Népszava, 1889 (17. évfolyam, 1–52. sz.)

1889-06-30 / 26. szám

XVIL évfolyam. Megjelelt minden vasárnap. Társadalmi és közgazdasági néplap. A MAGYARORSZÁGI ÁLTALÁNOS MUNKÁSPÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE. Nevesen «indes van&rnap. iaarkan­ftsb­ég és kiadóhivatal. m kar. hftlaé ««b­ataaa SS. *M.»esóchij«k és késiratok ide küldendők. Budapest, 1889. junius hó 30-án. 26. szám. Eieflaetesi­ est: Égése évre 2 frt 40 kr., fél évre 1 frt 20 kr., negyedévre 60 kr., egy hóra 20 kr. Egyet példány ara 6 kr. Elő­fizetési­ dijak legczélszerű­bben postantalványnyal küldhetők be. . Szünet nélküli sztrájkok. A munka nyílt harczra lépett ismét a tőkével szemben. A steyri fegyvergyár munkásai, a kladnói bányászok, a prágai asztalosok, a velenczei torpedógyár mun­kásai, a brünni szövőmunkások és a mes­sinai pékek egy két hét óta sztrájkolnak. Némely helyen elnyomták a mozgalmat, némely helyen kiegyenlítették és némely helyen még mindig tart a munkaszünet. Az okok azonosak mindenütt. A munka­időt kérik szabályoztatni, bérüket néhány krajczárral javítani kérik, rendesebb munka­viszonyokat akarnak és minden kívánsá­guk oly rettenetes bűn a tőke és csatló­sai előtt, hogy már nem is egyébről, mint a vakmerő munkások kiirtásáról beszélnek. Ami Kladnóban és Steyrben történt, az már túlhaladja a rendfentartásának, tör­vényeit. Az nyílt háború volt fegyveres erővel fegyvertelenekkel szemben. Az a szenvedélyek vad felkorbácsolása az em­beri érzéket vérig sértő boszúvágynak ki­fejezése és az állami tekintélynek a munká­sok előtti könnyelmű aláásása volt. Lövetni a tömeg közé, tömegesen letartóztatni az elégedetlen elemeket, ugyan nem nagy virtusság, de ezzel magát az ügyet nem rendezték. Ki az oka, hogy a sztrájkok általános jelleget látszanak ölteni ? Ki az oka, hogy a közrend és sokszor a közbéke is megzavar­tatik? Persze a legkönnyebb mód minde­zért a munkásokat okozni és köztük keresni a bűnbakot. Könnyű dolog ugyanis a ha­talmat felhívni, hogy a „nyomorult csőcse­lék" szenvedélyét fékezze meg és csináljon rendet, mert veszélyeztetve van minden. A hatalom szívesen engedelmeskedik a köz­véleményt gyártó hírlapoknak és a közrend és közbéke szent nevében halottak és sebe­sültek maradnak az utczán, míg másfelől a börtönök telnek meg a jogukat kereső mun­kásokkal. Hát csakugyan a munkás volna az oka mindennek? Mi azt mondjuk, hogy nem! Igen számos példa van rá, hogy a munkások békességesen tértek vissza abban­hagyott munkájukhoz, ha kívánalmaikat — habár nem is teljes mérvben — teljesí­tették. A munkás még akkor is hoz áldo­zatot, mikor esetleg nem is volna arra kénytelen. Elég eset volt már, ahol a szrájk, az abban résztvevők kívánságának teljes kielégítésével végződhetett volna, de a munkások nem akarták bevárni a sztrájk lefolyását, hanem alkudozásba bocsátkoz­tak és elfogadtak feltételeket a munka foly­tatására. Ez áldozat a munkások részéről. Azért áldozat, mert a fennálló rendezetlen munkaviszonyoknál fogva, nem azt kapja a munkás a­mit megérdemel és ha presz­szióval jobb viszonyokat bír kieszközölni és ebből még enged is, akkor bizonyára áldozatnak kell azt nevezni. Hogy a munkásnak pressziót kell gyakorolnia, annak nem ő az oka. Mért nem rendezik törvényesen a munkafeltétele­ket? Mért engedik át a gyengébbet az erő­sebb önkényének, mikor az csupán egyéni önző czélját keresi, vagyonát szaporítja a munkaerőnek kizsákmányolása által? Ar­ról, hogy a tőkének, a kizsákmányolásnak határt szabjanak, arról, hogy a tőkét áldo­zatra birnák,­­— szó sincs. Az amolyan nebántsvirág, melynek érdeke sokkal maga­sabban áll mint a milliónyi munkáscsalá­doké, és azt az érdeket dédelgetik és meg­védésére a hatalom összes eszközeit moz­gósítják. Védjék meg, de védjék meg a munkást is és mérjenek egyforma mérleg­gel, legyenek legalább igazságosak, ha már humánusak nem akarnak lenni. Mert úgy amint a sztrájkokkal szem­ben viselkednek és mert még a látszatát sem mutatják, hogy a munkásviszonyokat rendezni akarják, a munkás­osztály mos­tani határozott fe­llépését még csak tünet­nek tekinthetik. A szoczializmus létjoga. A »P. Lloyd« czikke folytatólag így szól: A szocziális kérdésben határozott és okszerű lépést tett a Svájcz, midőn az európai hatalma­kat pontosan kijelölt irányba közös pozitív munkára összehívta, és a szoc­iális eszme jelen­legi hatalmának elismerése mellett vall az a tény, hogy a meghívást valamennyi állam elfo­gadta, noha nincs kétség benne, hogy különböző és részben ellentétes okoknál fogva nem egy hatalomra kényelmetlenül s felette ellenszenve­sen hatott, hogy a meghivást ép most kapták s annak elfogadása által épen most kell elismer­niük, miszerint az átható szerves és valódi szo­cziális reformok műve csak most kezdődik s csakis a nemzetközi együttműködés széles alap­ján vezethet ez kedvező megoldásra, talán annál is inkább, mivel épen köztársasági kormány az, mely által a munkának nagyobb méltánylása a szoc­iális kérdés megoldásában, ha nem is elő­ször mondatott ki, de gyakorlatilag mégis elő­ször általa érvényesíttetett. Végre azonban, nyilván feleletképen a kormányoknak küszöbön álló kongressusára, a szocziáldemokráczia is síkra szállott, a­mennyi­ben nyíltabban s tüntetőbben mint valaha, nagy nemzetközi ellenkongressust hívott egybe. De nem elrejtett várromok közé, nem egy kisebb, a nemzetközi közvéleményt alig foglalkoztató állam fővárosába, hanem a modern élet köz­pontjába, egy oly nagy hatalom fővárosába, mely Európa többi hatalmaival szemben daczos s félig ellenséges álláspontra helyezkedett s melynek állami alaptételei Európa többi, vagy egalább az európai államcsalád néhány igen befolyásos tagja által nem tekintetnek barátságos szemekkel. Párisba hivatott egybe e kongres­sus, mely ép az idei nyáron, fontos oknál fogva, megint a »világ fénylő fővárosaként« kezd szere­pelni, s nagyobb nemével a büszkességnek már azért is, mert tudja, hogy e szereplése irigyelte­tik, s nem volt hiány oly irányú kísérletekben melyek e szereplését megakadályozni czélozták. A szocziáldemokratia vezetőinek s képvi­selőinek, az eddigi szokásokkal teljesen ellenté­tes módon rendezett s nyiltan kihivó összejöve­tele oly helyen, melyre több, mint egy oknál fogva az általános figyelem irányozva van, kettőt jelent. Először azt, hogy a szocziáldemok­­rata párt vezetősége a szoc­iális kérdés megol­dásáért a harczot folytatni akarja még a kormá­nyoktól kiinduló törekvésekkel szemben is­vagy tán épen ezen törekvések folytán, nehogy, ezek által az elsőbbséget veszítsék, és másod­szor jelenti azt, hogy bíznak, miszerint a kormá­nyokkal felvett versenyharczot sikeresen foly­tathatják, s mindazáltal a párt bizalmát is megtarthatják. Ez utóbbi esetben különösen nagy súlylyal és érdekkel bír a német szo­czialista vezetők fellépé­se, kik a kongressusra szóló meghívást teljes névaláírá­sukkal látták el. A­hogy a viszonyok jelenleg Németor­szágban állanak, ez nyílt kesztyűdobásnak tekint­hető a kormány elé. A német törvényszékeknek az utóbbi években hozott ítéletei után az alá­írók el lehetnek rá készülve, hogy eltiltott gyülekezetben való részvételre szóló felhívás folytán vád alá helyeztetnek s elitéltetnek, s azonkívül mindazon kellemetlenségeknek ki lesznek téve, melyeket a vizsgálat folyamán a törvény ily esetben megenged. Személyeiknek ezen odaadása a pillanat kritikus természetében leli magyarázatát, melyben nekik szükséges, hogy pártjukat bármily módon összetartsák a törvényhozás által kínált kedvezményekkel szemben, mely kedvezményeket még a kor­mány is csalogatóknak tart, de más­részt ma­gyarázatát leli a szocziáldemokrata párt zászla­jukhoz való változhatlan ragaszkodásában, mely nélkül a vezérek aligha bocsátkoztak volna a nagy és alig elhárító veszélybe. Ebből azonban úgy a kormányok mint a szocziális kitörés által legközelebb veszélyeztett osztályok igen komoly tanulságot meríthetnek, amit büntetés nélkül nem mellőzhetnek. Ez alatt t. i. az értetik, hogy reform­törekvéseikkel ne álljanak meg félúton és nem szabad ezeket összekapcsolniok más szándékkal és alattomos gondolatokkal. Akár­mit gondoljanak is a szocziáldemok­ratikus pártról, azt az egyet beigazolta és külö­nösen a németországi szocziáldemokratia bizo­nyította be, hogy politikailag sokkal érettebb és sokkal iskolázottabb, semhogy más czélokra eszközül használtassa magát, vagy néhány oda­vetett anyagi koncz által lekenyereztesse magát. Az a politika, mely ilyen tévedésbe esik, csak a szocziáldemokrata párt anyagi és erkölcsi gyara­podását, mint egyedüli hatást idézi elő, anél­kül, hogy előnyomulásában a legcsekélyebben is megakadályozná vagy más irányt szabhatna neki. Az a törvényhozás, mely azt keresztül vinni akarja, nem szorítkozhatik a munkásosz­tály nyomorának külső anyagi enyhítésére, ha­nem köteles a nyomor gyökereit szervesen or­vosolni és gyógyítani; mást absolute nem tarthat szem előtt; köteles egyúttal az első helyen a munkást az állam teljes politikai és polgári jogainak birtokosául tekinteni és gon­ 57

Next