Népszava, 1915. május (43. évfolyam, 184–213. sz.)
1915-05-01 / 184. szám
1,915 május . Az állam nem, mint a termelés szervezője lép föl, hanem mint a legnagyobb megrendelő. S a hadsereg a maga megrendeléseivel a kapitalizmus megváltója lesz. S a társadalom érdeke a háborús kapitalizmusban csak úgy jut kifejezésre, ha az ipar háborús nagy profitjából nemcsak a vállalkozók részesednek, hanem valamelyes mértékben azok a munkások is, akiknek keresménye alig elegendő a háború következtében erősen megdrágult élelmicikkek beszerzésére. Ott, ahol az államban a választójog révén befolyásra tesz szert a munkás, ott, ha nem is valósul meg a háborús szocializmus, megteremtődik a háborús szociálpolitika. Az állam, a hadsereg azt mondja a szállítóknak: tisztességes árat kaptok tőlünk, fizessetek tisztességes bért a munkásaitoknak. Mentül erősebb valamelyik államban a nép befolyása, annál jobban mutatkozik a hadi kapitalizmus mellett a háborús szociálpolitika. Érdekes vállalkozás ebből a szempontbólösszehasonlítani a központi hatalmak háborús munkaviszonyait. Németországban a legerősebb a munkás befolyása. A birodalmi általános választójogot nem csökkenti a miniszteri mindenhatóságot jelentő 14. paragrafus és a nemzetiségek viszálya, mint Ausztriában. A német állam a legkülönbözőbb hadseregszállítási iparágakban nagyon erélyesen védelmére kelt a munkásságnak. Nemcsak az élelmiszeruzsorát üldözte, hanem a munkabéruzsorát is. A munkás kizsákmányolását a hadseregszállító által. A hadvezetőség a szállításokból való kizárással fenyegeti meg azokat a szállítókat, akik munkásaikat rosszul fizetik. A hadügyminiszter nagyon szigorú szózatot intéz azokhoz a munkaadókhoz, akik munkásaiknak alacsony béreket adnak. És Németországban a legerősebb állami beavatkozás korszakában, az úgynevezett háborús szocializmus virágkorában, nem jutott eszébe a kormányzatnak, hogy a katonai fegyelem eszközeivel kényszerítse munkára a munkásokat. S bárha a katonai kényszer nekig játszik szerepet a háborús Németorszában, mégis a munkások és munkaadók közötti viszályok elhárítására paritásos bizottságokat alkotnak, ahol egyenlő számban vesznek részt munkaadók és munkások s amelyekben a hadseregszállító gyárak bérdifferenciál, munkaviszonyból származó konfliktusai elsimíttatnak." Ausztriában, ahol szintén megvan a munkás parlamenti befolyása, de ezt bizonyos mértékben csökkenti a miniszteri mindenhatóságnak elve és a nemzetiségi viszályoknak az állapota, a hadseregszállító gyárak egy részét katonai felügyelet alá helyezték. A munkás kénytelen a munkaadónál dolgozni, de csak addig a határig, ameddig a munkaadó tisztességes bánásmódban részesíti, csak addig a határig, ameddig a munkaadó vele szemben a szerződést betartja s a törvényt tiszteli. A szerződést sértő, a törvényt sértő munkaadóval szemben megszűnik a katonai kényszer. Az osztrák honvédelmi miniszter november34-iki rendelete szerint a katonai fegyelem alatt lévő gyárból a munkás azonnal kiléphet, ha a munkaadó olyan cselekedetet művel, amely a munkást rendes időben az ipartörvény szerint a munkaviszony fölbontására jogosítja föl. Ugyanebben a rendeletében az osztrák honvédelmi miniszter figyelembe veszi azt a rendkívüli erőkifejtést, amelyet a hadseregszállítók munkásai a háború alatt teljesítenek. Meghagyja az osztrák miniszter, hogy a hadseregszállító, akit voltakép a háború alatt az állam tart el, a munkásainak azért a különös fáradságért, melyet a háborúbana rendes munkaidőn túl teljesít, különdíjazást tartozik fizetni. És vegyük végül szemügyre Magyarországot. A háború alatt a honvédelmi miniszter kötelezte a hadseregszállítókat, hogy a hadviselés érdekében folytassák üzemeiket. Szükség volt erre az állam érdekében? Távolról sem. Nem azért, mintha a hadseregnek nem lett volna szüksége a gyárak munkájára, hanem azért, mert a gyáraknak nagyobb mértékben volt szükségük az állam megrendeléseire, mint az államnak az ő munkájukra. Az egész ipari termelés megállott volna abban a pillanatban, ha az állam nem látja el gyárainkat megrendeléssel. És midőn az állam a gyárakat kötelezte, hogy a hadviselés érdekében folytassák üzemüket, akkor,ezt azért tette, mert arra a gyárak kérték az államot. Ők külön kötelezés nélkül is dolgoztak volna, de az állam kötelező parancsáia azért volt szükségük, mert ez följogosította őket munkásaik katonai felügyelet alá való helyezésére. A háborúban nálunk a termelés nem lett társadalmi, állami, hanem a vállalkozók, a kapitalisták részesültek katonai védelemben. .És a katonai védelem éle nem a vállalkozók ellen irányult. Midőn a katonaság védőpajzsa alá helyezi az ipari termelést, amidőn az állam busásan gondoskodik a vállalkozói nyereség biztosításáról és növeléséről, akkor a munkásság érdekében mindössze egy szerény kijelentés történik: „A vállalkozók ne redukálják a munkabéreket" — mondja a honvédelmi miniszter. Ez a kijelentés édeskeveset jelent. A gyárak jórésze olyan munkásokkal dolgozik, akiket rekviráltatott, akiknek régi munkabére náluk nem volt. Másrészt a gyárak jórésze olyan munkát végez, aminől azelőtt sohasem végzett. Ahol tehát az egyes elvégzett darabok bérének, az akkordbérnek megállapítása egészen újonnan történik. De a honvédelmi miniszter úrnak ez az egyetlen, nagyrészt platonikus kijelentése sem vált eleven valósággá. Amint a Magyarországi Vas- és Fémmunkások Központi Szövetségének a honvédelmi miniszterhez intézett fölterjesztéséből látjuk, a hadseregszállító gyárak egy jelentékeny része nem riadt vissza a munka föltételeinek rosszabbításától. A szövetség fölterjesztéséből csak néhány példát ragadunk ki. A Magyar Radiátorgyár Részvénytársaságban az önzők a háború előtt 7 korona napibérért dolgoztak, az igazgatóság az időbért önkényesen megszüntette és helyette alacsony akkordbéreket állapított meg, úgy hogy a munkások nagyobb munkáért kevesebb bért kapnak, mint azelőtt. Az Első Losonci Mezőgazdasági Gépgyár Rt. a munkások keresetének körülbelül 50 százalékát megvonta. A bércsonkítások a legfurfangosabb módon történnek, így például a Bedő Ottó gépészmérnök gépgyárában három százalékot vonnak le a munkások béréből a bevonult munkások segélyezésére, holott jelenleg csak két bevonult munkást segélyeznek ebből az összegből.A tulmunica díjazásáról a magyar Honvédelmi miniszter egyáltalán nem rendelkezett. Egészen természetes tehát, hogy azok a gyárak, amelyek a túlmunkáért a béke idején nem fizettek, a háború alatt még kevésbé fizetnek. Ellenben a háború egynémely gyárnak alkalmat adott arra, hogy a túlmunka díjazását beszüntesse, így az Első Losonci Mezőgazdasági Gépgyár Rt. a 10 órás napi munkaidőt fölemeli 11. órára, ellenben a 10 órai napi munkaidőn túl járó 25% pótlékot, amelyet a gyári rend is biztosított a munkások részére, teljesen beszüntette. Nemde, az ilyen eljárás ellen a munkás, amikor katonai fegyelem kényszeríti őt a gyárban, való maradásra, egyebet nem tehet, mint panaszkodik. Azonban a gyárak egy részében a panasz büntetést jelent. Aki panaszkodik azért, mert béréből levontak, az a bér kiegészítésekép bizonyos ideig tartó elzárást kap. A hadseregszállítók egy részénél a hadifegyelem minden zokszó elnémítására, a munkásság teljes lecsöndesítésére vezet. Ily viszonyok között a gyárak egy része csakugyan teljesen túlteszi magát minden törvényen. Már beszámoltunk arról, hogy akadtak gyárak, amelyek 50 éven fölüli munkásokat kényszerítettek törvény ellenére munkára. Újabban akadnak gyárak, amelyek megvalósítják a nők katonáskodásának ideálját és a törvény nyílt rendelkezése ellenére hadiszolgáltatásokra köteleznek asszonyokat. A Weisz Manfréd-féle gyárban egyik munkásnőt, aki munkakönyvét kérte, katonai fogházba zártak. Lényegesen különbözik a német, sőt az osztrák munkásság sorsa magyar osztálytársától. Pedig a németországi és ausztriai gyárakban nem folyik kevésbé erősen, kevésbé intenzíven a munka, mint Magyarországon. A hadseregszállítóknak dolgozó munkások Európaszerte erejük legvégső megfeszítésével dolgoznak. Éppen úgy fáradnak, mint a társaik a lövészárkokban. A gyárakban talán az életveszély kisebb, de az erők megfeszítése semmivel sem marad a legnagyobb háborús fáradalmak erőfeszítése mögött. Ezért a munkáért külön jutalmat a magyar munkások nem kérnek. Ők teljesen osztják Tisza István gróf miniszterelnök úr álláspontját: „Nem az a kérdés, hogy ki érdemel jutalmat vagy sem, hanem az, hogy a választójognak minő struktúrája, az, amely az államnak, a nemzetnek állandó nagy érdekeivel megegyezik." Ők, ha a szomszédba tekintenek, látják, hogy ott, ahol a választójog általános, az államnak, a nemzetnek nagy érdekei a háborúban há-borús szociálpolitikát jelentenek. Ott, azonban, ahol a választójog szűk, korlátolt, ott az államnak, a nemzetnek nagy érdeke nem a háborús szociálpolitika, annál kevésbé a háborús szocializmus, hanem a katonailag védett kapitalizmus. 3 i harctérről. Megint visszaverték az oroszokat. —« Nagy német előrenyomulás Oroszországban. — 500 orosz hadifogoly. Hivatalos jelentés szerint a Kárpátokba rs az általános helyzet nem változott. Az Orava- és az Opor-völgyben az oroszok éjjeli támadásait visszaverték és súlyos vesz teségeket okoztak nekik. A németek nagy sikerrel működnek Oroszország északnyugati részében. Széles arcvonalain elérték a Donauburg—Libau-i vasútvonalat s így hatvan-hetven kilométer- rel beljebb jutottak Oroszországban. A vas-, útvonal elfoglalása mindenesetre érzékeny, veszteséget jelent az oroszokra, katonai szempontból pedig az előrenyomulás igen fontos eredményt jelent. Kalvarjánál visszaverték az oroszok nagyobb támadásait, nagy veszteséget okoztak nekik és 500 főnyi sebesületlen katonát elfogtak. Kalvarja és Augusztáv között kudarcot vallottak az oroszok támadó kísérletei. A „Ruskij Invalid" orosz katonai újság véleménye szerint az orosz hadvezetőség a Kárpátokban csak színleg folytatja a harcokat, a döntést azonban Lengyelországban keresi. Az orosz lapok általában kedvezőtlennek tartják a kárpáti harcok kimenetelét, és nyíltan beismerik, hogy az oroszok kénytelenek voltak visszavonulni. * * Orosz vereségek az Orava- és az Oporvölgyben. (Hivatalosjelentés. — Kiadták 1915 április 30-án.) Az általános helyzet változatlan. A nap folyamán ágyuharcok és csatározások voltak. Az Orava- és az Oporvölgyben az oroszok újabb heves éjjeli támadásait, épp úgy, mint az előbbieket, az ellenség súlyos veszteségei mellett, visszautasítottuk. Höfer altábornagy, a veswhar findként a helyettest.