Népszabadság, 2005. március (63. évfolyam, 50-74. szám)

2005-03-01 / 50. szám

NÉPSZABADSÁG MAGYARORSZÁG - ÁLLÁSPONT 2005. MÁRCIUS 1., KEDD 3 A jog mostohagyermeke Rendezik az élettársi kapcsolatot a készülő polgári törvénykönyvben A készülő polgári törvénykönyv számos kérdésben megszüntet­né az élettársak mai jogon kívü­liségét, így bevezetnék az élet­társi kapcsolatok regisztrálását, az élettársak tartási és lakás­­használati jogát is. Míg a rendszerváltozáskor 125 ezren éltek Magyarországon élettársi kap­csolatban, addig napjainkban már csaknem háromszázezren. A párok fe­lének nincs gyermeke, negyven száza­lékuk viszont egy-két, egytizedük pe­dig három vagy annál több gyereket nevel. Ma minden harmadik csecsemő úgy jön a világra, hogy születése pilla­natában édesanyja és édesapja nem házas. Az élettársi kapcsolat továbbra is a magyar jog „mostohagyermeke”, annak ellenére, hogy ma hatvanöt különféle jogszabály említi az „élettárs” kifeje­zést. A hatályos polgári törvénykönyv (Ptk.) értelmében azonban az élettár­sak továbbra sem minősülnek közeli hozzátartozónak, a törvényes öröklés szabályai alapján nem örökölhetik egy­más vagyonát, nem szerezhetnek özve­gyi jogot, mint ahogy - a volt házastárs­sal ellentétben - az élettársnak nincs törvényen alapuló tartási kötelezettsé­ge sem. A bírósági gyakorlat sem bánik velük kesztyűs kézzel: ha az egyik élet­társ befogadja a másikat a lakásába, a befogadott csupán szívességi lakás­használónak minősül, ezért lakáshasz­nálata bármikor indokolás nélkül meg­vonható tőle. Vagyis: kirakható egy szó - és természetesen pénz - nélkül. Sokan a készülő Ptk.-tól várják az áttörést. Hankó-Faragó Miklós, az IM politikai államtitkára a múlt héten egy kérdés kapcsán a parlamentben el­mondta: az előkészítés alatt álló új pol­gári törvénykönyv megteremti az élet­társ utáni öröklés lehetőségét. Téved azonban, aki azt gondolja, hogy az új szabályozás hamarosan életbe is lép. Kondorosi Ferenc, a tárca közigazgatási államtitkára érdeklődé­sünkre elmondta: az új Ptk. megalko­tása kormányzati ciklusokon átívelő feladat. Az első tervezet 2005 végére készül el, 2006-ban folytatják le a szakmai vitákat és a közigazgatási egyeztetést, s majd csak ezután, 2007 nyarán kerülhet a törvénytervezet a kormány elé. Az államtitkártól ugyan­akkor megtudtuk, hogy kialakult a tör­vény családjogi részének koncepciója. E szerint a jelenlegi tervezet javasolja az élettársi kapcsolatok regisztrálását. Az elképzelések szerint hosszabb élettársi viszony megszakadása esetén az élettársat tartási jog illetné meg, míg a közösen lakott lakásra vonatko­zó lakáshasználati jogát öröklési jogi eszközökkel biztosítanák. Vagyis a ma­gyar jog egyre inkább távolodik attól a korábbi konzervatív állásponttól, amely az élettársakat jogon kívüliek­ként­ kezelte, és most már bizonyos társadalombiztosítási juttatásokat, a magánjogban pedig - legalábbis nem a távoli jövőben - tartási, lakáshasznála­ti és vagyoni jogosultságokat teremt számukra. SEREG ANDRÁS Nem számítanak közeli hozzátartozónak Az elmúlt tíz év történései ■ 1995-ben az Alkotmánybíróság ki­mondta, hogy azonos neműek kö­zött is létrejöhet élettársi jogviszony. * 1997-től meghatározott feltételek fennállása esetén az élettárs is kap­hat özvegyi nyugdíjat. ■ 1998-tól a családi pótlék tekinte­tében azonos jogok illetik meg a há­zasságból, illetve élettársi viszony­ból született gyerekeket. ■ 2005-től a harmincadik életévü­ket be nem töltött élettársak állami kezességvállalást kérhetnek lakás építéséhez vagy vásárlásához, akár használt lakáshoz is. A harmincötö­dik életévüket be nem töltött élet­társak úgynevezett fél szocpolt igé­nyelhetnek gyermekeik után. Lanyha választási kedv, három bejutásra esélyes párt Nem mondhatjuk, hogy a pártok lázba hoznák az embereket mostanság. A la­kosság 44 százaléka tekinthető biztos pártválasztónak, ennyien mutatnak aktivitást és kiállást kedvelt pártjuk mellett. Leginkább a diplomások kö­zött találhatunk elkötelezett választó­­polgárokat - kétharmaduk sorolható ide de a fővárosiak és a középkorúak fele is biztos pártválasztó. Az itt re­gisztrált adatok azt mutatják, hogy a voksok kilenctizedét elvinné a Fidesz és az MSZP - előbbinek 49, utóbbinak 41 százalék jutna. A maradék 10 száza­lék javát az SZDSZ szerezné meg - 6 százalékot. Mindebből az is következik - lévén együttesen 4 százaléknyi biztos szavazójuk hogy a többi párt 2005 elején elég messze van attól, hogy par­lamenti bejutásukkal számolhassunk. A pártok számára komoly lehetősé­get, potenciális szavazókat jelenthet a választópolgároknak az a 6 százaléka, akiknek erős részvételi szándéka nem párosul egyetlen párt iránti szimpátiá­val sem. Nagyon nehezen lehet specifi­kálni az aktív bizonytalanok - egyéb­iránt félmilliós - csoportját, nem túl­zás azt állítani: minden rétegben, az ország minden területén átlaghoz kö­zeli arányban találhatjuk őket. Érdemes figyelmet fordítania a pártoknak arra a 13 százaléknyi, egy­millió választóra is, akik ugyan ro­konszenveznek valamelyik politikai erővel, de csak valószínűsítik a rész­vételüket. Különösen a kisebb parla­menti pártoknak - az SZDSZ-nek és az MDF-nek - szükséges odafigyelni enerváltabb szimpatizánsaira, hiszen minden negyedik-harmadik idesorol­ható. A Fidesznek és az MSZP-nek is vannak e tekintetben vokstartalékai, szimpatizánsaik ötödénél nem lehet­nek biztosak a részvételben. Az efféle várakozó álláspont leginkább a fiata­lok körében elterjedt, ott érdemes az említett pártoknak aktivizálásra töre­kedniük. Jóval nehezebb viszont meggyőzni azokat a választópolgárokat, akik azon túl, hogy nincs kedvenc pártjuk, mér­sékelt aktivitást mutatnak. A válasz­tásra jogosultak 5 százalékát - négy­­százezer főt - kellene valószínű részt­vevőből biztos szavazóvá formálni, és mindeközben egy adott párt mellé állí­tani. Ez a hezitáló, bizonytalankodó csoport meglehetősen heterogén, mégis a társadalmi középrétegekben érzékelhető, átlagost meghaladó jelen­létük említésre érdemes. A lakosság nagyjából egyharmada - 2,5 millió választó - jelenleg távol van a politika világától. Vagy a részvételi hajlandósága vagy a pártszimpátiája hiányzik, de 14 százaléknyi választó­­polgár mindkettőnek híján van. A passzív, távolságtartó szemléletmód képviselőit nagy számban megtalál­hatjuk az alacsony iskolázottságú, szakképzetlen rétegekben. Nemcsak a fenti csoportosítások, hanem az emberek feltételezései is sokat mondanak a politikai klímáról. Amikor arra kérjük őket, hogy be­csüljék meg, mekkora részvétel lenne egy mostani parlamenti választáson, nem gondolkodnak magas arányok­ban. A választópolgárok becslése sze­rint csak 47 százalék menne el szavaz­ni. Nem érzékelik tehát maguk körül a pártok iránti intenzív érdeklődést. (Szonda Ipsos) Ha most vasárnap lennének a választások, ön melyik pártra szavazna? (az összes választókorú megkérdezett körében, 2005 februárjában) A kerekített adatok százalékban, mintanagyság 1500 fő 4 SZDSZ MDF 321 Egyéb párt Bizony­talan, nem szavazna NÉPSZABADSÁG-grafika ■ Az adatfelvétel ideje: 2005. február 17-23. A megkérdezettek száma: 1500 fő, akik együttesen az ország 18 éves és annál idősebb lakosságát képviselik. A közvélemény-kutatás során kapott adatok 1500 fős mintánál legfeljebb plusz-mínusz 2,5 százalékkal térhet­nek el attól, amit akkor kaptunk vol­na, ha minden választókorú sze­mélyt megkérdeztünk volna az or­szágban. Fától az erdőt VARRÓ SZILVIA E­nnek az ügynöklistázásnak, így, nem sok értelme van. A rendszer­­váltás óta keringtek hírek arról a háromperhármas listáról, ame­lyet Németh Miklós azért mutatott meg Antall Józsefnek, hogy lehűtse vele a kormányfő rendszerváltó hevületét. Szombaton ismeretlenek ál­lítólag ezt tették fel egy internetes oldalra. Hogy a lista valódi-e vagy hamisítvány, nem tudjuk: Németh Miklós ismét minden médiumot el­hajtott, amely arról faggatta volna, hogy felelős állami tisztségviselő­ként milyen mókákat űzött anno. Antall Péter, a néhai miniszterelnök fia szerint ez a lista részben megfelel annak, amit apja mutatott neki. (Miért is oszt meg egy miniszterelnök ilyen bizalmas infókat a fiával? És még kivel?) Innentől pedig a legalapvetőbb újságírói kérdéseket sem tudjuk megválaszolni: ki, mikor, hol, miből, miért állított össze egy ilyen lis­tát. És­ honnan tudjuk ezt? Hány lista van még, és kinek jó mindez? „A Lista" nem létezik: világos, hogy valakik kedvükre mazsoláztak a rendszerváltáskori, körülbelül tízezer aktív hálózati személyből. Túl sok az egyházi személy, túl kevés az újságíró, más szakmák hiányoz­nak. A listamacherek azt legalább elkerülték, amibe a lengyel lajstro­mot nyilvánosságra segítő Wildstein beleesett, akinél csak a nevek sze­repeltek. A magyarok beazonosíthatóak. De tudjuk-e, ki az, akit meg­környékeztek, de ellenállt, ki az, aki pár érdektelen jelentést adott, és ki nyomta fel a fél utcát? Nem tudjuk. Többet tudunk-e közelmúltunkról ma, mint péntek délután? Nem sokkal. Számos, már ismert név lemaradt a listáról, több áldozat vagy közömbös személy rajta van, és a nagy sietségben becsúszott egy-két elhunyt is. Ami drámai erőkkel kérdőjelezi meg a lista egészének legi­timitását. Timothy Garton Ash, az egykor az NDK-ban élt angol történész Az akta című könyvében felkereste volt besúgóit. Nem nevekkel dobáló­­dzik, hanem a Stasi-ügynökök motivációi és a rendszer működése ér­deklik. Fölkeresi a szörnyeteg spicliket, akikről sorra derül ki, hogy rendes emberek voltak. Akik kötelességből, kényszerből vagy haza­szeretetből tették, és nem volt más választásuk. Lapzártánkig egy magyar érintett mondta csak, hogy sajnálja, és szé­­gyelli magát. Az Indexnek nyilatkozó állambiztonsági érintettek többsé­ge bagatellizál, relativizál, dühbe gurul, esetleg hallgat. Erkölcsi alapjuk részben, joguk teljes mértékben van mindehhez. Amíg ugyanis a nevek mellett nincs több információ (pl. jelentések), nem tudjuk, ki a tettes és ki az áldozat. És akkor még mindig csak a belső elhárításon rugózunk: még egy szót sem ejtettünk az állambiz­tonság többi alrendszerével kooperálok, a soha semmit alá nem író „társadalmi kapcsolatok" szerepéről, akik viszont jóval többen voltak. A tartótisztekről, a jelentések megrendelőiről és felhasználóiról is többnyire csak történészek műveiből tudhatunk. Horn Gyula például, aki annak idején megkapta a jelentéseket, de állítása szerint nem olvas­ta azokat, mert nem érdekelték, tegnap - sokak szerint joggal - azon szörnyülködött, mekkora aljasság névtelenül felrakni a neveket a netre. Boross Péter kedvenc jelzőjével, a férfiatlannal sújtott le az isme­retlen tettesekre. Pedig a politikai elit egészéhez hasonlóan őket is sú­lyos felelősség terheli azért, hogy több mint egy évtized késéssel, teljes hangsúlyeltolódással zajlik most a tragikomikus meccs. Gyurcsány Fe­­renc a parlament előtt lévő törvényjavaslattal vágná át a gordiuszi cso­mót - az iratok tömegek általi hozzáférését lehetővé tevő javaslatból azonban lényegi részeket gyomláltak ki a szocialisták. Valódi nyilvá­nosságpárti törvény nélkül viszont marad, ami eddig volt: listára lista, névre név, áldozatra elkövető. A multik dohánya HORVÁTH GÁBOR B­ő évtizeddel ezelőtt egy jó nevű rádiós baráttal jártuk Amerikát. Embert annyit szenvedni még nem láttam, sehol nem engedték rá­gyújtani. Azóta a helyzet sokat javult­­ vagy romlott, attól függően, hogy a barikád melyik oldaláról nézzük. A kormányhivatalok, iskolák és kór­házak mellett az összes többi középületből is kitiltották a dohányosokat, a munkahelyeken sem szabad cigarettázni. New Yorkban és a példa nyomán egyre több más helyen már az éjszakai bárokban sem lehet do­hányozni. Az amerikai piac lassan, de biztosan zsugorodik (mostanra a felnőt­tek kevesebb mint negyede dohányzik), a gazdaságot érő károk azonban továbbra is csillagászatiak. Bush elnök politikája, mint általában, ezen a téren is leplezetlenül kedvez a nagytőkének. Példa erre a kollektív kárté­rítési perek jogi korlátozása. Egy bíróság a közelmúltban elvetette azt a 280 milliárd dolláros, a dohánygyárakat szándékosan csődbe juttató kártérítési beadványt, amelyet a kieső állami bevételekre hivatkozva a szövetségi hatóságok még Clinton idején nyújtottak be. A Bush-kor­­mány finoman szólva nem igyekezett megnyerni a pert. Clinton 1997-ben utasította nagyköveteit, hogy segítsék a helyi kor­mányoknak a cigarettázás visszaszorítására tett lépéseit. Az amerikai politika azonban e téren is megváltozott. Tegnap lépett életbe az ENSZ Egészségügyi Világszervezete, a WHO dohány-ellenőrzési keretmegál­lapodása, amelyet hazánkkal együtt 57 ország ratifikált. Az USA, bár részt vett kidolgozásában, és alá is írta, egyelőre nem ratifikálta az egyezményt. Ennek az a legfontosabb oka, hogy a muftiknak a leszokók és az elhalálozók pótlására naponta mintegy 4000 új dohányosra van szükségük. Mivel a rászokók kilenctizede gyermek vagy legfeljebb ka­masz, az elsődleges célcsoport a 18, sőt a 14 év alatti korcsoport. Évente több mint hatmilliárd dollárt fordítanak marketingre és reklámra. (A módszerekre jellemző, hogy e sorok írója is kapott ötvenezer forintos ajánlatot a dohányzás káros hatásait enyhítő cikk elhelyezésére.) Az egyezmény lehetőséget ad a reklámtilalomra vonatkozó pontok alóli kivételre, a nagy dohánycégek azonban mégis féltik tőle a jövendő­beli piacot. A környezetre káros anyagok kibocsátását szabályozó kiotói egyezmény után ez újabb eset, amikor az USA szembefordul a nyilván­való világtendenciával: a dohányegyezményt a legnagyobb dohányter­melők és cigarettaexportőrök közül már India, Japán, Pakisztán, Thai­föld, Törökország, Nagy-Britannia, Németország és Hollandia is ratifi­kálta. Az amerikai szenátusnak kétharmados többséggel kell jóváhagynia a nemzetközi egyezményeket. Az utóvédharcot folytató dohánylobbinak negyven szavazatra van szüksége a ratifikálás megakadályozásához. Ez, egyelőre úgy tűnik, gond nélkül megvan. Miközben a világon 6 és fél másodpercenként hal meg valaki a dohányzás miatt, az amerikai do­hányipar évi 38 milliárd dolláros forgalmat bonyolít, és még mindig bu­sásan nyereséges. Washingtonban pedig ebben az élet-halál kérdésben is a dohány dönt.

Next