Népszabadság, 1988. május (46. évfolyam, 103-129. szám)

1988-05-07 / 108. szám

1988. május 7., szombat Köztünk (ne) maradjon Tarhálás né­lkül Kedves Barátom! Május elseje előestéjén, azaz „elő­­délutánján” mesélted el: városotok­ban az idén először a szokásos tar­hálás helyett vállakozásszerűen si­került előteremteni az ünnep költ­ségeit. A pártbizottság, mint évti­zedek óta mindig, az idén is, jó elő­re összehívott benneteket, vállalat­igazgatókat, szövetkezeti vezetőket, hogy na, elvtársak, ki mivel, mekko­ra összeggel tud hozzájárulni, mit tud felajánlani. De hát senkinek sem igen akaródzott. Ilyen gazdasági hely­zetben, ugye. Van cég, amelyiknek okkal azon fő a feje, hogy miből fi­zessen bért s adót, nemhogy ilyes­mire jusson. A színpompára. Tudni­illik, hogy majd az újságban le le­hessen írni a sztereotip jelzőt: a felvonulás színpompás volt. Egyszóval nem akartatok a zsebe­tekbe nyúlni, s mivel valamilyen megoldást mégis találni kellett, a pártbizottság titkárának kezdemé­nyezésére kitaláltátok ezt az önfi­nanszírozó vállalkozást, a minden­napi közgazdasági tevékenység szfé­rájából emelve át a fogalmat a poli­tikaiba. Tűnődve hallgattam szavaidat, mi­közben néztem a sárkányrepülő- és repülőmodell-bemutatót; a lovas fo­­gatos bevonulást; a színészek-újság­­írók bohókás jelenetekkel tűzdelt és esetlenségében amúgy is mulattató futballmeccsét; élveztem a kabaré­műsort a meredek, de persze ma már semmi merészséget nem igénylő politikai viccekkel; izgultam a tom­bolajegyek sorsolása közben. Hát igen, egyszerű ez, az emberek a jó szórakozás fejében megfizetik a be­lépti díjat, ők nyúlnak a zsebükbe néhány forintért, nem pedig a vál­lalatoknak kell néhány tízezerért, amit aztán olykor könyvelői bűvész­­mutatvánnyal kellene valahonnan átvirmanolni és valahová elköny­velni. Vagy ha fizet mégis valame­lyik vállalat, azt csakis üzleti ala­pon teszi, hasznot hozó célra, rek­lámra például. Mindenesetre nincs tarhálás, magyarán koldulás, ami legalább oly kényelmetlen volt ed­dig is a tarháló-kolduló politikai szervnek, mint a végigtarhált gaz­dálkodóknak, és amiről, érthető okokból, nem illik beszélni. Illik vagy nem, gondolataim mesz­­sze kalandoztak arról a vidám és ön­finanszírozó majálisról. Ez az infor­mális módszer, a tarhálás, rég ki­alakult és eléggé széleskörűen be­épült közéletünkbe, a párt-, állami és más társadalmi szervek gyakor­latába is, alacsonyabb és magasabb (ha nem is a legmagasabb) szinte­ken egyaránt. Bizonyos politikai ak­tusokat — szükséges és hasznos ak­tusokat — természetesen nem lehet pénz nélkül lebonyolítani: marad­junk a legegyszerűbb és legáltaláno­sabb példánál, vendégek, delegátu­sok fogadásánál, programjuk meg­szervezésénél. A vendég természete­sen nem ül állandóan a tárgyalóasz­talnál, és nem pihenhet folyton a vendégházi szobájának négy fala kö­zött, kíváncsi is esetleg az ország életére, programot kell neki csinál­ni. Méghozzá olyat, hogy lehetőleg ne kerüljön sokba, mert ugye, a rep­rezentációs keret a párt-, állami és társadalmi szerveknél egyaránt szűk, de azért ne is kelljen szégyenkez­ni, ne legyen a vendéglátásnak sze­gényszaga. Mit lehet ilyenkor ten­ni? Van olyan pártmunkás ismerősöm, akinek egy időben épp az volt a munkaköri feladata (sok egyéb teen­dője mellett), hogy ilyen esetben s­tarkáljon. Kérje meg ezt és ezt az ipari üzemet, állami gazdaságot, ter­melőszövetkezetet, hogy elvihessék oda üzemlátogatásra X. Y. magas rangú vendéget és kíséretét, és hát ugye, természetesen vendégeljék is meg őket. Olykor nagy létszámú ta­nulmányi csoportot kellett asztalhoz ültetni. Ismerősömnek kínos felada­tai közé tartozott megszervezni az efféle látogatásokat, fölkérni a szí­veslátásra az érthetően nem mindig szíves házigazdákat. Gyanítom azonban, hogy olykor nem kevésbé kínosan érezték magu­kat maguk a vendégek is. Legalább­is azok, akik tisztában voltak a szi­tuációval, észrevették a házigazdák udvarias mosolya mögött a felhozó gondokat is, mert ez a praktikus megoldás nemcsak nálunk alakult ki. Magam is élveztem pazar vendéglá­tást különféle alacsonyabb rangú küldöttségek tagjaként többfelé, az Uraitól az Elbáig. Illetve nem min­dig tudtam gondtalanul és gondolat­­talanul élvezni. Emlékszem, a leg­drágább ételekkel-italokkal legdú­­sabban megrakott asztalhoz épp ott invitáltak, ahol pedig, tudtam, az asztalunktól száz méterre, az élelmi­szerbolt előtt hosszú sor várakozik, toporog, nem is akartam elfogadni, nem vagyok éhes, mondtam, de kénytelen voltam mégis, mert a visszautasítást sértésnek vették vol­na. De maradjunk itthon. Tény, hogy az efféle kényszerű „magyaros ven­dégszeretetre" berendezkedett egyes cégek olykor megtalálták a szá­mításukat. Profánul mondva: az intézményes tarhálásra viszonttar­­hálással válaszoltak. Az állami tá­mogatási-fejlesztési összegek szét­osztásakor szélesebbre nyithatták te­nyerüket. A siker nagyobb remé­nyében kopogtathattak dotációért, hitelért, kedvezményért. És ez vol­taképpen így logikus: valamit vala­miért. Ebben a kapcsolatrendszerben aztán természetes kiválasztódás foly­tán kialakultak úgynevezett kira­katcégek is, ahová érdemes sűrűb­ben vinni vendéget, és ahová épp ezért bővebben hullott fentről a ter­mékenyítő áldás, és ahol tán épp ezért értek el jobb eredményeket. Csakhogy mára többé-kevésbé el­dugultak a fentről jövő áldás csap­jai. Nincs miből adni. Nincs állami támogatás, a hitelt pedig nem szí­vességek viszonzásaképpen, hanem szigorú gazdasági feltételek szerint adják a bankok. Márpedig szívessé­get kérni a viszonzás ígérete és re­ménye nélkül nem nagyon illő. Illet­lenül bár, de ezért is nevezik ezt mind gyakrabban a nevén: tarhá­lásnak. Illőbb volna valami mást kitalál­ni helyette. Nem tudom, mit, gon­dolkodni kellene rajta. Először is a gondolkodásunkat átalakítani e te­kintetben is. Ahogy ti tettétek, Ba­rátom, igaz, más, mégis rokon ügy­ben, de épp a pártbizottság kezde­ményezésére. Mindenesetre köszö­nöm azt a gondolkodásra késztető találkozást, és a viszontlátásig is köszöntelek elvtársi üdvözlettel. Nagyberuházás a nagylengyeli olaj­mezőn Za­la megyében, a nagylengyeli szénhidrogénmezőn, Bázakarettye térségében a másodlagos művelést elősegítő beruházás folyik. Szén­dioxidgáz besaj­tolásával olyan nyo­másviszonyokat hoznak létre, amely­­lyel további nagy mennyiségű ola­jat lehet a felszínre hozni. A mint­egy 31 milliárd forintba kerülő nagy­­beruházás a számítások szerint 15 éven belül többszörösen megtérül. Az így felszínre hozott olaj a Gal­­lénháza közelében levő főgyűjtő és elosztó állomásról jut majd a fino­mítókba. Szeptemberben megkezdik az olaj másodlagos kitermelését. A gellénházi főgyűjtőállomás. CZIKA LÁSZLÓ FELVÉTELE — MTI FOTO NÉPSZABADSÁG 7 MÍTOSZ ÉS GERENDA A szálka, amely a másik ember szemében legyen bármilyen ki­csiny, mégis feltűnik, s amely a saját szemben észrevétlenül akár gerenda méretűvé nőhet, alapjá­ban véve éppen olyan túlzó és ál­talánosító megállapítás, mint az, amikor egy számunkra nem tetsző egyedi jelenségből, jelenségszálká­ból gyors és sikeres levezetéssel egész gerendarengeteget sikerül gyártani. Az ilyen és ehhez ha­sonló összegző típusú megállapítá­soknak éppen az a veszélyük, hogy mert több-kevesebb igazságtarta­lom van bennük, könnyű és kényel­mes úton vezetnek el igazságosn­ak már aligha nevezhető megállapítá­sokhoz. Mindezt többfelé és többféle helyzetben megállapíthatja az utazó, aki esetünkben a hegyes­halmi határátkelőhely zsúfolt for­gatagát vásárnak minősítve tette azt a nem éppen hízelgő megjegy­zést, hogy mi, úgy általában szégyellni való kalmárszellemről te­szünk bizonyságot. Mert csak azért járnak honfitársaink eme szomszédos országba, hogy ott a magyarok közismert bevásárlóut­cájában jól telepakolják magukat. A jelenségen háborgó és ezért már-már kollektív szégyenkezést érző megfigyelő utóbb könnyed en­gedékenységgel azt is elismerte, hogy hát ő sem érkezett üres kéz­zel, hiszen az ember nem ellen­sége magának, ugye.­ámde az mégis szégyen, amit mások bevá­sárlás címén csinálnak. Miközben, mondotta, észre sem veszik annak az országnak az éle­tét, kultúráját, szépségeit és sajá­tosságait, ahol járnak, pedig — ha már­­a gyarapodásról beszélünk — nem volna szabad szem elől té­veszteni azt a gazdagságot, ame­lyet e szellemi szférában nyerhet az ember. Alapjában véve befek­tetés nélkül. És a gazdagság itt a szó legne­mesebb értelmében veendő. A kettősség azonban ott lappang a fensőbbségesen hangzó szavakban. A személyekhez kötődő és határo­kon átívelő barátságok meseszép történetébe ugyanis látszólag el­lentmondás nélkül szövődik bele a praktikum. Annak gyakorlatias fölismerése, hogy kis ésszel, ügyes­séggel, finánc nem látta furfang­­gal mindez milyen jól megköny­­nyíthető. Ez a második vonal, a rejtett szál, amelyről szinte mindenki tud, aki gyakran utazik, de amelyről többnyire csak futólag esik szó, önmagában véve nem föltétlenül elítélendő. Hiszen a gyakorlatias ügyesség, annak fölismerése, hogy bizonyos dolgok másutt egysze­rűbben, olcsóbban szerezhetők be, nem kell hogy megvetést váltson ki a szemlélőben. (Ám merőben más dolog az ügyesség, és más an­nak túlhajtott változata, az ügyes­kedés.) Az viszont visszatetsző, ha valaki a maga ügyeskedésének biz­tos (mert eddig sikeres) magasla­táról mond elmarasztaló véle­ményt azokról, akik ezt a tisztes­nek kétségkívül nem nevezhető ipart a maguk oldaláról űzik. Az általánosítás legnagyobb ve­szélye éppen az, hogy egy olyan képet próbál meg kiszélesíteni, amely a legjobb esetben is csak egy rétegre jellemző. A dolgok termé­szeténél fogva igen könnyű ezt a ruhát másokra ölteni, akik mit sem tudnak erről, s aztán jól hangzó elméleteket gyártani e ru­hák viselőiről. A mítosz, íme, tökéletesen mű­ködik. Kívülről és belülről mű­ködő ellentmondások teszik átlát­hatatlanná, követhetetlenné, s mert a legtöbb ember irtózik a megfejthetetlen képletektől, a túl­ságosan bonyolult eszmefuttatást kívánó elemzésektől, enged a könnyebbik út csábításának, és el­fogadja az általánosításokat, ame­lyek e pillanatban már mint elő­ítéletek lépnek elő. Hiba volna azt hinnünk, hogy ez az állapot csak nemzetközi mé­retekben, a turizmus nem igazán rokonszenves kísérőjelenségeként létezik. Olykor az ember a maga lépcsőházában, a maga legszűkebb pátriájában is belebotlik olyan megítélésekbe, amelyek már előre kétségbe vonják tisztességét, szán­dékait, s így olyan helyzetbe kény­szerítik, amelyből győztesen, azaz saját szándékainak megfelelően nem kerülhet ki. A megfogalmazás talán körmön­fontnak tűnik, ám a valóságban mindez sokkal egyszerűbb. Az em­ber, úgy általában, szereti a ter­mészetet, szereti az állatokat, és alapjában véve szereti embertár­sait is. Ez is egy általánosítás. Ami a gyakorlatban ilyen lecsupaszí­tott formában sohasem fordul elő. Inkább az a jellemző, hogy igyek­szünk különféle, sehol sem defi­niált érdekcsoportokba tömörülni. A kutyások véd- és dacszövetsé­get alkotnak a nem kutyásokkal szemben. Utóbbiak dühödten tilta­koznak, amiért ezek gond nélkül hagyják, hogy ebeik összepiszkít­sák maguk körül az egész vilá­got, az utcát, a parkokat, de még a játszótéri homokozót is. Az előbbiek szerint viszont nem a ku­tyákkal va­n baj, hanem azokkal­ az emberekkel, akik nem tarta­nak semmiféle állatot. A vita időnként — elég hozzá egy indulatos szóváltás — elvisel­hetetlenül hevessé válik. S ha va­lami következménye támad, a már korábban gyártott általánosításból újabb általános érvényűnek szánt, s ezért igazságtalan megállapítás következik. De a példák, e nem lé­tező, ám az előítéletekben mégis működő érdekcsoportok ellentétei­ről tovább sorolhatók. A gyerekek­ről, akik manapság rosszak, za­josak és neveletlenek. A kama­szokról, akik piszkosak, művelet­lenek és tanulásra, munkára egy­aránt lusták. A felnőttekről, akik anyagiasak, az öregekről, akik min­denbe beleszólnak, akikkel csak baj van, akikkel képtelenség szót érteni. Vagy a gazdagokról, akiknek a körmére kéne nézni, a szegé­nyekről, akik — talán ez a legjob­ban megragadható — mi vagyunk. Bizony, mi magunk. Mert nem igaz, hogy mi mit gürcölünk, mit robotolunk és mégsem vagyunk sehol, miközben mások... Az előbb sorolt általánosítások­nak természetesen mindig van alapjuk, hiszen az ember minden­féle korú, érdeklődésű, vagyoni helyzetű embertársával találkozik, s ezek a találkozások mindig hoz­nak valamilyen tapasztalatot. Néha jót és néha rosszat. A dol­gok természete szerint. De csak az tud ezekből a maga számára — elsődlegesen, sőt másodlagosan is csak a maga számára — hasznosít­ható tapasztalatokat gyűjteni, aki legalább önmagával tisztában van. Aki például elég bátor hozzá, hogy a saját cselekvéseit is meg­ítélje, s aki — mert ez korántsem könnyű — meg is meri önmagá­nak mondani, hol és mikor hibá­zott. Aki például, induló esetünk­nél maradva, tisztában van vele, hogy személyes ügyeiben mikor volt korrekt, és mikor lépte át a tisztességes cselekvés jól látható vonallal meg nem jelölhető, de azért mégis pontosan érzékelhető határát. Az önfelmentő magatartás, amely bocsánatos jópofaságnak, kedves huncutságnak minősíti azt, amit mások tetteiben felháborító­nak ítél, mítoszgyártáshoz vezet. A mítosz pedig igen alkalmas arra,, hogy elfedje a lényeget, mondván, nekem, nekünk jogunk van ehhez vagy ahhoz a furmányos cseleke­dethez, de ha nincs is, kinek mi köze hozzá? És különben mások is ezt teszik, miért pont én, mi le­gyünk tisztességesek? A jelző ez esetben felér egy közepes testi sér­téssel. A tisztességes szó fogalma egyszerűen élhetetlenné romlik. Ebben a fogalomrendszerben, amelyben szinte teljes reményte­lenségre vállalkozik az, aki meg­próbál tájékozódni, meglehetősen furcsa ellentmondások élnek. A jó barát fogalmán például azt szo­kás érteni, aki, ha kérünk, szíve­sen ad kölcsönt, de még véletlenül sem kér tőlünk pénzt. A jó barát szívesen felajánlja a segítségét, de még véletlenül sem jutna eszébe, hogy tőlünk viszonzást kérjen, hi­szen tudja jól, hogy milyen ret­tenetesen fáradtak és elfoglaltak vagyunk. Ez tehát ennek az önfel­mentő és önsajnáló mítosznak a lényege, hogy az egyén, mikor ró­la és a többiekről van szó, önma­ga után gondolatban hosszú vona­lat tesz, egy hosszú-hosszú szüne­tet. És csak utána jönnek a töb­biek, akik, mint föntebb már esett róla szó, olyanok, amilyenek. Úgy általában. Ez a faj­ta ítélkezés működik ak­kor is, amikor a szomszédos vagy távolabbi országok polgárairól esik szó, akár úgy, hogy ők jönnek el hozzánk, akár úgy, hogy mi láto­gatunk el hozzájuk. Emlékszem egy turistaútra, ahol a csoport né­hány tagja a vendéglátók jóindu­latait, az ott szokásos vendégbarát­ságot egyszerűen naivitásnak fog­ta föl, s jókat gúnyolódott rajta. Természetesen élvezték a mienké­től eltérő fogadtatás minden elő­nyét, de aztán — utólag — meg­volt róla a véleményük. Azonban nem arról volna itt szó, hogy — eltérve végre az ál­talánosítástól — a magyar turis­ták külföldön haszonlesők és kép­mutatók, s megfordítva a képle­tet, ugyanők a hozzánk látogatók esetében gőgösek vagy esetleg ép­pen szolga,lelkűek volnának. Éppen annak belátásáért íródtak ezek a sorok, hogy néhány szerencsétlen, kisebb vagy nagyobb mértékben kirívó eset kapcsán soha, semmi­lyen körülmények között sem sza­bad gyorstüzelő elméletet faragni. És nemcsak azért nem, mert aki ezt teszi, maga sem lehet egészen bizonyos (feltéve, hogy őszinte ön­magához) abban, ő minden kriti­kán felül áll, nem követ el soha, semmilyen hibát, hanem mert a mítoszgyár­tók fegyvere amilyen ártalmatlannak látszik, olyan ve­szedelmes is. Hiszen szinte lehe­tetlen tetten érni. Az ítélkező ítél, s akiről szó van, az legtöbbször észre sem veszi az ítéletet. Esetleg csak óriási kerülővel, a közhelyek szintjén jut el hozzá a dolog, ami­vel már semmit sem tud kezdeni, és jó, ha a közhelyszerű vád nem vált ki belőle hasonló szellemű és tartalmú közhelyriposztot. A közelmúlt egyik szomorú szen­zációját szolgáltató konfliktus egy horgász és egy, a vízen evező spor­toló között nemcsak azt a tanul­ságot hozta magával, amit az egyedi eset önmagában rejtett. Meglepő és megdöbbentő volt — utólag — az a heves állásfoglalás, amelyet a két egymással szembe­került ember szerepéből messzire általánosító, s valamennyiükkel, nem tudni, miért, sorsközösséget vállalók hangoztattak. Heves véle­mények hallatszottak arról, hogy végre már ki kellene tiltani ezeket a pimasz sportolókat, mert ezek már csak a puskától félnek. A má­sik fél túlzói hasonló megfogalma­zást tettek, természetesen a pecá­­zókról. Mármost az rendjén való, hogy az úgynevezett közvélemény ál­lást foglal minden olyan esetben, amely fölkelti az érdeklődését. És az is elfogadható, bár nem kevés megkötéssel, hogy az ember haj­lamos egy jelenség, esemény, konf­liktus kapcsán valamelyik részve­vő pártjára állni a rokonszenv alapján. Azt azonban tévedés hin­ni, hogy ezek a könnyedén odave­tett ítéletek nem, járhatnak súlyos következményekkel. Mert bár igaz, hogy a határát­kelőhelyeken lázasan ki- és becso­magoló, papírokat töltögető honfi­társaink látványából lehet követ­keztetéseket levonni, s hogy egy utcai szóváltás, összetűzés sem mentes a tanulságtól, ám az ilyen esetekből eredő gyors és általá­nos, mi több, örök érvényű megfo­galmazások hosszú távon nagyobb kárt okozhatnak, mint a konflik­tus, ami azokat kiváltotta. Mert senki sem kényszerít ben­nünket arra, hogy véleményünket egy tőlünk személy szerint távo­li dolgról alapos ellenőrzésnek vessük alá. Annyit nekünk nem is ér meg a dolog. S a felületes tá­jékozódásból leszűrt véleménynek kozmás mellékízt ad, hogy első­sorban arra jó, elfödjük vele a magunk hibáit. És ez az ellent­mondásos belső állapot nagyon kü­lönösen tud viselkedni. Egy vá­ratlan, és hirtelen bekövetkezett konfliktus esetén, amikor szinte csak a reflexek képesek működni, hihetetlen módon megnő a beideg­ződések, a tudatosan szinte át sem gondolt vélekedések jelentősége. Egyszerű közlekedési baleset elég ahhoz, hogy látszólag józan és megfontolt emberek ölre menje­nek. Elég egy szerencsétlen szó­váltás ahhoz, hogy egy vérmesebb ember fegyvert ragadjon. Éppen ezek a drámai lefutású, s a szem­lélőben ezért nagyobb visszhangot verő esetek bizonyítják, hogy a szálka—gerenda effektus, az ön­magunkat felmentő, másokat el­ítélő jelenség mítosza milyen na­gyon is kézzelfogható veszélyek­kel fenyeget. Bencsik András

Next