Népszava, 1913. november (41. évfolyam, 257–281. sz.)

1913-11-01 / 257. szám

1913 november 1.­N­­ NÉPSZAVA demesnek­­tartanák kitenni magukat kárté­rítő pörnek. Mert, ha, pénzbe nem kerül, akkor nagy nehezen még csak ír róla és társairól az ember, de ha még pénzbe is kóstál... Parkas Pál tehát abban az előnyben fog részesülni, amiben a házitolvaj, a komisz cseléd, nem szabad rosszat írni a cseléd­könyvébe, csak jót. De am­íg a néhány csak­ugyan rossz cselédnek ezt az indokolatlan előnyét a tisztességes cselédek többségének szociálpolitikai szempontú védelme iga­zolja, addig a komoly és tisztességes írók, művészek minden anyagi és erkölcsi ér­deke a kritika szabadságának föntartása mellett szól. Hiszen, ha­ nem lehet semmiféle búról,­­művészről elítélő véleményt mondani, ki ad hitelt a jó, dicsérő kritikának ! A mű­vészeti és irodalmi rovatok nívója végkép­pen, törvényszerűen lesülyed a hirdetés-ol­dalak szintjére, amelyekért a szerkesztőség nem vállalhat felelősséget. Ami ma kivétel s a közönség ellenőrzése alatt álló hiba, ab­ból törvény­ parancsolta általános rendszer lesz, a közönség többé-kevésbé lelkiismere­tes tájékoztatás helyett reklámhírekhez juthat csak, többé-kevésbé tisztességes kri­tika helyett „Moskovits megelőzött", „Majd elfelejtettem", „Farkas szerencséje örök", „Singer darabja inger" című­ plakát­szövegek kerülnek a szeme elé. A jóhiszemű kritika meghal, új művé­szeti irányok komoly értékének méltatá­sában sem hihet senki többé, a több össze­köttetés és még inkább a több pénz elve intézményesül, a „Magyar Figyelő"-k íz­lése korlátlanul szuggerálódhatik a közön­ségbe, a leendő Kernstokok és Adyak el­mehetnek címtáblát pingálni vagy rek­lámhíreket szövegezni a Farkas Pálok di­csőítésére ... „Az ördög"-ök helyett Ghi­berti grófokat termel a színpadi irodalom, Ignotusok és Ambrus Zoltánok helyett .­Színtelen Armándok és Niemand Pálok népszerűsödnek, a festészet zavarosában a, Giccs Alajosok fognak halászni és ha szü­letnék magyar Rodin, annak csak az lenne a szerencséje, hogy a szobrász nyelve nem­zetközi nyelv és külföldön nem gyorstal­paló műhelyekben csinálják a sajtótörvé­nyeket. Az irodalom és általában a művészet ha­marább vissza szokta tükrözni — nálunk legalább — a nagy történelmi, társadalmi változásokat, mint az ország politikai s­truktúrája. Azoknak, akik a korrupció és fiútestvére, az abszolutizmus eszközeivel akar­ták meg a mentést. Mert kár a szénért, mert­­Sürgősen el kell oltani a tüzet, hiszen a rész-Vények így is nagyot estek. A bányát elzárják a levegőtől, a részvények ára megint emelkedni kezd s az a pár bányász, aki a koromsötét tárnazugban húzódott meg a tűz, a bányavíz, a füst elől, akitől eltiltották a mentőket, a vagy a kétségbeeséstől őrül meg vagy az éhségtől fordul föl régen kialudt lám­pája és összerágott csizmája mellett. A kulturvilág pedig beleun a borzalomba és pár nap múlva már vonogatja a vállát: „hja, szén nélkül nem élünk meg, szén hajtja a gépet, szén fűti a civilizációt előbbrevivő világgazda­ság kazánját, a fekete gyémánt pedig drága, azért érdemes áldozni is"... És Cardiff után jön .Dawson, Dawson után Trinidad. Bűnös nincs, csak áldozatok vannak. Hja, a szén drága! A szén nélkül nincs kultúra! És a bányaszerencsétlenségek megint olyan „elemi csapásának kezdenek tekintődni, mint — egyébként részben szintén helytelenül — a hajókatasztrófák. Az érdekeltségek újságjai szorgalmasan terjesztgetik a babonát: a szén nélkül nincs kultúra, tehát akit a szén követel áldozatul, az nyugodjék bele a mártíromság dicsőségébe és ne követeljen holmi óvóintézke­déseket a bányatársulattól! Hiszen a bánya­rémet, — mondják — amúgy sem képes lenyű­gözni a technika, nincs olyan védőkészülék, amellyel a szerencsétlenségeket végképen meg lehetne előzni! És ez a babona szuggesztív erővel hat és ter­jed: maguk a bányamunkások sem mindenütt tudják, hogy micsoda lelketlen hazugság a bá­juk a megváltozott gazdasági alap fölött megtartani az ócska politikai rom­épületet, s kellemetlen a magyar irodalom s az­ egész magyar művészet megújhodásának tünete. Ezt a művészeti alkotó­lázat, amely a proletáröntudat megnövekedésén kívül egyetlen szépséges, biztató jele annak, hogy van még életerő a társadalom magyaror­szági darabjában, kórtünetnek minősítik és „gyógykezelik" a maguk módján. Tisza, az úrlovas, zablát, erőszakol a modernesítő, megújhodást hirdető kritika szájába, Ba­logh, aki — hogy nyomdásznyelven szól­jak, a cipészmunkások elnézését kérve — besuszterolt a miniszteri székbe, dikiccsel akarja, kioperálni a magyar művészetből és irodalomból a kritikát, a férfiasságot, amely minden hibái ellenére is, passzív mi­voltában is nélkülözhetetlen alkotó ténye­zője a szépen nekilendült magyar, intellek­tuális életnek. A zabola és diklcs rendszerét akarják érvényesíteni a művészetben azzal a javas­lattal, amely a politikai sajtót a kancsuka uralma alá kényszeríti. A sajtót, mint po­litikai tényezőt a kozákoktól kölcsönkért szerszámmal rendszabályozzák meg, a saj­tót, mint üzletet a betörők feszítővasával akarják javukra hasznosítani, mintha pinka lenne, a sajtót, mint művészeti té­nyezőt, dikiccsel akarják a maguk repedt sarkához, piszokban gázoló talpához szabni ezek a sokoldalú emberek, mintha valami jogász-suszterek kísérleteire való talpbőr lenne. Rotschildék Déli Vasútja­­ i, érthessük, röviden foglalkozni kell a Déli Vasút pénzügyi történetével. Midőn a vasútépítés korszaka kezdődött, az osztrák kormány maga fogott hozzá a vasútvonalak megépítéséhez. De a rossz pénzügyi gazdálkodás rákényszerítette az­ abszolút kormányt, hogy a már megépített vonalakat eladja egy tőkés­ csoportnak, amely a, Rothschil­dokból, az európai álla­mok uzsorásaiból került ki. 1856 szeptemberében egy, konzorcium, amelynek tagjai: A. S. Rothschild és S. M. Rothschild Bécs, Rothschild Testvérek Páris, N. M. Rothschild és fia London és még néhány hatalmas tőkepénzes volt, megalakították a Lombard­—Velencei és Középitálai vasúttársaságot. Ebben az idő­ben tudvalevőleg egész északi Olaszország még a Habsburgok birtokába volt. Ennek a társaságnak eladta az osztrák kormány a már kész Lombard,a Velencei vasútvonal 52,6 mérföld hosszú vonalát 35 millió fo­rintért, noha az állam 53 millió forintot köl­tött az építésre. Egyben megkapta a társa­ság az engedélyt a­­vasútvonalak további ki­építésére. A társaság alaptőkéjét 120 millió forintba állapították meg Rothschildék; ennek fe­lét részvények kibocsátásával, felét kötvé­nyek kibocsátásával szerezték volna be. De Rothschildék már ekkor megkezdték a vál­lalat rendszeres kizsákmányolását. Ahelyett, hogy a részvénytőkét befizették volna, csak 30 százalékot fizettek be; ehelyett azonnal megkezdték az adósság­csinálást. Az első évben, 1857-ben már 31.5 millió forint név­értékű új adósságot sóztak a vállalatra. A 31.5 millió forint helyett azonban a vállalat valóban csak 17.1 millió forintot kapott, vagyis minden elvállalt 100 forint adósság­ért csak 55 forintot. E mellett a részvények után az első 7 hónapra 11%, a második tel­jes évre 14% osztalékot fizettek. Ez az óriási osztalék rávette a­ nagyközönséget, hogy újabb és újabb százmilliókat fektessen bele a Déli Vasút papírjaiba. A Rothschildok így óriási haszonra tettek szert. Egyik pénzügyi művelet a másikat érte: tíz állam támogatásával újabb és újabb százmilliós kölcsönöket adtak Roth­schildék a Déli Vasútnak, utóbb már csak a névérték felét fizetve be a vállalat pénztárába. Ilyen­formán a Rothschildék pénze közvetlenül 6%-ot­ jövedelmezett. Mivel azonban a köt­vényeket, amelyekért a Rothschildok 51 ko­ronát adtak, 100 korona névértékkel váltotta pár esztendővel. Ramsay maga is csak duplá­ját ígéri a 15%-os erőkihasználásnak: 30%-ot. De emellett a magában is óriási jelentőségű eredmény mellett lehetővé teszi a kis széntele­pek kihasználását is, fölöslegessé teszi a szén­szállítást s ami ránk nézve a legfontosabb, veszélytelenné teszi a szén kiaknázását. A terve, mint minden igazán nagy találmány, megdöbbentően egyszerű: a föld alatt el kell égetni a széntelepet s a­ széngázt fölvezetni a felszínre, ahol villamos energia, világítógáz vagy vízgáz formájában a helyszínen lehet föl­használni és a javarészét elvezetni oda, ahol az energiára szükség van. Az egyszerű gondolat kivitele persze már nem egyszerű, sőt nagyon bonyolult: kisegítő­ találmányok egész sora kell még ahhoz, hogy az utópiának látszó ötlet való­ság legyen. De Ramsay már nem egyszer bizo­nyította be, hogy lehetővé tudja tenni a lehe­tetlent s az a pár esztendő, amit csöndben, ta­lálmányáról hallgatva töltött el gyakorlati kí­sérletezésénél (egy kis bánya áll erre a célra rendelkezésére), bizonyára nem múlott el jelen­tős eredmények nélkül. Nagy segítsége Ramsaynak egy, Amerikában már jól bevált eljárás, amely a szén elégetéséből vízgőzök hozzáadásával vízgázt állít elő, amely különösen alkalmas gépek hajtására és pompás kazánfűtő anyag. Ezt a vizgázt, amely szén­oxidnak és hidrogénnek keveréke, éppen úgy lehet csöveken elvezetni, mint a világítógázt. A város egy pontján van a­ vizgázfejlesztőtelep s onnét csöveken vezetik a gyárakba az olcsón előállított fűtőanyagot, a szenet tehát jobban kihasználják és elkerülik a szállítással járó ­ A monarchia kereskedelmi és pénzügy­miniszterei Bécsben tanácskoznak. Foglal­koznak azzal az egyezménnyel, amely a Déli Vasút, a francia hitelezői és az osztrák kormány közt létrejött. Mivel a munkás­ságra fontos, hogy belelásson a kapitalisták boszorkánykonyhájába, mivel a magyar munkásságra ennek az egyezménynek igen fontos következményei lesznek; mivel a Déli Vasút története a legnagyszerűbb példája annak, miként rabolták össze a Rothsschil­dok milliárdos vagyonukat, érdemes vele részletesebben foglalkozni. A Déli Vasút a monarchia leghatalmasabb vállalata, sőt egyike a világ legnagyobb magánvállalatainak. Ennek ellenére egy év­tizede vesztességgel dolgozik, tartozásainak kamatait fizetni nem tudja. Hogy ezt meg­nya katasztrófák elkerülhetetlenségéről terjesz­tett­éí­, hogy kellő pénzáldozattal igenis sike­rülhetne elkerülni a bányákban ennek a „Ha­lottak napjának" végzetszerű ismétlődését. Azt pedig pláne kevesen tudják, hogy születő­ben van egy találmány, amely már csak azért is lehetetlenné teszi a legtöbb bányaszerencsét­lenséget, mert­ egyszerűen beszünteti a legtöbb bányaüzemet. Ha ez a találmány megszületik, akkor biztos az érvényesülése is, mert nemhogy drágítaná, hanem a­ mainál kétszerte jövedel­mezőbbé teszi a bányaüzemet. A dolog magyarázatát azon kell kezdenünk, hogy a széntelepek mai kihasználása nagyon tökéletlen. A szén kifogyásának veszedelme las­san közeleg ugyan, de biztosan elérkezik. És ennek ellenére is vannak széntelepek, amelyek kihasználatlanul hevernek: kevés és mélyen fekvő szénrétegeinek bányászata nem űzeti ki magát. Az üzemben levő telepekből sem lehet minden szenet kiszedni s a kibányászott szén maga is rengeteg veszteséggel jut el a fölhasz­nálás helyére: a fölszállítás, elszállítás alatt rengeteg szén megy pocsékba. A már helyszínen levő szén energiájának kihasználásával törté­nik azonban a legnagyobb pocsékolás: a gőz­gép gyomrában elégetett szén összes energiá­jának csak 15%-át használjuk föl! 85% elvész, eloszlik meleg stb. formájában. Ha a szénszál­lítás és szénfölhasználás módja tökéletes lenne, tízszer, sőt akár húszszor kevesebb szén is ele­gendő lenne a mai ipari termelés föntartására! Ilyen ideális kihasználástól azonban még az a vakmerő terv is távol van, amelyet a nagy angol természettudós, Ramsay vetett föl ezelőtt 3

Next