Népszava, 1905. április (33. évfolyam, 39–64. sz.)
1905-04-01 / 39. szám
Nemzetközi összetartás. Napilapunk megindulása élénk visszhangot keltett külföldi testvérpártjaink körében. Együtt éreznek velünk s együtt ünneplik velünk a napilappá lett Népszavát. Pártjaink legkipróbáltabb előharcosai tolmácsolják lelkes, buzdító szavakkal szeretetüket, amellyel a jogaiért küzdő, a nemzetköziség hatalmas érzésében az egész világ küzdő proletárságához kapcsolt magyar munkásság harcát kísérik. Külföldi elvtársainktól érkezett, lelkesen buzdító üdvözlő sorokat itt közöljük, mint okmányait a nemzetközi összetartás magasztos, minden kicsinyes nemzeti versengésen, agyarkodáson felülemelkedő erejének. * Bebel Ágoston elvtárs, német testvérpártünk vezetőségének tagja, akinek neve Magyarországon éppen olyan ismert, mint hazájában és az egész művelt világon, a következőket írja: Schöneberg-Berlin, 1905. mára 20. Tisztelt elvtárs! Mindenfelé haladás a szocialista mozgalomban. Mint leveléből örömmel látom, Önöknél, Magyarországon is. Igen örülök annak hallatára, hogy pártlapjukat április elsejétől naponta jelentetik meg. Ez derék lépés előre és én kívánom, hogy tervük teljes eredményt érjen. A magyar elvtársak a szocializmus előőrsei Európa délkeleti részén. Nagy történelmi feladat jutott osztályrészükül. Teljesedjék be. Önöknél is már lefelé vezet a polgári világ útja, mielőtt még fejlődésének csúcspontját elérte volna. Gazdasági és politikai korrupció, az njitók brutális elnyomása és üldözése, korábbi ideáljainak gyáva megtagadása vezérli Magyarország uralkodó osztályait is. Magyarország szocialistáinak feladata hősiesen és fáradhatatlanul lobogtatni az új, magasabbrendű és igazságosabb állam- és társadalmi szervezet zászlaját, s azt minden ellenséggel dacolva diadalra vinni. Legjobb kívánságaim kisérik az önök vállalkozását. Elvtársi üdvözlettel . A. Bebel * Kautsky Károly elvtárs, a német párt tudományos folyóiratának, a „Neue Zeit"-nak szerkesztője, a marxizmusnak ez idő szerint elismert legelső tudományos képviselője irja: Berlin-Friedenau, 1905. márc. 27. Tisztelt elvtárs! Örömmel értesülök, hogy április elsejétől naponként jelenik meg a „Népszava". És fölötte sajnálom, hogy éppen most vagyok annyira túlhalmozva munkával, mert szívesen írtam volna a napilap első számába egy cikket, hogy így én is hozzájáruljak ahoz a nagy kultúrmunkához, amelyet ez a lap szolgálni fog és hogy kifejezzem rokonérzésemet a munkának és áldozatoknak ama sokaságával szemben, amelynek gyümölcse a Népszava. Mindenfelé súlyos a proletárság küzdelme a kizsákmányolás és elnyomatás ellen, de nehézségei nőnek abban az arányban, amelyben Európa nyugatjáról kelet felé haladunk. Ugyanezen mértékben nő az uralkodó osztályok önkénye és brutalitása, nő a tömegek műveletlensége és közönyössége; ugyanezen arányban lesz a proletárság mind kevésbé és kevésbé nemzetileg egységes tömeg és válik mindinkább tarka népkeverékké s igy lesznek a nemzeti különbségek mindnagyobb akadályai a szocialista propagandának és az egységes pártszervezetnek. De mindennek ellenére derekasan haladunk előre keleten és nyugaton is és a Népszavának napilappá alakulása új, biztató jele ennek. És ez az átalakulás éppen a kellő pillanatban következik be. Magyarország nagy politikai válság előestéjén áll, uralkodó osztályai új politikai alapokra akarják fektetni az államot. Innen lehetetlen csak valamelyes valószínűséggel is felismerni, hogy minő lesz az új alakulás. Azonban annyi kétségtelen: ma már nincs európai állam, amelyben politikai rendszerváltozás lehetséges volna a proletárságnak adott engedmények nélkül. Ezen engedmények azonban annál nagyobbak és reálisabbak lesznek, minél erőteljesebb, egységesebb és céltudatosabb a proletárság, minél határozottabban foglal állást az idők küzdelmei közepette. Most nyílik először alkalma Magyarország proletárságának arra, hogy országának politikájába döntően avatkozhassék be: éppen jókor születik meg a naponkénti Népszava, hogy kihasználja a pillanatot, felébreszsze a proletáriátust és az országot legtávolabbi czéljainkkal csakúgy, mint legközelebbi követeléseinkkel megismertesse. Legyen elég erős arra, hogy megfeleljen nagy feladatának és váljék éles fegyverévé a magyar proletárság, és ezzel az egész nemzetközi proletariátus küzdelmének! Elvtársi üdvözlettel K Kautsky. • Rang Gusztáv elvtárs, dán testvérpártunk egyik legismertebb előharcosa, így ír: Abban a pillanatban, midőn ezeket a sorokat írom, Kopenhágában szenvedélyes választási harc dühöng, amelyből remélhetőleg győzelmesen kerül ki a szociáldemokrácia az egyesült konzervatív és liberális reakció felett, amely most az „antiszocialisztikus" zászló alatt sorakozik, m oly harc, amely pártunknak a legközelebbi években való kifejlődésére a legnagyobb jelentőséggel bír. A Kopenhága-városi tanács egy hatodának évenkénti megújításáról van szó. A választási jog e téren nem általános. Csak azok szavazatjogosultak, kik legalább 1000 dán tallér (kb. 1325 korona) évi jövedelemmel rendelkeznek és a kilencvenes évekig a munkások legnagyobb része ki volt rekesztve a szavazásból. A bérjavítások azonban, amit az erős szervezetek kicsikartak, lényegesen megváltoztatták a helyzetet és a szociáldemokrata párttól heves agitáció indult meg, hogy a választói jogot azáltal szerezzük meg, hogy az adóhivatalban önként bevalljuk évi jövedelmünket A választásra jogosult munkások száma gyorsan felszökött, 1894-től 1902-ig a szociáldemokraták és a velük szövetséges radikális szocialisták egyfolytában győzedelmesen harcoltak. A szociáldemokrácia sikerei a kapitalistákat eleinte páni félelemmel töltötte el és végre fanatikus védekezésre ösztökélte. Az „antiszocialisztikus” egyletben, ahol minden előbbi pártkülönbséget elsimítottak és az egyedüli cél a szocializmus leküzdése, sikerült a börzematadoroknak és gyárosoknak, az ország gazdag parasztjaitól támogatva, egy csomó kisiparost és kiskereskedőt összegyűjteni abból a rétegéből a modern társadalomnak, amelyet éppen a kapitalizmus proletarizál és igáz le, amelynek helyzete gyakran rosszabb és szolgaibb, mint a tulajdonképeni bérmunkásoké és akik csak a szocializmustól várhatnak jobb jövőt, bár nem mint osztály, hanem mint egyének. A középosztály fentartása volt a választási frázisa a középosztályt kiirtó nagytőkének a szocializmussal szemben. Kétszer, 1903-ban és 1904-ben sikerült neki a szociáldemokráciát és a vele szövetséges polgári radikális szocialistákat legyőzni. Március 28-án döntődik el a harmadik választási harc és ezúttal, minden valószínűség szerint, a szociáldemokrácia ragyogó győzelmével. A választók száma a legutóbbi év óta 4000-rel szaporodott, legtöbbnyire szociáldemokrata munkások, kik önkéntes jövedelembevallás által megszerezték a választói jogot. Az antiszocialisták, kiknek gazdasági érdekeik forognak kockán, a választási harcot a legvadabb kétségbeeséssel és a legpiszkosabb eszközökkel intézik. Még sohasem éltek pártunkkal szemben ily piszkos rágalmakkal és ily gyalázatos hazugságokkal. A választás eredménye az ország egész szocialisztikus mozgalmára nagy befolyással lesz. Hiszen Kopenhága lakossága majdnem egyötödét teszi az összes dán lakosságnak. A győzelem — és ez ha lesz, végleges lesz, — természetesen nagyon elő fog bennünket erkölcsileg segíteni a vidéken és a síkságon agitatórikus munkánkban. Az antiszocializmus, amint az Kopenhágában látható, a tipikus kifejezésmódja a dánországi polgári politikának. Néhány évvel ezelőtt a szociáldemokrácia még együtt küzdött a városi radikálisokkal és a demokrata közép parasztsággal a reakcionárius junkerség ellen. Miután azonban a junkereket egészen kiirtották és a baloldal végre uralomra jutott, előbbi demokratikus programmját egészen sutba dobta, a káros militarizmust elősegítette, az adó terhét a nagybirtokosok és nagytőkések vállairól a szegényebb néposztály vállaira gördítette, minden demokratikus vagy szociális reformmal szemben hidegen vagy ellenségesen viselkedett és végre a botbüntetés visszaállításával örök szégyenfoltot ejtett a dán nép becsületén. A jobb és bal párt között a nagytőkések és nagybirtokosok és középparasztok között minden különbség elenyészett a parlamentben. Velük szemben áll a szociáldemokrácia, egy kis csoport ideológus radikálissal, mint egyedüli képviselője nemcsak a proletárok érdekeinek, hanem a demokráciának és kultúrának is. A „reakcionárius tömegéről szóló mondás majd minden nagyobb kérdésben valóvá vált A magas hullámokat vető szociáldemokrata mozgalomtól való félelem az egész vagyonos osztályt egy lakásba tömörítette. Seholország. Revizelés*) írta Liebknecht Vilmos. Vájjon hol fekszik Seholország? Nos, hol feküdnék? És vájjon melyik Seholország? Melyik ama sok ezer és százezer, millió és millió Seholország közül, amely volt, van és lesz mindaddig, mig az ember más lesz, mint önműködő gép, mint hús és vérből való automata? Hhszen minden embernek megvan az ő Seholországa — és a legtöbbnek nem is egy, hanem több, sok. És az egyetlen, amit Seholország fekvéséről tudunk az, hogy nem ott van, ahol mi vagyunk, sem ott, ahová képzeljük. Seholország: ez a kívánságok, az Álmok, az ideálok világa. A tündér, aki a bámuló gyermeknek Hófehérke és Hamupipőke gyötrelmeit és örömeit meséli el, Seholországból jön; a múzsák, akik az ifjúnak a hippogryphos-t megnyergelik, hogy rajta a „régi romantikus világ"-ba lovagoljon, Seholországból jönnek; a félisten, akit a szűz, a félistennő — nem istennő — kit az ifjú társul választ, Seholországban laknak; a nyugalom, a gondtalanság, a mely a dolgozó férfi, a dolgozó nő előtt mint valami délibáb lebeg a létért való sohasem szűnő küzdelemben, Seholországban lakik; és a győzelmi babér, melyre a törekvő harcos vágyik — Seholországból int feléje. Seholország a kivánságok, az álmok, az ideálok, a jövő országa. A jövendő országa — a jövendő idő. The good time coming — a jelent mnó munkás „jobb jövője.A jövőbe menekülnek a vágyak. Minden szép és jó, amit a jelen durva kézzel visszautasít, a mérhetetlen, határtalan, mindennek és mindenkinek tért adó, csillogó jövőbe menekül. Mindig előbbre nyomni az emberi értelem — birodalmat birodalom után hódít — de soha sem elégszik meg; tekintetét — bármily nagy legyen is birodalma — türelmetlenül kalandoztatja túl a határon, tudni akarja, mily új birodalmat hoz neki a holnapi nap. De fátyol borítja azt, ami a határon túl esik. Több, mint fátyol — mert a fátyolon keresztül legalább körvonalakat sejtünk — függöny az, vastag, nehéz érc függöny. Felemelni ezt, valami hasadékon rajta átkukucskálni: kit nem töltene el örömmel? A jövendőt mondató szakácsnétól kezdve a politizáló Sancho Pansáig, aki belebetegszik a kíváncsiságba, hogy a jövő államában is megkapja-e kellő mennyiségben és minőségben eledelét — mindenkinek legalább néha, illetve ha ideje van rá — megvan az a hő kívánsága, hogy a jövő fátyolát fellebbentse, hogy a vastag, nehéz ércfüggönyt felemelje. Némelyek azt állították, hogy sikerült nekik. Prófétáknak nevezték magukat és jósolásra adták fejüket. Általában nem sok szerencséjük volt a prófétáknak és jósoknak. Fajtájuk azonban még nem veszett ki, ha a maradék az ebek harmincadjára került it, mint oly sok, régi uralkodócsalád. Főleg az időjósok és a politikai jósok keveredtek rossz hírbe, de hát a prófétáskodásnak valami vonzóereje lehet, úgy, hogy sohasem fogy ki azoknak a száma, kik az attól elválaszthatatlan nevetségességnek mártiriumát hősi elszántsággal magukra vállalják. A jövőt kifesteni — a jövendő országát látni, a jövendő államát, Seholország csodavilágát, kit nem vonzana? A múltból összerakni a jövőt — ki nem kísérelte meg? És ki nézi egykedvűen a kísérletüket, ha tudja is lehetetlen voltukat? Ezért valami bűvös ereje van minden leírásnak, amely Seholországnak a jövő függönyével elfödött csodavilágáról szól és ezek a leírások minden időben nagyon kedveltek és népszerűek voltak. Hát még most ebben a forrongó, pezsgő jelenben, amikor egy világ van vajúdás és halálos vergődés között és egy új világ tör előre — ki nemóhajtja tudni, mit hoz a holnapi nap ? Éppen a bomlás, a változás, az átalakulás, a társadalmi és állami újjászületés idejében a legélénkebb a hajlam arra, hogy Seholországban, melynek görögül Utópia a neve, barangoljunk. És egy előnye minden Utópiának van — egészen mellőzve az élvezetet, amelyet szerez — az, hogy ez a mi államunk olyan, amilyennek azt akarjuk és kívánjuk. Mióta az amerikai Bellamy az S „Visszapillantás"-ában, amely a valóságban előrepillantás, megmutatta a 2000-ik évet, azóta az Utópiák — Seholország leírásai — gombamódra nőttek ki a földből. Legtöbbnyire hitvány, tehetségnélküli utánzatok. Azonban akadnak kiválóak is. És (* *) Morris Williamnak lapunk mai számában kezdődő regényéhez írta Liebknecht a szép bevezetést. NYÜSP SZAVA 1905. április 1.