Népszabadság, 1988. május (46. évfolyam, 103-129. szám)
1988-05-07 / 108. szám
1988. május 7., szombat Köztünk (ne) maradjon Tarhálás nélkül Kedves Barátom! Május elseje előestéjén, azaz „elődélutánján” mesélted el: városotokban az idén először a szokásos tarhálás helyett vállakozásszerűen sikerült előteremteni az ünnep költségeit. A pártbizottság, mint évtizedek óta mindig, az idén is, jó előre összehívott benneteket, vállalatigazgatókat, szövetkezeti vezetőket, hogy na, elvtársak, ki mivel, mekkora összeggel tud hozzájárulni, mit tud felajánlani. De hát senkinek sem igen akaródzott. Ilyen gazdasági helyzetben, ugye. Van cég, amelyiknek okkal azon fő a feje, hogy miből fizessen bért s adót, nemhogy ilyesmire jusson. A színpompára. Tudniillik, hogy majd az újságban le lehessen írni a sztereotip jelzőt: a felvonulás színpompás volt. Egyszóval nem akartatok a zsebetekbe nyúlni, s mivel valamilyen megoldást mégis találni kellett, a pártbizottság titkárának kezdeményezésére kitaláltátok ezt az önfinanszírozó vállalkozást, a mindennapi közgazdasági tevékenység szférájából emelve át a fogalmat a politikaiba. Tűnődve hallgattam szavaidat, miközben néztem a sárkányrepülő- és repülőmodell-bemutatót; a lovas fogatos bevonulást; a színészek-újságírók bohókás jelenetekkel tűzdelt és esetlenségében amúgy is mulattató futballmeccsét; élveztem a kabaréműsort a meredek, de persze ma már semmi merészséget nem igénylő politikai viccekkel; izgultam a tombolajegyek sorsolása közben. Hát igen, egyszerű ez, az emberek a jó szórakozás fejében megfizetik a belépti díjat, ők nyúlnak a zsebükbe néhány forintért, nem pedig a vállalatoknak kell néhány tízezerért, amit aztán olykor könyvelői bűvészmutatvánnyal kellene valahonnan átvirmanolni és valahová elkönyvelni. Vagy ha fizet mégis valamelyik vállalat, azt csakis üzleti alapon teszi, hasznot hozó célra, reklámra például. Mindenesetre nincs tarhálás, magyarán koldulás, ami legalább oly kényelmetlen volt eddig is a tarháló-kolduló politikai szervnek, mint a végigtarhált gazdálkodóknak, és amiről, érthető okokból, nem illik beszélni. Illik vagy nem, gondolataim meszsze kalandoztak arról a vidám és önfinanszírozó majálisról. Ez az informális módszer, a tarhálás, rég kialakult és eléggé széleskörűen beépült közéletünkbe, a párt-, állami és más társadalmi szervek gyakorlatába is, alacsonyabb és magasabb (ha nem is a legmagasabb) szinteken egyaránt. Bizonyos politikai aktusokat — szükséges és hasznos aktusokat — természetesen nem lehet pénz nélkül lebonyolítani: maradjunk a legegyszerűbb és legáltalánosabb példánál, vendégek, delegátusok fogadásánál, programjuk megszervezésénél. A vendég természetesen nem ül állandóan a tárgyalóasztalnál, és nem pihenhet folyton a vendégházi szobájának négy fala között, kíváncsi is esetleg az ország életére, programot kell neki csinálni. Méghozzá olyat, hogy lehetőleg ne kerüljön sokba, mert ugye, a reprezentációs keret a párt-, állami és társadalmi szerveknél egyaránt szűk, de azért ne is kelljen szégyenkezni, ne legyen a vendéglátásnak szegényszaga. Mit lehet ilyenkor tenni? Van olyan pártmunkás ismerősöm, akinek egy időben épp az volt a munkaköri feladata (sok egyéb teendője mellett), hogy ilyen esetben starkáljon. Kérje meg ezt és ezt az ipari üzemet, állami gazdaságot, termelőszövetkezetet, hogy elvihessék oda üzemlátogatásra X. Y. magas rangú vendéget és kíséretét, és hát ugye, természetesen vendégeljék is meg őket. Olykor nagy létszámú tanulmányi csoportot kellett asztalhoz ültetni. Ismerősömnek kínos feladatai közé tartozott megszervezni az efféle látogatásokat, fölkérni a szíveslátásra az érthetően nem mindig szíves házigazdákat. Gyanítom azonban, hogy olykor nem kevésbé kínosan érezték magukat maguk a vendégek is. Legalábbis azok, akik tisztában voltak a szituációval, észrevették a házigazdák udvarias mosolya mögött a felhozó gondokat is, mert ez a praktikus megoldás nemcsak nálunk alakult ki. Magam is élveztem pazar vendéglátást különféle alacsonyabb rangú küldöttségek tagjaként többfelé, az Uraitól az Elbáig. Illetve nem mindig tudtam gondtalanul és gondolattalanul élvezni. Emlékszem, a legdrágább ételekkel-italokkal legdúsabban megrakott asztalhoz épp ott invitáltak, ahol pedig, tudtam, az asztalunktól száz méterre, az élelmiszerbolt előtt hosszú sor várakozik, toporog, nem is akartam elfogadni, nem vagyok éhes, mondtam, de kénytelen voltam mégis, mert a visszautasítást sértésnek vették volna. De maradjunk itthon. Tény, hogy az efféle kényszerű „magyaros vendégszeretetre" berendezkedett egyes cégek olykor megtalálták a számításukat. Profánul mondva: az intézményes tarhálásra viszonttarhálással válaszoltak. Az állami támogatási-fejlesztési összegek szétosztásakor szélesebbre nyithatták tenyerüket. A siker nagyobb reményében kopogtathattak dotációért, hitelért, kedvezményért. És ez voltaképpen így logikus: valamit valamiért. Ebben a kapcsolatrendszerben aztán természetes kiválasztódás folytán kialakultak úgynevezett kirakatcégek is, ahová érdemes sűrűbben vinni vendéget, és ahová épp ezért bővebben hullott fentről a termékenyítő áldás, és ahol tán épp ezért értek el jobb eredményeket. Csakhogy mára többé-kevésbé eldugultak a fentről jövő áldás csapjai. Nincs miből adni. Nincs állami támogatás, a hitelt pedig nem szívességek viszonzásaképpen, hanem szigorú gazdasági feltételek szerint adják a bankok. Márpedig szívességet kérni a viszonzás ígérete és reménye nélkül nem nagyon illő. Illetlenül bár, de ezért is nevezik ezt mind gyakrabban a nevén: tarhálásnak. Illőbb volna valami mást kitalálni helyette. Nem tudom, mit, gondolkodni kellene rajta. Először is a gondolkodásunkat átalakítani e tekintetben is. Ahogy ti tettétek, Barátom, igaz, más, mégis rokon ügyben, de épp a pártbizottság kezdeményezésére. Mindenesetre köszönöm azt a gondolkodásra késztető találkozást, és a viszontlátásig is köszöntelek elvtársi üdvözlettel. Nagyberuházás a nagylengyeli olajmezőn Zala megyében, a nagylengyeli szénhidrogénmezőn, Bázakarettye térségében a másodlagos művelést elősegítő beruházás folyik. Széndioxidgáz besajtolásával olyan nyomásviszonyokat hoznak létre, amelylyel további nagy mennyiségű olajat lehet a felszínre hozni. A mintegy 31 milliárd forintba kerülő nagyberuházás a számítások szerint 15 éven belül többszörösen megtérül. Az így felszínre hozott olaj a Gallénháza közelében levő főgyűjtő és elosztó állomásról jut majd a finomítókba. Szeptemberben megkezdik az olaj másodlagos kitermelését. A gellénházi főgyűjtőállomás. CZIKA LÁSZLÓ FELVÉTELE — MTI FOTO NÉPSZABADSÁG 7 MÍTOSZ ÉS GERENDA A szálka, amely a másik ember szemében legyen bármilyen kicsiny, mégis feltűnik, s amely a saját szemben észrevétlenül akár gerenda méretűvé nőhet, alapjában véve éppen olyan túlzó és általánosító megállapítás, mint az, amikor egy számunkra nem tetsző egyedi jelenségből, jelenségszálkából gyors és sikeres levezetéssel egész gerendarengeteget sikerül gyártani. Az ilyen és ehhez hasonló összegző típusú megállapításoknak éppen az a veszélyük, hogy mert több-kevesebb igazságtartalom van bennük, könnyű és kényelmes úton vezetnek el igazságosnak már aligha nevezhető megállapításokhoz. Mindezt többfelé és többféle helyzetben megállapíthatja az utazó, aki esetünkben a hegyeshalmi határátkelőhely zsúfolt forgatagát vásárnak minősítve tette azt a nem éppen hízelgő megjegyzést, hogy mi, úgy általában szégyellni való kalmárszellemről teszünk bizonyságot. Mert csak azért járnak honfitársaink eme szomszédos országba, hogy ott a magyarok közismert bevásárlóutcájában jól telepakolják magukat. A jelenségen háborgó és ezért már-már kollektív szégyenkezést érző megfigyelő utóbb könnyed engedékenységgel azt is elismerte, hogy hát ő sem érkezett üres kézzel, hiszen az ember nem ellensége magának, ugye.ámde az mégis szégyen, amit mások bevásárlás címén csinálnak. Miközben, mondotta, észre sem veszik annak az országnak az életét, kultúráját, szépségeit és sajátosságait, ahol járnak, pedig — ha mára gyarapodásról beszélünk — nem volna szabad szem elől téveszteni azt a gazdagságot, amelyet e szellemi szférában nyerhet az ember. Alapjában véve befektetés nélkül. És a gazdagság itt a szó legnemesebb értelmében veendő. A kettősség azonban ott lappang a fensőbbségesen hangzó szavakban. A személyekhez kötődő és határokon átívelő barátságok meseszép történetébe ugyanis látszólag ellentmondás nélkül szövődik bele a praktikum. Annak gyakorlatias fölismerése, hogy kis ésszel, ügyességgel, finánc nem látta furfanggal mindez milyen jól megkönynyíthető. Ez a második vonal, a rejtett szál, amelyről szinte mindenki tud, aki gyakran utazik, de amelyről többnyire csak futólag esik szó, önmagában véve nem föltétlenül elítélendő. Hiszen a gyakorlatias ügyesség, annak fölismerése, hogy bizonyos dolgok másutt egyszerűbben, olcsóbban szerezhetők be, nem kell hogy megvetést váltson ki a szemlélőben. (Ám merőben más dolog az ügyesség, és más annak túlhajtott változata, az ügyeskedés.) Az viszont visszatetsző, ha valaki a maga ügyeskedésének biztos (mert eddig sikeres) magaslatáról mond elmarasztaló véleményt azokról, akik ezt a tisztesnek kétségkívül nem nevezhető ipart a maguk oldaláról űzik. Az általánosítás legnagyobb veszélye éppen az, hogy egy olyan képet próbál meg kiszélesíteni, amely a legjobb esetben is csak egy rétegre jellemző. A dolgok természeténél fogva igen könnyű ezt a ruhát másokra ölteni, akik mit sem tudnak erről, s aztán jól hangzó elméleteket gyártani e ruhák viselőiről. A mítosz, íme, tökéletesen működik. Kívülről és belülről működő ellentmondások teszik átláthatatlanná, követhetetlenné, s mert a legtöbb ember irtózik a megfejthetetlen képletektől, a túlságosan bonyolult eszmefuttatást kívánó elemzésektől, enged a könnyebbik út csábításának, és elfogadja az általánosításokat, amelyek e pillanatban már mint előítéletek lépnek elő. Hiba volna azt hinnünk, hogy ez az állapot csak nemzetközi méretekben, a turizmus nem igazán rokonszenves kísérőjelenségeként létezik. Olykor az ember a maga lépcsőházában, a maga legszűkebb pátriájában is belebotlik olyan megítélésekbe, amelyek már előre kétségbe vonják tisztességét, szándékait, s így olyan helyzetbe kényszerítik, amelyből győztesen, azaz saját szándékainak megfelelően nem kerülhet ki. A megfogalmazás talán körmönfontnak tűnik, ám a valóságban mindez sokkal egyszerűbb. Az ember, úgy általában, szereti a természetet, szereti az állatokat, és alapjában véve szereti embertársait is. Ez is egy általánosítás. Ami a gyakorlatban ilyen lecsupaszított formában sohasem fordul elő. Inkább az a jellemző, hogy igyekszünk különféle, sehol sem definiált érdekcsoportokba tömörülni. A kutyások véd- és dacszövetséget alkotnak a nem kutyásokkal szemben. Utóbbiak dühödten tiltakoznak, amiért ezek gond nélkül hagyják, hogy ebeik összepiszkítsák maguk körül az egész világot, az utcát, a parkokat, de még a játszótéri homokozót is. Az előbbiek szerint viszont nem a kutyákkal van baj, hanem azokkal az emberekkel, akik nem tartanak semmiféle állatot. A vita időnként — elég hozzá egy indulatos szóváltás — elviselhetetlenül hevessé válik. S ha valami következménye támad, a már korábban gyártott általánosításból újabb általános érvényűnek szánt, s ezért igazságtalan megállapítás következik. De a példák, e nem létező, ám az előítéletekben mégis működő érdekcsoportok ellentéteiről tovább sorolhatók. A gyerekekről, akik manapság rosszak, zajosak és neveletlenek. A kamaszokról, akik piszkosak, műveletlenek és tanulásra, munkára egyaránt lusták. A felnőttekről, akik anyagiasak, az öregekről, akik mindenbe beleszólnak, akikkel csak baj van, akikkel képtelenség szót érteni. Vagy a gazdagokról, akiknek a körmére kéne nézni, a szegényekről, akik — talán ez a legjobban megragadható — mi vagyunk. Bizony, mi magunk. Mert nem igaz, hogy mi mit gürcölünk, mit robotolunk és mégsem vagyunk sehol, miközben mások... Az előbb sorolt általánosításoknak természetesen mindig van alapjuk, hiszen az ember mindenféle korú, érdeklődésű, vagyoni helyzetű embertársával találkozik, s ezek a találkozások mindig hoznak valamilyen tapasztalatot. Néha jót és néha rosszat. A dolgok természete szerint. De csak az tud ezekből a maga számára — elsődlegesen, sőt másodlagosan is csak a maga számára — hasznosítható tapasztalatokat gyűjteni, aki legalább önmagával tisztában van. Aki például elég bátor hozzá, hogy a saját cselekvéseit is megítélje, s aki — mert ez korántsem könnyű — meg is meri önmagának mondani, hol és mikor hibázott. Aki például, induló esetünknél maradva, tisztában van vele, hogy személyes ügyeiben mikor volt korrekt, és mikor lépte át a tisztességes cselekvés jól látható vonallal meg nem jelölhető, de azért mégis pontosan érzékelhető határát. Az önfelmentő magatartás, amely bocsánatos jópofaságnak, kedves huncutságnak minősíti azt, amit mások tetteiben felháborítónak ítél, mítoszgyártáshoz vezet. A mítosz pedig igen alkalmas arra,, hogy elfedje a lényeget, mondván, nekem, nekünk jogunk van ehhez vagy ahhoz a furmányos cselekedethez, de ha nincs is, kinek mi köze hozzá? És különben mások is ezt teszik, miért pont én, mi legyünk tisztességesek? A jelző ez esetben felér egy közepes testi sértéssel. A tisztességes szó fogalma egyszerűen élhetetlenné romlik. Ebben a fogalomrendszerben, amelyben szinte teljes reménytelenségre vállalkozik az, aki megpróbál tájékozódni, meglehetősen furcsa ellentmondások élnek. A jó barát fogalmán például azt szokás érteni, aki, ha kérünk, szívesen ad kölcsönt, de még véletlenül sem kér tőlünk pénzt. A jó barát szívesen felajánlja a segítségét, de még véletlenül sem jutna eszébe, hogy tőlünk viszonzást kérjen, hiszen tudja jól, hogy milyen rettenetesen fáradtak és elfoglaltak vagyunk. Ez tehát ennek az önfelmentő és önsajnáló mítosznak a lényege, hogy az egyén, mikor róla és a többiekről van szó, önmaga után gondolatban hosszú vonalat tesz, egy hosszú-hosszú szünetet. És csak utána jönnek a többiek, akik, mint föntebb már esett róla szó, olyanok, amilyenek. Úgy általában. Ez a fajta ítélkezés működik akkor is, amikor a szomszédos vagy távolabbi országok polgárairól esik szó, akár úgy, hogy ők jönnek el hozzánk, akár úgy, hogy mi látogatunk el hozzájuk. Emlékszem egy turistaútra, ahol a csoport néhány tagja a vendéglátók jóindulatait, az ott szokásos vendégbarátságot egyszerűen naivitásnak fogta föl, s jókat gúnyolódott rajta. Természetesen élvezték a mienkétől eltérő fogadtatás minden előnyét, de aztán — utólag — megvolt róla a véleményük. Azonban nem arról volna itt szó, hogy — eltérve végre az általánosítástól — a magyar turisták külföldön haszonlesők és képmutatók, s megfordítva a képletet, ugyanők a hozzánk látogatók esetében gőgösek vagy esetleg éppen szolga,lelkűek volnának. Éppen annak belátásáért íródtak ezek a sorok, hogy néhány szerencsétlen, kisebb vagy nagyobb mértékben kirívó eset kapcsán soha, semmilyen körülmények között sem szabad gyorstüzelő elméletet faragni. És nemcsak azért nem, mert aki ezt teszi, maga sem lehet egészen bizonyos (feltéve, hogy őszinte önmagához) abban, ő minden kritikán felül áll, nem követ el soha, semmilyen hibát, hanem mert a mítoszgyártók fegyvere amilyen ártalmatlannak látszik, olyan veszedelmes is. Hiszen szinte lehetetlen tetten érni. Az ítélkező ítél, s akiről szó van, az legtöbbször észre sem veszi az ítéletet. Esetleg csak óriási kerülővel, a közhelyek szintjén jut el hozzá a dolog, amivel már semmit sem tud kezdeni, és jó, ha a közhelyszerű vád nem vált ki belőle hasonló szellemű és tartalmú közhelyriposztot. A közelmúlt egyik szomorú szenzációját szolgáltató konfliktus egy horgász és egy, a vízen evező sportoló között nemcsak azt a tanulságot hozta magával, amit az egyedi eset önmagában rejtett. Meglepő és megdöbbentő volt — utólag — az a heves állásfoglalás, amelyet a két egymással szembekerült ember szerepéből messzire általánosító, s valamennyiükkel, nem tudni, miért, sorsközösséget vállalók hangoztattak. Heves vélemények hallatszottak arról, hogy végre már ki kellene tiltani ezeket a pimasz sportolókat, mert ezek már csak a puskától félnek. A másik fél túlzói hasonló megfogalmazást tettek, természetesen a pecázókról. Mármost az rendjén való, hogy az úgynevezett közvélemény állást foglal minden olyan esetben, amely fölkelti az érdeklődését. És az is elfogadható, bár nem kevés megkötéssel, hogy az ember hajlamos egy jelenség, esemény, konfliktus kapcsán valamelyik részvevő pártjára állni a rokonszenv alapján. Azt azonban tévedés hinni, hogy ezek a könnyedén odavetett ítéletek nem, járhatnak súlyos következményekkel. Mert bár igaz, hogy a határátkelőhelyeken lázasan ki- és becsomagoló, papírokat töltögető honfitársaink látványából lehet következtetéseket levonni, s hogy egy utcai szóváltás, összetűzés sem mentes a tanulságtól, ám az ilyen esetekből eredő gyors és általános, mi több, örök érvényű megfogalmazások hosszú távon nagyobb kárt okozhatnak, mint a konfliktus, ami azokat kiváltotta. Mert senki sem kényszerít bennünket arra, hogy véleményünket egy tőlünk személy szerint távoli dolgról alapos ellenőrzésnek vessük alá. Annyit nekünk nem is ér meg a dolog. S a felületes tájékozódásból leszűrt véleménynek kozmás mellékízt ad, hogy elsősorban arra jó, elfödjük vele a magunk hibáit. És ez az ellentmondásos belső állapot nagyon különösen tud viselkedni. Egy váratlan, és hirtelen bekövetkezett konfliktus esetén, amikor szinte csak a reflexek képesek működni, hihetetlen módon megnő a beidegződések, a tudatosan szinte át sem gondolt vélekedések jelentősége. Egyszerű közlekedési baleset elég ahhoz, hogy látszólag józan és megfontolt emberek ölre menjenek. Elég egy szerencsétlen szóváltás ahhoz, hogy egy vérmesebb ember fegyvert ragadjon. Éppen ezek a drámai lefutású, s a szemlélőben ezért nagyobb visszhangot verő esetek bizonyítják, hogy a szálka—gerenda effektus, az önmagunkat felmentő, másokat elítélő jelenség mítosza milyen nagyon is kézzelfogható veszélyekkel fenyeget. Bencsik András