Népszava, 1904. december (32. évfolyam, 147–159. sz.)

1904-12-01 / 147. szám

1904. deczember 1. NÉPSZAVA. hasonszőrű bizalmi nyilatkozatok, azt ki­derítette egy levél, amelyet Gulner olva­sott fel. A levél leleplezése szerint beren­delték és megfizették a hivatalnokokat a Tisza-bizalom megszavazására. A telivér magyar írás ugyan csak a jegyzőkről szól, ha szólhatna akár másokról, az összes állami és megyei alkalmazottakról is. Kü­lönben ez a szövege: Nagyon bizalmas! Kedves kortárs! A hétfői megyei közgyűlésen a szövetkezett ellenzék támadást intéz a kormány ellen. Köz­ismeretes előtted az a kiváló jóakarat, melylyel a kormányelnök úr a községi jegyzők iránt visel­tetik és bizonyára rut hálátlanság volna részünk­ről, ha mi őt ezen nehéz perczeiben nem támogat­nánk, ezzel is bizonyságot tennénk arról az igaz megbecsülésről, melyet vármegyénk intéző körei tőlünk bizonyára megérdemelnek. Felkérünk tehát, hégy szíves a hétfői megyei közgyűlésen meg­­jelenni, sőt mindazokat, kiket pártunk részére biz­tosíthatsz, a közgyűlésre behozni és szavazataitok­kal bennünket támogatni. Amennyiben pedig ez esetleg anyagi áldozatodba kerül, hétfőn számládat ki fogjuk egyenlíteni. Mindenesetre tartsad ezen leve­lemet teljesen titokban, hogy avatatlanok arról tudo­­mást ne szerezzenek. Budapest, 1904. november 26. Szegedi Albert, Kovács Gyula, Bitskey Gyula. A leleplezés után természetesen óriási volt a felháborodás „Gazság" és „alávaló­ság" csak a szelídebb fajta közbekiáltások közé tartoztak. Értjük és osztjuk a felháborodást. A közhangulat kifejezésének ilyen meghami­sítása csakugyan gazság és csakugyan alávalóság. Megértjük az ellenzéket, mi­kor a kormánypárti lélekvásár ellen fel­zúdulnak. Rokonérzésünket egyedül az a különösség zavarja, hogy az ellenzék csak a kormánypárti jegyzők „fuvarpénze" ellen tiltakozik, míg a választók „fuvarpénz"-zel való megveszteget­ését törvényesnek és tisz­tességesnek tekinti. Pedig idestova ez is aktuális lesz. Az új bárók és új főrendek százezreiből min­denféle megvesztegetésre telni fog. Különben a főispán megígérte a megye­gyűlésen, hogy vizsgálatot indít. Aznap a szabadelvű értekezlet a vizsgálatot fölös­legesnek nyilvánította ugyanazon főispán jelenlétében. Nem nehéz megjósolni, hogy mit fog kideríteni a vizsgálat, ha ugyan megtartják. Annyi így is, úgy is kiderül, hogy a vesztegetés nálunk bevett és meg­szokott közerkölcs. Hát pedig vizsgálat nélkül is tudjuk. Tisza-módszer No. 2. A magyar „parlamentarizmus" ugy lát­szik dicsősége tetőpontján áll Tisza ő exczellencziájának kegyelméből. A „par­lamentarizmus védelme" a miniszterelnök jelszava, s e jelszó révén kissé különös parlamentvédésre érzi hivatottnak magát. A magyar Plehve összefogatott vagy 42 darab esendőr őrmestert a javából. Csupa pinczehelyi és élesdi hősök, baromerősre hizlalt izomtömegek, válogatott akrobaták és a paraszttal a bánásá­ban kitűnt daliák. Ad nekik 750 forintot, persze nem a maga, de az állam pénzéből, csináltat nekik teremszalgai uniformist és akkora kertyűt, amekkora czipőt is kevés ember visel. Ezt a 42 drabantot odaállítja az elnök köré, akinek intésére bármelyik képviselőt kötelesek kidobni a Dániel-javaslat értel­mében. Fegyvert­ávüt nem viselnek. A belső zsebekből azonban az is előkerülhet. No végre! Végre egy argumentum, amely minden tökf­ejűvel beláttatja, hogy Tisza a parlamentarizmust védi és ötletes ember. Végre egy eszköz, amely egyszer­s mindenkorra véget vet minden frivol kísérletnek, amely a miniszteri akarat út­jában áll. Végre meg van mentve a par­lamentarizmus, amelynek minden ellensé­gére negyven darab czirkuszi díjbirkózó veti rá magát, mint a vérebek serege egy jámbor tehénre. íme, ujabb adalék Tisza általános mű­velt­ségéhez. Milyen jól ismeri a világtör­ténelmet! Különösen az orosz históriában mekkora jártassága van! Ha jól emlék­szünk, Katalin volt !az a czárnő, akitől Tisza kapta a parlamenti argumentumok ezen legstilszerű­bbjét. Ő hivatott össze valami rendi parlamentet, amely akaratával ellen­kezőt határozott. Tisza mintaképe erre egyszerűen szétkanc­suk­áztatta az egész társaságát. Punktum. Tisza még külön egyenruhát is csináltat a kozákjainak. Szép tőlé. Annyi bizonyos, hogy ha ez népkép­viselőkön éznék meg, akkor a 84 csend­őrök­öllel szemben százezer munkásököl emelkednék és pedig nem üresen. Így azonban ... — Mán hogy a fizetés irányában érti komám ? — Hát igen. Tudja, csak éppen ki keri egészíteni 1 forintra. A tekintetes urnák nem sok, de rajtam nagyot lendítene. — Maga dolga — teszi hozzá a kőmű­ves. — Mán én csak ha magának volnék, megtenném. — Hátha nem kapná meg? — Akkor . . . akkor nem dolgoznék, sztrájkolnék. Mi a hét ördögöt csinálnék mást? .... Másnap délelőtt hazajött a tekintetes ur. Most már három napja, hogy odavolt valahol külországban. Mikor már bent ült az irodában, Lőrincz bekopogtatott hozzá. Alázatosan mondja: — Tekintetes uram, egy kérésem volna, ha meghallgatná. A tekintetes úr türelmetlenül int, hogy gyorsan adja elő kérését, röviden, hamar. Lőrincz elmondja bajait, családi körül­ményeit, szomorú sorsát. De a farbával csak nehezen rukkol ki. — Rendnek fizetésemelés kell. Ezt egy szóból is megmondhatta volna — türel­metlenkedik a tekintetes ur. Pedig most romkor kopogtat. Rosszul megy az üzlet, nem fizethetek többet. Punktum. Elmehet. Az öreget ha jól pofon verték volna, nem esett volna olyan rosszul neki, mint e rideg elutasítás. Még csak nem is kér­dezi a tekintetes ur, hogy mennyi fizetés­jobbítást akar. Hanem csak, hogy nincs, így fizetik ki a szegény embert. Fogta a kalapját és a patikán keresztül kiment az utczára. A segéd, amint meg­látta, utána kiáltotta: — Hova megy, Lőrincz ? Jöjjön csak vissza. Hozzon nekem egyúttal két tra­bukót. De Lőrincz már messze jár a patiká­tól. Bánja is ő a segéd úr­­rabukóját, meg mindenét. Amint benyit a házba, az anyjuk épen teszi fel a krumplit főni. Csak úgy me­reszti a szemeit, mikor megpillantja a be­lépő Lőrinczet. — Mi ütött kendbe, hogy ilyenkor is hazasétafikál? — Semmi — mondja Lőrincz —, stráj­kolok ... — Mi a fityfkringós fenét csinál kend? — ismétli megint az asszony. — Hát strájkulok. Nem mondom ? ... Az asszony megáll egy kissé gondol­kozni Hirtelen feleszmél: — Hát az istennyila nem üti meg ken­det, de még azt is, aki erre tanította?! Hogy a pokolbéli sátányok lovagoljanak a hátán a másvilágra, aki kendet erre az istentelenségre tanította. Jaj az én jó lelkemnek ; elkárhozunk mindnyájan, hogy már az én uram is a bűn utjára tér . . . — Hát nem bűn ez, asszony. A kőmives koma is strájkolt most egy esztendeje, még­se kárhozott el. Olyan böcsületes em­ber, mint más. — Jaj, jaj — sipákol az asszony — így megrontani az embert. Hej, csak kerüljön elém az a vén akasztófára való Vékás, az a kőmives. Szűz Máriámra esküszöm, hogy kikaparom a szemét. A plébános úr is mondta a tavaszon a szószékről, mikor a gőzös­ vezetők, meg igazitok strájkoltak, még az ivadékaik is harmadíziglen hogy elkárhoznak. Szóval Lőrincz koma nagy bajba került. Az asszony ki nem fogyott a pörölésből. Még az ebédet is csak úgy immel-ámmal tálalta fel. Mintha idegennek adta volna. Délután már nem volt előtte megállása Lőrincznek. Ki is ment ebéd után a fél­szerbe és ott motozott valamit. A ráérő ember mindig talál valami tenni-venni valót. — Ihol­la — mondja Lőrincz — csi­nálok egy gyümölcsszedő széket. Már úgyis érik a szilva. Legalább evvel is kedvét keresem az asszonynak. Estefelé kész lett a szék. Úgy össze volt állítva, akárcsak asztaloskézből került volna ki. Beviszi az asszonynak, aki éppen a konyha földjét mázolja. De majdnem megjárta, mert ha véletlenül nem sikerül neki félre ugrani, a lóganós mázoló rongy az ő fejét éri. —­ Má, hogy ez asszony csak nem tud nyugodni — mondja magában és kiballag az utczasarokra. Várja a kőművest, aki estenden erre szokott hazafelé menni. Jön is nemsokára Vékás, a kőműves. Czipeli a hátán a nagy fene szerszámos zsákot. Már messziről mosolyog, ahogy meglátja Lőrinczet. 3. oldal Külföld a sztrájkrendeletekről. A németországi szakegyletek központi értesítője, a „Correspondenzblatt" lefordítja a Tisza-kormány két sztrájk­rendeletét, amelyekhez következő megjegyzéseket fűzi: A két rendelet jellemzi a magyar kormány egész tehetetlenségét a tömeges sztrájkokkal szemben. Az a kormány, amely a vasutasok sztrájktanyáját katonasággal oszlatta szét s a legutóbbi alkot­mányszegésénél lelkifurdalás nélkül túltette magát a nemzet alkotmányos jogain, az uszítók minden lármája daczára is kénytelen az általa gyűlölt sztrájkokat, mint a gazdasági élet természetes jelenségeit elismerni, mert képtelen arra, hogy el­tiltsa. A kormány eme beismerése értékkel bír a magyar munkásságra. A sztrájkot teljesen jogos cselekménynek mondja a vállalkozókkal szemben, amelyek eddig megszokták, hogy minden bérhard­ozot zendülésnek és lázadásnak tekintsenek s ahelyett, hogy annak nyugodt lefolyását bevárnák, azt minden rendelkezésre álló eszközzel elnyom­ják. A munkások önbizalmának növekedni kell, ha a munkabeszüntetést jogosnak tudják. De a szép frázisok s a jog elismerése a papíro­son nem fogják félrevezetni a munkásokat, a két rendelet valódi tartalmát illetőleg, amely a jogos­nak elismert sztrájkokat kerülő úton akarja lehe­tetlenné tenni. Minden egyes munkás szerződés­szegését ki kell fürkészni és bíróilag üldözni. A munkaadók megkárosítását, a sztrájktörők kény­szerítését a csatlakozásra igyekeznek majd fel­deríteni és szigorúan büntetni. S nemcsak a hatóságok lesznek utasítva, hogy szigorúan járja­nak el, hanem a kormány egyenes felhívást intéz spiczli- és denuncziáns-szolgálatra, hogy a ható­ságokat a kutatásban támogassák. Valóságos hajszák vannak kilátásban oly „elemekre, amelyek a munkásokat törvénytelenségekre csábítják", vagyis a sztrájkvezetőkre s a miniszterelnök végül feljogosítja különösen is a hatóságokat, hogy ha kell, „a legszigorúbb eszközökhöz" nyúljanak. Ki ne emlékezne arra, miként használják fel Magy­ar­országon a csendőrséget és katonaságot a sztráj­kolók ellen ? Ez továbbra is megtörténik, daczára annak, hogy a sztrájkot mint a gazdasági élet természetes jelenségét elismerik , daczára azon hangoztatásnak, hogy a sztrájkjog megszorítására nem gondolnak s nem is szabad gondolni.­­ Hogy egy sztrájk valaha sikerrel megkezdhető lenne minden egyes szabály és felmondási hatá­rozmány pontos betartásával s hogy keresztül vi­hető-e a munkaadó vagyoni megkárosítása nél­kül, avval nem akar számolni a kormány. Az erre való utalás azonban elegendő, hogy a hatóságokat a munkások mozgalmának elnyomására serkentse. A szerződésszegésre vonatkozó pont igazságtalan

Next