Népszava, 1888 (16. évfolyam, 1–53. sz.)
1888-09-16 / 38. szám
Vagy talán arra számítanak, hogy alapító, tiszteletbeli és disztagokat foghatnak, kik majd a »czechet« fizetik? Uramfia, hiszen annyira megy már a pumpolás az ilyen egyletecskék részéről, hogy máris bezárják a kapukat a »diszokleveleket« széthordó deputácziók előtt. Ez nem lehet biztos alap egy sokat igérő segélyegylet számára, mely azért szed díjakat tagjaitól, hogy őket segítse mikor rászorulnak. Ha azt akarják az alapítók, hogy a tagok megszerzett jogai minden megszorítás nélkül tiszteletben tartassanak, ha azt akarják, hogy a tagok több évi befizetés után kijátszva és kiforgatva ne legyenek, akkor legczélszerűbb, ha felhagynak a nagyon is kétes vállalatukkal. A malommunkások pedig jól gondolják meg, mielőtt odarakják be keservesen szereztett filléreiket, mert minden habozás nélkül kimondjuk, hogy a fenntebb vázolt okoknál fogva nincs bizalmunk a malommunkások betegsegélyzőegylete fennállhatásában. A pécsi kiállításról, brassói posztón volt még Tan, hanem rakták áruikat, melyeket esetleg Bécsből is hozathatták. Az ilyesminek valóban nincs értelme és mégis »államdíjjal« lettek kitüntetve (?). Posztókat és szöveteket leginkább az erdélyi gyárak állítottak ki. Ezek közül a legválasztékosabb volt Scherg Vilmos és társa város kollektiója. Képviselve Jer Venczel, Brossek Antal Brassóból, Maczák Segesvárról mosószövetekkel, Scholcze Adolf Nagy-Szebenből és egész Magyarországból egyedül Wesseli Lipót veszprémi posztógyáros állított ki. A posztók és szövetek azt a benyomást tették ránk, hogy sem minőségileg, sem az árakra nézve még korántsem versenyezhetnek Brünn- és Reichenberggel. Szépek voltak azonban a takácsipar termékei. Tiszta és jó munkákat állítottak ki és ez nem csoda, mert a vidéken eddigelé még nagy szerepet játszik ez az iparág, tehát haladásra vannak kényszerítve. A nagy tárlaton elég csecse-becse is volt — Bécsből. Nagy megelégedéssel említhetjük fel a pécsi tanodák (városi, állami, felekezeti és magánintézetek) növendékeinek kiállítását, melyben kiváló helyet foglaltak el a leánynövendékek kézimunkái. A tanulók írásbeli dolgozatai, rajzai, faragványai stb. stb. mindannyian szépek, tiszták és szép haladásról tanuskodók voltak. Ez általában annyit jelent, hogy jó tanerők vezetik az ifjúság nevelésügyét. Még a tanonczmunka kiállításról is kell megemlékeznünk. E tárlaton voltak elég szép munkák, de a legnagyobb részéről bátran mondhatjuk, hogy nem a tanonczok önálló munkái voltak azok és ezt oly feltűnővé tették a rendezők, hogy pl. egy két éves tanoncz nevét illesztették oda egy szekrényre, mely szekrény elkészítése becsületére válna minden mesternek. A mester urak, tudván azt, hogy a tanonczok meglepő haladását az ő érdemüknek szokták betudni, tehát a feltűnésig túlzottak. Nagyjában véve, a kiállítás, mint első kísérlet Pécsett, sikerültnek mondható. A bíráló bizottságok nem is voltak szűkkeblűek. Odaítélték az első díjakat oly munkákért is, melyek azokra igényt nem tarthattak volna, ellenben sok jó és versenyképes munkát az utolsók közé soroztak. Emlegettek okokat is, de spon-Referensval nagy fontosságú képpel kezdődik majd a munka történetének bemutatása. A következő csoport a vadászat eredetét és a művészi izlés első jelentkezését mutatja be; ez ama emberi lények életének rekonstitucziója, kiknek csontvázait Cromagnonban lelték fel. A férfi vállán egy iramszarvas hulláját viszi, fegyvere kőbalta, melynek nyelét egy faág képezi; neje a tűzhelyet készíti el, mialatt mellette fia, egy ifjú ember, az akkor létező, most már kihalt állatok, egy őskori bölény és egy mammuth alakját faragja ki egy darab iramszarvból.. Ezek mellett a harmadik kép az építés eredetére vonatkozik. A kor egy lángeszének eszébe jutott rengeteg kődarabokat helyezni egymás fölé, hogy egy óriási asztalforma tömböt, valamelyik főnök emlékét megörökítő sírhelyet képezzenek, íme az építészet kezdetei. Tudjuk, hogy a kereskedelem, a transakciók már akkor is léteztek. A kövek, melyekből a szerszámok és az ékszerek készültek, gyakran oly fekvőhelyekről eredtek, melyek utólagos feltalálásuktól jelentékeny távolságra estek. Hasonlóképpen e korszakban lett a kutya az ember segítője a vadászaton és csakhamar a nyájak őre is Már is nagy inváziók történtek, melyek hosszan tartó háborúkra engednek következtetni, öldöklő harczokkal, hódításokkal és ez időtől kezdve két különböző fajjal állunk szemben, melyek csontvázait összekeverve találjuk sírjaikban. A magas termetű győző faj, mely alighanem éjszak felől jött és a közép termetű legyőzött faj, melyet az előbbi rabságban tart és munkára kényszerít. Az ember történetének e három fokozata közt igen nagy időközök folytak le. A kronológia messze esik a háromezer évtől, mely a biblia szerint magában foglalná az emberiség teljes történetét. A csiszolt kő korszakában az ember felfedezi a bronzot; a munka történetének egy panorámai képe egy humort mutat be. Látunk itt kemenczéket, olvasztótégelyeket, formákat és oldalt a gyártás termékeit: baltákat, lándzsahegyeket, tőröket, nyaklánczokat, diszítményeket és különféle házi eszközöket. Végre feltalálják a vasat; egy kezdetleges kovácsműhely elé jutunk, mely azonban már érezteti, hogy a vas mily nagy szerepre van hivatva. Ez az első gyártelep. Innentől kezdve a haladás rohamos és csakhamar a gallok előtt állunk; olyanok, mint ahogy Julius Caesar írja le őket. E csoportozatok egyrészt szemeink elé állítják az emberiség kezdeteit, másrészt sejtelmét keltik bennünk ama nagy munkának, melyet az emberiség kifejtett, hogy a jelen czivilizácziónak a kiállítás által bemuttatott magaslatára emelkedjék. A provinczia ipara már természeténél fogva is, a hely- és környékbeli szükségletek kielégítésére szorítkozik. Hatásköre ennél tovább alig terjed, de hivatása is alig kiván más terjedelmet. A vidék ipara ennélfogva csak azon korlátolt téren mozog és mozoghat, melyben sem az előállítás csinosságában, sem a versenyképességben nem mérkőzhetik a nagy városok iparával. És ha mégis kibontakozni kíván szűkre mért kötelékéből és nyilvános tárlaton mutatja be termékeit, hát akkor a jó szándékot és becsületes iparkodást nem vitathatjuk el iparosainktól Ilyen természetű volt a pécsi kiállítás is; a provinczia szükségletei tárultak a szemlélő elé, láthatta mire van szüksége a nem gépekkel dolgozó földmivesnek, mire a vidék többi lakosainak, mire a kis- és középiparosnak és mindez oly szép rendben volt elhelyezve, hogy mindenki megelégedéssel távozott a kiállítás teréről. A kíváncsiság, az érdekközösség felébresztése, a kiállításnak a három megye központján történt rendezése, mely már körül van hálózva vasúttal, meglehetős közönséget vezetett Pécsre. Az idegenek forgalma élénk volt, a kiállítás anyagi sikere elég kedvezőnek mondható, amennyiben mintegy 11 ezer forint bevételi többlet áll a rendező bizottság rendelkezésére. Ezen általános ismertetés után nézzük magát a kiállítást. Hosszúra nem terjedhet refegyátrárátumunk, tehát leginkább azt fogjuk bírálni, ami nem a nézőnek, hanem a bírálónak tűnt a szemébe. A gépiparból találtunk néhány szép darabot, de volt közte elég silány is, melynek az öntése nem olyan volt, amilyent öntödéktől szoktunk várni. Különösen egy régi és nagyobb pécsi gépgyár termékei tűntek fel silányságuk miatt. Kiváló helyet foglaltak el az üveggyárak kiállítása és az annyira dédelgetett majolika, de annyival silányabb volt a ruházat képviselve, egyrészt csekély volta, másrészt minősége miatt. A czipészek kiállítása közt kevés tiszta és megszokott alakú munkát láttunk. Ami ebben feltűnt, az Szijjártó Ferencz szigetvári czipész kollektiója volt „uri bocskor* néven elnevezett lábbeliből. Gondolkodtunk a bocskor czélja felül. Hogy éppen azért viseljük mert bocskor, az még nem lehet czél; ha azonban olcsóbb és tartósabb a többi lábbelinél, vagy talán kényelmesebb a viselése mint a rendes lábbelié, hát akkor helyes az iparkodás. De mikor egy pár bocskornak 5.50—6.50 kr. az ára és tartósságáról s kényelmesebb viseléséről semmi bizonyíték nincs, hát bizony akkor meglehetünk puri bocskor* nélkül is. A kiállított férfi és női ruhák közt egy darabot sem láttunk, amelyre elmondhatnék, hogy tiszta munkák voltak. Holmi gombnélküli mellények, melyeket fentűvel kell egymásra szorítani, vagy egyvarratú naddrágok még nem képeznek haladást Ha provinczia munkák is, de legalább némi izlést és tiszta munkákat vártunk volna, mert, ha a ruházat olyan stádiumban van általán, mint milyen a kiállított darabok voltak, hát nem csodálkozunk, ha a módosabb közönség a nagy városokból fedezi ruházati szükségletet és mellőzi a provincziát. Pécsi jobb nevű szabók általán nem állítottak ki. Beck testvérek kalap-raktára is kép-1 A munka története. A párisi világkiállításnak egyik legérdekesebb részét kétségkívül az a pavillon fogja képezni, melyet a munka történetének szenteltek. A pavillon berendezését, mely a művelődési történelem szempontjából felette érdekes lesz, már meg is állapították. A Trocadero ethnográfiai múzeumának műhelyeiben már nagyban készítik azokat a különböző emberi csoportozatokat, melyeknek az a rendeltetésük, hogy körülvéve a megfelelő díszletektől és eszközöktől, bemutassák a látogatónak az egyes fejlődési korszakokat, úgy, hogy látható lesz az ember előhaladása, amint a mindinkább tökéletesülő eszközök segítségével felküzködik a czivilizáczió mai fokáig. Topnard doktorra bízták a munka történetének egész első részének rekonstituálását, mely az emberrel a földön való megjelenésének idejében, azaz a történelem előtti emberrel foglalkozik. A sorozat természetesen a legrégibb embernél kezdődik, annál, kinek nyomait a legmélyebb földrétegben találták. Az anthropologusok a neanderthai ember” névvel látták el, ama hely után, hol e fossilis maradványokat felelték. A talált csontok alakja után helyreállították az ember eme első őseinek úgy izomzatát, mint arczának valószínű vonásait is. Majd látható lesz annak idején, hogy külsejük hasonlított néhány, Ausztráliában még létező vad fajéhoz. Ez a csoport egy ehhez az első fajhoz tartozó, az idő változásaitól és a levegővel való folytonos, közvetlen érintkezéstől megbarnult bőrű férfit és nőt tüntet fe, amint éppen igyekeznek egy kőtömböt oly módon széttörni hogy éles darabjai baltákul, késekül és vésőkül szolgálhassanak. Ebben van az ipar csirája, viselve volt. Tehát nem saját gyártmányuk. Ezzel a filozófiai szempontból oly rendki „Jó szív" itt és „jó szív" ott. (»Népünnepély« a Dunán). Divatba jött a »jóltevés«, Hiszen ma már ez is divat; Boldog szegény, büszke lehetsz, A »javadért* esznek, isznak. Lakomáznak, dáridóznak, Persze, ettől — szemed iszik, S ez nem minden ... a »jó szivet* Lám, érted a vizre viszik. Te messziről gyönyörködhetsz A ragyogó mesés fényben, Ott, a saját orrod előtt, Hm ... hm .. . hogy elúszott minden . . . Tarka hajók »tündérekkel«, Lágy, andalgó zene szóval, Szép reményid dióhéja Versenyt úszhat a hajókkal. Pezsgő dugasz durrogása, Felharsanó »lelkes» éljen, Mind javadat hirdette ott A »sikerült* ünnepélyen. Szegény ember ... csak szárazon Hagynak mindég a »jó szivek«, Emitt pedig, ne is csodáld: A »jó sziv* a — vizbe esettl... Ovidius.