Népszabadság, 2004. június (62. évfolyam, 126-151. szám)

2004-06-01 / 126. szám

I Interjú VILÁG Franciaország képes marad az elrettentésre Nem jön szóba, hogy francia katonák Irakba menjenek - jelentette ki lapunknak Michele Alliot-Marie asszony, francia védelmi miniszter. A konzervatív politikus ma Budapesten tárgyal magyar kollégájával. Kis Tibor párizsi tudósítónk s­zervezi-e Franciaország, hogy a hidegháború idején kialakított csapásmérő erejét a XXI. század fenyegetéseihez igazítja? - Elrettentési koncepciónk lényegi ele­meit a köztársasági elnök 2001-ben meg­erősítette. Olyan környezethez adaptál­tuk ezt, amelyet a tömegpusztító fegyve­rek elterjedése jellemez. Franciaország nem ismer „kijelölt" ellenfelet, mégsem zárja ki egy ellene irányuló nagyszabású fenyegetés lehetőségét - ami például egy tömegpusztító eszközök birtokába jutott állam felől jöhet. Azok az államok, ame­lyeknek megvannak az eszközeik tömeg­­pusztító - különösen vegyi vagy biológi­ai - fegyverek gyártásához, reális veszé­lyeket okozhatnak. Franciaországnak ké­pesnek kell maradnia ezen országok el­rettentésére. A hidegháború lezárásából eredő tapasztalatokat levontuk, nukleáris elrettentő kapacitásunkat pedig a válto­zásokhoz igazítottuk - oly módon, hogy ez biztonságunk lényegi alapja marad. - Milyen szerepet játszhat Franciaország Irak­ban az ENSZ égisze alatt, miután az ország visszanyeri szuverenitását? - A jelenlegi helyzetből a kiutat az je­lentheti, ha Irak ügyeinek intézését egy legitim iraki kormányra ruházzák át. A szuverenitás hiteles átadásához pedig szükséges, hogy az iraki kormány irá­nyíthassa a gazdaságot, az igazságszol­gáltatást, hatásköre legyen a belbiztonsá­gi ügyek felett és beleszólhasson a több­nemzetiségű erő által folytatott akciókba. Csak e feltétellel lehetséges a feszültség lecsillapítása, Irak újjáépítése. A megol­dás elsősorban nem katonai. Ez az oka, hogy francia katonák Irakba küldése nem merül fel. Ha a politikai feltételek telje­sülnek majd, részt vállalunk Irak politi­kai-gazdasági újjáépítésében, például az új iraki biztonsági erők kiképzésével. Megjegyzem azonban, hogy Franciaor­szágnak szándékában áll részt venni az iraki adósságállomány csökkentésében, és bekapcsolódni az iraki gazdaság fej­lesztési programjaiba.­­ Hogyan látja az európai gyors reagálású erők létrehozását, milyen francia-magyar együttműködésre lát lehetőséget? - Egyik fő célunk a gyors reagálás ké­pességének megteremtése. Ez lehetővé teszi, hogy mi, európaiak is részt ve­gyünk a biztonság és stabilitás kialakítá­sában - nemcsak a földrészünkön, ha­nem a világban másutt is. Ebből a szem­pontból példaértékű az az akció, amelyet az EU tavaly a Kongói Demokratikus Köztársaságban, az ENSZ felügyeletével hajtott végre.­­A katonai művelet párizsi vezérkarában egy magyar tiszt is vezető beosztást kapott. - A szerk.) Úgy gondo­lom, hogy erős jelzés a magyar kormány elképzelése, amelynek értelmében részt vállal az EU égisze alatt létrejövő harcá­szati csoportok létrehozásában. Azt kí­vánjuk, hogy a szóban forgó csoportok 2007-ig, hozzávetőleg 1500 fős állo­o­mánnyal megalakuljanak, és adott eset­ben két hét leforgása alatt bevethetők le­gyenek, valamint rendelkezzenek megfe­lelő stratégiai szállítási eszközökkel. • Nem jelent-e önnek hátrányt vagy sajátos gondokat ebben a „férfiszakmában", hogy nő­ként kell helytállnia a miniszteri poszton? Vagy az ön számára ennek nincs jelentősége?­­ Ez nem annyira lényeges dolog. A katonai világ mélységesen humánus. Az alapvető és mindenki által elismert érté­kelések a szakmai felkészültség, a szolgá­lat iránti elkötelezettség, a bátorság, a fe­lelősség, a tisztelet és a nyitottság számít. E tulajdonságok éppúgy tekinthetők női­esnek, mint férfiasnak. Ezekben az érté­kekben a magam részéről teljes szívvel osztozom. Funkcióm nagyon közel áll a szívemhez, és minden energiámat, akara­tomat e feladatnak szentelem. Michele Alliot-Marie: Fő célunk a gyors reagálás képességének megteremtése NATO-közgyűlés: vita a szovjet tankokról Szilvássy József pozsonyi tudósítónk A katonai beavatkozások legitimitása és az afganisztáni NATO-szerepvállalás a központi témája az észak-atlanti katonai szövetség Pozsonyban a múlt hét végén kezdődött parlamenti közgyűlésének. A zárt ajtók mögötti bizottsági ülésen Bert Konders holland jelentéstevő az iraki helyzet kapcsán közvetve bírálta az ame­rikaiak és szövetségeseik katonai fellépé­sét. Kifejtette, hogy a haderő bevetése akár sorsdöntő is lehet a terrorista ve­szély elhárításában, ám az csak akkor le­het legitim, ha a döntéshozók megszerzik az ENSZ BT a jóváhagyását. Bírálóan szólt több felszólaló az afga­nisztáni NATO-misszióról is.­­ Néhány tagállam, például Spanyolország, Portu­gália és Németország nem teljesítette ígé­reteit, mert nem küldött kellő létszámú katonát. Ha a helyzet nem változik, a kül­detésünk sikertelen lesz - szögezte le Do­nald Anderson, a brit parlament külügyi bizottságának elnöke. Tudósítóknak ki­fejtette: a pozsonyi tanácskozáson igye­keznek előkészíteni az egy hónap múlva Isztambulban sorra kerülő NATO-csú­­csot, amelyen az afganisztáni kontingens létszámának növelését szeretnék elérni. A tanácskozás egyik színfoltja Vlagyimir Zsirinovszkij orosz szélsőséges politikus fellépése volt, aki arra szólította fel a szlovák és a cseh képviselőket, hogy ne feledkezzenek meg azokról a szovjet tankokról, amelyek felszabadították őket. Az ülést vezető Jozef Bánás szlovák hon­atya oroszul azt válaszolta neki, hogy az akkori hőstetteket nem feledik, de a hat­vannyolcas katonai inváziót sem. Az előrejelzésekkel ellentétben eddig nem voltak rendzavarások a szlovákiai fővárosban. A vasárnapra hirdetett antiglobalista és NATO-ellenes megmoz­duláson mindössze tizenöt tüntető és né­hány kapatos bőrfejű jelent meg. Ők - más balhé nem lévén - a jelen lévő újság­írókat akarták bántalmazni. Rendőrök vigyázzák a pozsonyi tanácskozást Szigorúan ellenőrzött Normandia Kilencezer katona és tízezer rendőr vesz részt a szövetséges hatalmak normandiai partraszállásának 60. évfordulója alkal­mából szervezett nagyszabású hivatalos ünnepségek biztosításában. A francia hadsereg korszerű légvédelmi erőket - rakétákat, lokátorokat és Mirage vadász­gépeket - telepített a rendezvények térsé­gébe, mivel elsősorban tengeri és légi ter­rorakciótól lehet tartani. Az 1944. június 6-i D-day megünnep­lésére Jacques Chirac francia elnök meg­hívta az egykori szövetséges erők vala­mennyi országának a vezetőit. Összesen tizenhét állam- és kormányfő jelezte rész­vételét, köztük Bush amerikai elnök, Putyin orosz államfő, Erzsébet brit király­nő és Blair brit miniszterelnök. A közép­európai országokból érkező vendégek között lesznek a lengyel, a cseh és a szlo­vák állam magas rangú képviselői. . A második világháború egyik sors­döntő eseményének számító normandiai partraszállás jubileumát Párizs rendsze­resen nagy pompával ünnepli meg - e megemlékezésekre ezúttal először kapott meghívást a német kancellár. Gerhard Schröder e meghívást kommentálva úgy fogalmazott: ez is mutatja, hogy a „máso­dik világháború valóban végérvényesen befejeződött". A tizenhét állam- és kormányfő a part­raszállás napján a normandiai régió köz­pontjában, Caenban együtt vesz részt díszebéden, majd az egykori szövetsége­­si utánpótlási kikötőben, Arromanches­­ban jelen lesznek a központi megemléke­zésen. Bush előző nap Párizsban külön is találkozik Chirac elnökkel. Tárgyalásaik központjában a várakozások szerint az iraki konfliktus áll majd, amely az elmúlt egy évben igen súlyos tehertételt jelentett a két ország kapcsolataiban. Párizs vára­kozásai szerint a látogatás elősegítheti a francia-amerikai viszony enyhülését. K. T. ÁLLÁSPONT 2004. JÚNIUS 1„ KEDD 3 Nagypályás Füzes Oszkár S zociális igazságosság nélkül nem épít, hanem rombol a globális sza­badpiac. Az EU soros elnöke ezzel a mondattal összegezte Európa és Latin-Amerika csúcstalálkozóját. Az ötvennyolc ország abban is egyetérteni látszott, hogy újjá kell éleszteni az ENSZ-t, sőt, tisztességes, új világrendet kell teremteni, amelyben nem az észak-amerikai Egyesült Ál­lamok az egyetlen érdemi erőközpont. A két nagy régió stratégiai partner­séget fogadott egymásnak, készült is fél tucat újabb papír ennek tényleges formába öntéséről, együtt porosodnak majd a többivel a polcon. Amióta ugyanis nem lehet aranytól roskadozó vitorlásokon Európába hurcolni a Dél-Amerikában népirtással felszámolt kultúrák vagyonát, s a rabszolgá­kat újra eladni a világpiacon, azóta akadozik a két földrész együttműkö­dése. A spanyol és portugál gyarmatosítás újvilági zabigyereke az USA hátsó udvaraként töltötte az elmúlt másfél évszázadot, és ez elég is ahhoz, hogy a zsigerértelmiségi jenkiellenesség némi alapot kreáljon Európa és Latin-Amerika egyetértéséhez. Más kérdés, hogy ez érdemben mire elég. A mexikói csúcson is kiderült, hogy a szavakon túli szempontok és érdekek nem az „el az USA-tól!" jel­szó (Hugo Chavez venezuelai államfő találmánya) felé mutatnak. Ellenke­zőleg. Az USA és Európa (benne Franciaország és Németország) között egy óra alatt több pénz mozog, mint Brüsszel és Mexikó között egy eszten­dőben. Szociális igazságosság ide vagy oda, Európának eszébe sincs engedni, hogy dél-amerikai agrárium szabadon versenyezzen az övével. Cserébe ad némi segélyt és hitelt az ottani szegénység enyhítésére - valójában arra, hogy egy picit kevesebb kábítószer és bevándorló érkezzen onnan. A töb­bi távlati terv és jó tanács, az emberi jogoktól a világproblémák közös „ke­zeléséig". Ez utóbbi keretében a csúcs támogatta, hogy az ENSZ főtitkára körül alakuljon egy új, globális bajkezelő főbizottság, afféle szociális Biz­tonsági Tanács, tanácsadóként egyelőre. Aminek - ha jól értem - az volna az egyik dolga, hogy kidolgozza a „népközpontú fejlődés" világkoncepcióját. Valami olyan, ténylegesen mű­ködő mechanizmust, amely szociálisan is fenntarthatóvá, sőt élvezhetővé teszi a globalizációt, a fejlődést általában. Utópia vagy sem, majd kiderül, de az már biztos: történelmileg nagypályás mérkőzést jelez. A világ veze­tőinek elsöprő többsége immár leszámolt azzal az illúzióval, hogy a libe­ralizált szabadpiac (egyébként nyilvánvaló) előnyei automatikusan „leszi­várognak" a kisemberhez is, munkahelyek, jólétalapozó befektetések for­májában. A guadalajarai csúcs - ha jól értem - arra fogadkozott, hogy e le­­szivárogtatásnak - ha már nincs automatája - valamiféle gépezetet szer­kesszen. Eleinte legalább kézi hajtásút, ami erőltetetten, eseti erőfeszíté­sekkel, utóbb talán olajozottabban, az érdekeltség motorjától hajtva visz pénzt, munkát, kiemelkedési lehetőséget a dél-amerikaiaknak is. Ha Ázsiában nagyrészt sikerült, miért ne sikerülhetne Európa és az USA kö­zös árvájának, Latin-Amerikának is. Aztán már csak Afrika van hátra, és hoppá, el is szaladt a huszonegyedik század. S ha sikerül, a fehér ember jó­­vátesz valamicskét abból a tengernyi bűnből, amit fél évezrede elkövetett minden óceánon - közben persze ő is jól jár. Sőt, mi is. Magyar kormányfő most először elnökölt egy uniós világpo­litikai rendezvényen. Meglehet, tét nélküli, barátságos meccs volt, igazá­ból gól sem esett - de nagy csapatban, nagy pályán játszhatunk immár. In­nen megy Medgyessy - három hét múlva - Washingtonba. A tetovált arcú________ Tanács István K­ekszport és mazsolát ettek a nagymágocsi nevelő gyilkosai a mel­léképület kamrájában, de a szerény hajnali reggeli ellenére nem en­ni indultak. Talán nem is kifejezetten gyilkolni. Valójában az igazga­tó kocsiját akarták megszerezni. A kocsihoz kulcs kellett, a kulcshoz a ko­csi gazdája. Az éléskamrába csak azért mentek, hogy jobban teljen az idő - meg azért is, mert Gyulai Tamás iskolás korában sokszor járt a későbbi ál­dozat lakásán. Segédkezett a kerti partin, tudta, hol tartják az elemózsiát. Legelőször a szerszámoskamrát törtek fel, kivették a csákányt és a fejszét. Egy tapétakéssel elvágták a telefonvezetéket. A kést, amivel a nevelőjét szíven szúrta Gyulai, a konyhában találták. A kekszporhoz nem kellett. Azt is lehet gondolni, hogy készültek ölni - ezt majd eldöntik a büntető­­jogászok. De talán nem volt határozott terv - inkább csak kellett volna egy kocsi. Később, mikor az igazgató már halott volt, Orosházán loptak egy Skodát. Gyulai Budapestre ment vele. Ott fogták el az utcán. Akárki meg­ismerhette az arcán lévő tetoválásról. Vissza lehetett vonni a nyomraveze­tőnek kitűzött félmillió forintot. Gyulai nehéz eset volt: egy ideig családban élt, de kirabolta a nevelő­anyját is. Az sokáig hezitált, hogy följelentse-e. Nem tudni, azért-e, mert félt a fiútól, vagy azért, mert a nevelése kudarcának érezte, ami történt. Utolsó intézeti éveiben a fiú összemelegedett egy kinti lánnyal. Gyereke született tőle, kiszökdösött hozzájuk, élt is vele egy ideig - de a románcnak aztán vége lett. Nagyon erős volt, mégis esendően gyönge. Az arcán lévő feltűnő teto­válás miatt bukott le mindjárt az elején - ha hidegvérű bűnözőnek készült volna, nem tétet az első pillantásra feltűnő ismertetőjelet az arcára. De hát gyöngébbnek bizonyult, mint a tinidivat vonzása, és hagyta egész életére megjelölni magát. Az áldozat, mondhatni, negyven gyerek apja volt. Nevelt gyerekeké, bár van sajátja is, meg az élettársának is vannak vér szerinti gyermekei. Azoknak is apja volt valamiként. Kemény ember, aki kevés dolgon csodál­kozott az életben. Az volt a hivatása, hogy megpróbáljon embert faragni azokból a gyerekekből, akikből más nem akart. Ha valamelyik neveltje összetűzésbe került a törvénnyel, ment érte a rendőrségre. Ha valamelyik teherbe esett, kísérte abortuszra. Adott atyai jó tanácsot, kölcsönt, lelki se­gélyt, dorgálást - mikor mi kellett. Veszélyeztetett ember volt. Valahogy olyan, mint azok az öreg papok, akik a börtönbe járnak lelki gondozóként, örvendeznek, amikor úgy látják, egy bűnös lélek az igaz útra tért általuk, és nem átkozódnak, amikor valamely megátalkodott összeveri és kirabol­ja őket, mert már sokszor látta, hol tartják a pénzt. Talán jó, ha istenhívő az ilyen életet vállaló ember, de minden bizonnyal egy világi humanista is magára veheti a nehéz sorsra születettek kereszt­jét. Mi, akik jól-rosszul elkormányozzuk a magunk és a segítségünkre szo­ruló családtagjaink életét, nehezen képzeljük bele magunkat abba, hogy húsz-harminc nem vér szerinti gyermek sorsáról hozzunk döntéseket. Hogy a vér szerinti szülő, és olykor a nevelt gyerek akarata ellenére, de az utóbbi érdekében ne adjuk a kezébe például az intézeti évek során össze­gyűlt pénzt, hanem mondjuk szerény lakást segítsünk venni belőle. Hogy a hosszabb távú biztonság érdekében elvegyük egy másik, félig ismerős, félig idegen embertől a pillanat örömét. Lehet-e dönteni az ő érdekében­­ helyette? Van, aki azt hiszi, létezik eredendő gonoszság, amely olykor valamilyen transzcendens akaratnak engedelmeskedve megnyilvánul az életben. Én úgy gondolom, talán inkább véletlenek, esetlegességek vannak - de mind­egy is. A tanár bácsi nem támad fel. A tetovált gyilkos pedig beismerte tet­tét, de nem tanúsított megbánást.

Next