Népszava, 1881 (9. évfolyam, 1–52. sz.)
1881-10-09 / 41. szám
IX. évfolyamMegjelen minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal külső dob-utcza 33. sz. Minden a lap szellemi részére vonatkozó közlemények, valamint hirdetések ide intézendők. Hirdetések jutányosan számíttatnak.41. szám. BvL<3.a.pest, 19S1. októbr 9-én. Előfizetés: Társadalmi és gazdászati néplap. A MAGYARORSZÁGI ÁLTALÁNOS MUNKÁSPÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE. Egész évre . Fél évre . . Negyedévre, Egy hóra . 2 frt. 40 kr. 1 „ 20 „» 60 „ — * 20 „ Egyes példány ára 5 kr. Előfizetéseket minden postahivatal elfogad. Honatyáink verekednek. Magyarország be akarja bizonyítani, hogy nem áll hátrább a czivilizáczióban sem Amerikánál, sem Angliánál, sem Francziaországnál. De még sem vitte annyira és most csak lassan képezi magát arra. Azt még nem láttuk, hogy a parlamentben egy képviselő revolvert vagy bowie knifeot fogott valakire, vagy egymást megöklözte volna, mint ezt Jonathan bátya teszi, még az sem fordult elő, hogy egy képviselőt úgy a levegőben vittek volna ki, mint ez Baudry d'Assonnal vagy Cassagnae Pállal történt és nálunk a képviselők nem oly ökölhősök, mint Bradlaugh, ki egyszerre tizenhét parlamenti és rendőri fogdmeg ellen küzdött, de azért a botrányból Magyarország parlamentumának is jutott elég. A Rohonczy-Várady botrány foglalkoztatja most egész Budapest közönségét. Rohonczy a szabadelvű klubban már jó eleve kijelentette, hogy Váradyt, mihelyt a képviselőházba merészel jönni, inzultálni fogja, erre tehát azoknak, kik Váradyt erőnek erejével a házba be akarják hozni, előre el lehetett készülve lenniük, mert Rohonczyt minden ember úgy ismeri, ki még elébb tesz mint fenyeget, ha pedig fenyeget, akkor fenyegetését bizonyosan teljesíti is. Bármennyiszer szólottunk is lapunkban a párbajról, ezt mindig leghatározottabban kárhoztattuk. Ezúttal azonban Rohonczy nem lévén a kihívó, neki a mi bölcs társadalmi fogalmaink szerint el kellett fogadni a kihívást és megverekednie. De tegyük fel, ha Rohonczy Váradyt elégtétel- és párbajképtelen embernek mondván, el nem fogadja a párbajt, akkor a dolog becsületbíróság elébe kerül és akkor ezáltal, hogy Váradyt párbaj- és elégtételképesnek nyilvánítja, őt egyszersmind rehabilitálják is, mi most, ha azt tekintjük, hogy folyt le a párbaj, meg nem történt, mert Rohonczy Váradynak lábaihoz dobta a pisztolyt, kijelentvén, hogy őt nem tekinti rehabilitáltnak és neki, mint az más párbajoknál, ha annak vége van, van, történni szokott, nem nyújtotta kezét, hanem kocsiba tilt és elhajtatott. Különös az, hogy Várady segédei Rohonczy ez eljárását nem tekintették sértésnek, nem egyedül Várady, hanem maguk irányában is. Ezt a segédeknek, kik annak az ügyét, kinek segédkeznek, némileg magukévá teszik, kell hogy úgy kellett volna tekinteniük. — Ismételve kijelentjük, hogy mi a párbajt minden körülmények közt leghatározottabban kárhoztatjuk, de ez nem akadályozza meg azt, hogy annak szabályait, mint azok c civilizált nemzeteknél meg vannak állapítva, ne ismerjük. Így tehát egy más inzultus boszulatlan maradt. De volt-e párbajnál még egy másik inzultus is, melyről még eddig nem tudjuk, annak tekintetett-e és lesz-e annak még következése, melyet azonban mi a három történt inzultus közt legnagyobbnak tartunk. Ez pedig az, hogy Várady egyik segédje, Ivánka Imre, a párbaj után Rohonczynak egy iratot adott által, mely egy gyalázatos nyilatkozatot foglalt magában és a mely nagyon is magán viseli a valótlanság és mondva csináltság bélyegét. Ivánka az országházban — hová ez az ügy sehogy sem tartozott, — azzal mentegette magát, hogy ő a levél tartalmát nem ismerte. Ezen mentséget alig lehet elfogadni és az nem is hihető, hogy az irat tartalmát nem ismerte, mert mint több hirlap irja, ugyanezt az iratot kinyomás végett több lapnak küldötték a nyilatkozók, de ezek azt tartalma miatt fel nem vették. Igy tehát Ivánka Imre vagy nem mondott valót, ha pedig csakugyan nem ismerte tartalmát, mikép vehetett oly emberektől, kiket lehetetlen, hogy közelebbről ismerjen, egy iratot át, melynek tartalma előtte ismeretlen? Mind a két esetben ő nagyon hibásan cselekedett. Sokan hivatva vannak, de kevesen válnak be nt. Sok szülők kisebb városokban vagy falun gondosan nevelik fiaikat és ha elvégezték az ottani iskolákat, beküldik a fővárosba, hogy legyen mesterember, kereskedő, ügyvéd, orvos, mérnök stb. De hány, különben eszes, jó fiu vész el a fővárosi romlottságban ? Eleinte még az anya könnye, az apa áldása készteti egy kis szorgalomra, de megismerkedik valami más már elromlott baráttal, ez kineveti, mondja, csak egy órára jár, nézd meg a kávéházat stb. A fiú elmegy, megtetszik a mulatság, eleinte csak nézi, de már másodszor odaül a kártyaasztalhoz. Veszt, adósságokba keveredik és a papa, ha birja, kiváltja és fizet érte, ha nem birja, hát ugy él, mint a jó barátok, éppen ugy szedi rá a fiatal jövevényt, mint őtet rászedték. Végre a segéd egy boltból a másikba szegődik, a legény folyton mestert cserél, orvos, ügyvéd, mérnök nagy nehezen leteszi a vizsgát, nagy üggyel bajjal a mama szabad könyörögni érte. Lesz tudatlan prókátor, orvos. Ha a prókátor csak arra való volna, hogy perlekedő atyafiakat vagy szomszédokat képviseljen, ez nem nagy baj volna, akár tudós, akár nem. A mostani birtoklási, örökösödési viszonyok úgy is át fognak alakulni, tarthatatlanok. De sokszor ártatlant alaptalan gyanuvád ellen kell védeni, politikai bűnöst, sajtópöröst, akkor az ügyvédnek nem csak ész és tudomány, de szív és bátorság is kell és honnan vegye azt, ha a kártyaasztal mellett minden jobb érzése kiöletett ? Nincs veszedelmesebb, mint a kártyajáték szenvedélye. Az iszákos ember, ha az italban kicsapong, nemsokára testileg elromlik, előfogja vizsbetegség, delirium tremens, de láttam aggastyánt, ki késő vénségben még reszkető kézzel a kártyát forgatta. És még a tudatlan orvos, az szabadalmazott gyilkos. És mily nagy, mily magasztos az orvos hivatása, szenvedést szüntetni. Az apát gyermekeinek, nőnek férjét, anyának csecsemőjét visszaadni, a szerető anyát leányának megmenteni. Mert bármi kevésre becsülik is egy ember életét a mostani társadalomban, a szerető szívnek, a szerető családnak egy emberélet kincs, melyet elveszteni nem képesek. A mesterlegényből lesz foltozó mester, a segédből zugszenzál, a prókátorból zugizó, financz, irnok, az orvosból borbély, vagy valamely félreeső faluban félig barom-, félig emberorvos, mindezek hivatva voltak, de nem váltak be. Hivatva volna minden képviselő a bonért működni, a nemzet, a nép javára törvényt hozni. Tudom, még a kormánypárt közt is van szív, mely undorral mondja ki az igent a nép-, a nemzetellenes törvényre. De feljött a fővárosba mint becsületes hazafi, berántatott költséges mulatságokba, a nyilvános és titkos demi monde körülötte zajongott, a jó barátok egy kis jótállást kértek, adósságokba verte magát és a kormány szívesen fizetett egy kis „igen”-ért vagy egy kis hallgatásért és kész — a mameluk. Ezen ember nevét tán a történelem feljegyezte volna — és lett közönséges szavazógép. Hivatva volt, de be nem vált a haza kárára. Ezen nő a férjének üdve, gyermekeinek védangyala lehetett volna, mint leány, szende kis lény volt, de más ledér nők körébe jutott, kinevették háziasságát, szorgalmát és ami ellen a nők legérzékenyebbek, lenézték a toilettejét. A férj nem gazdag, nem bírja neki a sok toilettet venni, — ő követi a többi nők példáját és ha férje nincs honn, — fogad látogatót, ki kifizeti a toilettet és a család becsületét is megvette. Tudom, hogy most a női, a családi becsület igen közönséges eldó portéka. És hogy éppen ezen közömbösség minden becsületesség eben a társadalmat azzá teszi, ami most, egy nagy bűnfészekké. Az asszony, ki férjét megcsalja,mert aztán még romlottak mint ő, szeret mást hát a romlottság kiegyenlittetik), de a nő rosz példát ad gyermekeinek és idegentől származó gyermeket hoz közéjük. A ledér anya, ha leánygyermeke van, azt is ledérségre tanitja és ha fiúgyermeke, az anyát és vele az egész nőnemet megvetni tanitja maga rossz példája által. Ne gondoljátok, hogy a gyermek nem ért mindent, a gyermek kíváncsi és mindig akad valami cseléd, vagy más valaki, ki a gyermeket felvilágosítja, mit akar a sok bácsi a mamánál. Ezen lány is hivatva volt jó nő, jó anya lenni, de a ledér nők miatt ki nem vált. Nincs veszedelmesebb fiatal leányra és nőre nézve, ki még nem romlott, mint egy ledér nő társasága. Azon nők mégis szivök mélyében szégyenlik romlottságukat, iparkodnak, hogy nekik a jobb erényü nő előtt pirulniok ne kelljen, azt is igyekeznek sárba rántani és mennél többet a bűnnek toborzani. Igy még igen sokakat nevezhetnénk meg, kik mind hivatva voltak, de be nem váltak. Hogy az emberi társadalom oly fokra emelkedjék, hogy bűn ne lenne, azt a mostani sülyedés után nem is lehet reményleni, csak huzamos idő múlva. Minden ember hivatása az, hogy a bűnt, a nyomort, a túlságos fényűzést meggátolja. Ez a mi „hírhedt" gonosz szoczialistáink hivatása. Mi egy társadalmat akarunk alkotni, hol mindenki megfeleljen hivatásának. Ez az, ami annyi ellenséget zndít ellenünk, mert aki maga bűnös, mindig gyűlöli az erényest. És ha nem fér csábítással hozzánk, ha szilárdak maradunk, üldöz vagy nevetségessé teszi tanainkat, ostoba munkásoknak, lumpoknak, vagy rajongóknak neveznek. Egy fiatal német főúr azt mondta, hogy „sokkal nehezebb eltűrni azt, ha a kutyáknak szájkosarat kell hordani, mint a kis ostromállapotot, mely a szoczialistákra alkalmaztatik." Hiszen ez csak „durva" munkást súlyt, szegény családapát, ki kiutasittatik, bebörtönöztetik és ezek mik ? Csak munkások, legfeljebb valami iró is van köztük. De azok közt főúri mopszli is lehet. Most, kedves olvasóm, elmondottam neked, hogy sokan hivatva vannak, de be nem válnak. És azon reménnyel végzem soraimat, hogy köztünk mindenki beválik, mert aki be nem válik, az igazán hozzánk nem is tartozott. J Újra pártviszály. Egy hit, egy elv lelkesít bennünket: az egyenlőség elve, a szabadság hite. Zászlónk egy van, azon a zászlón egy szó él, egy eszmét fejezve ki s ezen szó mintha serkentené a csüggedőt, bátorítaná a félénket. Ezen szót ott találjuk a szolgaláncz kinos csörgése közé olvadva, ezen szó ott van a kornak a haladás felé tett minden mozdulatába, ezen szó ott van a riadó kürt harsonájában, ott az elhaló végső hörgésében, ott van szivünkben, lelkünkban, ott van álmainkban, ott van a munkás szerelmes énekében, barczi dalában, ott van elvünkben és ez a szó! „Előre!" Ez a szó a mi jelszavunk. Ez a szó fejezi ki a mi kötelességünket. Egy a kardunk. Fényes kard az, oly fényes, hogy mi pártviszályainkkal nem hogy elvennénk fényéből;