmentalitású. Minden fillért bekapart. Mindenkit kiszipolyozott, szövetkezni soha nem akart — mondja a géphasznosítási szövetkezet tagja, a mai panaszosok egyike, aki jól emlékszik a múltra. És néhány év alatt ismét fellendült a Csomay-féle parasztgazdaság. A traktorral ugyanis bérszántást végzett a három fiú, s hogy, hogy nem, rövidesen újabb traktort mondhatott magáénak. Aztán ismét hozzájutottak Csomayék egy használt traktorhoz. Majd cséplőgéphez. Ez fizetett igazán, már a felszabadulás előtt is. S különös mód személyzet is akadt a cséplőgéphez. (Pl. a középső fiú diszpécser a Bakony Művekben; a gyár dolgozói csépeltek, „rábeszélte” őket és ők vállalták.) Engedély meg a városi tanács mezőgazdasági csoportjától származott, törvénytelenül. Ennél a csoportnál akadtak el 1958-ban a bejelentések is. Most vizsgálják az osztályon történteket és az okait. A lehetőségeik kiszélesedtek, miután a 36 hold apai föld mellé vagy húsz holdat béreltek is. Nos, így került a birtokukba öt 45 lóerős, egy 30 és egy 50 lóerős traktor, a két cséplőgép, a két kombájn, az öt pótkocsi, négy nagy ház, külön-külön autó. Ezt a kis „maszek gépállomást” szövetkezetektől vásárolták. — Ugyan melyik szövetkezet adott el kombájnt, ha nem titok? — kérdeztem a három Csomaytól. — A legutolsót a litéri tsz — mondja Attila. — Tizenötezerért. Selejtítve. — Működőképes kombájnt? — Működött... De a traktorok közül most nem mind működik. „Még ócskavasnak is olcsó 15 ezerért, nemhogy kombájnnak” — így a közös géphasználatra alakult városi szakszövetkezet hozzáértő tagjai. — Mennyi az évi rendes szabadságuk? — kérdeztem meg a legidősebb Csomay fiút, aki jószerivel maga is 42 éves már. — Amennyi másoknak az iparban — válaszolta. — És elég volt az aratáshoz, a csépléshez? Mert feltételezem, hogy ilyenkor vették ki. — Ilyenkor, persze — erősködött, de minthogy ahhoz a rengeteg bérmunkához, amit a tanácsnál most már a fejükre olvastak, maga is kevésnek találta a két-három hetet, ezért gyorsan hozzátette, hogy fizetésnélkülit is kivett egy-egy hónapot. — De soha idegen munkaerő nem dolgozott a gépekkel, nem üzérkedtünk — folytatta szinte jogi pontossággal Csomay Iván. És a Magyar Közlöny „hitelességével” hivatkozik azokra a jogszabályokra, amelyek a tevékenységükre vonatkoznak. Hány óra egy nap? — Figyelem a rendeleteket — közölte és a legnagyobb komolysággal kijelentette ismét, hogy soha idegen bérmunkaerőt nem alkalmaztak a legutóbbi években, ellenben a nap 24 órájából jutott nyolc óra a munkahelyükre, este a saját földjére, meg a bérelt földre, meg jutott mások — kisgazdaságok — földjének a szántására, a gabona learatására, cséplésére... Csomay Ivánról egyébként tavaly a következő jellemzést adták munkahelyén, az erdészetnél: „...Az erdészetünknél végzett munkájával keresett jövedelme 2700 forint, csak egy része volt összes jövedelmének... Jelentős részét kiterjedt magántevékenysége révén kereste, hiszen jelentős mezőgazdasági területet művelt és ezen felül egyéni gazdálkodóknak a birtokában levő vontatókkal és egyéb mezőgazdasági gépekkel szántási és cséplési munkákat is végzett... Munkaidőben gyakran alvó állapotban találtam, igazolatlanul mulasztott, ezért fegyelmi eljárás indult ellene...” Csomayék általában 500-ért szántottak holdanként, de ínségesebb időkben a hatszázat is elkérték. Ezt persze mások állítják, ők a jó szívükre hivatkoznak. — Ilyen mennyiségű mezőgazdasági gép üzemeltetése üzérkedés — állítja a városi tanács titkára, aki ügyész volt régebben. — Szerintem le kellett volna folytatni a büntetőeljárást, de visszaadták, hogy nem történt bűncselekmény. — Száz és száz magántraktor van csak Veszprém megyében — állítja Csomay Iván, a család „szóvivője”, önmagukat is mentendő. — Sok tsz adott el használt traktort... Ez feltehetőleg túlzás, mégis bizonyos, hogy a tehergépkocsi- és erőgépvásárlás a legutóbbi években országosan kezdett káros méreteket ölteni. Mint kizsákmányolásra alkalmas termelőeszköz a kisgazdaságoktól, állami bérmunkából ellenőrizhetetlen jövedelmeket biztosított. Ezért a kormányzat tiltó rendelkezéseket,hozott. Mint tudjuk, a mások kizsákmányolására való hajlam még korántsem tűnt el mindenki tudatából, akinek valamikor ez volt az élet „rendje”. A szocialista államhatalom feladata, hogy elzárja a lehetőségeket és ne adjon módot e hajlam kiélésére. Ezt tette az a kormányhatározat, valamint ennek végrehajtási utasítása — a MÉM rendelete —, azi 1972-ben az előbbi társadalmi felismerést fogalmazta jogi formába. A MÉM rendelete 1973. június 30-ig adott határidőt arra, hogy 15 lóerőnél nagyobb, vagyis a kerti traktor méreteit meghaladó vontatókat, traktorokat, mezőgazdasági munkagépeket magánosok üzemben tarthassanak. Ezt követően csakis szövetkezeti keretek között lehet ilyen mezőgazdasági gépeket használni, így alakult meg Veszprémben is a géphasznosítási szakcsoport a kis magánföldek gépi megművelésére, szállítások végzésére és így tovább. Igen ám, de a három Csomay testvér most sem lépett be a szövetkezetbe, ellenben június 30. után is üzemeltette nagygépeit, és ezzel akadályozta a szakcsoport sikeres működését, a taglétszám növelését — írták a szakcsoport vezetői a megyei pártbizottság első titkárának. — Nem új jelenség, hogy a Csomayak semmibe veszik a törvényt. A magántulajdonukban levő nagygépekkel évről évre csak ők végzik körülbelül 200 holdon a gabona kombájnolását, cséplését, nagy összegekért. Sürgősen kérjük a Csomayak ellen törvény szerint eljárni, mert szerintünk itt kivételt senki sem kaphat, még a Csomayak sem, legyenek bármilyen gazdagok!” Mert Csomayék valóban fittyet hánytak mindenre és mindenkire. Amikor másfél hónapja, vagyis tavaly decemberben már kavargott körülöttük a vihar Veszprém megyében, s a megyei pártbizottság ülésén is felháborodott vélemények hangzottak el, ők ez után, december 30-án is dolgoztatták traktoraikat, három helyen végeztek bérszántást. Jól ismerik ugyanis a jogszabályokat. És tudják azt, amit a városi tanács titkára így fogalmazott: — Tessék megnézni a rendeletet, ennek nincs szankciója. Csak kimondja, hogy mit lehet és mit nem lehet, de a következményre nem utal. Egy szakszövetkezet panasza . OLAJFINOMÍTÓBAN A jog eszközeivel is Az ilyen esetekben a leghatékonyabb lenne a bírság és az elkobzás. Mert ezzel lehet elérni leginkább azt a társadalmi célt, amit a jogszabály megfogalmazott, mint ebben az esetben is. Nyilvánvaló: vajmi keveset ér az a jogi keret, aminek nincs kényszerítő ereje! A társadalom szabályos életrendjétől, gondolkodásmódjától elütő és ebből kitörni szándékozó emberek még hosszabb ideig megtalálhatók lesznek közöttünk. Ezen nem meglepődni kell, hanem kellően szűkre szabni a lehetőségeket. Mégpedig a jog eszközeivel is. Az említett kormány- és miniszteri rendelet egyébként a társadalmi érdekeket körültekintően és helyesen fogalmazta meg. S nem lehet egyetérteni a Figyelő cikkírójának véleményével, aki azt állítja, hogy szövetkezeti alapon nem lehet megoldani a kiskertek gépi művelését — szemben a rendelettel, amely pedig biztosítja a lehetőséget, hogy a kis magángazdaságok, kertek gépi igényeit a jövőben is kielégítsék, persze szövetkezeti alapon. Épp ellenkezőleg kell eljárni, a rendeletet erősíteni kell, szankciókkal, mert egy jogszabályt csupán erkölcsi alapon betartatni nem lehet. Erre a régi igazságra emlékeztettek a megyei elvtársak Veszprémben is. SZABÓ LÁSZLÓ