Népszabadság, 2005. március (63. évfolyam, 50-74. szám)
2005-03-01 / 50. szám
NÉPSZABADSÁG MAGYARORSZÁG - ÁLLÁSPONT 2005. MÁRCIUS 1., KEDD 3 A jog mostohagyermeke Rendezik az élettársi kapcsolatot a készülő polgári törvénykönyvben A készülő polgári törvénykönyv számos kérdésben megszüntetné az élettársak mai jogon kívüliségét, így bevezetnék az élettársi kapcsolatok regisztrálását, az élettársak tartási és lakáshasználati jogát is. Míg a rendszerváltozáskor 125 ezren éltek Magyarországon élettársi kapcsolatban, addig napjainkban már csaknem háromszázezren. A párok felének nincs gyermeke, negyven százalékuk viszont egy-két, egytizedük pedig három vagy annál több gyereket nevel. Ma minden harmadik csecsemő úgy jön a világra, hogy születése pillanatában édesanyja és édesapja nem házas. Az élettársi kapcsolat továbbra is a magyar jog „mostohagyermeke”, annak ellenére, hogy ma hatvanöt különféle jogszabály említi az „élettárs” kifejezést. A hatályos polgári törvénykönyv (Ptk.) értelmében azonban az élettársak továbbra sem minősülnek közeli hozzátartozónak, a törvényes öröklés szabályai alapján nem örökölhetik egymás vagyonát, nem szerezhetnek özvegyi jogot, mint ahogy - a volt házastárssal ellentétben - az élettársnak nincs törvényen alapuló tartási kötelezettsége sem. A bírósági gyakorlat sem bánik velük kesztyűs kézzel: ha az egyik élettárs befogadja a másikat a lakásába, a befogadott csupán szívességi lakáshasználónak minősül, ezért lakáshasználata bármikor indokolás nélkül megvonható tőle. Vagyis: kirakható egy szó - és természetesen pénz - nélkül. Sokan a készülő Ptk.-tól várják az áttörést. Hankó-Faragó Miklós, az IM politikai államtitkára a múlt héten egy kérdés kapcsán a parlamentben elmondta: az előkészítés alatt álló új polgári törvénykönyv megteremti az élettárs utáni öröklés lehetőségét. Téved azonban, aki azt gondolja, hogy az új szabályozás hamarosan életbe is lép. Kondorosi Ferenc, a tárca közigazgatási államtitkára érdeklődésünkre elmondta: az új Ptk. megalkotása kormányzati ciklusokon átívelő feladat. Az első tervezet 2005 végére készül el, 2006-ban folytatják le a szakmai vitákat és a közigazgatási egyeztetést, s majd csak ezután, 2007 nyarán kerülhet a törvénytervezet a kormány elé. Az államtitkártól ugyanakkor megtudtuk, hogy kialakult a törvény családjogi részének koncepciója. E szerint a jelenlegi tervezet javasolja az élettársi kapcsolatok regisztrálását. Az elképzelések szerint hosszabb élettársi viszony megszakadása esetén az élettársat tartási jog illetné meg, míg a közösen lakott lakásra vonatkozó lakáshasználati jogát öröklési jogi eszközökkel biztosítanák. Vagyis a magyar jog egyre inkább távolodik attól a korábbi konzervatív állásponttól, amely az élettársakat jogon kívüliekként kezelte, és most már bizonyos társadalombiztosítási juttatásokat, a magánjogban pedig - legalábbis nem a távoli jövőben - tartási, lakáshasználati és vagyoni jogosultságokat teremt számukra. SEREG ANDRÁS Nem számítanak közeli hozzátartozónak Az elmúlt tíz év történései ■ 1995-ben az Alkotmánybíróság kimondta, hogy azonos neműek között is létrejöhet élettársi jogviszony. * 1997-től meghatározott feltételek fennállása esetén az élettárs is kaphat özvegyi nyugdíjat. ■ 1998-tól a családi pótlék tekintetében azonos jogok illetik meg a házasságból, illetve élettársi viszonyból született gyerekeket. ■ 2005-től a harmincadik életévüket be nem töltött élettársak állami kezességvállalást kérhetnek lakás építéséhez vagy vásárlásához, akár használt lakáshoz is. A harmincötödik életévüket be nem töltött élettársak úgynevezett fél szocpolt igényelhetnek gyermekeik után. Lanyha választási kedv, három bejutásra esélyes párt Nem mondhatjuk, hogy a pártok lázba hoznák az embereket mostanság. A lakosság 44 százaléka tekinthető biztos pártválasztónak, ennyien mutatnak aktivitást és kiállást kedvelt pártjuk mellett. Leginkább a diplomások között találhatunk elkötelezett választópolgárokat - kétharmaduk sorolható ide de a fővárosiak és a középkorúak fele is biztos pártválasztó. Az itt regisztrált adatok azt mutatják, hogy a voksok kilenctizedét elvinné a Fidesz és az MSZP - előbbinek 49, utóbbinak 41 százalék jutna. A maradék 10 százalék javát az SZDSZ szerezné meg - 6 százalékot. Mindebből az is következik - lévén együttesen 4 százaléknyi biztos szavazójuk hogy a többi párt 2005 elején elég messze van attól, hogy parlamenti bejutásukkal számolhassunk. A pártok számára komoly lehetőséget, potenciális szavazókat jelenthet a választópolgároknak az a 6 százaléka, akiknek erős részvételi szándéka nem párosul egyetlen párt iránti szimpátiával sem. Nagyon nehezen lehet specifikálni az aktív bizonytalanok - egyébiránt félmilliós - csoportját, nem túlzás azt állítani: minden rétegben, az ország minden területén átlaghoz közeli arányban találhatjuk őket. Érdemes figyelmet fordítania a pártoknak arra a 13 százaléknyi, egymillió választóra is, akik ugyan rokonszenveznek valamelyik politikai erővel, de csak valószínűsítik a részvételüket. Különösen a kisebb parlamenti pártoknak - az SZDSZ-nek és az MDF-nek - szükséges odafigyelni enerváltabb szimpatizánsaira, hiszen minden negyedik-harmadik idesorolható. A Fidesznek és az MSZP-nek is vannak e tekintetben vokstartalékai, szimpatizánsaik ötödénél nem lehetnek biztosak a részvételben. Az efféle várakozó álláspont leginkább a fiatalok körében elterjedt, ott érdemes az említett pártoknak aktivizálásra törekedniük. Jóval nehezebb viszont meggyőzni azokat a választópolgárokat, akik azon túl, hogy nincs kedvenc pártjuk, mérsékelt aktivitást mutatnak. A választásra jogosultak 5 százalékát - négyszázezer főt - kellene valószínű résztvevőből biztos szavazóvá formálni, és mindeközben egy adott párt mellé állítani. Ez a hezitáló, bizonytalankodó csoport meglehetősen heterogén, mégis a társadalmi középrétegekben érzékelhető, átlagost meghaladó jelenlétük említésre érdemes. A lakosság nagyjából egyharmada - 2,5 millió választó - jelenleg távol van a politika világától. Vagy a részvételi hajlandósága vagy a pártszimpátiája hiányzik, de 14 százaléknyi választópolgár mindkettőnek híján van. A passzív, távolságtartó szemléletmód képviselőit nagy számban megtalálhatjuk az alacsony iskolázottságú, szakképzetlen rétegekben. Nemcsak a fenti csoportosítások, hanem az emberek feltételezései is sokat mondanak a politikai klímáról. Amikor arra kérjük őket, hogy becsüljék meg, mekkora részvétel lenne egy mostani parlamenti választáson, nem gondolkodnak magas arányokban. A választópolgárok becslése szerint csak 47 százalék menne el szavazni. Nem érzékelik tehát maguk körül a pártok iránti intenzív érdeklődést. (Szonda Ipsos) Ha most vasárnap lennének a választások, ön melyik pártra szavazna? (az összes választókorú megkérdezett körében, 2005 februárjában) A kerekített adatok százalékban, mintanagyság 1500 fő 4 SZDSZ MDF 321 Egyéb párt Bizonytalan, nem szavazna NÉPSZABADSÁG-grafika ■ Az adatfelvétel ideje: 2005. február 17-23. A megkérdezettek száma: 1500 fő, akik együttesen az ország 18 éves és annál idősebb lakosságát képviselik. A közvélemény-kutatás során kapott adatok 1500 fős mintánál legfeljebb plusz-mínusz 2,5 százalékkal térhetnek el attól, amit akkor kaptunk volna, ha minden választókorú személyt megkérdeztünk volna az országban. Fától az erdőt VARRÓ SZILVIA Ennek az ügynöklistázásnak, így, nem sok értelme van. A rendszerváltás óta keringtek hírek arról a háromperhármas listáról, amelyet Németh Miklós azért mutatott meg Antall Józsefnek, hogy lehűtse vele a kormányfő rendszerváltó hevületét. Szombaton ismeretlenek állítólag ezt tették fel egy internetes oldalra. Hogy a lista valódi-e vagy hamisítvány, nem tudjuk: Németh Miklós ismét minden médiumot elhajtott, amely arról faggatta volna, hogy felelős állami tisztségviselőként milyen mókákat űzött anno. Antall Péter, a néhai miniszterelnök fia szerint ez a lista részben megfelel annak, amit apja mutatott neki. (Miért is oszt meg egy miniszterelnök ilyen bizalmas infókat a fiával? És még kivel?) Innentől pedig a legalapvetőbb újságírói kérdéseket sem tudjuk megválaszolni: ki, mikor, hol, miből, miért állított össze egy ilyen listát. És honnan tudjuk ezt? Hány lista van még, és kinek jó mindez? „A Lista" nem létezik: világos, hogy valakik kedvükre mazsoláztak a rendszerváltáskori, körülbelül tízezer aktív hálózati személyből. Túl sok az egyházi személy, túl kevés az újságíró, más szakmák hiányoznak. A listamacherek azt legalább elkerülték, amibe a lengyel lajstromot nyilvánosságra segítő Wildstein beleesett, akinél csak a nevek szerepeltek. A magyarok beazonosíthatóak. De tudjuk-e, ki az, akit megkörnyékeztek, de ellenállt, ki az, aki pár érdektelen jelentést adott, és ki nyomta fel a fél utcát? Nem tudjuk. Többet tudunk-e közelmúltunkról ma, mint péntek délután? Nem sokkal. Számos, már ismert név lemaradt a listáról, több áldozat vagy közömbös személy rajta van, és a nagy sietségben becsúszott egy-két elhunyt is. Ami drámai erőkkel kérdőjelezi meg a lista egészének legitimitását. Timothy Garton Ash, az egykor az NDK-ban élt angol történész Az akta című könyvében felkereste volt besúgóit. Nem nevekkel dobálódzik, hanem a Stasi-ügynökök motivációi és a rendszer működése érdeklik. Fölkeresi a szörnyeteg spicliket, akikről sorra derül ki, hogy rendes emberek voltak. Akik kötelességből, kényszerből vagy hazaszeretetből tették, és nem volt más választásuk. Lapzártánkig egy magyar érintett mondta csak, hogy sajnálja, és szégyelli magát. Az Indexnek nyilatkozó állambiztonsági érintettek többsége bagatellizál, relativizál, dühbe gurul, esetleg hallgat. Erkölcsi alapjuk részben, joguk teljes mértékben van mindehhez. Amíg ugyanis a nevek mellett nincs több információ (pl. jelentések), nem tudjuk, ki a tettes és ki az áldozat. És akkor még mindig csak a belső elhárításon rugózunk: még egy szót sem ejtettünk az állambiztonság többi alrendszerével kooperálok, a soha semmit alá nem író „társadalmi kapcsolatok" szerepéről, akik viszont jóval többen voltak. A tartótisztekről, a jelentések megrendelőiről és felhasználóiról is többnyire csak történészek műveiből tudhatunk. Horn Gyula például, aki annak idején megkapta a jelentéseket, de állítása szerint nem olvasta azokat, mert nem érdekelték, tegnap - sokak szerint joggal - azon szörnyülködött, mekkora aljasság névtelenül felrakni a neveket a netre. Boross Péter kedvenc jelzőjével, a férfiatlannal sújtott le az ismeretlen tettesekre. Pedig a politikai elit egészéhez hasonlóan őket is súlyos felelősség terheli azért, hogy több mint egy évtized késéssel, teljes hangsúlyeltolódással zajlik most a tragikomikus meccs. Gyurcsány Ferenc a parlament előtt lévő törvényjavaslattal vágná át a gordiuszi csomót - az iratok tömegek általi hozzáférését lehetővé tevő javaslatból azonban lényegi részeket gyomláltak ki a szocialisták. Valódi nyilvánosságpárti törvény nélkül viszont marad, ami eddig volt: listára lista, névre név, áldozatra elkövető. A multik dohánya HORVÁTH GÁBOR Bő évtizeddel ezelőtt egy jó nevű rádiós baráttal jártuk Amerikát. Embert annyit szenvedni még nem láttam, sehol nem engedték rágyújtani. Azóta a helyzet sokat javult vagy romlott, attól függően, hogy a barikád melyik oldaláról nézzük. A kormányhivatalok, iskolák és kórházak mellett az összes többi középületből is kitiltották a dohányosokat, a munkahelyeken sem szabad cigarettázni. New Yorkban és a példa nyomán egyre több más helyen már az éjszakai bárokban sem lehet dohányozni. Az amerikai piac lassan, de biztosan zsugorodik (mostanra a felnőttek kevesebb mint negyede dohányzik), a gazdaságot érő károk azonban továbbra is csillagászatiak. Bush elnök politikája, mint általában, ezen a téren is leplezetlenül kedvez a nagytőkének. Példa erre a kollektív kártérítési perek jogi korlátozása. Egy bíróság a közelmúltban elvetette azt a 280 milliárd dolláros, a dohánygyárakat szándékosan csődbe juttató kártérítési beadványt, amelyet a kieső állami bevételekre hivatkozva a szövetségi hatóságok még Clinton idején nyújtottak be. A Bush-kormány finoman szólva nem igyekezett megnyerni a pert. Clinton 1997-ben utasította nagyköveteit, hogy segítsék a helyi kormányoknak a cigarettázás visszaszorítására tett lépéseit. Az amerikai politika azonban e téren is megváltozott. Tegnap lépett életbe az ENSZ Egészségügyi Világszervezete, a WHO dohány-ellenőrzési keretmegállapodása, amelyet hazánkkal együtt 57 ország ratifikált. Az USA, bár részt vett kidolgozásában, és alá is írta, egyelőre nem ratifikálta az egyezményt. Ennek az a legfontosabb oka, hogy a muftiknak a leszokók és az elhalálozók pótlására naponta mintegy 4000 új dohányosra van szükségük. Mivel a rászokók kilenctizede gyermek vagy legfeljebb kamasz, az elsődleges célcsoport a 18, sőt a 14 év alatti korcsoport. Évente több mint hatmilliárd dollárt fordítanak marketingre és reklámra. (A módszerekre jellemző, hogy e sorok írója is kapott ötvenezer forintos ajánlatot a dohányzás káros hatásait enyhítő cikk elhelyezésére.) Az egyezmény lehetőséget ad a reklámtilalomra vonatkozó pontok alóli kivételre, a nagy dohánycégek azonban mégis féltik tőle a jövendőbeli piacot. A környezetre káros anyagok kibocsátását szabályozó kiotói egyezmény után ez újabb eset, amikor az USA szembefordul a nyilvánvaló világtendenciával: a dohányegyezményt a legnagyobb dohánytermelők és cigarettaexportőrök közül már India, Japán, Pakisztán, Thaiföld, Törökország, Nagy-Britannia, Németország és Hollandia is ratifikálta. Az amerikai szenátusnak kétharmados többséggel kell jóváhagynia a nemzetközi egyezményeket. Az utóvédharcot folytató dohánylobbinak negyven szavazatra van szüksége a ratifikálás megakadályozásához. Ez, egyelőre úgy tűnik, gond nélkül megvan. Miközben a világon 6 és fél másodpercenként hal meg valaki a dohányzás miatt, az amerikai dohányipar évi 38 milliárd dolláros forgalmat bonyolít, és még mindig busásan nyereséges. Washingtonban pedig ebben az élet-halál kérdésben is a dohány dönt.