Népszava, 1881 (9. évfolyam, 1–52. sz.)

1881-10-09 / 41. szám

IX. évfolyam­Megjelen minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadó­hivatal külső dob-utcza 33. sz. Minden a lap szellemi ré­szére vonatkozó közlemények, valamint hirdetések ide in­tézendők. Hirdetések jutányosan számíttatnak.­­41. szám. BvL<3.a.pest, 19S1. ok­tó­b­­r 9-én. Előfizetés: Társadalmi és gazdászati néplap. A MAGYARORSZÁGI ÁLTALÁNOS MUNKÁSPÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE. Egész évre . Fél évre . . Negyedévre, Egy hóra . 2 frt. 40 kr. 1 „ 20 „­­» 60 „ — * 20 „ Egyes példány ára 5 kr. Előfizetéseket minden posta­hivatal elfogad. Honatyáink verekednek. Magyarország be akarja bizonyítani, hogy nem áll hátrább a czivilizáczióban sem Amerikánál, sem Angliánál, sem Franczia­országnál. De még sem vitte annyira és most csak lassan képezi magát arra. Azt még nem láttuk, hogy a parlamentben egy képviselő revolvert vagy bowie knifeot fogott valakire, vagy egymást megöklözte volna, mint ezt Jonathan bátya teszi, még az sem fordult elő, hogy egy képviselőt úgy a levegőben vittek volna ki, mint ez Baudry d'Assonnal vagy Cassagnae Pállal történt és nálunk a képvise­lők nem oly ökölhősök, mint Bradlaugh, ki egyszerre tizenhét parlamenti és rendőri fogd­meg ellen küzdött, de azért a botrányból Magyarország parlamentumának is jutott elég. A Rohonczy-Várady botrány foglalkoz­tatja most egész Budapest közönségét. Ro­honczy a szabadelvű klubban már jó eleve ki­jelentette, hogy Váradyt, mihelyt a képviselő­házba merészel jönni, inzultálni fogja, erre tehát azoknak, kik Váradyt erőnek erejével a házba be akarják hozni, előre el lehetett ké­szülve lenniük, mert Rohonczyt minden ember úgy ismeri, ki még elébb tesz mint fenyeget, ha pedig fenyeget, akkor fenyegetését bizo­nyosan teljesíti is. Bár­mennyiszer szólottunk is lapunkban a párbajról, ezt mindig leghatározottabban kárhoztattuk. Ezúttal azonban Rohonczy nem lévén a kihívó, neki a mi bölcs társadalmi fo­galmaink szerint el kellett fogadni a kihívást és megverekednie. De tegyük fel, ha Rohonczy Váradyt elégtétel- és párbajképtelen embernek mond­ván, el nem fogadja a párbajt, akkor a dolog becsületbíróság elébe kerül és akkor ezáltal, hogy Váradyt párbaj- és elégtételképesnek nyilvánítja, őt egyszersmind rehabilitálják is, mi most, ha azt tekintjük, hogy folyt le a pár­baj, meg nem történt, mert Rohonczy Várady­nak lábaihoz dobta a pisztolyt, kijelentvén, hogy őt nem tekinti rehabilitáltnak és neki, mint az más párbajoknál, ha annak vége van, van, történni szokott, nem nyújtotta kezét, hanem kocsiba tilt és elhajtatott. Különös az, hogy Várady segédei Ro­honczy ez eljárását nem tekintették sértésnek, nem egyedül Várady, hanem maguk irányá­ban is. Ezt a segédeknek, kik annak az ügyét, kinek segédkeznek, némileg magukévá teszik, kell hogy úgy kellett volna tekinteniük. — Ismételve kijelentjük, hogy mi a párbajt min­den körülmények közt leghatározottabban kárhoztatjuk, de ez nem akadályozza meg azt, hogy annak szabályait, mint azok c civilizált nemzeteknél meg vannak állapítva, ne ismer­jük. Így tehát egy más inzultus boszulatlan maradt. De volt-e párbajnál még egy másik inzul­tus is, melyről még eddig nem tudjuk, annak tekintetett-e és lesz-e annak még következése, melyet azonban mi a három történt inzultus közt legnagyobbnak tartunk. Ez pedig az, hogy Várady egyik segédje, Ivánka Imre, a párbaj után Rohonczynak egy iratot adott ál­tal, mely egy gyalázatos nyilatkozatot foglalt magában és a mely nagyon is magán viseli a valótlanság és mondva csináltság bélyegét. Ivánka az országházban — hová ez az ügy sehogy sem tartozott, — azzal mentegette ma­gát, hogy ő a levél tartalmát nem ismerte. Ezen mentséget alig lehet elfogadni és az nem is hihető, hogy az irat tartalmát nem ismerte, mert mint több hirlap irja, ugyanezt az iratot kinyomás végett több lapnak küldötték a nyi­latkozók, de ezek azt tartalma miatt fel nem vették. Igy tehát Ivánka Imre vagy nem mondott valót, ha pedig csakugyan nem is­merte tartalmát, mikép vehetett oly emberek­től, kiket lehetetlen, hogy közelebbről ismer­jen, egy iratot át, melynek tartalma előtte ismeretlen? Mind a két esetben ő nagyon hi­básan cselekedett. Sokan hivatva vannak, de kevesen válnak be­­ nt. Sok szülők kisebb városokban vagy falun gondo­san nevelik fiaikat és ha elvégezték az ottani iskolákat, beküldik a fővárosba, hogy legyen mesterember, keres­kedő, ügyvéd, orvos, mérnök stb. De hány, különben eszes, jó fiu vész el a fővárosi romlottságban ? Eleinte még az anya könnye, az apa áldása kész­teti egy kis szorgalomra, de megismerkedik valami más már elromlott baráttal, ez kineveti, mondja, csak egy órára jár, nézd meg a kávéházat stb. A fiú elmegy, megtetszik a mulatság, eleinte csak nézi, de már má­sodszor odaül a kártyaasztalhoz. Veszt, adósságokba keveredik és a papa, ha birja, kiváltja és fizet érte, ha nem birja, hát ugy él, mint a jó barátok, éppen ugy szedi rá a fiatal jövevényt, mint őtet rászedték. Végre a segéd egy boltból a másikba szegődik, a legény folyton mestert cserél, orvos, ügyvéd, mérnök nagy nehezen leteszi a vizsgát, nagy üg­gyel bajjal a mama szabad könyörögni érte. Lesz tudatlan prókátor, orvos. Ha a prókátor csak arra való volna, hogy perle­kedő atyafiakat vagy szomszédokat képviseljen, ez nem nagy baj volna, akár tudós, akár nem. A mostani bir­toklási, örökösödési viszonyok úgy is át fognak ala­kulni, tarthatatlanok. De sokszor ártatlant alaptalan gyanuvád ellen kell védeni, politikai bűnöst, sajtópö­röst, akkor az ügyvédnek nem csak ész és tudomány, de szív és bátorság is kell és honnan vegye azt, ha a kár­tyaasztal mellett minden jobb érzése kiöletett ? Nincs veszedelmesebb, mint a kártyajáték szenvedélye. Az iszákos ember, ha az italban kicsapong, nem­sokára testileg elromlik, előfogja vizsbetegség, delirium tremens, de láttam aggastyánt, ki késő vénségben még reszkető kézzel a kártyát forgatta. És még a tudatlan orvos, az szabadalmazott gyil­kos. És mily nagy, mily magasztos az orvos hivatása, szenvedést szüntetni. Az apát gyermekeinek, nőnek férjét, anyának csecsemőjét visszaadni, a szerető anyát leányának megmenteni. Mert bármi kevésre becsülik is egy ember életét a mostani társadalomban, a szerető szívnek, a szerető családnak egy emberé­let kincs, me­lyet elveszteni nem képesek. A mesterlegényből lesz foltozó mester, a segédből zugszenzál, a prókátorból zugizó, financz, irnok, az or­vosból borbély, vagy valamely félreeső faluban félig barom-, félig emberorvos, mindezek hivatva voltak, de nem váltak be. Hivatva volna minden képviselő a bonért mű­ködni, a nemzet, a nép javára törvényt hozni. Tudom, még a kormánypárt közt is van szív, mely undorral mondja ki az igent a nép-, a nemzetellenes törvényre. De feljött a fővárosba mint becsületes hazafi, beránta­tott költséges mulatságokba, a nyilvános és titkos demi monde körülötte zajongott, a jó barátok egy kis jótál­lást kértek, adósságokba verte magát és a kormány szívesen fizetett egy kis „igen”-ért vagy egy kis hallga­tásért és kész — a mameluk. Ezen ember nevét tán a történelem feljegyezte volna — és lett közönséges szavazó­gép. Hivatva volt, de be nem vált a haza kárára. Ezen nő a férjének üdve, gyermekeinek védan­gyala lehetett volna, mint leány, szende kis lény volt, de más ledér nők körébe jutott, kinevették háziasságát, szorgalmát és a­mi ellen a nők legérzékenyebbek, le­nézték a toilettejét. A férj nem gazdag, nem bírja neki a sok toilettet venni, — ő követi a többi nők példáját és ha férje nincs honn, — fogad látogatót, ki kifizeti a toilettet és a család becsületét is megvette. Tudom, hogy most a női, a családi becsület igen közönséges el­dó portéka. És hogy éppen ezen közömbösség minden becsületesség eb­en a társadalmat azzá teszi, a­mi most, egy nagy bűnfészekké. Az asszony, ki férjét megcsalja,­­mert az­tán még romlottak mint ő, szeret mást hát a romlottság kiegyenlittetik), de a nő rosz példát ad gyermekeinek és idegentől származó gyermeket hoz közéjük. A ledér anya, ha leánygyermeke van, azt is ledérségre tanitja és ha fiúgyermeke, az anyát és vele az egész nőnemet megvetni tanitja maga rossz példája ál­tal. Ne gondoljátok, hogy a gyermek nem ért mindent, a gyermek kíváncsi és mindig akad valami cseléd, vagy más valaki, ki a gyermeket felvilágosítja, mit akar a sok bácsi a mamánál. Ezen lány is hivatva volt jó nő, jó anya lenni, de a ledér nők miatt ki nem vált. Nincs veszedelmesebb fiatal leányra és nőre nézve, ki még nem romlott, mint egy ledér nő társasága. Azon nők mégis szivök mélyében szégyenlik rom­lottságukat, iparkodnak, hogy nekik a jobb erényü nő előtt pirulniok ne kelljen, azt is igyekeznek sárba rántani és mennél többet a bűnnek toborzani. Igy még igen sokakat nevezhetnénk meg, kik mind hivatva voltak, de be nem váltak. Hogy az emberi társadalom oly fokra emelked­jék, hogy bűn ne lenne, azt a mostani sülyedés után nem is lehet reményleni, csak huzamos­ idő múlva. Minden ember hivatása az, hogy a bűnt, a nyo­mort, a túlságos fényűzést meggátolja. Ez a mi „hírhedt" gonosz szoczialistáink hiva­tása. Mi egy társadalmat akarunk alkotni, hol min­denki megfeleljen hivatásának. Ez az, a­mi annyi ellen­séget zndít ellenünk, mert a­ki maga bűnös, mindig gyűlöli az erényest. És ha nem fér csábítással hozzánk, ha szilárdak maradunk, üldöz vagy nevetségessé teszi tanainkat, ostoba munkásoknak, lumpoknak, vagy ra­jongóknak neveznek. Egy fiatal német főúr azt mondta, hogy „sokkal nehezebb eltűrni azt, ha a kutyáknak szájkosarat kell hordani, mint a kis ostromállapotot, mely a szoczialis­tákra alkalmaztatik." Hiszen ez csak „durva" munkást súlyt, szegény családapát, ki kiutasittatik, bebörtönöz­tetik és ezek mik ? Csak munkások, legfeljebb valami iró is van köztük. De azok közt főúri mopszli is lehet. Most, kedves olvasóm, elmondottam neked, hogy sokan hivatva vannak, de be nem válnak. És azon re­mén­nyel végzem soraimat, hogy köztünk mindenki beválik, mert a­ki be nem válik, az igazán hozzánk nem is tartozott. J Újra pártviszály. Egy hit, egy elv lelkesít bennünket: az egyenlő­ség elve, a szabadság hite. Zászlónk egy van, azon a zászlón egy szó él, egy eszmét fejezve ki s ezen szó mintha serkentené a csüggedőt, bátorítaná a félénket. Ezen szót ott találjuk a szolgaláncz kinos csörgése közé olvadva, ezen szó ott van a kornak a haladás felé tett minden mozdulatába, ezen szó ott van a riadó kürt har­sonájában, ott az elhaló végső hörgésében, ott van szi­vünkben, lelkünkban, ott van álmainkban, ott van a munkás szerelmes énekében, barczi dalában, ott van elvünkben és ez a szó! „Előre!" Ez a szó a mi jelszavunk. Ez a szó fejezi ki a mi kötelességünket. Egy a kardunk. Fényes kard az, oly fényes, hogy mi pártviszályainkkal nem hogy elvennénk fényéből;

Next