Népszava, 1907. szeptember (35. évfolyam, 208–232. sz.)
1907-09-01 / 208. szám
1907. szeptember 1. NÉPSZAVA úgy van, hogy a nagy többség, — az Apponyi ultramontán-jezsuita kultuszpolitikája által becsapott többség — igenis, ha ma még nem egész nyiltan, de a szocializmus táborában van s a Népszava eszméinek, politikai hitvallásának feltétlen hive. Az a néhány száz, Apponyinak dicshimnuszokat zengő és telegrammokat gyártó, talpnyaló, presszionált, úgynevezett tanférfi és stréber vezetőik, akik eddig is minden fajta közoktatási kormánynak tömjénező szolgái voltak, még nem képezik Magyarország tanítóinak többségét. Hogy ezek az urak imádják a jelenlegi kormány kultuszminiszterét, azon mi nem csodálkozunk! ők tudják miért! Ám tegyék azt, amit szlésük és lelkiismeretük megenged, üdvözöljék Apponyit bármiféle formában, bárhol és bármikor, de az ellen tiltakozunk, hogy azt a tanító-proletárok többségének nevében tegyék. Nekünk elég volt Apponyinak és szövetséges társainak „atyai" gondoskodásából. Nekünk már megnyíltak szemeink, tudjuk, hogy ki a barátunk és ki az ellenségünk, nagyon jól tudjuk, hogy anyagi boldogulásunkat csakis a szocializmus uralomra jutásától várhatjuk. Jól tudjuk, hogy Apponyinak és ezerholdas társainak és a csuhásoknak érdeke, hogy a tanító nyomorogjon. Ha a stréber tanítóvezéreket és silány kis gárdájukat most már kielégíti az 1000 korona fizetés, pedig rövid idővel ezelőtt 1400 koronát is keveseltek, minket, a nagy többséget nem elégít ki, minket, a nagy többséget ebben tehát ők nem képviselnek. Hát bizony igaz, hogy a „nemzet napszámosainak" óriási többsége még ma, Apponyi éhbértörvénye után is nyomorog és éhezik, mert a jogos igényeket" nem lehet 1000 koronás patrcios minimummal kielégíteni... Csak ennyire terjedt a nemzet „becsületbeli adósságának" törlesztése? Ezt kérdjük Apponyitól és a néhány száz talpnyaló lakást képviselő stréber tanítóvezetőtől. A stréberek összejöttek, háladalt zengettek, ettek-ittak és képviselték Magyarország tanítóinak „óriási többségét..." Az igazi többség azonban a proletársághoz húz és ma még csöndes, maholnap már hangos munkatársa a szociáldemokrácia táborában küzdő párioknak. Kérdés foglalkoztatja most a kérdés eldöntésére felhatalmazott köröket. E kérdésről jelentik a következőket: A kongresszus többségét képező radikális szerb párt feltétlenül számít arra, hogy az ő jelöltje fog megválasztatni. Kraszojevics György orsz. képviselő, a párt egyik vezérférfia egy hírlapíró előtt oda nyilatkozott, hogy pártja a választásnál feltétlenül számíthat az abszolút többségre. A kongresszusnak ugyanis hetvenöt választott tagja van, egy mandátumot megsemmisítettek és így marad74 kongresszusi tag. Ezek közöl 41 radikális párti, a többi 33 eloszlik az önállóak, a szabadelvűek és a klerikálisok között. A kongresszusnak szavazótagjai azonkívül a 6 püspök, de miután ezek közül az egyik elnököl, kettő pedig, kikre a szavazás történik, a választásban nem vesz részt, az abszolút többség feltétlenül a radikálisok javára esik. A radikális pártnak az új pátriárka személye egyáltalában nem közömbös, de eddigelé a párt egy irányban sem kötelezte magát. Mielőtt a személyes kérdés eldöntetnék, mindenekelőtt az új pátriárka dotációjának kérdését kell tisztába hozni. Ezért tűzte ki a választmány ezt a kérdést, mint a tárgysorozat legelső pontját. . A radikális párt ugyanis a dáliai, belobrdai és borovoji uradalmak jövedelmeit, melyek felett a patriárka eddig szabadon rendelkezett, a lelkészek javadalmazásának javítására akarja fordítani. A módosítandó statutum szerint a patriárka méltóságának megfelelő fix javadalmazást, kapna. Ezen fix fizetést a kongresszus évi százhúszezer koronában állapítaná meg. Ezt a kérdést azért kell előbb tisztába hozni, hogy az új pátriárka tudja, hogy neki más javadalmazása nem lehet. Hogy ki legyen a pátriárka, az iránt a párt még nem határozott, mindenesetre nagy súlyt helyez arra, hogy a választás lehetőleg békességben egyetértőleg történjék meg. Ki lesz a pátriárka? Brankovics pátriárka örökéért folyik a harc. A jól jövedelmező állást kell betölteni. Ez a — Hát nem te mondasz el engemet mindennek, te akasztani való disznó, holott én tégedet tisztellek és becsüllek ?! — Óh, a mocskos csaló, hogy hazudik! — Hazudsz te, alávaló ! A haragra tulajdonképpen már semmi tárgyi ok nincsen, de azért rettenetesen gyűlölik egymást. Magyarék panaszkodnak fztnek-fának: — Miért is haragszanak mi ránk azok a gaz Olájék? Rájuk kellene gyújtani a házat, a nyomorult bitangokra. Nem érdemesek az ilyenek arra, hogy éljenek! Olájék panaszkodnak: — Micsoda piszkos népség ezek a Magyarok ! Ugyan hol az isten, hogy kénköves esővel el nem söpri őket a földszínéről ?! Átkozott nép ! És mind a ketten nagyon szeretnének kibékülni, de sehogysem sikerül nekik, pedig már több izben egymás gyerekét is agyonverték. Ahol csak lehet, kárt csinál egyik a másikának és mégse tudnak kibékülni. Pedig, hogy nagyon óhajtják a békét, abból kitűnik, hogy folyton azon sopánkodik egyik, miért haragszik a másik ? Állandóan a felebaráti szeretetet ajánlják egymásnak ilyenformán: — Miért nem szerettek ti minket, csirkefogók ? Tudjátok meg, ha hozzánk szeretettel nem ragaszkodtok, úgy agyonverünk benneteket, mint a hitvány, kedves kutyákat, mivelhogy nem is vagytok egyebek ! — mondják Magyarék. — Hát ti miért nem szerettek minket? — felelik Olájék. Alig várjuk, hogy nyársra húzhassunk benneteket! És mégse tudnak kibékülni ! Pánádon a tiszt urak a fegyvertelen, békés nép ellen vezényelték a honvédeket. Hogy mi okból, ez most mellékes. Tény az, hogy a magyar vezényszóra hallgató vitéz hadsereg megtámadott és súlyosan megsebesített egy csomó embert. Nem változtat semmit a dolgon az, hogy a katonák magyarok, az áldozatok meg románok voltak. Az elkövetett gazság épp oly gyalázatos lett volna, ha közös hadseregbeli bakák szurkáltak volna össze egy tucat alföldi magyar parasztot. Csak az esetből levont következtetés változik. Emberi fogalom szerint annak, amivel igazságtalanság történik, joga van legalább is panaszkodni. Joga lenne ugyan méltán feháborodva tiltakozni az ellene elkövetett Egy eset. A napokban az újságok nagy megbotránkozással írták meg az esetet. Egy reverendás ember futott az utcán. Azaz csak futott volna, de már a lábai alig bírták. És nem az öregség, hanem egyéb ok miatt. A gyerekek százai nyomultak a sarkában. — Üssétek le! — Hempergessétek meg a porban ! — Rántsd el! Hasonló, kiáltások hallatszottak. És a pajkos gyerekek botokat hajigáltak a reverendás ember lábához, hogy elüssék. Lerántották a porba, belelökték a sárba. Úgy, hogy már olyanformán tűnt fel a reverendás ember, mint az ütött-vert kóbor kutya. Az emberek megnevették ezt az állatkínzást. A lapok azon háborodtak fel, hogy merészelt a reverendás ember emberek közé menni, vagy hogy merészel egyáltalán élni. Találjátok ki, hol történt ez az eset? Sehol. A lapok nem is írták. Nem is fog megtörténni soha. Miért? Azért, mert a reverendás emberek nem várják be ezt az időt. Sokkal okosabbak ők annál! ... A nevelő úr. Irta Lipcse, Ádám. A kis Serenissimus vizsgázik. A negyedik gimnáziumi osztály tanulmányairól ad számot egy külön e célra kiválogatott, illusztris bizottság előtt. Jelen van természetesen maga a nagy Serenissimus, a boldog apa is, mert nem csak a szegény plebejus apák kiváltsága, hogy szeméremegnek a földbirtokosok. Pétervárról jelentik, hogy utóbbi időben a belügyminiszter Ivesen is érdeklődjenek a kis csikajuk, borjuk iskolai előmenetele iránt. A sor a matézisra kerül. A filozófiai fakultás nagytekintélyű dékánja a kérdező. — Kegyeskedjék nekünk megmondani, fenség, mennyi kétszer kettő ? A kis Serenissimus megdöbbenve abbahagyja a hagyományos orrpiszkálást s némi, érthető bizonytalansággal dökkenti ki: - Öt. Fojtott elszörnyedés. A háttérben az udvari lakájok hangtalanul röhögnek. A nevelő úr elejti illkapcáját. Az öreg Serenissimus zavartan hümmög, mert maga sincs tisztában a felelet tudományos értékével. Csak a nagytekintélyű dékán nem veszti el egy másodpercre se rendíthetlen lélekjelenlétét. — Praestanter! A kis fenségnek meglepően önálló nézetei vannak. Köszönöm, ebből elég. Akárhogy csűrjük-csavarjuk, a kis Serenissimus megkapja a tiszta jeles bizonyítványt, a jeles dékán megkapja a csillagos Szitakötőrend rég sóvárgott tiszti keresztjét s mindezen jelentős tudományos eredmény kútfeje, a nevelő ur, megkapja az éppen üresedésben levő egyetemi katedrát. Jóformán közömbös, hogy a jogbölcselet, egyházjog, jogtörténet, közjog, perrendtartás, vagy a felsőbb matematika, klasszika-filológia s mivel javarészt pap szokott lenni, az exegézis, héber-arab összehasonlító nyelvészet, morálteológia tanszéke részesedik-e abban a kitüntetésben, hogy ily nagyérdemű tudós férfiú által nyerjen új díszt. Emberek, józan elméjű, jámbor emberek, nézzünk a szemébe ennek a Nevelő urnak, mert sokkal fontosabb, izmosabb oszlopa e fennálló rendünknek, mintsem a laikus szemlélő gondolná. „Dögölj, oláh !" gazság miatt. Már most, ha magyar parasztokat szurkálna össze a német kommandóra vezényelt baka, a magyar sajtó iszonyatos patáliát csapna a dolog miatt. Elmondanák, hogy gyalázatos gazság történt. Vakmerő merénylet a magyarság ellen. De most oláhokkal esett meg e baj. Magyar honvédek követtek el gyalázatosságokat. Hja, paraszt, ez egészen más ! Panaszkodnak a románok. Ez a szelid türelmes, mondhatni a gyávaságig türelmes nép. Ez már igazán disznóság! — kiált fel a magyar sajtó. Mint az üldözési mániában szenvedő örjöngő, segítségért, rendőrért, zsandárért, államügyészért kiabál. Undorító az a gazság, amit így elkövet ez a kitartott söpredék! Nem elég, hogy leszurkálják az oláhokat, a sérelmet még sértéssel tetézik. Ha tényleg az őrület őrjöngése lenne, hát elmeorvoshoz utalnák őket. De a gazság, amelyet elkövetnek, céltudatos és tervszerű. Fizetett minden sora a kirohanásuknak , ezért kell leszögeznünk, hogy az oláh megdögölhet, de panaszkodnia, nem szabad. Ez az emberies magyar sajtó véleménye. KÜLFÖLD. Bulgária. Megszakadt barátság. A Balkánon egy kis baj történt. Szerbia és Bolgárország a nagy cécóval rendezett szófiai ünnepségekből kifolyólag összekülönbözött. Mint ugyanis Szófiából táviratozzák, a fejedelemség legtávolabbi helységeiből is ezren meg ezren akartak a jubileumra Szófiába utazni, de sokan vagyonok hiánya miatt nem utazhattak a fővárosba, hanem egyes vasúti állomásokon visszamaradtak. Szerbiából kértek vagyonokat, de a szerb kormány ezt a kérést megtagadta, minek következtében a bolgár kereskedelmi miniszter mintegy megtorlásul elrendelte, hogy azokat a kedvezményeket, melyeket a szerb származású áruk eddig a bolgár vasutakon élveztek, az összes vonalokon haladéktalanul szüntessék be. Angolország. Az angol-orosz egyezség. Pétervárról jelentik, hogy az angol-orosz szerződés szövegét 15—20 nap múlva fogják közzétenni. A szerződés az Oroszország és Anglia közt függő ázsiai kérdéseket szabályozza. Oroszország. 3