Népszabadság, 1989. június (47. évfolyam, 127-152. szám)

1989-06-03 / 129. szám

74 Az ember csak a sacometert veheti elő. Végignéz a hosszú, tömött sorokon, s azt mondja: „Négyezer”. Azután odamegy egy fényképezős emberhez, ő azt mondja: „Hú, apám, ez legalább tízezer!” A legvégén a tudósításba mégis az kerül: „Több ezer”. A másnapi újságok is „pontosan” közük a tüntetésen részt vevők számát. „Sok ezer ember” — „Üdülők tömege” — „A tóért aggódok ezrei” — ilyeneket találok. „Egy levegőt lélegezni” Április 17-én délután tüntetésre indulok. Ma ez már mindennapos, annak ellenére, hogy nem vagyok tüntetős fajta. A tavalyi László-napi megmozduláson azért vettem részt, mert teljes mértékben azonosulni tudtam a tüntetés céljával, és magával ragadott a hév is, hátha ottlétemmel segíthetek az erdélyi magyarság sorsán. (Láttuk, hogy azóta nem javult a helyzet.) Bős- Nagymarossal már más „viszonyban” voltam. Nem tudtam eldönteni, hogy értenem kell-e nekem a vízerőmű építéséhez. Barátaim azt mondták, persze hogy értenem kell hozzá: „Magyarországon mindenhez értened kell, mert itt nem találnak ki helyetted semmit.” No, akkor jól van, mondtam, s állást azóta sem foglaltam az ügyben, csak van, aki döntsön. Nincs, aki döntsön — hangzik az újabb ellenérv. „Hévíz kérdésében sem döntött sokáig senki, csak várták, hogy majd ne sérüljön meg a karesztvízrendszer, meg hogy a bauxitot is zavartalanul felszínre lehessen hozni”. „Ha nem beszélünk róla, csak a végére érünk valahogy, azután meg úgyis nyugdíjba megyünk”. „Ne várjuk, hogy okos emberek döntsenek helyettünk — bombázzák az agyamat a döntő érvek —, mert okos ember nincs is Magyarországon. Csak hatalmon levő ember van. Annak meg — ugyebár — le kell verni a derekát.” (Amiért hatalmon van.) Mielőtt tüntetni indulok, szorgalmasannézegetem a dokumentumokat. A hatalmi tényező némileg igazolódik — a fogalmazásban. Különféle potentátok különféle véleményeit találom a paksamétában. („Az ki van zárva” — „Lehetetlen, hogy éppen mi...” — „Határozottan viszszautasítom ...”) Sorra olvasom mindet. Vízszintcsökkentések, balneológiai fölmérések, bauxitbányászati tótumfaktumok nyilatkozatai, tiltakozó jegyzékek, petíciók, aláírások, képviselői interpellációk, újságcikkek, újságcikkek, újságcikkek... Az „írásos emlékeken” kívül felidézem a kerengő pletykákat. A legizgalmasabb az az elbeszélés, amelyik az évekkel ezelőtti tavi tűz fő forrásaként a „káderkurvákat” jelöli meg. A huncutkás szemű öregember vérvörös hegyi bort tesz az asztalra, s hangját lehalkítva sorolja, mintha ő személyesen ott lett volna: „...és akkor az egyik nő részegen heverészett a szaunában, és egyszer csak fölemelte a konyakosüveget, oszt nekivágta a kazánnak...” Tűz a vízen — ez az esemény indította el a Hévízi-tó botránykrónikáját. A titokzatos tűzre olajat öntöttek az évek. A megyei pártkáder fia csinos bár építésébe fogott, de akkor már a glasznoszty előszelei fújdogáltak, s a Giulio bár nem épülhetett fel. Lehet, hogy nem fújdogált semmiféle szél, csak a megyei pártember szekerének állt kifelé a rúdja ... A Hévízi-tó, ez a rendkívüli ritkaságnak számító európai vízi csoda, végérvényesen bevonult a botránytörténetbe, ám akkor még senki sem sejtette, hogy a felszín alatt, a mélyben még nagyobb botrány örvénylik. Búza Péter kollégám az elmúlt években — a Magyar Nemzet hasábjain — többször megkongatta a vészharangot. Tisztelem őt azért, hogy át akart látni egy még alig-alig létező magyar környezetvédelmi koncepción. A dolgok szemléltetésére álljon itt annyi, hogy Czoma László országgyűlési képviselő — róla még szó lesz — 1987. december 27-én nyilatkozik Búza Péternek a tó körüli helyzetről, s említi, hogy a termálvizet elvezető csatorna mentén angolnatelep működik, amelynek következtében évi egymillió tonna foszfor kerül a Balatonba. Történik mindez úgy, hogy szakosított állattartó telepet nem enged építeni a jogszabály a Balaton környéki vízgyűjtő területén. Ne menjünk most bele abba, hogy mennyi foszfor kerül bele a Balatonba évenként. Az angolnatelep ma is ott van, ahol van. A környezetkárosító beruházásokat ugyanis nem jogszabályok, hanem emberek engedélyezik. „Lépj ki, mint egy rossz cipőből” Mindez séta közben jut eszembe. Hétágra süt a nap, én Hévízen bóklászom, s nyalom a fagylaltot. Közben győzködöm magam arról, hogy értenünk kell-e nekünk, utcai járókelőknek balneológiához, hosszú távú népgazdasági elgondolásokhoz, egyebekhez. Az idő úgy hozta, hogy értenek hozzá sokan. A népművészeti bolt vezetője mindenképpen. — Ez, ami itt van, kérem, nem a Hévízi-tó ügye — mondja Mátyás Imre —, hanem az egész magyar nép ügye. Ez az egész a magyar nép vagyona, és MÍG—29-essel nem lehet reumát gyógyítani. Nekünk nagyon jó a tó így, ahogy van, nekünk nem kell a repülőgép. A tó olyan, mint a magyar gazdaság. Agóniáját éli. Sajnos én úgy látom, hogy mindenben igazuk van a legborúlátóbb véleményeknek. Azért, hogy itt ilyen helyzet kialakulhatott, a magyar kormány a felelős. Az a magyar kormány, amelyik lehetőséget adott arra, hogy a rosszul értelmezett közakarattal egy ipari lobby ilyen mocskos módon kizsákmányolja az országot. Nem lehet vita tárgya, hogy melyik az értékesebb: a Hévízi-tó vagy a bauxit. Bauxit van, volt, lesz, és annak ellenére, hogy felfelé megy a világpiacon az ára, a Magyar Alumíniumipari Trösztnek nincs kellő lehetősége rá, hogy ezt a bauxitot olyan technológiával ki tudja termelni a bányából, hogy a Hévízi-tó is megmaradjon. Ez az ország úgyis el van adva. Eladták. Eladta a Kádárkorszak az elmúlt negyven évet, és olyan szintre züllesztette az országot, hogy az elkövetkezendő ötven év is el van adva. Egyetlenegy kivezető út létezik: adják ki a bauxit bányászatát koncesszióba! Az itt közölt véleményt jelzésértékűnek szánom. Minden elismerésem a népművészeti bolt vezetőjének, hogy ennyire jártas a nagypolitikában. Csak egy kérdésem marad. Mi lesz, ha a három nap múlva esedékes kormánydöntés (a Minisztertanács a nyirádi bánya bezárása mellett döntött április 20-án.) nem a hévíziek javára születik meg. Figyeljünk! — Folytatni fogjuk tovább! Magyarországon annyira el van nyomva a köznép véleménynyilvánítása, hogy ez a tüntetés nem lehet befolyással a kormány döntésére. Régesrégen eldöntötték a Hévízi-tó sorsát is. 1982-ben például a MÁT kapott 20 milliárd forintot a tapolcai bauxitvagyon kitermelésére, ugyanakkor leállították Hévíz közműfejlesztését. .. — és így tovább, és így tovább. Dehogy kell itt illetékest keresnünk! Menjünk csak ki az utcára, és a magyar nép ki fogja nyilvánítani a véleményét. Még ha el van nyomva, akkor is. A népművészeti bolt vezetőjének frappáns nyilatkozatában egy aprócska motívumra azért felfigyelek. A MÍG—29-esekre. Először nem értem, mit keres Hévízen a repülőgép. Aztán rájövök. A keszthelyi illetékességű Czoma László nemrég „bejáráson” vett részt. A Helikon Kastélymúzeum parkjának tőszomszédságában elterülő laktanyában tett rövid látogatást. A magyar laktanya a város szívében van. Innen a MÍG— 29-es és a reuma. A népművészeti bolt vezetője ismerheti a képviselő gondolatait. „Nyitott szemmel álmodom” Vegyülök, s eszem ágában sincs illetékeseket keresni. Se pró, se kontra. A „nép hangjára” vagyok kíváncsi. Valamennyi szubjektív ítéletével együtt. — Mit csinál most a néni? — Hát mi csak üdülők vagyunk. A téeszüdülőben lakunk. — A néni most tüntet? — Tüntetek is, meg nem is. Megyünk a többiekkel, de inkább nézelődünk. — Ha tüntetni tetszik, akkor miért tetszik tüntetni? (Ez a kérdések kérdése...) — Eddig is idejártunk üdülni, és máskor is szeretnénk idejönni. Most vagyunk itt hetedszer. Hogy miért van itt ennyi ember, azt nem tudjuk, de mondják, hűl a víz és tönkre fog menni a tó. Tessék megkérdezni olyanokat, akik idevalósiak, ők jobban tudják.* — Hajdúszoboszlóról jöttünk, itt üdülünk, és nagyon el vagyunk keseredve, mert az én férjemnek is fáj a dereka, és a gyógyvíz jó hatással van a bajára. Azt mondják, a bánya miatt romlik a tó állapota. Én ezt annyira pontosan nem tudom. * — Önök nem tüntetnek? — Dehogynem. Onnan jöttünk, csak levágtuk a kanyart, a lábunk az oka mindennek. — Honnan jöttek? — Debrecen mellől. A Helikon Hotelben üdülünk. — Mit tudnak a tó mostani állapotáról? — Erősen romlik, ezt mindenki tudja. Oka az, hogy a bánya sok vizet emel ki, de az újságok azt írják, hogy a környező kutak is hozzájárultak ehhez. — Önök szerint ki a felelős azért, hogy ennyire feszült a helyzet? Nyugdíjas emberek vesznek itt részt a tömegdemonstrációban. — A kormányzat és a kutatók felelősek érte. Akik nem mérték fel kellő hozzáértéssel, hogy milyen következményei lehetnek a bánya működésének. — Voltak már valaha tüntetésen? — Még a régi időkben. Fiatalkorunkban. — Hol, utoljára? — Debrecenben, diákkoromban. 1954-ben rendeztek egy békedemonstrációt a Nagytemplom előtt. No, akkor voltam így a utcán, mint most...* — Ön nem vesz részt ezen a tüntetésen. Megtudhatnám az okát? — Az az igazság, hogy lekéstem, és már nem akartam zavarni. — Mi a véleménye a felvonulásról? — Nézze, egy igazság van. Gyógyulni akarnak az emberek. Ezt a természeti kincset nem lehet pótolni. A víz hatása romlik, ezt nekünk meg kell vétóznunk. — Ön bizonyára ismeri a tó körül kialakult konfliktus fő okát. — Igen, tisztában vagyok vele, teljes mértékben. — Elmondaná nekem? — El. — Mi itt a fő baj tehát? — A víznek a termálhatása megszűnt. A vízfok hiányzik. Már a nyugatiak is észrevették. Egyelőre most azt mondják, hogy a „bűnös” a bauxit. Meg a fúrt kutak is. Ez a két hatás. Szóval vegyül a kettő. * Eddig a részletek az utcai beszélgetésekből. A dombon nyugdíjasok, fiatalok, gyerekek kapaszkodnak fel, s teszik meg a több mint három kilométeres tiltakozó gyalogutat. A szálló előtt német autócsodák, kihajtásra várnak. Nézik a németek a magyarokat. A járdán állok, s a befáslizott lábú, idős asszonyokat, sántikáló öregembereket nézem. Rengeteg a tábla, a transzparens, a kezekben kis zászlócskák. Egy fehér kötényes konyhás asszony mellett cövekelek le. Odajön hozzám a német, annyit értek, hogy ő a Günther, s kérdezi, hogy mi ez. Günther pocakos, 40—50 éves lehet, angolul is jól ért. Mondom neki, hogy ez egy békés tüntetés. Ő meg is kérdezi, hogy mi van a táblákon. A táblákon jelszavak vannak, mondom készségesen, s alig várom, hogy lerázzam magamról, mert soha az életben nem tudnék tőle megszabadulni, ha le kellene fordítanom a feliratokat. „Mattot kapsz, Grósz!” — „A bauxit is vörös, ezért nem kell” — „Hévíz egzitál, Csehák asszisztál, Dózsa egzisztál" — mit kezdenék ezekkel a szlogenekkel? Hogy magyaráznám meg a németnek, hogy ez mi? Tényleg, mi ez? Környezetvédelmi tüntetés? Már ez sem az. A tó melletti parkolóban tartott tömeggyűlésen a Környezetvédő Munkapárt előkészítő bizottsága hatalmas transzparenssel érkezik, rajta a koronás magyar címer. A formálódó munkapárt embere alig szól a tóról, egyszerűen az alkalmat ragadja meg arra, hogy bejelentse, jön majd ez a „zöld” párt, és akkor rendben fognak menni a dolgok. A Duna Kör képviselője támogatásáról biztosítja a hévízieket. Egy ifjú süvölvény a keszthelyi diákbizottság nevében hangzatos kijelentéseket tesz — egyébként rokonszenves, ahogyan nyakig merül a közszereplésben. Fejét ide-oda ingatja, s megcsapja a tömeg forró lehelete. „Ezt nem tűrhetjük tovább!” — és felemeli a fejét, mint egy erőtől duzzadó, vad bika. Amikor taps és ováció követi szavait, fejét büszkén hátraveti. Nevet is örömében, hogy ő most itt van. Mi más lenne ez, mint maga a fesztiválos demokrácia? Napsütés, vidámság, közösség — és a fiatalok soraiban fel-felhangzó kiáltások: „Czoma Lászlót akarjuk!" „Milyen az íze az élet vizének?” Czoma László országgyűlési képviselő emelkedik szólásra, mindenki várja, hogy majd mi lesz. A képviselő megjelenése sohasem zajlik csendben, elég „jó sajtója van”, s körülötte évek óta nem langyos állóvíz csobog. „Sztárolt” képviselő, állítják róla nyíltan és burkoltan politikai ellenfelei, s azt is mondják, hogy „a Czoma mindig tutira megy”, meg hogy ügyesen kifogja a szelet a politikai élet vitorláiból. Most is nagy várakozás előzi meg a képviselő felléptét. A Minisztertanács döntése három nap múlva megszületik, bizonyosra vehető, hogy a magyar kormány Hévíz javára dönt. Mit tehet ilyenkor „a Czoma”? Nos, Czoma László bejelenti: ha a kormány nem támogatja a hévízieket, „az egész kormány ellen” benyújtja a bizalmatlansági indítványt, így mondja: az EGÉSZ kormány ellen. Ezt a bejelentést politikai körökben meglehetős fanyalgással fogadják, s a színpadi trükkökhöz hasonlítgatják a képviselő szereplését. A tömeg persze nemigen elemezgeti a „kalandorizmus” jelenségeit, ovációban tör ki, s ordítja: „Éljen Czoma László!” Czoma László él, mosolyog, s körbehordja tekintetét a tömegen. Az bizonyos, hogy sok mindent lehet mondani erre az emberre („a Czomáról” mindenki tud egy-két érdekes történetet, anekdotát), csak azt nem, hogy nincs szoros kapcsolatban a választóival. Egyszóval: karizmatikus politikus, minden bombasztikus bejelentése ellenére. Máshoz volnánk szokva? Intenem! Az a mi bajunk. „Tovább él a Nap” A tévések fekete Volgája mellett állva a bauxitbánya párttitkára arról panaszkodik, hogy a politikai érvek sokszor „lefordítódnak” az üdülővendég—bauxitbányász ellentét hangoztatására. Mindehhez járul, hogy a bányában a sajtót nem fogadták kitörő örömmel az elmúlt években, s egyszer csak ott álltak — nem nyakig a vízben, hanem — nyakig a „hecckampányban”. Most a bányászok készülődnek válaszlépésekre, mert úgy érzik, hogy létükben támadtattak meg. (Azóta tudjuk, hogy a bányából való távozás nem lesz egyszerű — a szociális feszültségeken túl sem.) A tömeget a hévízi tüntetésen persze nem izgatják szakmai kérdések. A tüntetők „csak” annyiban érintettek, hogy „hűl a víz”, meg hogy végső soron pusztul a tó. A hévízi lakosságot egzisztenciájában érinti a tó körüli hercehurca. Ha sokszor felkavarodik a tó vize, nem jön a Günther, de nem jönnek a magyar szállóvendégek sem, s akkor be lehet zárni a boltot. Hogy a forráshozam a katasztrófaszint alá (300 liter percenként) sülylyedt, s hogy évről évre a precíz ellenőrző műszerekkel felvonuló szakértők szeme láttára pusztult a tó élővilága? A szakemberek dolga. A felelősséget is ők viselik — mondják az utcán —, ha viselik. Az utca emberének „csak” annyi dolga lenne, hogy gyógyíttassa a reumáját. Még csak a dunántúli karsztvízrendszer állapotáról sem kell(ene) különösen sokat tudnia. Egyszerűen élvezni szeretné a termálvizet. Minden különösebb tudományos felkészültség nélkül. Rab László A Minisztertanács 1989. április 20-ai ülésén tárgyalta a Hévízi-tó és a nyirádi bauxitbányaközött kialakult — hosszú évekre visszamenő — sajátos érdekkonfliktust. A kormány úgy döntött, hogy a tó megmentése legyen az elsődleges szempont, s határozott arról, hogy a bauxitbányát be kell zárni. A munkálatokat 1990. június 30-ig be kell fejezni. HÉFSZIOLÍC - HÉTVÉGE 1989. június 3., szombat