Népszabadság, 1997. november (55. évfolyam, 255-279. szám)

1997-11-15 / 267. szám

18 népszabadság / 1 HÉTVÉGE 1997. november 15., szombat Lesznek még szép napjaink Kerekasztal-beszélgetés közgazdászokkal, akik határozottan állítják: a magyar futballnak — hosszú távon — van jövője Tíz-húsz éven belül nemzetközi szervezettségű és színvona­lú futbal lesz Magyarországon, ez közgazdaságilag törvény­­szerűnek látszik - állítja egybehangzóan három tudós em­ber, aki nemcsak érzelmileg elkötelezett a legnépszerűbb sportág iránt, hanem olykor kutatótevékenységet folytat a labdarúgásban, tanulmányokat ír róla. Azért, hogy örö­münk ne legyen akkora, beszélgetőpartnereink abban is egyetértenek: számolni kell azzal, hogy a felkapaszkodást - amely nem jelenti majd a világelsőség visszaszerzését - eset­leg a mostaninál is súlyosabb válság előzi meg. Kerekaszta­lunkhoz invitált optimista „belsőhármasunk” tagjai: Dénes Ferenc, a Budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetem Sport- és Társadalom­tudományi Központjának igazgatója, valamint Hadas Miklós és Horváth Sándor, a BKE szocioló­giai, illetve mikroökonómiai tanszékének docense.­ ­ Az utóbbi évtizedekben a világ legvirágzóbb üzletágainak egyikévé vált a korábban is hódító futball, mi­közben Magyarországon - az óriási tradíciók ellenére - mind mélyebb a labdarúgás krízise. Miért van ez így? Hadas Miklós: - Azért, mert a ko­rábbi fő struktúrájé erő, a politika helyét nem foglalta el a piac. A Ráko­­si-rendszer önigazolásában még na­gyon fontos szerepet játszott a fut­ball, a Kádár-érában viszont - külö­nös tekintettel a fogyasztói szocializ­musra - mind kevésbé volt rá szüksé­ge a politikának. Ezzel azt is szeret­ném hangsúlyozni: a magyar futball hanyatlása már az Aranycsapat szét­hullásával megkezdődött. A helyzetet mostanában tovább rontja, hogy je­lenleg olykor a vadkapitalizmus tör­vényei uralkodnak az országban, de az európai uniós csatlakozás minden szempontból kedvező folyamatokat indíthat el, és - megítélésem szerint - semmi esélye nincs annak, hogy a ma­gyar társadalom jelentős csoportjait átható futball független maradjon a piaci mechanizmusoktól. Annál in­kább így gondolom ezt, mert a labda­rúgásnak Magyarországon - a nagy­szerű hagyományokon túl - identifi­kációs jelentősége is van. Dénes Ferenc: - Bármilyen furcsán hangzik is, a jugoszlávok elleni egy­­hét jót tehet a magyar labdarúgásnak, mert most mindenkinek végképp ele­ge lett abból, ahogyan nálunk a fut­ball működik. - Mindenkinek? - Na jó, majdnem mindenkinek. S bár tudom, egy óriási tőkeerővel ren­delkező vállalati kör egyelőre egyál­talán nincs jelen a futballban, és tisztában vagyok vele, hogy ha janu­ár elsejétől minden a legoptimálisab­ban megy közgazdaságilag és szak­mailag, akkor is körülbelül húsz év múlva lehet nemzetközileg stabil vá­logatottunk, úgy vélem, látványos eredmények érhetők el rövid távon is. Pillanatnyilag a játékosok irá­nyítják a hazai futballéletet, már ab­ban az értelemben, hogy a klubveze­tők nagyon nagy összegeket fizetnek értük, csak hogy ne a riválisokat erő­sítsék. Úgy fest, jelenleg senkinek sem érdeke a költségek csökkentése. De amint fontos lesz, hogy több le­gyen a bevétel, mint amennyi a ki­adás, a helyzet gyökeresen megválto­zik. Márpedig a klubok magánosítá­sával ez hamarosan általánossá vá­lik. - Azt mondja, hamarosan, én meg azt kérdeztem volna: hol vagyunk még a klubok magánosításától? - Más út nincs. Horváth Sándor: - Egyetértek az er­re irányuló hazai gyakorlati törekvé­sekkel. Sajnos ezeket a külső környe­zet egyelőre nem segíti, az államnak már, az üzleti szférának még nincs szüksége a futballra. Azt remélem, nem az állam karolja fel a profi labda­rúgást, mert én sem szeretnék­­ egy ál­talam is tisztelt labdarúgó-szakember kifejezésével élve - szocialista becsú­szó szereléseket vagy kapitalista fel­hőfejeseket látni. Ahhoz azonban, hogy a sportág kikeveredjen a krízis­ből, alapos ismeretek kellenek a nem­zetközi futballüzlet helyzetéről, vala­mint a futballgazdaság más érintettje­inek - a befektetőknek, a szponzorok­nak, a médiának, a kormányzatnak - a szándékairól. Egy ilyen elemzés hoz­zájárulhat a labdarúgó-üzletági stra­tégia megalapozásához. Hozzáteszem: a jelenlegi magyar futball gazdasági hátteréről nagyon kevés a releváns in­formáció. Sok mindent hallunk vagy olvasunk, de ebből gyakran nem könnyű kihámozni, mi a tény, a fél­igazság vagy csupán az előítélet. A cégnyilvánosság a hivatásos futball­ban is elengedhetetlen. A profi csapa­tokat működtető szervezetek itthon is közösen meghatározhatnák azokat az átfogó jellegű gazdasági információ­kat, amelyeket nyilvánosságra hoz­nak; minden más egy magánosodó profi futballklubban belső ügynek, üzleti titoknak minősül. Példaképpen megemlíthetem: nemrégiben Norvé­giában azt tapasztaltam, hogy az otta­ni első osztályú klubok, valamint a szövetség éves üzleti jelentéséhez bár­ki hozzáférhet. Dénes Ferenc: - Az angol egyesüle­tekéhez itthon, az egyetemen is vagy az interneten keresztül. A hazai empi­rikus adatok viszont tényleg csak mo­zaikszerűek. Horváth Sándor: - Annyit még hadd fűzzek hozzá: reményeim szerint húsz évnél rövidebb időn belül normá­lis kerékvágásba kerül a magyar fut­ballüzlet. Ha nem így gondolnám, nem ülnék itt. Hadas Miklós: - Magam is úgy hi­szem, tíz esztendő múlva a magyar labdarúgást jobb helyen jegyzik majd, mint a bolgár vagy a román futballt. Akkorra már a két, a sportágban je­lenleg rendkívül sikeres kelet-európai ország labdarúgásában eltűnik a dik­tatúra hatása. - Tamáskodom. Ahhoz talán meg­felelő a diktatórikus környezet, hogy szupertornászokat neveljenek, de ah­hoz, hogy zseniális labdaművészeket, amilyen Sztojcskov vagy Hagi... Horváth Sándor: - Ha nem a fut­ball lesz a legnagyobb kitörési lehető­ség, akkor elképzelhető, hogy a zsenik nem futballistáknak, hanem - mond­juk - komputertervezőknek mennek. - Maradjunk a magyar futballnál. Önöket hallgatva az az érzésem, hipp­­hopp, sínen leszünk... Hadas Miklós: - Megértve iróniáját, megjegyzem: mindnyájan hosszabb ciklusban gondolkozunk. Ha rövidebb keresztmetszetet adunk, akkor szá­molni kell vele, hogy - tegyük fel -1999-ben a magyar válogatott a világ­­ranglista kilencvenedik helyére esik vissza. És még egy dolog: mi a labda­rúgást nem csupán önmaga közegében vagy ha úgy tetszik, békaperspektívá­ból nézzük. Horváth Sándor: - A gazdaság nö­vekedése is feltétele annak, hogy a labdarúgás és az üzleti szféra egymás­ra találjon. Mindenekelőtt a futballpi­­ramis felső szintjén, mert gazdasági szempontból nem alulról kell építkez­ni. A külföldi tapasztalatok alapján a pénz a látványfutballból csorog lefelé, például az utánpótlásra. Dénes Ferenc: - Azért az nagy kér­dés, vajon lesz-e elég nemzeti tőke vagy ilyen jellegű külföldi érdeklődés a hazai futballt illetően. Harminc­­nyolc profi csapatra való - ennyi az NB I és az NB I B létszáma - bizonyo­san nem lesz. Ráadásul a nemzetközi labdarúgásban zajló hatalmas tőke­koncentráció nem nekünk kedvez. Az elit szűkül, s az idetartozóknak nem érdekük, hogy a Dinamo Kijev le­győzze a Barcelonát. Ebből a szem­pontból alighanem a periférián va­gyunk. Hadas Miklós: - Legfeljebb félperi­férián. Arról ugyan le kell tennünk, hogy sportnagyhatalom legyünk, de azt nem lehet kikerülni, hogy - a ma­gunk helyének megfelelően - részve­vőkké váljunk a nemzetközi szórakoz­tatóiparban. Annál kevésbé, mert a futballban mindinkább elhanyagoló­­dik a nemzeti összetétel. A labdarúgás afelé halad, mint a Forma-1, olykor nem az a fontos, hogy melyik ország versenyzője ül a Williams-Renault­­ban. Dénes Ferenc: - Azért azt mindenki tudja, hogy Michael Schumacher né­met. Ezzel együtt közgazdaságilag egyáltalán nincs kizárva, hogy neves európai klubok futballistái szerepelje­nek magyar csapatokban. A játékos­áramlást - különösen az Európai Uni­ón belül - alapjaiban megváltoztató Bosman-törvény óta a kontinens nagy egyesületei huszonöt-harminc tagú vi­lágválogatottakkal kötnek szerződést, mégpedig hosszú távra, és a jövőre nézve elképzelhető, hogy a legkevésbé foglalkoztatott labdarúgókat kölcsön­adják olyan együtteseknek, amelyek­ben rendszeresen játszhatnak. S miért ne lehetnének ezek magyar csapatok? Hadas Miklós: - Öt éve gondolta-e valaki, hogy 1997-ben Matáv-részvé­­nyeket lehet jegyezni a New York-i tőzsdén? - Csak azt tudom ismételni, igazo­lódjék a derűlátásuk... Horváth Sándor: - Nem annyira a mi optimizmusunkról, sokkal inkább gazdasági tendenciákról van szó. Hegyi Iván Dénes Ferenc hetényi Zoltán felvételei Hadas Miklós Horváth Sándor Egy­ hét és ami következik (Folytatás a 17. oldalról) Az azóta bölcs, akkor bölcsülő B kö­zép hallgatott, ám néhány önkéntes vezérszurkoló őket is biztatni kezdte a már ismert, mindenkit megszólító rig­mussal. A B közép ugyanis nem őrjön­­geni, hanem az identitását megtestesí­tő csapatot erősíteni jár a mérkőzé­sekre. Tíz perc alatt 0-3-as vesztésre álló csapatot azonban ép elmével nem csupán biztatni nem lehet, de ép elmé­jű embereket ilyesmire biztatni is il­letlenség. És ekkor történt meg, még nem maga a katarzis, de a megélésé­hez nélkülözhetetlen tisztánlátás és érzékeny helyzetértékelés. Az eszelő­sök mindenki szurkolását kérő ordítá­sára a B közép mély iróniával vála­szolt. Ütemesen a „Nézzetek, nézzetek föl, nézzetek föl!”-t skandálta, majd előbb a 0-3-at, majd a 0-4-et jelző eredménytáblára mutogatott. A derű és a nevetés hullámai töltöt­ték be a stadiont. Újra gyógyított a szó! Az össznemzeti (pontosabban összstadionnyi) nevetségesség helyét, a helyzet nevetségességét kimondó szavak, és a nyomukban támadt derű lengte be. A közönség rálelt a frusztrációból kivezető útra, és végre tudott szóra­kozni, hiszen mindenki ezért fizetett, nem is keveset. Ennek a mostanáig el­képzelhetetlenül felnőtt viselkedésnek volt a megnyilvánulása az is, hogy a produkcióhoz méltóan díjazta a részt­vevők teljesítményét. A szünet után kifutó jugoszlávokat és valamennyi, a pályáról levonuló cserejátékosukat vastaps köszöntötte. Miért is ne, hi­szen játékuk valóban remek volt, a kö­zönség pedig nem csupán valódi he­lyükre tette addigi kedvencit, de egy­ben új, a valóságos helyzettel szembe­nézni és azt ironikusan kezelni is tudó magatartásra tett szert. Ennek része volt az is, hogy a születésnapját ün­neplő szövetségi kapitánynak több­ször is elénekelt „Happy Birthday to You” után külön hangsúlyozták, hogy még mennyi ilyen szép napot kíván­nak neki. Felvállalták a vállalhatatlan helyzetet annak tagadhatatlanul gú­nyos derűjével együtt. Régen járok meccsre, de nem emlék­szem, hogy ennyire korán, bő negyed­órával a mérkőzés vége előtt felhang­zott volna az ütemes „Szép volt fiúk, szép volt fiúk!” kiáltás. Az cáfolja meg, aki kint volt a mérkőzésen és másként érezte - de az ostobább szur­kolótáborok számára talán megalázó helyzet vállalása, és az ezáltal meg­nyilatkozó irónia olyan ellenállhatat­lanul karneváli hangulatot teremtett, hogy nem csupán a gúny iránt fogé­kony entellektüelek és a B közép kez­dett kiabálni amúgy mexikói módra - „Hullámozzatok, hullámozzatok!”­­, hanem az egész stadion, magyar és ju­goszláv szurkolók együtt hullámzot­tak. A „Mindenki szurkoljon!” Svájc el­len megnyilatkozó szurkolói hősiessé­ge kisebb részben a magyar váloga­tottnak nevezett csapat pocsék játéká­nak, nagyobb részt pedig szurkolói zsenialitásának köszönhetően elveze­tett az önfeledt együtthullámzás kar­neváljáig. Semmi sem természetesebb, hogy a közönség, és a játékosok is megkapták a maguk jutalmát. Történt ugyanis, hogy 0-7-nél Illés Béla a ju­goszláv kapuba rúgott egy becsület­gólt. Illés magyar viszonylatban jó já­tékos, volt gólkirály is, és képességeit a zömében köztársasági érzelmű kö­zönség olykor az „Illés Béla a legna­gyobb király, a legnagyobb király” rigmus skandálásával honorálja. Vol­tam ilyen mérkőzésen is, azonban arra nem emlékszem, hogy valaha is olyan ünneplésben lett volna része, mint most, 1­ 7-nél, amikor a közönség per­cekig „Béla, Bélát” skandált. Majd is­mét a „Szép volt fiúk, szép volt fiúk!” következett, és már vége is volt a ki­lencven percnek. Az eredménynél sok­kal jobban sajnálom, hogy a magyar játékosoknak - egy kivételével - vagy nem volt annyi humoruk, vagy nem voltak olyan ostobák, hogy legalább a felcsattanó „Gyertek ide, gyertek ide!” felszólításnak eleget tegyenek. Egy játékos elindult ugyan, de a kez­dőkörben meggondolta magát, és le­baktatott a pályáról. Olyan léptekkel, ahogyan egy szomorú korszak érkezik a végéhez. Nyolc év késéssel a rend­szerváltás után, de ezek a valaha jobb sorsra érdemes, most szomorú játéko­sok a közönség bölcsességének kö­szönhetően önmagukon kívül már nem képviseltek senki mást. Erdei János esztéta Pelé a magyar aranycsapat néhány tagjával 1994 szeptemberében Kánhalmi János felvétele

Next