Népszava, 1894 (22. évfolyam, 1–52. sz.)

1894-01-05 / 1. szám

lesz az övé, amit ő maga kikü­zd és a kifejtendő küzdelem a legjobb biztosíték a kiküzdött ügynek épségben tartására. Az agitácziót és propagandát igen lényegesen elősegíti a pártirodalom, a pártsajtó. És ezen a téren kevés történt a múlt évben. A magyar munkásirodalomból tavaly is megjelent néhány füzet, de a terjesztésnek nagyobb arányokat kellett volna ölteni. A pártsajtó még mindig nem örvendhet ama terjesztésnek, a­minek meg kellene lenni. És ha az agitáczió leghathatósabb eszközét,a nyomtatott betűt, nem hasz­náljuk fel kellő súlylyal, akkor maga az agitáczió is hanyatlik. Igaz, hogy nehéz volt külön magyar szoczialisztikus iro­dalmat teremteni, de elvégre megvan. Az is igaz, hogy a 15 értelmiség tekintetében a magyar köznép a legelhanyagoltabb a föld kerekségén. És ennek nem a népünk az oka, hanem ez az uralkodó osztálynak a bűne. Évszázadokon keresztü­l tartották butaságban ezt a népet és dolgoztattak vele — in­gyen. Hol és mikor tanult volna ez a nép? Hiszen az ural­kodó osztály még most is ezt az állapotot­ óhajtja fentar­tani, mert fél a nép szellemi gyarapodásától, szemének kinyí­lásától. Igaz, hogy ez többé nem sikerülhet; eltemetett kor­szakkal elmosódott állapotnak tekinthetjük, a­minek még csak a maradványai vannak meg. De a­hol a nyomatott betűt még nem értik, a­hová az írás nem be még hatolhat, ott az élő szónak kell működnie. Szóbeli felvilágosítás, magyarázat, nyilvános gyűlések és szű­kebb körű értekezletek az eszközei a még meg nem művelt talaj termékenyítésére. Azoknak a párthíveknek pedig, a­kik az agitácziót a jelzett eszközökkel terjesztik, a pártvezetőség tartozik az anyagot szolgáltatni. És eddig tette is és fogja tenni ezután is, a szükséglet követelményei szerint. Az agi­tac­ionális eszközök között nem áll utolsó helyen maga a Népszava. Lapunk, a munkások lapja, immár a 22-dik év­folyamát kezdi meg. És ha meggondoljuk a lefolyt 21 év alatt kifejtett tevékenységét e lapnak, hát akkor elmondhat­juk, hogy nem hiába írták, nem hiába terjesztették és igazán missziót teljesített. Magyarországon szoczialista munkásmoz­galmat teremtett! De most már szaklapjaink is vannak, vi­déken is vannak lapjaink, melyek együttvéve a szocziál­demokráczia elveit szolgálják és közreműködnek a magyar­országi proletárság osztálytudatának felébresztésére és fejlesz­tésére. Nehéz, de lélekemelő, kedves munka! És így a küz­delmi eszközök szaporításával könnyebb maga a küzdelem is,­­ de nem szabad pihenni, hanem folytatni a harczot a proletárság igazságos és jogos ügye mellett. És ha némi megnyugvással, némi öntudattal is tekinthetünk vissza a lefolyt évre, hogy annyira, a­mennyire, az adott , körülmények közt teljesítettük kötelességünket, nem szabad szem előtt tévesztenünk még sem azt a körülményt, hogy a szerzett újabb tapasztalatok és a közviszonyok alakulása mel­lett többet kell tennünk ez évben. Előttünk az út ki van jelölve és ezzel a cselekvés iránya is meg van határozva. Tegyünk fogadalmat, hogy küzdeni fogunk, küzdeni folyton, míg a proletárság megváltását ki nem vívjuk, míg a munkásosztály kiszabadulása a közgazdasági és politikai járomból ténynyé nem válik, míg az emberiség el nem jut az ő rendeltetésé­hez , az általános jóléthez és boldogsághoz. Ezzel a meggyőződéssel, ezzel az elvvel és a czéltuda­tos küzdelem sikerébe vetett bizalommal léptünk át az újévbe, készen a harcz folytatására és kiküzdésére. nyilvánosságra hozassék, hogy a közönségnek az a része, a mely talán még hive amaz embereknek, tovább félre ne vezettessék s végül, hogy ezek az emberek leálczáztassanak s olyanoknak mutattassanak be, a mik mindig voltak: üzletszerű szédel­gőknek. Budapest, 1893. decz. 31. Barachos Péter, Vaillant János, Imbriani István. Egy szózat. Hogy mit fog felelni a „Magyar Újság" erre a nyilatko­zatra, az az ő dolga. Egy dolog azonban nyilvánvaló a nyilatko­zatból, hogy nemcsak a" mi fejünk fáj a Magyar Újság körüli üzelmek miatt, hogy nem mi találtuk ki ezt a heczczet Fenyvesi és társainak boszantására, hanem a közönség jelentékeny részének nézeteit tolmácsoltuk. Bizonyítja egyébként a mind nagyobb mérveket öltő korrup­cziót az a szózat is, melyet egy szépirodalmi, kritikai és művé­szeti hetilap bocsátott ki*) s melyben szó szerint ezt olvassuk: „ . . . soha a magyar Helikon tájain a személyes érdekek oly szemérmetlenül nem járkáltak, mint manapság. A zsibvásár éktelen zaja, az egyéni önzés lármás szava hullik ki csaknem minden irodalmi bokorból. Uj és uj kottém­ák keletkeznek ujabb és leg­újabb érdekek szolgálatában, melyeknél az irodalom nem czél, ha­nem csupán eszköz a közönség kizsákmányolására. Szép velin papiroson a pornografia ocsmányságai hivalkodnak oly lapok hasáb­jain, melyek magukat szépirodalminak mondják. Mások a személyes kultusz ápolásából keresik szolgai kenyerüket s vannak ismét olyanok, kik esetről-esetre minden érdekkörrel hajlandók kaczér­kodni és intimus viszonyt szőni, ha abból haszon hárul reájuk. * De tegyük egy kissé félre a tréfát, hagyjuk abba­ a paródiát s beszéljünk e helyett komolyan. Nehéz ugyan a Magyar Újságot komolyan venni, de lehetetlen elhallgatnunk egyet-mást. A Magyar Újság m. évi deczember 28-án kelt számában folytatja „szenzácziós leleplezéseit" a magyar szoczialistákról. De nem a szoczialistákról beszélt, hanem ismét a munkás betegse­gélyző-pénztárról, de míg első „leálc­ázása" alkalmával azt akarta bizonyítani, hogy e pénztárban szoczialisztikus üzelmek folynak, most azt leplezi le, hogy e pénztár emberei csak talmi-szo­czialisták. Nekünk semmi közünk­­sincs a betegsegélyző-pénztárhoz, vagy annak embereihez. Hogy ezek mit felelnek a Magyar t­j­ságnak, vagy hogy egyáltalán érdemesnek találják-e a sajtó e hitvány kinövésével foglalkozni, az tisztán az ő dolguk. Hogy ők tiszta szoczialisták-e, vagy csak üzletszerű­ek, arról majd mi ítélünk akkor, ha ennek eljön az ideje. Azonban furcsának ta­láljuk, hogy éppen a „Magyar Újság" hozza fel az elvekkel való üzérkedést s eszünkbe jut a paraszt mondás: „csulya, ha a bajba köhög". Mert tudjuk, hogy éppen a Magyar Újság főembere — Fenyvessy Ferencz — annak idején azért lett mérsékelt ellenzéki, mert máskép mandátumhoz nem juthatott, mikor *) Lásd a „Budapesti Hírlap " m. é. 3­0. számában. Anarchisták és rendőrspiczlik. Dinamit és felrobbant bombák füstjével telt meg a levegő. A napilapok állandó rovatot nyitottak a dinamitnak s a naponta megújuló iszonyatos merényletek hireivel ijesztgetik a szegény nyul­szivp nyárspolgárokat. Mi szoczialisták már többször elmondtuk véleményünket az anarchizmusról. Gyűléseinken, valamint lapjainkban erélyesen tilta­koztunk az ellen, hogy bennünket egy kalap alá vonjanak az anar­chistákkal ; de elmondtuk azt is, hogy az anarchia a mai társadalmi rendnek a szüleménye és hogy az anarchisták egy része hóbortos emberekből, másik része pedig rendőrspiczlikből áll. Hogy feltevésünkben nem csalódtunk, azt számtalan eset bi­zonyítja, de különösen a Barcelonában történt és a mati­l­­­d­i képviselőház ellen tervezett bombamerénylet lesujtóan kompro­mittálja a rendőrséget és egyátalán a burzsoázia kormányait. Az elfogott anarchisták vallomása szerint kitűnt, hogy a Lyceum-szín­házban elkövetett és a madridi képviselőház ellen előkészített bom­­bamerényletek főtervezője és a bombák készítője egy a rendőr­ség szolgálatában álló egyén volt. A rendőrség nagy zavarban van. Keresett anarchistákat és talált f elvetemedett rendőrspiczliket. És e rendőrspiczlik egyike nem más, mint a kivégzett Ravach­ol egyik barátja és munkatársa, az anarchisták között jó hírnévnek örvendett Munoz, ki Vai 11 an 11 a 1, a franczia kamara bombamerénylejével is jó lábon állt. Munoz a tárgyalás alkalmával kijelentette, hogy ő mint agent provokateur szerepelt, a beugrasztott anarchistáknak ő szállí­totta a bombákat, ő tervezte a merényleteket és ezt a rendőrfőnök és egy magas állású államférfiú határozott kívánságára tette. Sőt a rendőrfőnök biztosította őt, hogy akármit csinál, bántódása nem lesz. Munoz csak a magasrangú gazemberek parancsait teljesítette, kiszemelt néhány fanatikus bolondot, barátságot kötött Ravachollal, a gyilkossal és így szőtte titkos terveit. A beugrasztott szerencsét­lenek meglakolnak és az igazi gyilkosok kikerülik a büntetést, sőt gyakran még érdemjeleket is kapnak. De mi czélja lehet rendőrfőnököknek és magasrangú államfér­fiaknak, hogy ily ocsmány bűntetteket követtessenek el? A politikai merényleteknek kétféle czélja van. Tudvalevő, hogy Szóval a czivilizáczió tüzének piszkos karmát sütű­n látjuk szét­hullani a merre csak a szem tekint. A helyzetet azonban ennek daczára nem tarthatjuk teljes­séggel vigasztalannak. Számos jelenség enged arra következtetést vonni, hogy az irodalmi kalózság napjai meg vannak számlálva". Hallják, urak, az önök napjai meg vannak számlálva! Azt hisszük, hogy e két, nem a mi, hanem a legközvetle­nebbül érdekelt közönség köréből vett nyilatkozat után felesleges minden további polémia.

Next