Népszava, 1913. november (41. évfolyam, 257–281. sz.)
1913-11-01 / 257. szám
1913 november 1.N NÉPSZAVA demesnektartanák kitenni magukat kártérítő pörnek. Mert, ha, pénzbe nem kerül, akkor nagy nehezen még csak ír róla és társairól az ember, de ha még pénzbe is kóstál... Parkas Pál tehát abban az előnyben fog részesülni, amiben a házitolvaj, a komisz cseléd, nem szabad rosszat írni a cselédkönyvébe, csak jót. De amíg a néhány csakugyan rossz cselédnek ezt az indokolatlan előnyét a tisztességes cselédek többségének szociálpolitikai szempontú védelme igazolja, addig a komoly és tisztességes írók, művészek minden anyagi és erkölcsi érdeke a kritika szabadságának föntartása mellett szól. Hiszen, ha nem lehet semmiféle búról,művészről elítélő véleményt mondani, ki ad hitelt a jó, dicsérő kritikának ! A művészeti és irodalmi rovatok nívója végképpen, törvényszerűen lesülyed a hirdetés-oldalak szintjére, amelyekért a szerkesztőség nem vállalhat felelősséget. Ami ma kivétel s a közönség ellenőrzése alatt álló hiba, abból törvény parancsolta általános rendszer lesz, a közönség többé-kevésbé lelkiismeretes tájékoztatás helyett reklámhírekhez juthat csak, többé-kevésbé tisztességes kritika helyett „Moskovits megelőzött", „Majd elfelejtettem", „Farkas szerencséje örök", „Singer darabja inger" című plakátszövegek kerülnek a szeme elé. A jóhiszemű kritika meghal, új művészeti irányok komoly értékének méltatásában sem hihet senki többé, a több összeköttetés és még inkább a több pénz elve intézményesül, a „Magyar Figyelő"-k ízlése korlátlanul szuggerálódhatik a közönségbe, a leendő Kernstokok és Adyak elmehetnek címtáblát pingálni vagy reklámhíreket szövegezni a Farkas Pálok dicsőítésére ... „Az ördög"-ök helyett Ghiberti grófokat termel a színpadi irodalom, Ignotusok és Ambrus Zoltánok helyett .Színtelen Armándok és Niemand Pálok népszerűsödnek, a festészet zavarosában a, Giccs Alajosok fognak halászni és ha születnék magyar Rodin, annak csak az lenne a szerencséje, hogy a szobrász nyelve nemzetközi nyelv és külföldön nem gyorstalpaló műhelyekben csinálják a sajtótörvényeket. Az irodalom és általában a művészet hamarább vissza szokta tükrözni — nálunk legalább — a nagy történelmi, társadalmi változásokat, mint az ország politikai struktúrája. Azoknak, akik a korrupció és fiútestvére, az abszolutizmus eszközeivel akarták meg a mentést. Mert kár a szénért, mertSürgősen el kell oltani a tüzet, hiszen a rész-Vények így is nagyot estek. A bányát elzárják a levegőtől, a részvények ára megint emelkedni kezd s az a pár bányász, aki a koromsötét tárnazugban húzódott meg a tűz, a bányavíz, a füst elől, akitől eltiltották a mentőket, a vagy a kétségbeeséstől őrül meg vagy az éhségtől fordul föl régen kialudt lámpája és összerágott csizmája mellett. A kulturvilág pedig beleun a borzalomba és pár nap múlva már vonogatja a vállát: „hja, szén nélkül nem élünk meg, szén hajtja a gépet, szén fűti a civilizációt előbbrevivő világgazdaság kazánját, a fekete gyémánt pedig drága, azért érdemes áldozni is"... És Cardiff után jön .Dawson, Dawson után Trinidad. Bűnös nincs, csak áldozatok vannak. Hja, a szén drága! A szén nélkül nincs kultúra! És a bányaszerencsétlenségek megint olyan „elemi csapásának kezdenek tekintődni, mint — egyébként részben szintén helytelenül — a hajókatasztrófák. Az érdekeltségek újságjai szorgalmasan terjesztgetik a babonát: a szén nélkül nincs kultúra, tehát akit a szén követel áldozatul, az nyugodjék bele a mártíromság dicsőségébe és ne követeljen holmi óvóintézkedéseket a bányatársulattól! Hiszen a bányarémet, — mondják — amúgy sem képes lenyűgözni a technika, nincs olyan védőkészülék, amellyel a szerencsétlenségeket végképen meg lehetne előzni! És ez a babona szuggesztív erővel hat és terjed: maguk a bányamunkások sem mindenütt tudják, hogy micsoda lelketlen hazugság a bájuk a megváltozott gazdasági alap fölött megtartani az ócska politikai romépületet, s kellemetlen a magyar irodalom s az egész magyar művészet megújhodásának tünete. Ezt a művészeti alkotólázat, amely a proletáröntudat megnövekedésén kívül egyetlen szépséges, biztató jele annak, hogy van még életerő a társadalom magyarországi darabjában, kórtünetnek minősítik és „gyógykezelik" a maguk módján. Tisza, az úrlovas, zablát, erőszakol a modernesítő, megújhodást hirdető kritika szájába, Balogh, aki — hogy nyomdásznyelven szóljak, a cipészmunkások elnézését kérve — besuszterolt a miniszteri székbe, dikiccsel akarja, kioperálni a magyar művészetből és irodalomból a kritikát, a férfiasságot, amely minden hibái ellenére is, passzív mivoltában is nélkülözhetetlen alkotó tényezője a szépen nekilendült magyar, intellektuális életnek. A zabola és diklcs rendszerét akarják érvényesíteni a művészetben azzal a javaslattal, amely a politikai sajtót a kancsuka uralma alá kényszeríti. A sajtót, mint politikai tényezőt a kozákoktól kölcsönkért szerszámmal rendszabályozzák meg, a sajtót, mint üzletet a betörők feszítővasával akarják javukra hasznosítani, mintha pinka lenne, a sajtót, mint művészeti tényezőt, dikiccsel akarják a maguk repedt sarkához, piszokban gázoló talpához szabni ezek a sokoldalú emberek, mintha valami jogász-suszterek kísérleteire való talpbőr lenne. Rotschildék Déli Vasútja i, érthessük, röviden foglalkozni kell a Déli Vasút pénzügyi történetével. Midőn a vasútépítés korszaka kezdődött, az osztrák kormány maga fogott hozzá a vasútvonalak megépítéséhez. De a rossz pénzügyi gazdálkodás rákényszerítette az abszolút kormányt, hogy a már megépített vonalakat eladja egy tőkés csoportnak, amely a, Rothschildokból, az európai államok uzsorásaiból került ki. 1856 szeptemberében egy, konzorcium, amelynek tagjai: A. S. Rothschild és S. M. Rothschild Bécs, Rothschild Testvérek Páris, N. M. Rothschild és fia London és még néhány hatalmas tőkepénzes volt, megalakították a Lombard—Velencei és Középitálai vasúttársaságot. Ebben az időben tudvalevőleg egész északi Olaszország még a Habsburgok birtokába volt. Ennek a társaságnak eladta az osztrák kormány a már kész Lombard,a Velencei vasútvonal 52,6 mérföld hosszú vonalát 35 millió forintért, noha az állam 53 millió forintot költött az építésre. Egyben megkapta a társaság az engedélyt avasútvonalak további kiépítésére. A társaság alaptőkéjét 120 millió forintba állapították meg Rothschildék; ennek felét részvények kibocsátásával, felét kötvények kibocsátásával szerezték volna be. De Rothschildék már ekkor megkezdték a vállalat rendszeres kizsákmányolását. Ahelyett, hogy a részvénytőkét befizették volna, csak 30 százalékot fizettek be; ehelyett azonnal megkezdték az adósságcsinálást. Az első évben, 1857-ben már 31.5 millió forint névértékű új adósságot sóztak a vállalatra. A 31.5 millió forint helyett azonban a vállalat valóban csak 17.1 millió forintot kapott, vagyis minden elvállalt 100 forint adósságért csak 55 forintot. E mellett a részvények után az első 7 hónapra 11%, a második teljes évre 14% osztalékot fizettek. Ez az óriási osztalék rávette a nagyközönséget, hogy újabb és újabb százmilliókat fektessen bele a Déli Vasút papírjaiba. A Rothschildok így óriási haszonra tettek szert. Egyik pénzügyi művelet a másikat érte: tíz állam támogatásával újabb és újabb százmilliós kölcsönöket adtak Rothschildék a Déli Vasútnak, utóbb már csak a névérték felét fizetve be a vállalat pénztárába. Ilyenformán a Rothschildék pénze közvetlenül 6%-ot jövedelmezett. Mivel azonban a kötvényeket, amelyekért a Rothschildok 51 koronát adtak, 100 korona névértékkel váltotta pár esztendővel. Ramsay maga is csak dupláját ígéri a 15%-os erőkihasználásnak: 30%-ot. De emellett a magában is óriási jelentőségű eredmény mellett lehetővé teszi a kis széntelepek kihasználását is, fölöslegessé teszi a szénszállítást s ami ránk nézve a legfontosabb, veszélytelenné teszi a szén kiaknázását. A terve, mint minden igazán nagy találmány, megdöbbentően egyszerű: a föld alatt el kell égetni a széntelepet s a széngázt fölvezetni a felszínre, ahol villamos energia, világítógáz vagy vízgáz formájában a helyszínen lehet fölhasználni és a javarészét elvezetni oda, ahol az energiára szükség van. Az egyszerű gondolat kivitele persze már nem egyszerű, sőt nagyon bonyolult: kisegítő találmányok egész sora kell még ahhoz, hogy az utópiának látszó ötlet valóság legyen. De Ramsay már nem egyszer bizonyította be, hogy lehetővé tudja tenni a lehetetlent s az a pár esztendő, amit csöndben, találmányáról hallgatva töltött el gyakorlati kísérletezésénél (egy kis bánya áll erre a célra rendelkezésére), bizonyára nem múlott el jelentős eredmények nélkül. Nagy segítsége Ramsaynak egy, Amerikában már jól bevált eljárás, amely a szén elégetéséből vízgőzök hozzáadásával vízgázt állít elő, amely különösen alkalmas gépek hajtására és pompás kazánfűtő anyag. Ezt a vizgázt, amely szénoxidnak és hidrogénnek keveréke, éppen úgy lehet csöveken elvezetni, mint a világítógázt. A város egy pontján van a vizgázfejlesztőtelep s onnét csöveken vezetik a gyárakba az olcsón előállított fűtőanyagot, a szenet tehát jobban kihasználják és elkerülik a szállítással járó A monarchia kereskedelmi és pénzügyminiszterei Bécsben tanácskoznak. Foglalkoznak azzal az egyezménnyel, amely a Déli Vasút, a francia hitelezői és az osztrák kormány közt létrejött. Mivel a munkásságra fontos, hogy belelásson a kapitalisták boszorkánykonyhájába, mivel a magyar munkásságra ennek az egyezménynek igen fontos következményei lesznek; mivel a Déli Vasút története a legnagyszerűbb példája annak, miként rabolták össze a Rothsschildok milliárdos vagyonukat, érdemes vele részletesebben foglalkozni. A Déli Vasút a monarchia leghatalmasabb vállalata, sőt egyike a világ legnagyobb magánvállalatainak. Ennek ellenére egy évtizede vesztességgel dolgozik, tartozásainak kamatait fizetni nem tudja. Hogy ezt megnya katasztrófák elkerülhetetlenségéről terjesztettéí, hogy kellő pénzáldozattal igenis sikerülhetne elkerülni a bányákban ennek a „Halottak napjának" végzetszerű ismétlődését. Azt pedig pláne kevesen tudják, hogy születőben van egy találmány, amely már csak azért is lehetetlenné teszi a legtöbb bányaszerencsétlenséget, mert egyszerűen beszünteti a legtöbb bányaüzemet. Ha ez a találmány megszületik, akkor biztos az érvényesülése is, mert nemhogy drágítaná, hanem a mainál kétszerte jövedelmezőbbé teszi a bányaüzemet. A dolog magyarázatát azon kell kezdenünk, hogy a széntelepek mai kihasználása nagyon tökéletlen. A szén kifogyásának veszedelme lassan közeleg ugyan, de biztosan elérkezik. És ennek ellenére is vannak széntelepek, amelyek kihasználatlanul hevernek: kevés és mélyen fekvő szénrétegeinek bányászata nem űzeti ki magát. Az üzemben levő telepekből sem lehet minden szenet kiszedni s a kibányászott szén maga is rengeteg veszteséggel jut el a fölhasználás helyére: a fölszállítás, elszállítás alatt rengeteg szén megy pocsékba. A már helyszínen levő szén energiájának kihasználásával történik azonban a legnagyobb pocsékolás: a gőzgép gyomrában elégetett szén összes energiájának csak 15%-át használjuk föl! 85% elvész, eloszlik meleg stb. formájában. Ha a szénszállítás és szénfölhasználás módja tökéletes lenne, tízszer, sőt akár húszszor kevesebb szén is elegendő lenne a mai ipari termelés föntartására! Ilyen ideális kihasználástól azonban még az a vakmerő terv is távol van, amelyet a nagy angol természettudós, Ramsay vetett föl ezelőtt 3