Népszava, 1907. október (35. évfolyam, 233–258. sz.)
1907-10-01 / 233. szám
1907 október 1. NÉPSZAVA választójog általánosítása mellett tett ígéreteire, hogy — végül — ő csak olyan újságnak lesz munkatársa, amely az ő elveit s nem a radikális pártéit terjeszti. A kiegyezési tárgyalások holnap délután újra megindulnak. Bécsből ugyanis azt jelenítik, hogy az osztrák miniszterek kedden reggel Budapestre érkeznek a tárgyalások megindítása végett. Itt tartózkodásuk három napra van tervezve. Holnap délután előértekezlet lesz, az „érdemleges" tárgyalások pedig szerdán és csütörtökön fognak lefolyni. Ennyi idő is sok egy elkészített kiegyezési szerződés átvizsgálásához, de ahoz, hogy a tárgyalások komolyságának látszatát fentartsa , kevés. Wekerle titokzatos bécsi útjának hírét, amelyről a Népszava vasárnapi száma is megemlékezett, cáfolják már, helyesebben azt írják róla, hogy nem Bécsben volt kiegyezni, hanem Komárom megyében vadászni. Lehet, hogy kivételesen igaza van a cáfolatnak. Magunk is kételkedtünk benne, hogy a miniszterelnöknek a már kész kiegyezés ügyében, három nappal a tárgyalások megindítása előtt sürgős értekezni valója lenne. * A bécsi „Zeit"-nak kevés mondani valója van a kiegyezésről s egy pletyka elmondásával segít magán. Elmeséli ugyanis, hogy a legutóbbi bécsi tanácskozások idején egyik osztrák miniszter nagyobb beszédet mondott s arra hivatkozott, hogy mögöttük az egész osztrák nép képviselete, valódi népparlament áll, mig Magyarország képviselőháza osztályparlament. Apponyi Albert gróf erre igy válaszolt volna: „De a mi alkotmányunk mögött kilencszáz éves mult áll s ez alatt az idő alatt sohasem dolgoztunk — papirosalkotmánnyal." Ha igaz ez az anekdota — különben ha nem is igaz, akkor is jellemző — Apponyi gróf kevéssé ismeri a magyar történelmet, Lipótok, Ferdinándok, Mária Teréziák, József császárok uralmát, sőt annyira elvesztette az emlékező tehetségét, hogy a legközelebbi múlt eseményeire sem emlékszik vissza. Jó volna, ha Fabricius ezredes urnái érdeklődnek az iránt, hogy mekkora ellenálló képességű is a magyar „alkotmány." A jegyzők gyűlése éppen nem csendes hangulatban folyik még a félhivatalos tudósítás szerint is. A megnyitót egy miniszteri osztálytanácsos mondta el, bókokkal bőven, de még általánosságban tartott ígéretekkel is alig szolgálván a kongresszusnak. Az elnöki jelentéshez többek között Jászberényi Miklós (Mezőtárkány) is felszólalt, kijelentvén, hogy bár a jegyzőnek minden „hazafias" mozgalomban részt kell vennie, nemzetiségi vidékeken a „magyarság védőbástyája" szerepét kell játszania és „érdemeik dacára a szó szoros értelmében rendszerré vált üldözésük, érdekeik elkobzása, jogos követeléseik figyelmen kivül hagyása". A kivándorlásról szólt ezután s ennek okát abban a számtalan igazságtalanságban keresi, amelynek terhe alatt a nép nyög. Sürgeti a párbérnek országszerte és valláskülönbség nélkül való egységes rendezését, mert „lehetetlen állapot az, hogy a százholdas birtokos ugyanannyi párbért fizessen, mint a cseléd." Saját ügyükkel különben alig foglalkoztak. Anynyit tettek meg, hogy feliratok küldését határozták el a belügyminiszterhez nyugdíjügyük rendezése, a segédjegyzők fizetése s a rájuk szabott pénzbírságok ügyének rendezése dolgában. A hamarosan letárgyalt feliratoknál alaposabban foglalkoztak azonban a cigányüggyel és sikerült is összeeszkábálnak egy határozatot, amely a cigánygyermekek kényszernevelését, a kóbor cigányok kényszertelepítését, szóval oly módozatokat kiván a cigányügy megoldására, amineket csak a munkáshiányról panaszkodó ezerholdas kebel kivánhat. A revolveres bárány. Amint komoly a függetlenségirendőrködés, olyan becsületes a néppárt kilépő szándéka. Mihelyt első híre jött annak, hogy a néppárt elégedetlen a koalícióval. azonnal megírtuk: nem elvi kérdésekben van eltérés, hanem a koncot kevesli a néppárt. Ha nagyobb osztalékot tud kirevolverezni magának, bentmarad , ha nem kilép. Ifjabb Szmrecsányi György néppárti képviselőnek vasárnap tartott nagysárosi beszámolója pompásan fejezi ki ezt a zsaroló politikát. Addig, amíg önérzetünk azt megengedi, bízva vezéreink bölcsességében, még vállaljuk a bár olykor már elviselhetetlennek látszó terhet. Támaszkodva a kultuszminiszternek az elmúlt budgetvita keretében tett kijelentésére, állítólag határozott ígéretére, programmunk fő követelései közül a lelkészi kongruák és az autonómia a közel hónapokban várható megvalósítása, mérsékletre int és várakozó álláspontra késztet. Nemkülönben bíznunk kell abban, hogy pártunk az eddig szenvedett mellőzés helyett minden irányban megleli igazát, mert elvégre be kell látniok mindazoknak, akik tőlünk a legmesszebbmenő türelmet követelik, hogy a mi türelmünk is csak véges lehet. Egy politikai kondottierikből álló táborban, a kint a bárány, bent a farkasjáték kitűnő szórakozás lehet, de szilárd alapokon álló pártunk, bár ha eddig igen kényelmes szövetséges félnek is bizonyult, a maga mulatságain nem üti meg a dobot. Tehát: ha a papok kedvéért újra megsarcolják az államkincstárt s az eddig „mellőzött" (!) néppártból több főispán kerül ki, támogatják a népgyilkos nemzeti demokráciát s a svarcgelb politikáját. Ha nem , akkor nagy népbarát és dühös osztrákfaló lesz a fehérgyapjas ártatlanság, az önérzetes bárány, amely első körmével revolvert szegez a farkasra: „pénzt, vagy — leleplezlek!" Koaliciós becsületszó. A marosvásárhelyi kavarodás kiinduló pontja egy megegyezés volt, amelyet a koalicióssá vedlett helyi darabontok nevében Ugrón főispán kötött a megyei tisztviselőkkel s amelyet Ugrón szegett meg, midőn a neki nem rokonszenves tiszt-viselőket el akarta csapatni. A paktum létét Ugrón később letagadta. A „Székely Lapok" most fakszimilében közli azt a levelet, amelyet Ugrón Nagy Gábor alispánhoz intézett s amelyben a főispán úr megígéri, hogy a később elcsapott tisztviselőknek bántódásuk nem lesz. Ez a koaliciós becsület, ennyit számít a koalíciós fogadalom, ilyen emberek a koalíció vezérférfiai. A magyar kulik. „Nógrád vármegye alispánjának tudomására jutott — irja a „Bud. Lev." — hogy a vármegye egyes községeit már hetek "óta titkos ügynökök járják be, akik kizárólag a férfimunkásnép köréből igen kedvező feltételek kilátásba helyezése mellett Japánba csábítanak munkásokat". A szellemes alispán, az agrárius hírforrás szerint, az igen kedvező feltételek kilátásba helyezéséből nem juthatott egyéb következtetésre, minthogy „itt a kivándorlásra amúgy is hajló nép nagymértékű becsapásáról van szó." Magyar agrárius nem is gondolhat egyebet arról, aki tisztességes bért ígér a munkásnak, mint azt, hogy „nagymértékű" becsapást tervez. A derék alispán ezen okoskodása következményeképpen szigorú rendeletet adott ki, a munkásokat a becsapástól megóvandó, hogy a „gyanús" ügynököket rövid úton tartóztassák les. Állítólag októberben akarják elszállítani a magyar kulikat, akiket még Japánban is jobb kilátásokkal kecsegteti a kulisors, mint itthon a „hazafias, józan munkás" sorsa, eddig azonban egyikük sem váltott oda útlevelet, ami az alispán úr szigorú rendeletét kissé komikus színben tünteti fel. Ezek a szegény alispánok már igazán agyrázt kaptak a kivándorlás fölött való bánkódásban. Azt hiszik szegények, hogy a japánok is magyar földesurak, akik a galíciai munkásokat titkos ügynökeikkel igen kedvező feltételek kilátásba helyezése mellett szerződtetik s a szerencsétlen rutének csak Magyarországon jönnek rá, hogy itt a kivándorlásra amúgy is hajló galíciai nép nagymértékű becsapásáról lehet csak szó. „Bűn hazánk és egyházunk törekvései ellen." Tisza István újra aktív politikus akar lenni. Minthogy azonban a múltja megtanította arra a bölcseségre, hogy Magyarországon államférfinak még akkor sem lehet kemény a gerince, ha miniszterelnök — kemény derekát szépen, óvatosan meggörbíti a koalíció előtt. Egy idő óta minden megfigyelő megállapíthatja, hogy Tisza Istvánnak minden nyilvános cselekedete ügyes szolgálat a koalíciónak. A koalíció lakásának kevéssé dicsőséges, de talán eredményes szerepét választotta magának Tisza ma is a dunántúli ev. ref. egyházkerület pápai gyűlésén, amelyen főgondnoki minőségben jelent meg és szólalt fel, erélyesen elitélve a református papságnak anyagi érdekeiért a szekularizáció jegyében minap megindított mozgalmat. A lelkészegyesület megalapítását kifogásolta főként azért, mert „jóformán első életjele szükségtelen, meddő és káros küzdelmi jelszó kibocsátása volt". Ez a „meddő és káros" jelszó a szekularizáció, amelynek „általánosan káros és veszélyes" kérdését Tisza a reformátusok tanácstermeiben szóbahozhatónak nem tartja. Ha bárki abban a nézetben van, hogy a szekularizációért meg kell indítani a küzdelmet, ám tegye ezt a politikai pártélet küzdőterén, igyekezzék az eszmének propagandát csinálni, általános politikai alapon annak híveket szerezni valláskülönbség nélkül, de ne indítsa meg felekezeti alapon ezt a küzdelmet, ne úgy állítsa azt oda, mintha egyik egyház papsága irigykednék a másikra és az általa élvezett anyagi előnyöktől akarná azt megfosztani. Tisza ezzel az érveléssel jó szolgálatot tett a klerikálisoknak, de gondolkodó embert nem győzhet meg arról, hogy valamely jogos követelést jogtalanná tehet a követelő református papi állása. Ilyen kétes természetű kifogások éppen református gyűlésen kevéssé lehettek hatásosak, mert Tisza a következő — teljesen Apponyi jezsuitizmusához méltó — módon igyekezett tovább védeni álláspontját. Az ultramontanizmus veszélyeit én is látom, az ellenük való küzdelem szükségét talán jobban és mélyebben érzem sokaknál, akik annyit hangoztatják azt, de e küzdelmet valláskülönbség nélkül az egész magyar felvilágosodottsággal kell és lehet megküzdenünk, abban magunkat izolálnunk, azt a szolidaritást kockáztatnunk, amely századok során fennállott, egyházunk jogos törekvései és a magyar nemzet nagy problémái között, bűn volna hazánk és egyházunk jogos törekvései és a magyar nemzet nagy problémái között, bűn volna hazánk és egyházunk ellen, ma inkább, mint valaha. Ma, a koalíció uralma alatt tehát inkább bűn, mint valaha a reformátusok állásfoglalása a klerikalizmus ellen, mert veszélyezteti a szolidaritását a szabadgondolkodóknak. Különös egy okoskodás! Miért veszélyezteti ma jobban ezt a szolidaritást a szekularizáció kérdésének felvetése, mint valaha? Miért félti a szolidaritást az a Tisza, aki hatalmában mindig, de holmi rokonérzésekben sohasem bízott ? Az érvelés gyönge logikája nem vall a régi Tiszára, hanem az új Tiszát jellemzi, aki képes már jóelőre beleköpni a koalíció és a saját politikai jövője kedvéért egy tálba, amelybe még csak belehajtották a református papok a szekularizált pecsenyét. Horvát ügyek. A horvát kérdés még mindig csak vajúdik. Rakodczaynak sehogysem sikerül többséget szerezni. Az unionisták azzal vigasztalják magukat, hogy a bán a rezolucionistákkal nem tud megegyezni, tehát majd reájuk kerül a sor. A rezolucionisták meg elmondják a „Novi List"-ben, hogy a magyar kormány becsapta őket. Nem csak hogy a kiegyezési törvényt nem respektálta, hanem még annak megsértését is törvény útján akarta keresztül vinni. Ezért keletkezett a küzdelem. Azután a miniszterelnök által proklamálta az államegység elvét és kinevezett bánná egy gyűlölt férfit, aki hivatva lenne, hogy az államegységet keresztül- 11