Népszava, 1881 (9. évfolyam, 1–52. sz.)

1881-09-11 / 37. szám

azt legbiztosabb forrásból tudjuk. Szathmáryt senkinek nem szabad meglátogatni, neki fogolytársával szóbeli­leg vagy írásbelileg nem szabad közlekedni, ő egész napon át czellájába van zárva. És miért ? Azt senki sem tudja, csak Vargha úr. Ő Váczon oly nagy úr, mint XIV. Lajos volt Francziaországban, ő minden kérdésre, miért teszi ezt vagy amazt, ha tudna fran­cziául, azt válaszolná: car­tel est mon plaisir, de ennek hiányában csak magyarul azt mondja, kinek mi köze hozzá ? A 14-ik pont azt mondja, hogy a szökést megkí­sérlők ellen minden szükségesnek látszó eszközöket al­kalmazhat. Ez is aféle széles magyarázású utasítás. Valóban csodálatos, hogy a mi magyar minisztereink, kik büszkélkednek ázsiai származásukkal és hogy ezt mindenütt feltüntessék, képesek egy semmiről íveket írni és mértföldnyi hosszúságú beszédeket tartani, miért igyekeznek éppen ott, hol bővebb magyarázat nélkülözhetlenül szükséges, röviden írni, ez csakis arra szolgál, hogy elcsűrjék csavarják szándékaik értelmét. Pauler úrnál ez még csudálatosabb, mert neve hangzása után ítélve, ő alig lehet magyar származású. Miért nincs ebben és a 13-dik pontban kijelölve, melyek azok a kihágások, a­melyeket egy államfogoly elkövethet és miből állanak a fegyelmi büntetések, a szükségeseknek látszó eszközök erre vagy amarra ? Ugy látszik, mintha Pauler úr, midőn ezeket az utasításokat írta, az első 8 nem nagyon lényeges pontban kifogyott volna a szusz­ból és sietett volna a többi héttel. Ez eszünkbe juttat egy adomát egy miniszterről, ki egy igen fontos államiratot készített, midőn azt je­lentették neki, hogy férjes lánya egy igen erkölcstelen regény irása által nagyon kompromittálta magát s oly zavarosan végezte be a miniszteri dolgozatot, hogy annak nem volt se füle, se farka. Végre a 15 dik pontban a panaszivről van szó, netaláni panaszok emelése végett a foglyok részéről s itt az van mondva, hogy e panasziv az igazgató nyilatko­zatával az igazságügyminiszterhez 24 óra alatt felter­jesztendő. Ezt az utasitást Vargha ur e legeklatánsabb módon sértette meg midőn t. i. Frankel egy folyamo­dást irt Pauler miniszterhez és ebben előadta sérelmeit és panaszát Vargha börtönigazgató ellen, ez utóbbi nem hogy 24 óra alatt felterjesztette volna a panaszt, hanem ötödnapra visszaküldötte azt Frankel Leónak azzal az üzenettel, hogy azt fel nem terjesztheti, mivel az tiszteletlen hangban­­ nem Pauler miniszter, ha­nem a bevádlott Vargha ellen van írva. Ily törvénytelenségeket követnek el Pauler és Vargha urak. Véleményünk szerint Pauler még bűnö­sebb Varghánál, ő a felelős miniszter, neki kell még azokért a kihágásokért és önkénykedésekért is felelni, melyeket alárendeltjei követnek el. Pauler miniszter úr egyik titkára egy rendeletet küldött Vargha úrnak egy látogató bebocsáttatása iránt, ezt a rendeletet Vargha úr — mint a leghitelesebb forrásból értesü­lünk — e szavakkal dobta félre: „Mit nekem a mi­niszteriális titkár, ő nekem nem parancsol, itt én va­gyok az ur." No hiszen, szép egy papucs alatt áll Pauler ur. Egy szép és szellemdús nő papucsa alatt meggör­nyedni még nem szégyen, de alattvalójáé alatt, az már oly gyengeség, melyre nincs elég élesen qvalifikáló szó a szótárakban. Egyébbiránt, hogy Pauler és Vargha urak közt létezik, még pedig igenis nagy szellem rokonság, azt mindketten nagyon is kézzel foghatólag bebizonyítot­ták. Egy Magyarország legelőkelőbb mágnási családjá­ból származó úrhölgy, egy Magyarországban szentté lett vértanújának özvegye, eléggé tapasztalta azt, minő finom nevelésű és nők iránt gyengéd modorú úri em­berek Pauler miniszter és Vargha börtönigazgató. Az első a leggyöngédtelenebb módon említette fel hazánk egyik legkiválóbb vértanúját, az úrhölgy férjét, az utóbbi pedig kijelentette, hogy ezentúl ne is fáradjon Váczra, mert egyszer mindenkorra zárva lesz előtte még előszobája is. Ily bánásmódra a franczia nyelv­ben van csak illő szó : lacheté. A londoni forradalmár kongresszus. A Londonban múlt július havában tartott anar­chista és nihilista kongresszusra nézve sem az angol kormány, sem az európai lapok még nincsenek tisztá­ban. Némely szoczialisztikus irányú lap a kongresszust felemlítette, anélkül azonban, hogy annak határozatai­ról valami bizonyosat tudott volna mondani. Midőn a parlament elnapolása előtt Harcourt belügyér e tárgyra nézve interpelláltatott, ő csak azt tudta válaszolni, hogy Londonban semmi sem történik, a­mi a törvé­nyekkel ellentmondásban állana. Újabban e tárgy ismét szóba hozatott Krapotkin herczegnek a svájczi szövetségi tanács által történt kiutasítása alkalmából. Az illető kiutasítási rendeletben a szövetséges tanács Krapotkin herczegnek a londoni forradalmár kongres­­szusban való részvétet is szemére hányja. A legújabb londoni tudósítások a júliusban tar­tott kongresszusról azt jelentik, hogy az írásban fog­lalt határozatok a többek közt azt is tartalmazzák, hogy vegyészeti és fizikai erőkkel oda fognak hatni, „hogy minden európai uralkodó és minden fennálló kormány fenyegettetni fog." A kongresszus azonban igen titkosan működött. A delegátusok csak egy órá­val az ülések megkezdése előtt tudósittattak a gyűlés hollétéről és ismeretlen emberek által vezettettek oda. A kongresszus 5 napig tartott és naponkint más he­lyen. A titok leglelkiismeretesebben megóvatott, ugy hogy nem csoda, ha Harcourt arról mit sem tudott s igy nyilatkozott. Azonban Krapotkinnak már azok a közlések is, melyek eddig történtek, nem igen kellemes időzést engednek jósolni, ha mint ezt magában föltette, Lon­donban akarna menhelyet keresni. A fogadtatás ott nem lesz számára szivélyes. A konzervativ lapok ugyanis a kormányt figyelmessé teszik és intik, óva­kodnék, Anglia menhelyjogát ne tegye ki visszaélések­nek. Oly időben, — igy szólanak, — midőn gyilkos fém­ bandák az angol hajókat és városokat gyujtogatás­sal fenyegetik, az angol kormány igen helytelenül cselekednék, ha Európát fel nem világosítaná az iránt, hogy az anarchisták és forradalmárok ellen a törvények egész szigorát fogja alkalmazni és mindezekkel az emberekkel kevésbé fog kíméletesen bánni, mint Mosttal. A menhelyjog Európában igen szomorú helyzetbe jutott, ha már Anglia és Svájcz is összeesküsznek annak korlátozására. Igaz ugyan, hogy a menhelyjog korlátozása, vagy végképeni eltörlése a kormányok, a bourgeoisie és átalán véve az összes reakczió egyik fő czélja. Azok az államférfiak, kik oly nagyon sürgetik a menhelyjog eltörlését, nem gondolják meg, hogy ha ez az elv elfo­gadtatnék és Európának eszébe jutna a most még nagy többségben levő kormányformát megváltoztatni, a mérték, hogy nem Magyarországnak van szüksége Ausztriára, hanem ennek Magyarországra. És ez volt azon perez, melyben minden egyes bécsi szive mélyéből örökös hűséget, barátságot és testvériséget esküdt a magyaroknak. De más részről Kossuth és a magyarok is elis­merték Bécs barátsága értékét és hogy e barátságos érzet később, akkor, midőn Magyarország tizenhárom hóval később kimondotta függetlenségét, sem enyészett el, azt kiolvashatni éppen az ápril 14-diki független­ségi nyilatkozatból, melyben ki van mondva, hogy Magyarország még azon túl is barátságban és szövetség­ben kiván maradni a császári örökös tartományokkal is az, hogy valamint a barátság Magyarország és Ausztria­­ közt szivből keletkezett és természetes volt, ugy az ellenségeskedés a két szomszéd közt csak a re­akczió, az udvari kamarilla által készíttetett egészen természetellenesen és mesterkélve, az udvar jelszava mindig az lévén: divide et vinces. Ha Bécs akkor velünk nem szövetkezik, az udvar nem nyúl azon két­ségbeesett eszközhöz, hogy valamennyi nem magyar ajkú nemzetiségeket Magyarország ellen fellázítja. A bécsiek annyira naivok voltak még ez időben, hogy ha a magyar küldöttséghez nem fordulnak taná­csért, az udvar épp ugy visszalopta volna a vívmányo­kat, melyeket ember vér árán nyertek márczius 13-dikán, mint azt a magyaroknál is nagyon sokszor tette volt. Több diákokból, polgárokból és klubbistákból álló küldöttség ment Kossuthoz és a magyar küldött­séghez tisztelegni és ezúttal azt kérdezték, hogy tulaj -monarchiákat köztársasagokká átidomitani, hogy a menhelyjog beszüntetése rájuk épp ugy, mint a trón­juktól megfosztott fejdelmeknek épp oly vészthozó lenne, mint ez most a forradalmároknál van igy. N­a ugyanis Európa minden államai köztársasági államfor­mát hoznának ba és akadna a kormányban oly ember, mint Sz. Just volt, ki azt mondotta, hogy : XVI. La­josnak nem azért kell kivégeztetni, mert rosz király volt, hanem átslánéve azért, mert király volt. Ki­rálynak lenni „ugyanis bűn az emberiség és a termé­szet ellen", akkor őket épp úgy proskribálhatnák a kormányok, mint proskribáltatott most Krapotkin. Egyébbiránt nem is kell oly messze mennünk. Éppen nem régen történt egy trónvesztett fejdelemmel, hogy kiutasították egy ország területéről, ahol össze­esküdt egykori hazája ellen. Ez történt nem régen don Carlossal, kit franczia területről kiutasítottak. Igaz ugyan, hogy Anglia, noha Mosttal szemben régi tradiczióit a sajtó- és szólásszabadságról felejtette és ismét oly szolgalelküséget tanúsított Muszka­ és Németország iránt, mint 1861-ben tette Ausztria iránt, midőn a Kossuth Lajos által kibocsájtott bankjegyeket lefoglalta, de nagyon valószínűtlen, hogy ennél az an­gol kormány, bármi nagy kedve legyen is ahhoz, to­vább menjen, mert az angol közvéleménynek, mely rendesen ablaktörő tüntetésekben szokott nyilatkozni, vannak határai is és a kormány ezeket a határokat igen jól ismeri, így tehát semmi esetre sem lehet attól tartani, hogy ott a menhelyjogot be lehessen szüntetni. Egészen másként áll a dolog más három állam­ban, hol a nép még mindig nem tud megbarátkozni a korlátlan szabadság elvével. Ez a német és franczia elem, mely Francziaországban, Belgiumban és Svájcz­ban van otthon és mind a három államban a bourgeoisie képezi a túlnyomó hatalmat. De a bourgeois uraknak is azt lehet mondani, mit fennebb a monarchikus elv képviselőinek és párto­lóinak mondottunk : hát­ha a nihilizmus találna győzni és a bourgeois urak kénytelenek volnának menhelyet keresni, miként esnék nekik, ha a republikánus és a szocziáldemokratikus elvekre állapított köztársaság­i velők ugy bánnék, mint most bánik az uralkodó hata­lom a szoczialistákkal, nem találnák-e ezt igazságtalan­nak ? A jelen harcz a bourgeoisie és a szoczializmus közt nincs még eldöntve s ki tudja, merre dől el. HIREK. — Bismarck gróf és szép Ilonka. Mehádiá­ból irják: Mig tavaly a mennyei Marietta, az idén a szép Ilonka volt hivatva viszonozni Bismarck soha há­jas szivének ösmeretes magyar szympathiáit. Ilonka szép is, jó is, sőt tud egy kicsit zongorázni is, a­miért aztán szokás róla az újságokban kinyomtatni, hogy „jeles művésznőnk." Szép Ilonka azonban nemcsak a zongorát kalapálja egész a lehetetlenségig, hanem úgy megkopogtatta a jó Bismarck sohn zömök keblének húrjait is, hogy hihetetlen dolog történt, mikor tudni­illik Mehádiát a nagy csapás érte, hogy a nagy férfiú elutazott onnan délibábot enni és tarhonyát nézni Deb­reczenbe, szép Ilonkának hoznak egy finom illatos szattyán étust, rajta Bismarck sohn czimere és benne — drágalátos arany karperecz káprázatos gyémántok­kal. Szép Ilonka szép szemeiből hullottak a meghatott­ság amaz ösmeretes könyei, aztán (mivel az angyal sok minden jó tulajdonsága mellett egy kicsit ravasz is) jutott az ékszerészhez a klenódiummal. És az a csúnya, prózai aranykovács mindjárt megmondta egész gorom­bán, hogy a karperecz aranya talmi, gyémántja cseh­üveg. — Eddig az első eredeti tudósítás és ehhez még azt tehetjük, hogy a pikáns eset híre igen rövid idő alatt Európa egy részét bejárta és egész Svájczig jutott. A Zürichben megjelenő „Sozialdemokrat" hetilap ugyanis hasonlóképpen felemlíti ezt az esetet. Ezzel azt lehetne hinni, hogy a pikantériának vége, de ez nem T­Á­R­C­Z­A. Hogy csinálódott a bécsi forradalom 1848-ban. (Folytatás.) A bécsi forradalom kitörésének hire csakhamar elterjedt és ez legelébb is Pesten idézte elő márczius 15-dikét. Egy népküldöttség jött fel Pozsonyba, mely a magyar országgyűlésnek egy 12 pontba foglalt kér­vényt nyújtott be, melyek korszerű reformokat tartal­maztak és ezek felterjesztése a királynál országgűlésileg elhatároztatott. Márczius 16-dikán későn este a magyar ország­gyűlési küldöttség megérkezett Bécsben a császármal­moknál Kossuthtal élén, tömérdek nép ment életbe. Leírhatatlan a lelkesedés, a­mel­lyel a küldöttség és mindenekfelett Kossuth fogadtatott.Minden ember Bécsben tudta, hogy egyedül Kossuth ékesenszólásának köszönheti jövendőbeli szabadságát és azt az alkot­mányt, melyet a bécsi kormány mindig visszatartott a néptől. Ha Kossuth fel nem szólal, akkor az örökös tartományoknak nincs kire támaszkodniok. Sokan azt a kérdést intézték magukhoz, vajjon megérdemelték-e a magyaroktól, hogy ezek ért ők felszól­aljanak. Bécs mindig a kedvelt, az elkényeztetett mostoha­testvérje volt Magyarországnak, azon szivattyú, mely minden életerőt, minden egészséges nedvet kiszírt, olyan, mint a delfoszi jósszék, mely örökké csak áldozatokat kivánt, de semmit sem adott, nem viszonzott. A bécsiek elis­donképpen mit követeljenek és miből álljon szabadsá­guk. Midőn Kossuth nekik megmondá, hogy felelős minisztériumot, népfelfegyverkezést, szabad sajtót, gyülekezési, egyesülési és szólás­szabadságot, esküdt­széket, nyilvános törvényeket követeljenek, a bécsiek egyike így kiáltott fel: „Mit? Hisz ez forradalom!" Kossuth mosolyogva mondá: „Hát azt hiszik önök, hogy mindaz, mit eddig tettek, nem forradalom ? Le­hetetlen többé visszalépniük, mert ha ezt tennék, min­den lépésük vesztőhelyre vezetne." Kossuth szavai igazsága annyira szembeötlő volt, hogy azt még a legelfogultabbak is felfogták s ezentúl a bécsi forradalmárok egy lépéssel sem maradtak a magyarok mögött, sőt bátran állíthatni, hogy ők voltak a forradalmi mozzanatokban a kezdeményezők és egész októberig ők előztek meg minket mindenben. Ferdinánd király sokáig habozott, elfogadja-e a magyar küldöttséget és most is csak János főherczeg és Eszterházy Pál érveléseinek lehetett köszönni, hogy ez megtörtént, kivált miután Kossuth kijelentette, hogy ha még 12 óráig nem fogadja a küldöttséget, ez vissza fog indulni s akkor semmiért sem kezeskedik többé. Ferdinánd király végre Batthyány Lajost meg­bízta egy minisztérium alkotásával és a küldöttség visszautazott Pozsonyba, a bécsiek ismét elkísérték a haza indulókat a gőzhajóig. Én, mielőtt Kossuth Bécsbe jött, őt soha sem hal­lottam más, mint magyar nyelven szónokolni. Most azonban a bécsieknek megérkezése perczétől, tőlök való elbucsuzásáig nem kevesebb, mint nyolcz beszédet tar­tott és mindegyike épp oly tökéletes, oly nagyszerű, olj

Next