Népszabadság, 1997. november (55. évfolyam, 255-279. szám)
1997-11-15 / 267. szám
18 népszabadság / 1 HÉTVÉGE 1997. november 15., szombat Lesznek még szép napjaink Kerekasztal-beszélgetés közgazdászokkal, akik határozottan állítják: a magyar futballnak — hosszú távon — van jövője Tíz-húsz éven belül nemzetközi szervezettségű és színvonalú futbal lesz Magyarországon, ez közgazdaságilag törvényszerűnek látszik - állítja egybehangzóan három tudós ember, aki nemcsak érzelmileg elkötelezett a legnépszerűbb sportág iránt, hanem olykor kutatótevékenységet folytat a labdarúgásban, tanulmányokat ír róla. Azért, hogy örömünk ne legyen akkora, beszélgetőpartnereink abban is egyetértenek: számolni kell azzal, hogy a felkapaszkodást - amely nem jelenti majd a világelsőség visszaszerzését - esetleg a mostaninál is súlyosabb válság előzi meg. Kerekasztalunkhoz invitált optimista „belsőhármasunk” tagjai: Dénes Ferenc, a Budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetem Sport- és Társadalomtudományi Központjának igazgatója, valamint Hadas Miklós és Horváth Sándor, a BKE szociológiai, illetve mikroökonómiai tanszékének docense. Az utóbbi évtizedekben a világ legvirágzóbb üzletágainak egyikévé vált a korábban is hódító futball, miközben Magyarországon - az óriási tradíciók ellenére - mind mélyebb a labdarúgás krízise. Miért van ez így? Hadas Miklós: - Azért, mert a korábbi fő struktúrájé erő, a politika helyét nem foglalta el a piac. A Rákosi-rendszer önigazolásában még nagyon fontos szerepet játszott a futball, a Kádár-érában viszont - különös tekintettel a fogyasztói szocializmusra - mind kevésbé volt rá szüksége a politikának. Ezzel azt is szeretném hangsúlyozni: a magyar futball hanyatlása már az Aranycsapat széthullásával megkezdődött. A helyzetet mostanában tovább rontja, hogy jelenleg olykor a vadkapitalizmus törvényei uralkodnak az országban, de az európai uniós csatlakozás minden szempontból kedvező folyamatokat indíthat el, és - megítélésem szerint - semmi esélye nincs annak, hogy a magyar társadalom jelentős csoportjait átható futball független maradjon a piaci mechanizmusoktól. Annál inkább így gondolom ezt, mert a labdarúgásnak Magyarországon - a nagyszerű hagyományokon túl - identifikációs jelentősége is van. Dénes Ferenc: - Bármilyen furcsán hangzik is, a jugoszlávok elleni egyhét jót tehet a magyar labdarúgásnak, mert most mindenkinek végképp elege lett abból, ahogyan nálunk a futball működik. - Mindenkinek? - Na jó, majdnem mindenkinek. S bár tudom, egy óriási tőkeerővel rendelkező vállalati kör egyelőre egyáltalán nincs jelen a futballban, és tisztában vagyok vele, hogy ha január elsejétől minden a legoptimálisabban megy közgazdaságilag és szakmailag, akkor is körülbelül húsz év múlva lehet nemzetközileg stabil válogatottunk, úgy vélem, látványos eredmények érhetők el rövid távon is. Pillanatnyilag a játékosok irányítják a hazai futballéletet, már abban az értelemben, hogy a klubvezetők nagyon nagy összegeket fizetnek értük, csak hogy ne a riválisokat erősítsék. Úgy fest, jelenleg senkinek sem érdeke a költségek csökkentése. De amint fontos lesz, hogy több legyen a bevétel, mint amennyi a kiadás, a helyzet gyökeresen megváltozik. Márpedig a klubok magánosításával ez hamarosan általánossá válik. - Azt mondja, hamarosan, én meg azt kérdeztem volna: hol vagyunk még a klubok magánosításától? - Más út nincs. Horváth Sándor: - Egyetértek az erre irányuló hazai gyakorlati törekvésekkel. Sajnos ezeket a külső környezet egyelőre nem segíti, az államnak már, az üzleti szférának még nincs szüksége a futballra. Azt remélem, nem az állam karolja fel a profi labdarúgást, mert én sem szeretnék egy általam is tisztelt labdarúgó-szakember kifejezésével élve - szocialista becsúszó szereléseket vagy kapitalista felhőfejeseket látni. Ahhoz azonban, hogy a sportág kikeveredjen a krízisből, alapos ismeretek kellenek a nemzetközi futballüzlet helyzetéről, valamint a futballgazdaság más érintettjeinek - a befektetőknek, a szponzoroknak, a médiának, a kormányzatnak - a szándékairól. Egy ilyen elemzés hozzájárulhat a labdarúgó-üzletági stratégia megalapozásához. Hozzáteszem: a jelenlegi magyar futball gazdasági hátteréről nagyon kevés a releváns információ. Sok mindent hallunk vagy olvasunk, de ebből gyakran nem könnyű kihámozni, mi a tény, a féligazság vagy csupán az előítélet. A cégnyilvánosság a hivatásos futballban is elengedhetetlen. A profi csapatokat működtető szervezetek itthon is közösen meghatározhatnák azokat az átfogó jellegű gazdasági információkat, amelyeket nyilvánosságra hoznak; minden más egy magánosodó profi futballklubban belső ügynek, üzleti titoknak minősül. Példaképpen megemlíthetem: nemrégiben Norvégiában azt tapasztaltam, hogy az ottani első osztályú klubok, valamint a szövetség éves üzleti jelentéséhez bárki hozzáférhet. Dénes Ferenc: - Az angol egyesületekéhez itthon, az egyetemen is vagy az interneten keresztül. A hazai empirikus adatok viszont tényleg csak mozaikszerűek. Horváth Sándor: - Annyit még hadd fűzzek hozzá: reményeim szerint húsz évnél rövidebb időn belül normális kerékvágásba kerül a magyar futballüzlet. Ha nem így gondolnám, nem ülnék itt. Hadas Miklós: - Magam is úgy hiszem, tíz esztendő múlva a magyar labdarúgást jobb helyen jegyzik majd, mint a bolgár vagy a román futballt. Akkorra már a két, a sportágban jelenleg rendkívül sikeres kelet-európai ország labdarúgásában eltűnik a diktatúra hatása. - Tamáskodom. Ahhoz talán megfelelő a diktatórikus környezet, hogy szupertornászokat neveljenek, de ahhoz, hogy zseniális labdaművészeket, amilyen Sztojcskov vagy Hagi... Horváth Sándor: - Ha nem a futball lesz a legnagyobb kitörési lehetőség, akkor elképzelhető, hogy a zsenik nem futballistáknak, hanem - mondjuk - komputertervezőknek mennek. - Maradjunk a magyar futballnál. Önöket hallgatva az az érzésem, hipphopp, sínen leszünk... Hadas Miklós: - Megértve iróniáját, megjegyzem: mindnyájan hosszabb ciklusban gondolkozunk. Ha rövidebb keresztmetszetet adunk, akkor számolni kell vele, hogy - tegyük fel -1999-ben a magyar válogatott a világranglista kilencvenedik helyére esik vissza. És még egy dolog: mi a labdarúgást nem csupán önmaga közegében vagy ha úgy tetszik, békaperspektívából nézzük. Horváth Sándor: - A gazdaság növekedése is feltétele annak, hogy a labdarúgás és az üzleti szféra egymásra találjon. Mindenekelőtt a futballpiramis felső szintjén, mert gazdasági szempontból nem alulról kell építkezni. A külföldi tapasztalatok alapján a pénz a látványfutballból csorog lefelé, például az utánpótlásra. Dénes Ferenc: - Azért az nagy kérdés, vajon lesz-e elég nemzeti tőke vagy ilyen jellegű külföldi érdeklődés a hazai futballt illetően. Harmincnyolc profi csapatra való - ennyi az NB I és az NB I B létszáma - bizonyosan nem lesz. Ráadásul a nemzetközi labdarúgásban zajló hatalmas tőkekoncentráció nem nekünk kedvez. Az elit szűkül, s az idetartozóknak nem érdekük, hogy a Dinamo Kijev legyőzze a Barcelonát. Ebből a szempontból alighanem a periférián vagyunk. Hadas Miklós: - Legfeljebb félperiférián. Arról ugyan le kell tennünk, hogy sportnagyhatalom legyünk, de azt nem lehet kikerülni, hogy - a magunk helyének megfelelően - részvevőkké váljunk a nemzetközi szórakoztatóiparban. Annál kevésbé, mert a futballban mindinkább elhanyagolódik a nemzeti összetétel. A labdarúgás afelé halad, mint a Forma-1, olykor nem az a fontos, hogy melyik ország versenyzője ül a Williams-Renaultban. Dénes Ferenc: - Azért azt mindenki tudja, hogy Michael Schumacher német. Ezzel együtt közgazdaságilag egyáltalán nincs kizárva, hogy neves európai klubok futballistái szerepeljenek magyar csapatokban. A játékosáramlást - különösen az Európai Unión belül - alapjaiban megváltoztató Bosman-törvény óta a kontinens nagy egyesületei huszonöt-harminc tagú világválogatottakkal kötnek szerződést, mégpedig hosszú távra, és a jövőre nézve elképzelhető, hogy a legkevésbé foglalkoztatott labdarúgókat kölcsönadják olyan együtteseknek, amelyekben rendszeresen játszhatnak. S miért ne lehetnének ezek magyar csapatok? Hadas Miklós: - Öt éve gondolta-e valaki, hogy 1997-ben Matáv-részvényeket lehet jegyezni a New York-i tőzsdén? - Csak azt tudom ismételni, igazolódjék a derűlátásuk... Horváth Sándor: - Nem annyira a mi optimizmusunkról, sokkal inkább gazdasági tendenciákról van szó. Hegyi Iván Dénes Ferenc hetényi Zoltán felvételei Hadas Miklós Horváth Sándor Egy hét és ami következik (Folytatás a 17. oldalról) Az azóta bölcs, akkor bölcsülő B közép hallgatott, ám néhány önkéntes vezérszurkoló őket is biztatni kezdte a már ismert, mindenkit megszólító rigmussal. A B közép ugyanis nem őrjöngeni, hanem az identitását megtestesítő csapatot erősíteni jár a mérkőzésekre. Tíz perc alatt 0-3-as vesztésre álló csapatot azonban ép elmével nem csupán biztatni nem lehet, de ép elméjű embereket ilyesmire biztatni is illetlenség. És ekkor történt meg, még nem maga a katarzis, de a megéléséhez nélkülözhetetlen tisztánlátás és érzékeny helyzetértékelés. Az eszelősök mindenki szurkolását kérő ordítására a B közép mély iróniával válaszolt. Ütemesen a „Nézzetek, nézzetek föl, nézzetek föl!”-t skandálta, majd előbb a 0-3-at, majd a 0-4-et jelző eredménytáblára mutogatott. A derű és a nevetés hullámai töltötték be a stadiont. Újra gyógyított a szó! Az össznemzeti (pontosabban összstadionnyi) nevetségesség helyét, a helyzet nevetségességét kimondó szavak, és a nyomukban támadt derű lengte be. A közönség rálelt a frusztrációból kivezető útra, és végre tudott szórakozni, hiszen mindenki ezért fizetett, nem is keveset. Ennek a mostanáig elképzelhetetlenül felnőtt viselkedésnek volt a megnyilvánulása az is, hogy a produkcióhoz méltóan díjazta a résztvevők teljesítményét. A szünet után kifutó jugoszlávokat és valamennyi, a pályáról levonuló cserejátékosukat vastaps köszöntötte. Miért is ne, hiszen játékuk valóban remek volt, a közönség pedig nem csupán valódi helyükre tette addigi kedvencit, de egyben új, a valóságos helyzettel szembenézni és azt ironikusan kezelni is tudó magatartásra tett szert. Ennek része volt az is, hogy a születésnapját ünneplő szövetségi kapitánynak többször is elénekelt „Happy Birthday to You” után külön hangsúlyozták, hogy még mennyi ilyen szép napot kívánnak neki. Felvállalták a vállalhatatlan helyzetet annak tagadhatatlanul gúnyos derűjével együtt. Régen járok meccsre, de nem emlékszem, hogy ennyire korán, bő negyedórával a mérkőzés vége előtt felhangzott volna az ütemes „Szép volt fiúk, szép volt fiúk!” kiáltás. Az cáfolja meg, aki kint volt a mérkőzésen és másként érezte - de az ostobább szurkolótáborok számára talán megalázó helyzet vállalása, és az ezáltal megnyilatkozó irónia olyan ellenállhatatlanul karneváli hangulatot teremtett, hogy nem csupán a gúny iránt fogékony entellektüelek és a B közép kezdett kiabálni amúgy mexikói módra - „Hullámozzatok, hullámozzatok!”, hanem az egész stadion, magyar és jugoszláv szurkolók együtt hullámzottak. A „Mindenki szurkoljon!” Svájc ellen megnyilatkozó szurkolói hősiessége kisebb részben a magyar válogatottnak nevezett csapat pocsék játékának, nagyobb részt pedig szurkolói zsenialitásának köszönhetően elvezetett az önfeledt együtthullámzás karneváljáig. Semmi sem természetesebb, hogy a közönség, és a játékosok is megkapták a maguk jutalmát. Történt ugyanis, hogy 0-7-nél Illés Béla a jugoszláv kapuba rúgott egy becsületgólt. Illés magyar viszonylatban jó játékos, volt gólkirály is, és képességeit a zömében köztársasági érzelmű közönség olykor az „Illés Béla a legnagyobb király, a legnagyobb király” rigmus skandálásával honorálja. Voltam ilyen mérkőzésen is, azonban arra nem emlékszem, hogy valaha is olyan ünneplésben lett volna része, mint most, 1 7-nél, amikor a közönség percekig „Béla, Bélát” skandált. Majd ismét a „Szép volt fiúk, szép volt fiúk!” következett, és már vége is volt a kilencven percnek. Az eredménynél sokkal jobban sajnálom, hogy a magyar játékosoknak - egy kivételével - vagy nem volt annyi humoruk, vagy nem voltak olyan ostobák, hogy legalább a felcsattanó „Gyertek ide, gyertek ide!” felszólításnak eleget tegyenek. Egy játékos elindult ugyan, de a kezdőkörben meggondolta magát, és lebaktatott a pályáról. Olyan léptekkel, ahogyan egy szomorú korszak érkezik a végéhez. Nyolc év késéssel a rendszerváltás után, de ezek a valaha jobb sorsra érdemes, most szomorú játékosok a közönség bölcsességének köszönhetően önmagukon kívül már nem képviseltek senki mást. Erdei János esztéta Pelé a magyar aranycsapat néhány tagjával 1994 szeptemberében Kánhalmi János felvétele