Népszava, 1907. május (35. évfolyam, 104–129. sz.)

1907-05-01 / 104. szám

1907. május 1. NÉPSZAVA nézzetek egymás lelkébe is. Kérdezzétek meg egymástól: készen áll-e mindegyikünk a harcra? ! Vörös május ünnepén vizsgáljátok meg­­önmagatokat is : tudtok-e bízni eléggé esz­méink diadalában, önerőnk hatalmában; készek vagytok-e küzdeni, áldozni a prole­tariátus közös érdekéért, a világ mun­kásaiért és — önmagatokért?! Ha igen — reméljük, a válasz az lesz ezekre a kér­désekre, igen — akkor szent fogyadalom­ként maradjon szivetekben a jelszó: „küzdj és bizva-bizzál!" Küzdeni a végsőkig a vörös május esz­méiért és bizni a győzelemben — ez legyen a jelszó, ezt fogadja meg minden munkás és akkor valóra váltjátok a nagy álmot az emberiség jövendő­jéről! Való lesz az, ami ránk nézve ma még csak álom, amiről ma még csak álmodnunk lehet,­­ de amiért már ma mindent, ha kell, életünket, életünk munkáját, nyugalmát is fel kell áldoznunk. Május elsejének ünnepén gondoljatok a sötét múltra, az elmúlt öntudatlanságra s örvendjetek annak, amit már elértetek. Gondoljatok a jelenre, a küzdelmek, a ki­tartás, a munka és nyomorúság idejére, melyből önmagatokat kell kiszabadítanotok. Gondoljatok a jövendőre, a dolgozó em­beriség nagy jövendőjére, amelynek ünnepe a mai, a tavaszi, az erővel teljes, a dia­dalmas május világünnepe! SZEMLE. Budapest, április 30. Megint szünet. Hónapok óta csak a legnagyobb erő­meg­feszítéssel tudnak egy tanácskozóképes ülést összehozni. A parlamentben alig lézeng 30—40 ember s a Ház elnökén s a kor­mány tagjain halálos félelem vesz erőt, valahányszor fölmerül az a szándék, hogy a Ház határozatképessége konstatáltassék. Nekünk vajmi kevés örömünk telik a mai országgyűlésben. Nekünk, proletároknak, annál jobb, mentül kevesebbet ülésezik ez az osztályparlament. Mert minél ritkáb­ban van együtt s minél nagyobb ba­jok tornyosulnak az elé, hogy ülé­seit megtarthassa, annál kevesebb ama ká­ros törvények száma, melyet a proletárság szem" áldozatkész kiadójától. Ez csak arra való volt, hogy kávét ebédeljen és hentesárut vacso­rázzék belőle. A versek is nagyon komiszul jövedelmeztek. Az első kötetért, amelyet a kiadója bocsátott a könyvpiacra, éppen három hónapig kellett ingyen dolgoznia. No, de a második kötettel már szerencsésebb lesz. Eladja ötven forintért. Aztán majd hoz ez a konyhára egy kis költői hírnevet is. A kol­legák közt jó emberek is vannak, akik szívesen megírják, hogy a „Harmatcseppek, az idei könyvpiacon mekkora feltűnést keltettek és Kende Endrét, a serdülő költői gárda legtehet­ségesebb tagjai közé sorozhatják. Arról a nyo­morult prokuristáról, meg arról a vastag pénz­tárnokról mikor írnak a lapok? Ha az egyik leugrik a harmadik emeletről, vagy a másik ki­szökik egy csomó pénzzel Amerikába, akkor talán nyomdafesték alá kerül a nevük. Aztán az Ilonka barátnői megpukkadnak majd az irigy­ségtől, mikor a gyönyörű ciklusban olvassák: „Ha Vulkán volnék és te ibolya, Mely a tövében szépen nyiladoz: Az én lávám nem törne ki soha, Nem okádnék, nem va­n szivem ah­oz". Gyorsan, kiadót kell fogni, mert itt lesz a vasárnap. — A főnök urat keresem — nyitott be Endre az Apolló-nyomda irodahelyiségébe. — A másik teremben van — mutattak a szomszédos sötét lyuk ajtajára. Endre bement a főnök úrhoz, ahoz a pocakos hajú, aranyláncos gyomrú, kopasz úrhoz, aki ebben a pillanatban a faktorral veszekedett, m­ert a kiadásukban megjelenő „Unalmas Órák" című szépirodalmi lapba valami hiba csúszott be. — Mi a veszett fenének adnak egy lapban két verse­t ? — ripakodott a faktorra. — De kérem, a szerkesztő úr adta le. — Hát dobta volna ki egyiket a szerkesztő úrral együtt. Két hirdetés kiszorul egy nyomo­rult vers miatt. Hát lopom én a pénzt?! Ne­kem hirdetés kell, nem vers. A publikumnak is jobban kell az „Egészségi labdacs" mint a vers. Látott már olyan embert, aki verset olvasott, ha elrontotta a gyomrát, aki költeményeket vett be, ha a hideg rázta. Az istennyila üssön ebbe a sok fűzfa-poétába, ha már a rendőrség nem veszi a kezébe a megrendszabályozásukat. Iga­zán, ezek teszik tönkre a magyar nyomdaipart. Két hirdetést kihagynak egy rossz versért, aztán még az a marha szerkesztő majd a nya­kamra küldi a poétát, hogy fizessek neki két forint ötven krajcát. Hát lopom én a pénzt ?! Endre szeretett volna nyomtalanul eltűnni. A főnök urat a nagy harag elvakította egy kicsit, de a következő pillanatban már észrevette a vá­rakozó fiatal urat és hozzá fordult. — Szolgája! Tessék parancsolni. Igazán ezek az üzleti ügyek lekötik az embert. Bocsánat. — Kende Endre hírlapíró vagyok — mondta a költő olyan bátortalan remegő hangon, mintha szörnyen restellette volna bevallani, hogy ő ki­csoda. — Mivel lehetek szolgálatára? — Egy könyvet szeretnék eladni — köhögte az ifjú költő. A főnök úr — úgy látszik — megszokta már Budapest, április 30. Idő a­z általános választójoggal. Prágából való elutazása alkalmából a király ismét nyilat­kozatot tett az általános választójog jelentőségé­ről és következményeiről, mely bizonyítja, hogy a bécsi körök mennyire nem gördítenének aka­az ilyenféle ajánlatokat. Két kézzel se kapott az alkalmon, de ki se dobta Kende Endrét. A leg­természetesebb hangon mondta neki, miközben az arany órát ki- és behuzgálta : — Eladni? Azt én is szeretnék. Nekem is az a bajom, ami önnek. Szeretném a könyveimet eladni, de a kutyának se kell. Ezek az írók gyalázatosan becsapják az embert, ha nem vigyáz. Megvetetik a munkájukat és én, a bo­lond, nem csak kifizetem, de ki is szedetem. Ez, tetszik tudni, dupla kiadás, dupla bolondság. Ha megvenném, azután befütenék a kézirattal, sokkal jobban menne az üzletem. A szedés, a papiros nem veszne kárba. Mert ki vesz ma könyvet? Az ördög! Endre már menni akart, de még annyit mon­dott az Apolló főnökének. — De, uram, én roppant olcsón adnám. A főnök úr kacagott. — Ha ingyen adná, még akkor is drága volna nekem, ha kiadnám. Aztán micsoda könyv az ? — Költemények — vallotta be Kende Endre. — Fiatal barátom, ne tréfáljon. A költemé­nyek jó dolgok, elismerem, de csak adagonként szabad beadni a publikumnak. Ha egyszerre sokat adunk be, elrontja vele a gyomrát. Ha a saját költségin bele akar menni ebbe a dologba, én szívesen megcsinálom a költségvetést. Előre figyelmeztetem, hogy a szedés, a papír ma ve­szettül drága. Költemény-kötetet már csak a hitbizományok urai tudnak kiadni anyagi vár­kóztatás nélkül, önnek mennyi pénze van erre a célra ? Tud-e száz forint előleget adni ? Endre majd elszédült. kizsákmányolására, gúzsbakötésére hoznak. Nem sok kifogásunk van hát az ellen, hogy a­­képviselőház ma megszakította üléseit azon a címen, hogy itt vannak a­­ görög ünnepek, tehát május 31-ig ne tartson ülést a képviselőház. De ahol a képviselők ilyen komolyan veszik a parlamenti intéz­ményt, ott végre is fel kell vetni a kér­dést, hogy meddig akar ez a hazug, üres, tartalmatlan rendszer uralmon maradni. Az ország népe ezer válsággal küzd, s az országgyűlés a görög ünnepekre való hi­vatkozással széjjel megy. A közállapotok züllenek, s a képviselőházban még a lát­szata se fedezhető fel annak, hogy ott valaki érdeklődnék a nép bajai iránt. Nincs egyetlen tény, melyből megállapít­ható lenne, hogy a képviselőház akármiféle vonatkozásban állana a néppel. Mint telje­sen idegen és értéktelen intézmény vegetál , fogyasztja a szivarokat, jó borokat és a­­napidíjakat. Függetlennek érzi magát a nép­től, mert tudja, hogy azt a népet, mely idáig megválasztotta őt, pénzért, pálinkáért és egy borjúpörköltért megnyeri magának akkor is, ha henyél s ha olyan törvényeket hoz, melyek a nép érdekeivel homlokegye­nest ellenkeznek. Ez a léháskodás, a parlamenti üléseknek ez a züllöttsége, az egész országgyűlés tehetetlensége egyik főbizonyítéka annak, hogy ez a mai parlamenti rendszer vég­zetes az országra. A népnek népképviselet kell. Népképviselet meg a néptől függ, a néppel összeforrt, a néppel érez s a népért dolgozik. Munka é­s nem pihenő napokat keres. Ünnepnapja pedig csak akkor van, amikor olyan alkotást tud megvalósítani, amely a népet közelebb vitte a boldogu­láshoz. Több főherceget! A pozsony-bécsi villamos vasút nagyon izgatja a függetlenségi párton a kedélye­ket. Az urak kiváltképpen abban nem tud­nak megegyezni, hogy miért kell, vagy miért nem kell ez a vasút. De ez a kérdés csak takaró, mert az urak tulajdonképpen azt nem tudják, hogy megszavazza-e vagy sem az alkotmánypárt meg a néppárt azt a vasutat. Kell-e vagy sem ez a vasút, na­gyon mellékes nekik. A lényeges, hogy hazafiság dolgában túl ne licitálja őket, a függetlenségieket, valamelyik 67-es párt. Mert a koalíció most annyira egységes, hogy az egyes pártok bicskát szorongat­nak a zsebükben és készek egy alkalmas pillanatban egymásra rontani és egymás vérét ontani. Ezt érzi a függetlenségi több­ség s fél a 67-es kisebbségtől. Fél, hogy mihelyt ő, a függetlenségi párt a maga pártgyűlésén megszavazza a vasutat, összeül a két hatvanhetes párt s elveti a vasutat azzal a megokolással, hogy ezen a vasúton literálják majd az országot Ausztriának. Ez a vasút tehát kész veszedelem Magyar­országra s aki ezt a vonatot mégis akarja, közönséges hazaáruló. A nagy többséget most ilyen rémképek terrorizálják s ezért is halasztotta el a közgazdasági bizottság mai ülését néhány nappal, amikor majd a vasút tárgyalásra kerül. Az ember azt hihetné, hogy egy kultúr­állam szívesen látja a közlekedési eszkö­zök szaporodását. A közlekedési eszközök a kultúrát szolgálják, kultúr eszközök s ezért is alsóbb rendű kérdés, hogy a po­zsonyiak közül hány ember megy majd Bécsbe egy pár cipőt vagy nadrágot bevá­sárolni. A pozsonyiak ezt mostanáig is könnyen megtették. De hát persze, hire jutott annak, hogy a pozsonyi főherceg bele­avatkozott a vasút dolgába s maga kérte fel gróf Batthyány Tivadart, a közgazdasági bi­zottság elnökét, hogy csináltassa már meg ezt a vasutat. S ez aztán végképpen megvakí­totta a függetlenségi pártot. Hát már nem csak Kossuth Ferencnek, de gróf Batthyány Tivadarnak is meg van a maga eleven fő­hercege? Bizony meg van. Mert hiába, a régi magyar antidinasztikus forradalmárokat üldözi a sors: a fiaik behódolnak a dinasz­tiának s boldogok, ha egy-egy főhercegnek szolgálatot tehetnek. Csak azt ne higyjü­k, hogy a függetlenségi párti képviselő urak­nak ez a lojalitás fáj. Nem. A függetlenségi hen­hazafiak azon dühöngenek, hogy miért nem jut minden függetlenségi képviselőnek egy ele­ven főherceg, aki bizalmi szívességek, apró szolgálatok megtételére kérné. Ezt fontolóra vehetné a dinasztia. Ma csak mintegy 85 eleven főherceg és főhercegnője van a dinasztiának, de a függetlenségi párt ked­véért megtehetné a dinasztia, hogy az ed­digi alacsony számú gyermekrendszert meg­változtatná s a dinasztia politikája érdeké­ben kimondaná, hogy ezentúl minden fő­hercegnőnek hazafias kötelessége, legalább egy tucat főherceget szülni. Mert ha csak ez kell az uj korszak boldogságához, hát legyen tökéletes a boldogságuk. 3

Next