Népszabadság, 1974. január (32. évfolyam, 1-25. szám)

1974-01-27 / 22. szám

NÉPSZABADSÁG ♦ VASÁRNAPI MELLÉKLET Távbeszélő A múltkoriéban rövid látogatást tet­tem a Német Szövetségi Köztársaság­ban, ahol egyebek között heveny náthát és egy vacsorameghívást is kaptam. Utóbbit a vendéglátó intézmény vezető­jétől, vasárnap estére a lakásán. A prog­ram ugyanaz volt, mint más nyugatné­met családi otthonokban, vagyis sokféle sajtot ettünk, többféle sört ittunk, mi­közben néztük a televíziót. Házigazdám egyszer csak azt mond­ta: figyeljek, szórakoztató műsor megy a tévében, már-már válaszolni akar­tam, hogy hasonlóban nekünk is gyak­ran van részünk, de vendégségben különösen udvarias az ember, néztem hát figyelmesen a képernyőt. Ame­lyen egyébként a műsorvezető éppen betessékelt egy ősz hajú férfiút a stú­dióban felállított telefonfülkébe, majd elmagyarázta a nézőknek, hogy az illető úriember a feltételezés szerint Kölnben van, igazolványait elvesztette, pénze nincs, tehát mindenképpen segítséget kell kérnie bonni hivatalától. Ezután felajánlotta a fülkében izzadó férfinak, hogy szívesen kölcsönöz neki annyi pénzt, amennyit a városközi beszélge­téshez be kell dobni a készülékbe, de az illető úrnak fogalma sem volt a szük­séges összeg nagyságáról. Mint később kiderült, még arra sem volt képes, hogy a telefonkönyvben megtalálja a keresett bonni számot. Nem nagyon értettem, hogy a háziak miért mulatnak olyan jól az egyébként nem túl izgalmas jelene­ten. Egészen addig, amíg meg nem mondták, hogy a telefonfülkében rend­kívül tanácstalanul topogó tekintélyes ember nem más, mint a nyugatnémet postaügyi miniszter. És akkor a házi­gazda megkérdezte, hogy el tudom-e kép­zelni ugyanezt a magyar televízióban? Nem tudom, hogy más mit felelt vol­na az én helyemben. Mindenesetre azt válaszoltam, hogy minden további nél­kül el tudom ezt képzelni a magyar te­levízióban is. Feltéve, hogy a nyugatné­met postaügyi miniszter ellátogat hoz­zánk és hagyja magát mondjuk Vitray­­tól a sarokba szorítani. A teljes igazság kedvéért azonban hozzáfűztem, hogy ná­lunk még vannak bizonyos technikai ne­hézségek a városok közti beszélgetések­kel, nevezetesen Budapestről közönséges készülékeken egyelőre nincs időszámlá­lás és nem lehet közvetlen tárcsázással hívni az ország különböző pontjait, így csupán elvileg foglalhatok állást a kér­désben. Azóta a magyar postaszolgálat szédü­letes fejlődése révére a néhány hete fel­tett kérdésre már gyakorlatias válasz is adható, minthogy csütörtökről péntekre virradóra a lágymányosi telefonköz­ponthoz tartozó állomásoknál érvénybe lépett az időszámlálás, nappal minden további három percért újabb forintot kell fizetni és ezzel együtt lehetővé vált a távhívás is. Mellesleg, a híresztelések­kel ellentétben, saját személyes tapasz­talataim szerint ennek az intézkedésnek kifejezetten örül minden telefon-előfi­zető, kivéve talán a lágymányosiakat, akiket érint. Ez azonban most kevésbé érdekes, elvégre harmincötezer előfizető nem a világ, s nemsokára majd a töb­biek arcáról is lehervad a kaján vigyor, a lényeg mégis az, hogy távbeszélő-tech­nikánk örvendetesen fejlődik és végre nálunk is több pénzbe kerül a több idő. Nyomban el is képzeltem magamnak a nyugatnémet tévéműsor magyar válto­zatát, hogy az illetékes miniszterhelyet­tes, egyben a posta vezérigazgatója, mondjuk, Lágymányosról próbálná hívni a saját hivatalát. Az egyik nyilvánvaló különbség az volna, hogy ő nem verej­tékezne, mivel nálunk a miniszterek és azok helyettesei nem szoktak a nyilvá­nosság előtt izzadni. Az első verejték­­cseppek legfeljebb akkor jelennének meg a homlokán, amikor még öt perc után sem kapna vonalat. De tegyük fel, hogy kap, mert képzeletben minden megeshet, s néhány perc múlva kapcsol­ják a melléket, ahol azonban nem ve­szik fel a kagylót. Mire kérne más mel­léket, de a központ nem venné vissza a vonalat. És közben már letelt a három perc, s újabb forinttal kezdhetné elölről az egészet. De nem folytatom, mert nálam is le­telt a három perc. És különben is kép­telenségnek tűnik, hogy ezekben a na­pokban a posta vezérigazgatója éppen a lágymányosi utcákon tartózkodjék. ÁRKUS JÓZSEF A megyei pártbizottságon nem hittek a fülüknek, amikor a városi géphaszno­sítási szakcsoport elnöke és két felügye­lő bizottsági tagja panaszkodva azt ál­lította, hogy a szövetkezeti alapon mű­ködő traktorosok azért nem jutnak munkához, mert a magánföldeket „ma­szek gépállomás” műveli. „Maszek gép­állomás?” — Hát így is mondhatnánk, ugyanis Csomayéknak már hét traktorjuk, két cséplőjük, két kombájnjuk meg öt pót­kocsijuk van — állította Horváth Imre, a szakcsoport elnöke. — És nemcsak a saját földjüket művelik, hanem bércsép­­lést, bérfuvart is végeznek ... Már pa­naszt tettünk a városi tanácsnál, tavaly augusztusban is, sőt többször, de Cso­­mayék változatlanul használják a trak­torokat. Holott rendelet is tiltja a ma­gánvontatók, magántraktorok, magán­kombájnok üzemeltetését, ha 15 lóerő­nél nagyobbak. És ezek nagyobbak. Félbemaradt vizsgálat Ezt a múlt hónapban elhangzott pa­naszt vizsgálat követte. Ám rövidesen kiderült, hogy ez ügyben a városi tanács már tett lépéseket, sőt, volt vizsgálat is, és az igencsak megtollasodott csa­ládnál bűnügyre, egész pontosan az üzérkedés bűntettére gyanakodtak. Még­is más fordulatot vett a dolog, nem kö­vette büntetőeljárás. De mielőtt erről szólnánk, vegyük szemügyre a múltat. Talán könnyebben megértjük azt a ma­gatartást, amit Csomayék napjainkban tanúsítanak. Az öreg Csomayt — ma már hetven körül jár — a felszabadulás előtt Veszp­rém város leggazdagabbjai közé sorol­ták. Igazi nagygazda volt. „Százholdas kulák” — mondják a szakszövetkezetiek, egykori szegényparasztok. Örökség meg­szerzés révén gyarapodott a Csomay-va­­gyon a felszabadulás előtt akkorára, hogy a városszéli hatholdas portához és 100 holdas termőföldhöz már 60—70 fé­rőhelyes tehénistálló és bérmunkára is alkalmas gazdasági felszerelés került. De ez a múlt, amit senki nem hánytor­­gatna fel ma Veszprémben, legkevésbé Csomay három fiának, ha ők nem idézik fel magatartásukkal a régmúltat. — Meg a közelmúltat... Tizenhat évvel ezelőtt, 1958-ban a Veszprémi Naplóban cikk jelent meg arról, hogy az öreg Csomay ismét renge­teg szarvasmarhával kupeckedik, csak­úgy, mint a felszabadulás előtt. Több­ször tettek bejelentést, mégis mindig megúszta. „Az ellenforradalom előtt megosztotta a maradék 42 hold földjét a rokonság között, így vezetve félre a hatóságokat, de azért a 42 hold az övé maradt.. És 1973-ban újra kupeckednek a Cso­mayak. Igaz, nem állatokkal, hanem traktorokkal, kombájnokkal. Már „csak” 36 hold szántó és fél hold balatoni szőlő van idősb Csomay tulajdonában. „Akik a felszabadulás előtt is itt éltek, emlé­keznek, hogy a Csomay név milyen rossz hangzású Veszprémben, hány ház, mennyi föld volt a Csomayék kezén, akiket a vagyonuk nagy részétől ugyan megfosztottak, de üzérkedve próbálják újrateremteni” — írta az újság 1958- ban, Veszprémben. És 1974-ben újra fel kell idézni a lap megállapításait. Mert a Csomay fiúk az 1958-as esetet követő néhány év után úgy gondolták, ismét lehet valamit kezdeni. Először vettek egy traktort. Nappal az iparban dolgoz­tak, este a földön. Az apjukén és azon, amit még béreltek. Mert béreltek is. — Az apjuk is ilyen volt mindig. Ku­­lákmentalitású. Minden fillért bekapart. Mindenkit kiszipolyozott, szövetkezni so­ha nem akart — mondja a géphasznosí­tási szövetkezet tagja, a mai panaszosok egyike, aki jól emlékszik a múltra. És néhány év alatt ismét fellendült a Csomay-féle parasztgazdaság. A traktor­ral ugyanis bérszántást végzett a három fiú, s hogy, hogy nem, rövidesen újabb traktort mondhatott magáénak. Aztán ismét hozzájutottak Csomayék egy hasz­nált traktorhoz. Majd cséplőgéphez. Ez fizetett igazán, már a felszabadulás előtt is. S különös mód személyzet is akadt a cséplőgéphez. (Pl. a középső fiú disz­pécser a Bakony Művekben; a gyár dol­gozói csépeltek, „rábeszélte” őket és ők vállalták.) Engedély meg a városi ta­nács mezőgazdasági csoportjától szár­mazott, törvénytelenül. Ennél a csoport­nál akadtak el 1958-ban a bejelentések is. Most vizsgálják az osztályon történ­teket és az okait. A lehetőségeik kiszélesedtek, miután a 36 hold apai föld mellé vagy húsz holdat béreltek is. Nos, így került a birto­kukba öt 45 lóerős, egy 30 és egy 50 ló­erős traktor, a két cséplőgép, a két kom­bájn, az öt pótkocsi, négy nagy ház, kü­­lön-külön autó. Ezt a kis „maszek gép­állomást” szövetkezetektől vásárolták. — Ugyan melyik szövetkezet adott el kombájnt, ha nem titok? — kérdeztem a három Csomaytól. — A legutolsót a litéri tsz — mondja Attila. — Tizenötezerért. Selejtítve. — Működőképes kombájnt? — Működött... De a traktorok közül most nem mind működik. „Még ócskavasnak is olcsó 15 ezerért, nemhogy kombájnnak” — így a közös géphasználatra alakult városi szakszö­vetkezet hozzáértő tagjai. — Mennyi az évi rendes szabadságuk? — kérdeztem meg a legidősebb Csomay fiút, aki jószerivel maga is 42 éves már. — Amennyi másoknak az iparban — válaszolta. — És elég volt az aratáshoz, a csép­­léshez? Mert feltételezem, hogy ilyenkor vették ki. — Ilyenkor, persze — erősködött, de minthogy ahhoz a rengeteg bérmunká­hoz, amit a tanácsnál most már a fe­jükre olvastak, maga is kevésnek talál­ta a két-három hetet, ezért gyorsan hozzátette, hogy fizetésnélkülit is kivett egy-egy hónapot. — De soha idegen munkaerő nem dolgozott a gépekkel, nem üzérkedtünk — folytatta szinte jogi pontossággal Csomay Iván. És a Ma­gyar Közlöny „hitelességével” hivatko­zik azokra a jogszabályokra, amelyek a tevékenységükre vonatkoznak. Hány óra egy nap? — Figyelem a rendeleteket — közölte és a legnagyobb komolysággal kijelen­tette ismét, hogy soha idegen bérmun­kaerőt nem alkalmaztak a legutóbbi években, ellenben a nap 24 órájából ju­tott nyolc óra a munkahelyükre, este a saját földjére, meg a bérelt földre, meg jutott mások — kisgazdaságok — föld­jének a szántására, a gabona learatásá­­ra, cséplésére... Csomay Ivánról egyéb­ként tavaly a következő jellemzést ad­ták munkahelyén, az erdészetnél: „...Az erdészetünknél végzett munkájával ke­resett jövedelme 2700 forint, csak egy része volt összes jövedelmének... Je­lentős részét kiterjedt magántevékeny­sége révén kereste, hiszen jelentős me­zőgazdasági területet művelt és ezen fe­lül egyéni gazdálkodóknak a birtoká­ban levő vontatókkal és egyéb mezőgaz­dasági gépekkel szántási és cséplési munkákat is végzett... Munkaidőben gyakran alvó állapotban találtam, iga­zolatlanul mulasztott, ezért fegyelmi el­járás indult ellene...” Csomayék általában 500-ért szántot­tak holdanként, de ínségesebb időkben a hatszázat is elkérték. Ezt persze má­sok állítják, ők a jó szívükre hivatkoz­nak. — Ilyen mennyiségű mezőgazdasági gép üzemeltetése üzérkedés — állítja a városi tanács titkára, aki ügyész volt régebben. — Szerintem le kellett volna folytatni a büntetőeljárást, de vissza­adták, hogy nem történt bűncselekmény. — Száz és száz magántraktor van csak Veszprém megyében — állítja Cso­may Iván, a család „szóvivője”, önma­gukat is mentendő. — Sok tsz adott el használt traktort... Ez feltehetőleg túlzás, mégis bizonyos, hogy a tehergépkocsi- és erőgépvásárlás a legutóbbi években országosan kezdett káros méreteket ölteni. Mint kizsák­mányolásra alkalmas termelőeszköz a kisgazdaságoktól, állami bérmunkából ellenőrizhetetlen jövedelmeket biztosí­tott. Ezért a kormányzat tiltó rendelke­­zéseket,hozott. Mint tudjuk, a mások kizsákmányolá­sára való hajlam még korántsem tűnt el mindenki tudatából, akinek valamikor ez volt az élet „rendje”. A szocialista állam­­hatalom feladata, hogy elzárja a lehető­ségeket és ne adjon módot e hajlam ki­élésére. Ezt tette az a kormányhatározat, valamint ennek végrehajtási utasítása — a MÉM rendelete —, az­i 1972-ben az előbbi társadalmi felismerést fogal­mazta jogi formába. A MÉM rendelete 1973. június 30-ig adott határidőt arra, hogy 15 lóerőnél nagyobb, vagyis a kerti traktor méreteit meghaladó vontatókat, traktorokat, mezőgazdasági munkagépe­ket magánosok üzemben tarthassanak. Ezt követően csakis szövetkezeti kere­tek között lehet ilyen mezőgazdasági gé­peket használni, így alakult meg Veszp­rémben is a géphasznosítási szakcso­port a kis magánföldek gépi meg­művelésére, szállítások végzésére és így tovább. Igen ám, de a három Cso­may testvér most sem lépett be a szö­vetkezetbe, ellenben június 30. után is üzemeltette nagygépeit, és ezzel akadá­lyozta a szakcsoport sikeres működését, a taglétszám növelését — írták a szak­csoport vezetői a megyei pártbizottság első titkárának. — Nem új jelenség, hogy a Csomayak semmibe veszik a tör­vényt. A magántulajdonukban levő nagygépekkel évről évre csak ők vég­zik körülbelül 200 holdon a gabona kombájnolását, cséplését, nagy összege­kért. Sürgősen kérjük a Csomayak ellen törvény szerint eljárni, mert szerintünk itt kivételt senki sem kaphat, még a Csomayak sem, legyenek bármilyen gaz­dagok!” Mert Csomayék valóban fittyet hánytak mindenre és mindenkire. Ami­kor másfél hónapja, vagyis tavaly de­cemberben már kavargott körülöttük a vihar Veszprém megyében, s a megyei pártbizottság ülésén is felháborodott vé­lemények hangzottak el, ők ez után, december 30-án is dolgoztatták trakto­raikat, három helyen végeztek bérszán­tást. Jól ismerik ugyanis a jogszabályo­kat. És tudják azt, amit a városi tanács titkára így fogalmazott: — Tessék megnézni a rendeletet, en­nek nincs szankciója. Csak kimondja, hogy mit lehet és mit nem lehet, de a következményre nem utal. Egy szakszövetkezet panasza . OLAJFINOMÍTÓBAN A jog eszközeivel is Az ilyen esetekben a leghatékonyabb lenne a bírság és az elkobzás. Mert ez­zel lehet elérni leginkább azt a társa­dalmi célt, amit a jogszabály megfogal­mazott, mint ebben az esetben is. Nyilvánvaló: vajmi keveset ér az a jogi keret, aminek nincs kényszerítő ereje! A társadalom szabályos életrend­jétől, gondolkodásmódjától elütő és eb­ből kitörni szándékozó emberek még hosszabb ideig megtalálhatók lesznek közöttünk. Ezen nem meglepődni kell, hanem kellően szűkre szabni a lehető­ségeket. Mégpedig a jog eszközeivel is. Az említett kormány- és miniszteri ren­delet egyébként a társadalmi érdekeket körültekintően és helyesen fogalmazta meg. S nem lehet egyetérteni a Figyelő cikkírójának véleményével, aki azt ál­lítja, hogy szövetkezeti alapon nem le­het megoldani a kiskertek gépi művelé­sét — szemben a rendelettel, amely pedig biztosítja a lehetőséget, hogy a kis ma­gángazdaságok, kertek gépi igényeit a jövőben is kielégítsék, persze szövetke­zeti alapon. Épp ellenkezőleg kell eljár­ni, a rendeletet erősíteni kell, szank­ciókkal, mert egy jogszabályt csupán er­kölcsi alapon betartatni nem lehet. Erre a régi igazságra emlékeztettek a megyei elvtársak Veszprémben is. SZABÓ LÁSZLÓ

Next