Népszava, 1915. május (43. évfolyam, 184–213. sz.)

1915-05-01 / 184. szám

1,915 május . Az állam nem, mint a termelés szervezője lép föl, hanem mint a legnagyobb megrendelő. S a hadsereg a maga megrendeléseivel a kapi­talizmus megváltója lesz. S a társadalom ér­deke a h­áborús kapitalizmusban csak úgy jut kifejezésre, ha az ipar háborús nagy profit­jából nemcsak a vállalkozók részesednek, ha­nem valamelyes mértékben azok a munkások is, akiknek keresménye alig elegendő a há­ború következtében erősen megdrágult élel­micikkek beszerzésére. Ott, ahol az államban a választójog révén befolyásra tesz szert a munkás, ott, ha nem is valósul meg a hábo­rús szocializmus, megteremtődik a háborús szociálpolitika. Az állam, a hadsereg azt mondja a szállítóknak: tisztességes árat kap­tok tőlünk, fizessetek tisztességes bért a munkásaitoknak. Mentül erősebb valamelyik államban a nép befolyása, annál jobban mu­tatkozik a hadi kapitalizmus mellett a hábo­rús szociálpolitika. Érdekes vállalkozás ebből a szempontból­­összehasonlítani a központi hatalmak hábo­rús munkaviszonyait. Németországban a legerősebb a munkás befolyása. A birodalmi általános választó­jogot nem csökkenti a miniszteri minden­hatóságot jelentő 14. paragrafus és a nemzetiségek viszálya, mint Ausztriában. A német állam a legkülönbözőbb hadsereg­szállítási iparágakban nagyon erélyesen védelmére kelt a munkásságnak. Nemcsak az élelmiszeruzsorát üldözte, hanem a munkabéruzsorát is. A munkás kizsákmá­nyolását a hadseregszállító által. A had­vezetőség a szállításokból való kizárással fenyegeti meg azokat a szállítókat, akik munkásaikat rosszul fizetik. A hadügy­miniszter nagyon szigorú szózatot intéz azokhoz a munkaadókhoz, akik munkásaik­nak alacsony béreket adnak. És Német­országban a legerősebb állami beavatkozás korszakában, az úgynevezett háborús szocializmus virágkorában, nem jutott eszébe a kormányzatnak, hogy a katonai fegyelem eszközeivel kényszerítse munkára a munkásokat. S bárha a katonai kényszer nekig játszik szerepet a háborús Német­orszában, mégis a munkások és munkaadók közötti viszályok elhárítására paritásos bizottságokat alkotnak, ahol egyenlő szám­ban vesznek részt munkaadók és munká­sok s amelyekben a hadseregszállító gyá­rak bérdifferenciál, munkaviszonyból szár­mazó konfliktusai elsimíttatnak." Ausztriában, ahol szintén megvan a munkás parlamenti befolyása, de ezt bizo­nyos mértékben csökkenti a miniszteri mindenhatóságnak elve és a nemzetiségi viszályoknak az állapota, a hadseregszállító gyárak egy részét katonai felügyelet alá helyezték. A munkás kénytelen a munka­adónál dolgozni, de csak addig a határig, ameddig a munkaadó tisztességes bánás­módban részesíti, csak addig a határig, ameddig a munkaadó vele szemben a szer­ződést betartja s a törvényt tiszteli. A szer­ződést sértő, a törvényt sértő munkaadóval szemben megszűnik a katonai kényszer. Az osztrák honvédelmi miniszter november­­34-iki rendelete szerint a katonai fegyelem alatt lévő gyárból a munkás azonnal ki­léphet, ha a munkaadó olyan cselekedetet művel, amely a munkást rendes időben az ipartörvény szerint a munkaviszony föl­bontására jogosítja föl. Ugyanebben a rendeletében az osztrák honvédelmi mi­niszter figyelembe veszi azt a rendkívüli erőkifejtést, amelyet a hadseregszállítók munkásai a háború alatt teljesítenek. Meghagyja az osztrák miniszter, hogy a hadseregszállító, akit voltakép a háború alatt az állam tart el, a munkásainak azért a különös fáradságért, melyet a háborúban­­a rendes munkaidőn túl teljes­ít, külön­­díjazást tartozik fizetni. És vegyük végül szemügyre Magyaror­szágot. A háború alatt a honvédelmi minisz­ter kötelezte a hadseregszállítókat, hogy a hadviselés érdekében folytassák üzemeiket. Szükség volt erre az állam érdekében? Tá­volról sem. Nem azért­, mintha a hadsereg­nek nem lett volna szüksége a gyárak mun­kájára, hanem azért, mert a gyáraknak na­gyobb mértékben volt szükségük az állam megrendeléseire, mint az államnak az ő munkájukra. Az egész ipari termelés meg­állott volna abban a pillanatban, ha az ál­lam nem látja el gyárainkat megrendeléssel. És midőn az állam­ a gyárakat kötelezte, hogy a hadviselés érdekében folytassák üze­müket, akkor,­ezt azért tette, mert arra a gyárak kérték az államot. Ők külön kötele­zés nélkül is dolgoztak volna, de az állam kötelező parancsáia azért volt szükségük, mert ez följogosította őket munkásaik ka­tonai felü­gyelet alá való helyezésére. A­ há­borúban nálunk a termelés nem lett társa­dalmi, állami, hanem a vállalkozók, a kapi­talisták részesültek katonai védelemben. .És a katonai védelem éle nem a vállalkozók el­len irányult. Midőn a katonaság védőpajzsa alá he­lyezi az ipari termelést, amidőn az állam busásan gondoskodik a vállalkozói nyere­ség biztosításáról és növeléséről, akkor a munkásság érdekében mindössze egy sze­rény kijelentés történik: „A vállalkozók ne redukálják a munkabéreket" — mondja a honvédelmi miniszter. Ez a kijelentés édes­keveset jelent. A gyárak jórésze olyan munkásokkal dolgozik, akiket rekvirálta­tott, akiknek régi munkabére náluk nem volt. Másrészt a gyárak jórésze olyan mun­kát végez, aminől azelőtt sohasem végzett. Ahol tehát az egyes elvégzett darabok béré­nek, az akkordbérnek megállapítása egé­szen újonnan történik. De a honvédelmi miniszter úrnak ez az egyetlen, nagyrészt platonikus kijelentése sem vált eleven valósággá. Amint a Ma­gyarországi Vas- és Fémmunkások Köz­ponti Szövetségének a honvédelmi minisz­terhez intézett fölterjesztéséből látjuk, a hadseregszállító gyárak egy jelentékeny része nem riadt vissza a munka föltételei­nek rosszabbításától. A szövetség fölter­jesztéséből csak néhány példát ragadunk ki. A Magyar Radiátorgyár Részvény­tár­saságban az önzők a háború előtt 7 korona napibérért dolgoztak, az igazgatóság az idő­bért önkényesen megszüntette és helyette alacsony akkordbéreket állapított meg, úgy hogy a munkások nagyobb munkáért kevesebb bért kapnak, mint azelőtt. Az Első Losonci Mezőgazdasági Gépgyár Rt. a munkások keresetének körülbelül 50 szá­zalékát megvonta. A bércsonkít­ások a leg­furfangosabb módon történnek, így például a Bedő Ottó gépészmérnök gépgyárában három százalékot vonnak le a munkások bé­réből a bevonult munkások segélyezésére, holott jelenleg csak két bevonult munkást segélyeznek ebből az összegből.­­A tulmunica díjazásáról a magyar Honvé­delmi miniszter egyáltalán nem rendelke­zett. Egészen természetes tehát, hogy azok a gyárak, amelyek a túlmunkáért a béke idején nem fizettek, a háború alatt még ke­vésbé fizetnek. Ellenben a háború egynémely gyárnak alkalmat adott arra, hogy a túl­munka­ díjazását beszüntesse, így az Első Losonci Mezőgazdasági Gépgyár Rt. a 10 órás napi munkaidőt fölemeli 1­1. órára, ellenben a 10 órai napi munkaidőn túl járó 25% pótlékot, amelyet a gyári rend is biz­tosított a munkások részére, teljesen be­szüntette. Nemde, az ilyen eljárás ellen a munkás, amikor katonai fegyelem kényszeríti őt a gyárban, való maradásra, egyebet nem te­het, mint panaszkodik. Azonban a­ gyárak egy részében a panasz büntetést jelent. Aki panaszkodik azért, mert béréből levontak, az a bér kiegészítésekép bizonyos ideig tartó elzárást kap. A hadseregszállítók egy részénél a hadifegyelem minden zokszó el­némítására, a munkásság teljes lecsönde­sítésére vezet. Ily viszonyok­ között a gyárak egy része csakugyan teljesen túlteszi magát minden törvényen. Már beszámoltunk arról, hogy akadtak gyárak, amelyek 50 éven fölü­li munkásokat kényszerítettek törvény elle­nére munkára. Újabban akadnak gyárak, amelyek megvalósítják a nők katonáskodá­sának ideálját és a törvény nyílt rendelke­zése ellenére hadiszolgáltatásokra kötelez­nek asszonyokat. A Weisz Manfréd-féle gyárban egyik munkásnőt, aki munkaköny­vét­ kérte, katonai fogházba zártak. Lényegesen különbözik a német, sőt az osztrák munkásság sorsa magyar osztály­társától. Pedig a németországi és ausztriai gyárakban nem folyik kevésbé erősen, ke­vésbé intenzíven a munka, mint Magyar­országon. A h­adseregszállítóknak dolgozó munkások Európaszer­te erejük legvégső megfeszítésével dolgoznak. Éppen úgy fá­radnak, mint a társaik a lövészárkokban. A gyárakban talán az életveszély kisebb, de az erők megfeszítése semmivel sem ma­rad a legnagyobb háborús fáradalmak erő­feszítése mögött. Ezért a munkáért külön jutalmat a ma­gyar munkások nem kérnek. Ők teljesen osztják Tisza István gróf miniszterelnök úr álláspontját: „Nem az a kérdés, hogy ki érdemel jutalmat vagy sem, hanem az, hogy a választójognak minő struktúrája, az, amely az államnak, a nemzetnek állandó nagy érdekeivel megegyezik." Ők, ha a szomszédba tekintenek, látják, hogy ott, ahol a választójog általános, az államnak, a nemzetnek nagy érdekei a háborúban há-­­borús szociálpolitikát jelentenek. Ott, azon­ban, ahol a választójog szűk, korlátolt, ott az államnak, a nemzetnek nagy érdeke nem a háborús szociálpolitika, annál kevésbé a háborús szocializmus, hanem a katonailag védett kapitalizmus. 3 i harctérről. Megint visszaverték az oroszokat. —« Nagy német előrenyomulás Oroszor­­szágban. — 500 orosz hadifogoly. Hivatalos jelentés szerint a Kárpátokba rs az általános helyzet nem változott. Az Orava- és az Opor-völgyben az oroszok éj­jeli támadásait visszaverték és súlyos vesz­­ teségeket okoztak nekik. A németek nagy sikerrel működnek Oroszország északnyugati részében. Széles arcvonalain elérték a Donauburg—Libau-i vasútvonalat s így hatvan-hetven kilométer-­ rel beljebb jutottak Oroszországban. A vas-, útvonal elfoglalása mindenesetre érzékeny, veszteséget jelent az oroszokra, katonai szempontból pedig az előrenyomulás igen fontos eredményt jelent. Kalvarjánál visszaverték az oroszok na­gyobb támadásait, nagy veszteséget okoz­tak nekik és 500 főnyi sebesü­letlen katonát­ elfogtak. Kalvarja és Augusztáv között kudarcot vallottak az oroszok támadó kísérletei. A „Ruskij Invalid" orosz katonai újság véleménye szerint az orosz hadvezetőség a Kárpátokban csak színleg folytatja a har­cokat, a döntést azonban Lengyelországban keresi. Az orosz lapok általában kedvezőt­lennek tartják a kárpáti harcok kimenete­lét, és nyíltan beismerik, hogy az oroszok kénytelenek voltak visszavonulni. * * Orosz vereségek az Orava- és az Opor­völgyben. (Hivatalos­­jelentés. — Kia­dták 1915 április 30-án.) Az általános helyzet változatlan. A nap folyamán ágyuharcok és csatá­rozások voltak. Az Orava- és az Opor­völgyben az oroszok újabb heves éjjeli támadásait, épp úgy, mint az előbbie­ket, az ellenség súlyos veszteségei mel­lett, visszautasítottuk. Höfer altábornagy, a veswhar findként a helyettest.

Next