Népszava, 1894 (22. évfolyam, 1–52. sz.)
1894-01-05 / 1. szám
lesz az övé, amit ő maga kiküzd és a kifejtendő küzdelem a legjobb biztosíték a kiküzdött ügynek épségben tartására. Az agitácziót és propagandát igen lényegesen elősegíti a pártirodalom, a pártsajtó. És ezen a téren kevés történt a múlt évben. A magyar munkásirodalomból tavaly is megjelent néhány füzet, de a terjesztésnek nagyobb arányokat kellett volna ölteni. A pártsajtó még mindig nem örvendhet ama terjesztésnek, aminek meg kellene lenni. És ha az agitáczió leghathatósabb eszközét,a nyomtatott betűt, nem használjuk fel kellő súlylyal, akkor maga az agitáczió is hanyatlik. Igaz, hogy nehéz volt külön magyar szoczialisztikus irodalmat teremteni, de elvégre megvan. Az is igaz, hogy a 15 értelmiség tekintetében a magyar köznép a legelhanyagoltabb a föld kerekségén. És ennek nem a népünk az oka, hanem ez az uralkodó osztálynak a bűne. Évszázadokon keresztül tartották butaságban ezt a népet és dolgoztattak vele — ingyen. Hol és mikor tanult volna ez a nép? Hiszen az uralkodó osztály még most is ezt az állapotot óhajtja fentartani, mert fél a nép szellemi gyarapodásától, szemének kinyílásától. Igaz, hogy ez többé nem sikerülhet; eltemetett korszakkal elmosódott állapotnak tekinthetjük, aminek még csak a maradványai vannak meg. De ahol a nyomatott betűt még nem értik, ahová az írás nem be még hatolhat, ott az élő szónak kell működnie. Szóbeli felvilágosítás, magyarázat, nyilvános gyűlések és szűkebb körű értekezletek az eszközei a még meg nem művelt talaj termékenyítésére. Azoknak a párthíveknek pedig, akik az agitácziót a jelzett eszközökkel terjesztik, a pártvezetőség tartozik az anyagot szolgáltatni. És eddig tette is és fogja tenni ezután is, a szükséglet követelményei szerint. Az agitacionális eszközök között nem áll utolsó helyen maga a Népszava. Lapunk, a munkások lapja, immár a 22-dik évfolyamát kezdi meg. És ha meggondoljuk a lefolyt 21 év alatt kifejtett tevékenységét e lapnak, hát akkor elmondhatjuk, hogy nem hiába írták, nem hiába terjesztették és igazán missziót teljesített. Magyarországon szoczialista munkásmozgalmat teremtett! De most már szaklapjaink is vannak, vidéken is vannak lapjaink, melyek együttvéve a szocziáldemokráczia elveit szolgálják és közreműködnek a magyarországi proletárság osztálytudatának felébresztésére és fejlesztésére. Nehéz, de lélekemelő, kedves munka! És így a küzdelmi eszközök szaporításával könnyebb maga a küzdelem is, de nem szabad pihenni, hanem folytatni a harczot a proletárság igazságos és jogos ügye mellett. És ha némi megnyugvással, némi öntudattal is tekinthetünk vissza a lefolyt évre, hogy annyira, amennyire, az adott , körülmények közt teljesítettük kötelességünket, nem szabad szem előtt tévesztenünk még sem azt a körülményt, hogy a szerzett újabb tapasztalatok és a közviszonyok alakulása mellett többet kell tennünk ez évben. Előttünk az út ki van jelölve és ezzel a cselekvés iránya is meg van határozva. Tegyünk fogadalmat, hogy küzdeni fogunk, küzdeni folyton, míg a proletárság megváltását ki nem vívjuk, míg a munkásosztály kiszabadulása a közgazdasági és politikai járomból ténynyé nem válik, míg az emberiség el nem jut az ő rendeltetéséhez , az általános jóléthez és boldogsághoz. Ezzel a meggyőződéssel, ezzel az elvvel és a czéltudatos küzdelem sikerébe vetett bizalommal léptünk át az újévbe, készen a harcz folytatására és kiküzdésére. nyilvánosságra hozassék, hogy a közönségnek az a része, a mely talán még hive amaz embereknek, tovább félre ne vezettessék s végül, hogy ezek az emberek leálczáztassanak s olyanoknak mutattassanak be, a mik mindig voltak: üzletszerű szédelgőknek. Budapest, 1893. decz. 31. Barachos Péter, Vaillant János, Imbriani István. Egy szózat. Hogy mit fog felelni a „Magyar Újság" erre a nyilatkozatra, az az ő dolga. Egy dolog azonban nyilvánvaló a nyilatkozatból, hogy nemcsak a" mi fejünk fáj a Magyar Újság körüli üzelmek miatt, hogy nem mi találtuk ki ezt a heczczet Fenyvesi és társainak boszantására, hanem a közönség jelentékeny részének nézeteit tolmácsoltuk. Bizonyítja egyébként a mind nagyobb mérveket öltő korrupcziót az a szózat is, melyet egy szépirodalmi, kritikai és művészeti hetilap bocsátott ki*) s melyben szó szerint ezt olvassuk: „ . . . soha a magyar Helikon tájain a személyes érdekek oly szemérmetlenül nem járkáltak, mint manapság. A zsibvásár éktelen zaja, az egyéni önzés lármás szava hullik ki csaknem minden irodalmi bokorból. Uj és uj kottémák keletkeznek ujabb és legújabb érdekek szolgálatában, melyeknél az irodalom nem czél, hanem csupán eszköz a közönség kizsákmányolására. Szép velin papiroson a pornografia ocsmányságai hivalkodnak oly lapok hasábjain, melyek magukat szépirodalminak mondják. Mások a személyes kultusz ápolásából keresik szolgai kenyerüket s vannak ismét olyanok, kik esetről-esetre minden érdekkörrel hajlandók kaczérkodni és intimus viszonyt szőni, ha abból haszon hárul reájuk. * De tegyük egy kissé félre a tréfát, hagyjuk abba a paródiát s beszéljünk e helyett komolyan. Nehéz ugyan a Magyar Újságot komolyan venni, de lehetetlen elhallgatnunk egyet-mást. A Magyar Újság m. évi deczember 28-án kelt számában folytatja „szenzácziós leleplezéseit" a magyar szoczialistákról. De nem a szoczialistákról beszélt, hanem ismét a munkás betegsegélyző-pénztárról, de míg első „leálcázása" alkalmával azt akarta bizonyítani, hogy e pénztárban szoczialisztikus üzelmek folynak, most azt leplezi le, hogy e pénztár emberei csak talmi-szoczialisták. Nekünk semmi közünksincs a betegsegélyző-pénztárhoz, vagy annak embereihez. Hogy ezek mit felelnek a Magyar tjságnak, vagy hogy egyáltalán érdemesnek találják-e a sajtó e hitvány kinövésével foglalkozni, az tisztán az ő dolguk. Hogy ők tiszta szoczialisták-e, vagy csak üzletszerűek, arról majd mi ítélünk akkor, ha ennek eljön az ideje. Azonban furcsának találjuk, hogy éppen a „Magyar Újság" hozza fel az elvekkel való üzérkedést s eszünkbe jut a paraszt mondás: „csulya, ha a bajba köhög". Mert tudjuk, hogy éppen a Magyar Újság főembere — Fenyvessy Ferencz — annak idején azért lett mérsékelt ellenzéki, mert máskép mandátumhoz nem juthatott, mikor *) Lásd a „Budapesti Hírlap " m. é. 30. számában. Anarchisták és rendőrspiczlik. Dinamit és felrobbant bombák füstjével telt meg a levegő. A napilapok állandó rovatot nyitottak a dinamitnak s a naponta megújuló iszonyatos merényletek hireivel ijesztgetik a szegény nyulszivp nyárspolgárokat. Mi szoczialisták már többször elmondtuk véleményünket az anarchizmusról. Gyűléseinken, valamint lapjainkban erélyesen tiltakoztunk az ellen, hogy bennünket egy kalap alá vonjanak az anarchistákkal ; de elmondtuk azt is, hogy az anarchia a mai társadalmi rendnek a szüleménye és hogy az anarchisták egy része hóbortos emberekből, másik része pedig rendőrspiczlikből áll. Hogy feltevésünkben nem csalódtunk, azt számtalan eset bizonyítja, de különösen a Barcelonában történt és a matildi képviselőház ellen tervezett bombamerénylet lesujtóan kompromittálja a rendőrséget és egyátalán a burzsoázia kormányait. Az elfogott anarchisták vallomása szerint kitűnt, hogy a Lyceum-színházban elkövetett és a madridi képviselőház ellen előkészített bombamerényletek főtervezője és a bombák készítője egy a rendőrség szolgálatában álló egyén volt. A rendőrség nagy zavarban van. Keresett anarchistákat és talált f elvetemedett rendőrspiczliket. És e rendőrspiczlik egyike nem más, mint a kivégzett Ravachol egyik barátja és munkatársa, az anarchisták között jó hírnévnek örvendett Munoz, ki Vai 11 an 11 a 1, a franczia kamara bombamerénylejével is jó lábon állt. Munoz a tárgyalás alkalmával kijelentette, hogy ő mint agent provokateur szerepelt, a beugrasztott anarchistáknak ő szállította a bombákat, ő tervezte a merényleteket és ezt a rendőrfőnök és egy magas állású államférfiú határozott kívánságára tette. Sőt a rendőrfőnök biztosította őt, hogy akármit csinál, bántódása nem lesz. Munoz csak a magasrangú gazemberek parancsait teljesítette, kiszemelt néhány fanatikus bolondot, barátságot kötött Ravachollal, a gyilkossal és így szőtte titkos terveit. A beugrasztott szerencsétlenek meglakolnak és az igazi gyilkosok kikerülik a büntetést, sőt gyakran még érdemjeleket is kapnak. De mi czélja lehet rendőrfőnököknek és magasrangú államférfiaknak, hogy ily ocsmány bűntetteket követtessenek el? A politikai merényleteknek kétféle czélja van. Tudvalevő, hogy Szóval a czivilizáczió tüzének piszkos karmát sütűn látjuk széthullani a merre csak a szem tekint. A helyzetet azonban ennek daczára nem tarthatjuk teljességgel vigasztalannak. Számos jelenség enged arra következtetést vonni, hogy az irodalmi kalózság napjai meg vannak számlálva". Hallják, urak, az önök napjai meg vannak számlálva! Azt hisszük, hogy e két, nem a mi, hanem a legközvetlenebbül érdekelt közönség köréből vett nyilatkozat után felesleges minden további polémia.