Népszava, 1889 (17. évfolyam, 1–52. sz.)
1889-06-30 / 26. szám
XVIL évfolyam. Megjelelt minden vasárnap. Társadalmi és közgazdasági néplap. A MAGYARORSZÁGI ÁLTALÁNOS MUNKÁSPÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE. Nevesen «indes van&rnap. iaarkanftsbég és kiadóhivatal. m kar. hftlaé ««bataaa SS. *M.»esóchij«k és késiratok ide küldendők. Budapest, 1889. junius hó 30-án. 26. szám. Eieflaetesi est: Égése évre 2 frt 40 kr., fél évre 1 frt 20 kr., negyedévre 60 kr., egy hóra 20 kr. Egyet példány ara 6 kr. Előfizetési dijak legczélszerűbben postantalványnyal küldhetők be. . Szünet nélküli sztrájkok. A munka nyílt harczra lépett ismét a tőkével szemben. A steyri fegyvergyár munkásai, a kladnói bányászok, a prágai asztalosok, a velenczei torpedógyár munkásai, a brünni szövőmunkások és a messinai pékek egy két hét óta sztrájkolnak. Némely helyen elnyomták a mozgalmat, némely helyen kiegyenlítették és némely helyen még mindig tart a munkaszünet. Az okok azonosak mindenütt. A munkaidőt kérik szabályoztatni, bérüket néhány krajczárral javítani kérik, rendesebb munkaviszonyokat akarnak és minden kívánságuk oly rettenetes bűn a tőke és csatlósai előtt, hogy már nem is egyébről, mint a vakmerő munkások kiirtásáról beszélnek. Ami Kladnóban és Steyrben történt, az már túlhaladja a rendfentartásának, törvényeit. Az nyílt háború volt fegyveres erővel fegyvertelenekkel szemben. Az a szenvedélyek vad felkorbácsolása az emberi érzéket vérig sértő boszúvágynak kifejezése és az állami tekintélynek a munkások előtti könnyelmű aláásása volt. Lövetni a tömeg közé, tömegesen letartóztatni az elégedetlen elemeket, ugyan nem nagy virtusság, de ezzel magát az ügyet nem rendezték. Ki az oka, hogy a sztrájkok általános jelleget látszanak ölteni ? Ki az oka, hogy a közrend és sokszor a közbéke is megzavartatik? Persze a legkönnyebb mód mindezért a munkásokat okozni és köztük keresni a bűnbakot. Könnyű dolog ugyanis a hatalmat felhívni, hogy a „nyomorult csőcselék" szenvedélyét fékezze meg és csináljon rendet, mert veszélyeztetve van minden. A hatalom szívesen engedelmeskedik a közvéleményt gyártó hírlapoknak és a közrend és közbéke szent nevében halottak és sebesültek maradnak az utczán, míg másfelől a börtönök telnek meg a jogukat kereső munkásokkal. Hát csakugyan a munkás volna az oka mindennek? Mi azt mondjuk, hogy nem! Igen számos példa van rá, hogy a munkások békességesen tértek vissza abbanhagyott munkájukhoz, ha kívánalmaikat — habár nem is teljes mérvben — teljesítették. A munkás még akkor is hoz áldozatot, mikor esetleg nem is volna arra kénytelen. Elég eset volt már, ahol a szrájk, az abban résztvevők kívánságának teljes kielégítésével végződhetett volna, de a munkások nem akarták bevárni a sztrájk lefolyását, hanem alkudozásba bocsátkoztak és elfogadtak feltételeket a munka folytatására. Ez áldozat a munkások részéről. Azért áldozat, mert a fennálló rendezetlen munkaviszonyoknál fogva, nem azt kapja a munkás amit megérdemel és ha preszszióval jobb viszonyokat bír kieszközölni és ebből még enged is, akkor bizonyára áldozatnak kell azt nevezni. Hogy a munkásnak pressziót kell gyakorolnia, annak nem ő az oka. Mért nem rendezik törvényesen a munkafeltételeket? Mért engedik át a gyengébbet az erősebb önkényének, mikor az csupán egyéni önző czélját keresi, vagyonát szaporítja a munkaerőnek kizsákmányolása által? Arról, hogy a tőkének, a kizsákmányolásnak határt szabjanak, arról, hogy a tőkét áldozatra birnák,— szó sincs. Az amolyan nebántsvirág, melynek érdeke sokkal magasabban áll mint a milliónyi munkáscsaládoké, és azt az érdeket dédelgetik és megvédésére a hatalom összes eszközeit mozgósítják. Védjék meg, de védjék meg a munkást is és mérjenek egyforma mérleggel, legyenek legalább igazságosak, ha már humánusak nem akarnak lenni. Mert úgy amint a sztrájkokkal szemben viselkednek és mert még a látszatát sem mutatják, hogy a munkásviszonyokat rendezni akarják, a munkásosztály mostani határozott fellépését még csak tünetnek tekinthetik. A szoczializmus létjoga. A »P. Lloyd« czikke folytatólag így szól: A szocziális kérdésben határozott és okszerű lépést tett a Svájcz, midőn az európai hatalmakat pontosan kijelölt irányba közös pozitív munkára összehívta, és a szociális eszme jelenlegi hatalmának elismerése mellett vall az a tény, hogy a meghívást valamennyi állam elfogadta, noha nincs kétség benne, hogy különböző és részben ellentétes okoknál fogva nem egy hatalomra kényelmetlenül s felette ellenszenvesen hatott, hogy a meghivást ép most kapták s annak elfogadása által épen most kell elismerniük, miszerint az átható szerves és valódi szocziális reformok műve csak most kezdődik s csakis a nemzetközi együttműködés széles alapján vezethet ez kedvező megoldásra, talán annál is inkább, mivel épen köztársasági kormány az, mely által a munkának nagyobb méltánylása a szociális kérdés megoldásában, ha nem is először mondatott ki, de gyakorlatilag mégis először általa érvényesíttetett. Végre azonban, nyilván feleletképen a kormányoknak küszöbön álló kongressusára, a szocziáldemokráczia is síkra szállott, amennyiben nyíltabban s tüntetőbben mint valaha, nagy nemzetközi ellenkongressust hívott egybe. De nem elrejtett várromok közé, nem egy kisebb, a nemzetközi közvéleményt alig foglalkoztató állam fővárosába, hanem a modern élet központjába, egy oly nagy hatalom fővárosába, mely Európa többi hatalmaival szemben daczos s félig ellenséges álláspontra helyezkedett s melynek állami alaptételei Európa többi, vagy egalább az európai államcsalád néhány igen befolyásos tagja által nem tekintetnek barátságos szemekkel. Párisba hivatott egybe e kongressus, mely ép az idei nyáron, fontos oknál fogva, megint a »világ fénylő fővárosaként« kezd szerepelni, s nagyobb nemével a büszkességnek már azért is, mert tudja, hogy e szereplése irigyeltetik, s nem volt hiány oly irányú kísérletekben melyek e szereplését megakadályozni czélozták. A szocziáldemokratia vezetőinek s képviselőinek, az eddigi szokásokkal teljesen ellentétes módon rendezett s nyiltan kihivó összejövetele oly helyen, melyre több, mint egy oknál fogva az általános figyelem irányozva van, kettőt jelent. Először azt, hogy a szocziáldemokrata párt vezetősége a szociális kérdés megoldásáért a harczot folytatni akarja még a kormányoktól kiinduló törekvésekkel szemben isvagy tán épen ezen törekvések folytán, nehogy, ezek által az elsőbbséget veszítsék, és másodszor jelenti azt, hogy bíznak, miszerint a kormányokkal felvett versenyharczot sikeresen folytathatják, s mindazáltal a párt bizalmát is megtarthatják. Ez utóbbi esetben különösen nagy súlylyal és érdekkel bír a német szoczialista vezetők fellépése, kik a kongressusra szóló meghívást teljes névaláírásukkal látták el. Ahogy a viszonyok jelenleg Németországban állanak, ez nyílt kesztyűdobásnak tekinthető a kormány elé. A német törvényszékeknek az utóbbi években hozott ítéletei után az aláírók el lehetnek rá készülve, hogy eltiltott gyülekezetben való részvételre szóló felhívás folytán vád alá helyeztetnek s elitéltetnek, s azonkívül mindazon kellemetlenségeknek ki lesznek téve, melyeket a vizsgálat folyamán a törvény ily esetben megenged. Személyeiknek ezen odaadása a pillanat kritikus természetében leli magyarázatát, melyben nekik szükséges, hogy pártjukat bármily módon összetartsák a törvényhozás által kínált kedvezményekkel szemben, mely kedvezményeket még a kormány is csalogatóknak tart, de másrészt magyarázatát leli a szocziáldemokrata párt zászlajukhoz való változhatlan ragaszkodásában, mely nélkül a vezérek aligha bocsátkoztak volna a nagy és alig elhárító veszélybe. Ebből azonban úgy a kormányok mint a szocziális kitörés által legközelebb veszélyeztett osztályok igen komoly tanulságot meríthetnek, amit büntetés nélkül nem mellőzhetnek. Ez alatt t. i. az értetik, hogy reformtörekvéseikkel ne álljanak meg félúton és nem szabad ezeket összekapcsolniok más szándékkal és alattomos gondolatokkal. Akármit gondoljanak is a szocziáldemokratikus pártról, azt az egyet beigazolta és különösen a németországi szocziáldemokratia bizonyította be, hogy politikailag sokkal érettebb és sokkal iskolázottabb, semhogy más czélokra eszközül használtassa magát, vagy néhány odavetett anyagi koncz által lekenyereztesse magát. Az a politika, mely ilyen tévedésbe esik, csak a szocziáldemokrata párt anyagi és erkölcsi gyarapodását, mint egyedüli hatást idézi elő, anélkül, hogy előnyomulásában a legcsekélyebben is megakadályozná vagy más irányt szabhatna neki. Az a törvényhozás, mely azt keresztül vinni akarja, nem szorítkozhatik a munkásosztály nyomorának külső anyagi enyhítésére, hanem köteles a nyomor gyökereit szervesen orvosolni és gyógyítani; mást absolute nem tarthat szem előtt; köteles egyúttal az első helyen a munkást az állam teljes politikai és polgári jogainak birtokosául tekinteni és gon 57